Magyar Szó, 1993. október (50. évfolyam, 267-297. szám)
1993-10-03 / 267-269. szám
1993. október 3., vasárnap Bosnyák kockázat boszniai muzulmán parla- Ament a héten egy feltétellel eljőr. fogadta a genfi Bosznia-tervet, amely viszonylag jól körülhatárolt szerb, horvát és muzulmán részre osztaná a széthullott Jugoszlávia e volt tagköztársaságát. A muzulmánok feltétele: kapják vissza a tőlük erőszakkal elhódított területeket. A döntés formálisan igen ugyan, de lényegében nem. A genfi terv egyebek között kijelöli a leendő három boszniai ország határát. Ha tehát a bosnyák muzulmánok azt mondják, hogy aláírják a genfi tervet, akkor eleve elismerik az abban meghúzott határokat. Azzal, hogy területeket követelnek vissza - a dolog erkölcsi vonatkozásait most nem feszegetve -, voltaképpen a béketervben megvont határokat kérdőjelezik meg. A döntés tehát enyhén szólva ellentmondásos, de tipikus is egyben, arról nem is beszélve, hogy az egész boszniai história most már mindinkább ilyen, szétszaggatott ország legnagyobb részét fegyveres ellen-Zsl őrzés alatt tartó szerbek aligha fogják magukévá tenni a szarajevói döntést, s máris közölték, hogy (az erkölcsi vonatkozásokat ezúttal sem feszegetve) „további területi engedményekre” nem hajlandók. A háború már tizennyolcadik havába lépett, arra azonban egyik fél sem hajlandó, hogy az ez idő alatt véres harcok árán szerzett területek bármelyik részét visszaadja. Katonai megfigyelők egyetértenek abban, hogy immár azonos játékszabályokhoz alkalmazkodva mindhárom félnek az a célja, hogy katonai eszközökkel szerezzenek minél nagyobb területeket, még mielőtt az ENSZ bármiféle békeerőfeszítését Genfben vagy akárhol máshol a világon siker koronázta volna. A bosnyák muzulmánok parlamentje is e hozzáállást támogatja. A muzulmán katonai vezetésnek is meggyőződése immár, hogy fegyverrel elérhető az, amire politikusaik a tárgyalóasztal mellett képtelenek voltak. A döntés a muzulmán katonai vezetés és a saját otthonukból és szülőföldjükről elűzött muzulmán menekültek közösségeinek a nyomására született meg. A genfi terv igazságtalan ugyan, de egyre talán alkalmasnak látszik: arra tudniillik, hogy a harcok befejeződjenek. A muzulmán vezetés pedig a döntéssel éppen a háború folytatását kockáztatja, ezáltal pedig a kétségtelenül az ő pártjukat fogó világközvélemény rokonszenvének elvesztését is. Ugyanolyan helyzetbe kerülhetnek, mint a szerbek, s valamivel később a horvátok voltak és vannak is olyan találgatások, hogy a szerbek és a horvátok, mit sem törődve a világgal, erkölccsel, a határok sérthetetlenségével, az ENSZ-határozattal stb. maguk fogják egymás közt felosztani Boszniát, hogy aztán alkalmasabb időben népszavazással vagy más hasonló eszközzel ki-ki csatlakoztassa területét az anyaországhoz. Sem az ENSZ béketervéért, sem pedig a horvát-szerb elképzelésért természetszerűleg nem lelkesedő Izetbegovic kimondta: a genfi terv alternatívája a további hosszú hónapokig tartó véres és súlyos áldozatokat, pusztítást követelő háború. Fikret Abdictyal az élen a bihari körzet is elvetette a genfi tervet, persze más okokból, mint a szarajevói központi muzulmán vezetés. héten több távirati iroda tudósítója bizonyára nem kis meglepetést okozhatott a világnak azzal, amikor azt jelentette: a helyi, szerb, horvát és muzulmán lakosság még mindig - ezt a szót használta - harmóniában él egymással. És ők ennek a háborúnak a legtöbbet szenvedett áldozatai. A formálisan igenlő, de a lényeget tekintve nemleges döntésnek legsúlyosabb következménye természetesen nem a bevezetőben említett elvi ellentmondás, hanem a háború folytatódása. Sokkal nagyobb az a baj, ami a még Boszniában maradt szerencsétlen emberekre vár. Több mint kétmillió polgári lakos immár a második háborús téllel kerül szembe, ami az esetek többségében éhínséget, zimankós balkáni telet, éh- vagy fagyhalált jelent. A lakosság zömének sorsa már kizárólag a humanitárius segélyektől függ, ami a harcok folytatódása miatt járhatatlanná vált utakon nem fog eljutni az éhező emberekhez. Az egész humanitárius ellátási rendszer egyszerűen összeomolhat. A legsúlyosabb helyzetben a déli részek vannak. A horvátok és a muzulmánok közti harci cselekmények folytán a segélynek csak egy töredéke jut a címzetthez. Közép-Boszniában az igényeknek csak mintegy 40 százalékban tudnak eleget tenni, jóllehet a segítségre ott van a legnagyobb mértékben szükség. Banjaluka, Bihac és Szarajevó viszonylag jó helyzetben van, a szükségleteknek 78 százalékát tudják kielégíteni a humanitárius segélyből. Mondani sem kell azonban, hogy az emberbaráti szervezeteknek nemcsak az a gondja, hogy a segélykaravánjaik nem tudnak átjutni a puskapor szagú és fegyverropogástól hangos boszniai hegyekben kacskaringózó utakon, hanem az is, hogy egyre kevesebb a pénzük.ind a Fehér Ház, mind a kongresszus szemmel látható megkönnyebbüléssel értesült a boszniai muzulmánok döntéséről. Ha ugyanis létezik egyáltalán olyan dolog, amiben e két intézmény azonos nézeteket vall, akkor az az óhaj, hogy ha egy mód van rá, nem kell amerikai csapatokat küldeni Boszániába. Noha Clinton elnök a nagy nagyilvánosság előtt továbbra is azt mondja, hogyha megkapja hozzá a kongresszus támogatását, akkor adni fog katonákat a boszniai béketerv terepi érvényesítéséhez, nem tennék jól az európai politikusok - a történtek után - ha továbbra is vérmes reményeket fűznének az amerikai szuperkatonákhoz. Egy angol laptudósító szerint ennek legalább három oka van: Az egyik az, hogy a Szomáliai békeakció, amit a „béketeremtési” elmélet gyakorlati teszteléseként képzeltek el, korántsem olyan sikeres, mint ahogyan elképzelték. Másodszor: Amerikában van egy olyan elmélet is - nem tudni, mire alapozzák -, hogy a szerződés aláírása után béke lesz, és mi sem természetesebb annál, hogy csapatküldésre nincs, nem lesz szükség. Bosznia szinte lekerült az amerikai tévéállomások műsoráról. Ez egyértelműen utal a téma jelenideji politikai súlyára. A harmadik és talán a leginkább gátló körülmény az, hogy Clinton elnök szájából nemegyszer hangzott el, hogy az a megoldás, ami most végül is kikerekedett - Bosznia etnikai alapon való felosztása - szégyenletes és igazságtalan, tehát nem jöhet számításba. A szégyen és az igazságtalanság, amint látható, nem szükségszerűen politikai kategóriák. A kártyajátékban nincs sakk, mondhatnánk egy egyszerű hasonlattal. DUJMOVICS György Összeforrt, ami összetartozik Három éve egyesült Németország urópa szívébe ismét beköltözött a béke - ujjongtunk három évvel ezelőtt, amikor Németország újraegyesült. A vasfüggönyt elsöpörte a történelem, Németország keleti felét követően szocialista tömbbeli „testvérei” is egymás után szabadultak meg az ideológiától, amely a második világháború utáni korszakot formálta. Október volt, de mintha tavaszi szél söpört volna végig a jó öreg Európán - mondogatták a politikusok, kommentátorok, „egyszerű” emberek, mindenki, aki politizált, és miért is ne politizált volna? Különösen, mert a hír jó volt. Három év nem nagy idő, de a német újraegyesülés évfordulója majdnem észrevétlenül lopakodott el mellettünk. Felidézve az előzményeit, hihetetlennek tűnik, mennyi minden változott meg azóta. Az egykori NDK-ban 1989-ben telt be a pohár, kezdődött meg a békés forradalom. Polgári mozgalmak szerveződtek, Lipcsében és Drezdában csökönyösen újra és újra összegyűlt a tömeg, a híres hétfő esti gyertyás tiltakozó nagygyűléseket semmilyen ígérettel nem lehetett feloszlatni. Az NDK polgárai Nyugat-Németország varsói és prágai nagykövetségén kerestek menedéket, végül Magyarország nyitotta meg előttük a határt, és tódultak a Szabadságba. Nem is felejtették el ezt a gesztust Horn Gyula akkori magyar külügyminiszternek, aki „a kor kihívására” helyesen reagált. A német újraegyesülés talán valóban csak idő kérdése volt, mégis a világpolitika négy évvel ezelőtti - a Bush-Gorbacsov-Genscher - konstellációja tette lehetővé. Egyikük sincs már a politikai porondon, csak Helmut Kohl, az első össznémet kancellár rója még a köröket. Neki adatott meg, hogy a (nyugat-)német alkotmány 23. cikkelyében negyven éven át emlegetett végső célt, az újraegyesülést, tető alá hozza. Konrad Adenauer óta törekedett az NSZK minden kormánya a „szabad, egyesült Németország a szabad, egyesült Európában” elérésére. És 1990. október 3-án sikerült, legalábbis ami Németországot illeti. Amikor a vasfüggöny egyszer megnyílt, már nem lehetett feltartóztatni a változásokat, szinte villámgyorsan ment minden. A keletnémet hatóságok 1989. november 9-én éjjel megnyitották a berlini falat, ha a „nyitás” alkalmazható a súlyos betontömbökből, aknamezőből, tankcsapdákból, szögesdrótból és lövésre kész fegyverrel pásztázó őrökből álló határvonalra. Kohl kancellár Drezdában tett látogatást, amely végül diadalmenetté vált, és ekkor kapta az ígéretet, hogy karácsonyra megnyílik a Brandenburgi kapu is. Már 1990 márciusában megtartották a keletnémet választásokat, amelyek eredménye senki számára nem volt kétséges. Augusztus 23-án az új parlament megszavazta az NSZK-hoz való csatlakozást. Ezzel véget ért Hans Modrow, az átmeneti kormány elnökének szerepe és pályafutása is. z ünnepi hangulat eléggé gyorsan elmúlt , ugyan, a pénzügyi, gazdasági és politikai táU unió kihívásai sokkal nagyobbaknak bizonyultak a vártnál, Németország azonban nem foglalkozhat csupán hazai problémáival. A földrajzilag Európa szívében elhelyezkedő gazdasági nagyhatalom egyre inkább kiveszi az őt illető részt a világpolitikából is. Kelet-Európa demokratizálódási folyamatainak, az oroszországi reformoknak szóbeli támogatáson kívül kézzelfogható segítséget főképpen Németország adott. Részt vesz az ENSZ békefenntartó akcióiban (pénzen kívül katonákkal Szomáliában), állandó tagságra van kilátása a Biztonsági Tanácsban... Mozgalmas három év volt. PÁLICS Márta Magyar Szó " Az öngyilkos politika vége? érd, uram, mire megyünk ketten együtt - mondta a magyar paraszt, amikor látva, hogyan veri el a jég a szőlőjét, nekiállt baltával vagdalni a tőkéket. Napjaink paradoxona, hogy az a benyomás támad, mintha az önpusztító dühöngés venne erőt Kelet- Európa népein, amikor hajlamossá válnak olyan őrült politikusok hatása alá kerülni, akik azt hirdetik, ami ezeknek a népeknek a legrosszabb. Az öngyilkos szerb politikáról már sok szó esett. A jugoszláv polgárháborúk ugyanis azzal kezdődtek, hogy a Horvátországban élő szerbek egyharmada érdekében földig lerombolt városokat és falvakat foglaltak el - csak a saját városaikat és falvaikat lőtték össze, olyannyira, hogy kérdés például, Vukovárt érdemes-e újjáépíteni - és ezzel lehetetlenné tették a kétharmad életét, most pedig nyilvánvalóan a szerbek számára legkedvezőtlenebb megoldással akarják befejezni: a Boszniát alkotó három állam szabad kiválási jogának elismerésével azt érik el, hogy nemcsak a horvátországi Krajina kérdése marad nyitott, hanem nyitottá válik Sandžak és Kosovo kérdése is, amit a határok sérthetetlenségének elve megakadályozhatott volna. De a legapróbb dolgokig menően látszott: ha a szerb politika örül valaminek, akkor az biztosan rossz a szerbeknek - üdvözölték Genscher lemondását, jött a „furkósbot-diplomácia”; örömmel fogadták, hogy a jugoszlávkérdés az EK-tól az ENSZ-hez került, jöttek a szankciók, most is a „szerb igazság” diadalát látják abban a vitában, hogy talán elsiették a jugoszláv utódállamok elismerését, nem gondolva, milyen következményekkel járhat az elismerés kétszer meggondolásának emlegetése, most, amikor a Kis-Jugoszlávia elismerése kerül napirendre. És a tragédia ott van, hogy ez az önpusztító dühöngés nem szerb sajátosság és nem is korlátozódik csak a jugoszláv polgárháború többi résztvevőjére, hanem olyan általános jelenség, hogy a kelet-európai országok aszerint oszlanak szerencsésebbekre és kevéssé szerencsésebbekre, hogy ez az önpusztító politika milyen méreteket öltött. A skála egyik végén áll a román és szlovák politika, amely a gazdaság fejlesztéséhez szükséges békés légkör megteremtése helyett magyarellenes hangulatot szít, mintha a románokat és a szlovákokat zavarná, ha a magyarok jobban hazájuknak érzik az országot, mondjuk azzal, hogy kétnyelvű helységnévtáblákat kapnak. A skála másik végén pedig mondjuk a Csurka-jelenség. Mert az ismert magyarországi eseményeket elindító Csurka-írás legjellemzőbb kitétele az volt, „ha az MDF összeesik, a magyarság felett összecsapnak a hullámok”, az eredmény viszont az lett, hogy az MDF megmentésére indított folyamat gyorsan elvitt oda, hogy az MDF a következő választásokat nem nyerheti meg. A zavaslatok Klaus cseh miniszterelnök mondotta egy nemzetközi tanácskozáson, hogy Európa fejlett része ilyen tábla kitevésével szeretné lezárni határait. A recesszióval és munkanélküliséggel bajlódó fejlett Európa valóban legjobban szeretné visszaállítani azt a korábbi állapotot, amikor nem kellett a másik résszel foglalkoznia, mert azt rábízhatta a Szovjetunióra. És ez az óhaja olyan erős, hogy a nyilvánosság előtt folytatott politika és hangzatos szólamok mögül sokszor előtörnek ennek jelei. Onnan, hogy Kelet-Európa országait nem akarja beengedni sem az EK-ba, sem a NATO-ba, azon át, hogy csak akkor sikeres igazán, amikor zárlatot kell bevezetnie, akár a jugoszláv polgárháború, akár száj- és körömfájás miatt, addig, hogy mind erőteljesebben szorgalmazzák: Európa e részének országai a Nyugatra törés helyett jobban kereskedjenek egymással, amiben a realitás, hogy az itteni országok egymás közti kereskedelme a rendszerváltás után 50 százalékkal visszaesett, de nem számol sem azzal, hogy a növekvő kereskedelmi hiány mellett nyugati árucikkekért kell fizetni, sem azzal, hogy az egymás közti kereskedelemben teljesen bizonytalan a megfizettethetőség. A fejlett Európának ez a magatartása azonban a felvázolt keleti öngyilkos magatartásnak csak egyik forrása: ha már nem tudnak a fejlett világhoz felsorakozni, a fejlett Európa ebben nem segít, az átmeneti korszak pedig annyi bajjal jár, akkor forduljanak el a fejlett világtól és az elérhetetlen fejlett gazdaság helyett keressenek valami vallási vagy nemzeti kárpótlást. A legfőbb forrás azonban, ami miatt ez a meggyőződés kialakulhatott: a fejlett gazdaságot tényleg nehéz megteremteni. A szakértők szerint a legfejlettebb közép-európai országban, Csehországban 35-ször, Oroszországban pedig 70-szer olcsóbb a munkaerő, mintNémetországban. Ebből nem az a következtetés, hogy az olcsó munkaerő nem ad versenyképességet, hanem az, hogy az importáló országok jóakaratától a megfelelő vásárlóerővel bíró belső piac megteremtéséig milyen bonyolult szövevény a fejlett gazdság megteremtése. Márpedig ha ez ilyen bajos, akkor nézzük, uram, mire megyünk ketten együtt. A dogmákkal való szakítás a mind öngyilkosabbá váló politika megváltoztatásának feltétele. E politika egyik összetevője ugyanis az a körülmény, hogy Kelet-Európának a bolsevik korszakban megnyomorodott politikai erői csak dogmákban tudnak gondolkodni - innen a tervgazdálkodás dogmáinak felcserélése a piacgazdálkodás dogmáival -, egyszólamúság nélkül nem tudják elképzelni a világot - innen a bolsevik egyszólamúság felcserélése vallási vagy nemzeti egyszólamúsággal. Az újabb események viszont épp ezen a téren mutatnak változást. A lengyelországi választások nemcsak azért jelentősek, mert még a parlamentbe sem jutott be a vallási és nemzeti fundamentalizmus, hanem azért, mert megdöntötték a dogmát, hogy a baloldal nem kerülhet hatalomra. Az oroszországi események nemcsak azért jelentősek, mert csapást mértek a Nyugattal szembefordulás minden irányzatát - a kommunizmus Sztálin-képét, a vallási fundamentalizmus pravoszláv keresztjét és a nacionalizmus cári zászlaját egyesítő erőkre, hanem azért is, mert szakítottak a dogmával, hogy a demokráciának gyengítenie kell a végrehajtó hatalmat. Mind a két országban az események azt a reményt keltik, hogy előítéletek nélkül elindulnak a nekik megfelelő megoldás kimunkálása felé. Az igazi tragédia abban van, hogy a szemben álló erők a tízmilliós Moszkvában - ahol naponta még legalább ennyi ember fordul meg -, mind a két oldalon csak 10-20 ezer embert mozgattak meg. Mintha a tömegek még nem fognák fel, hogy az igazi baj akkor kezdődik, amikor az őrült politkusok megszállottságából és a háborús fosztogatók rideg számításából összetevődő politika befolyása alá kerülnek. Ezért kell kérdőjelet tennünk a tétel után, hogy megindult-e az öngyilkos politika felszámolásának az eddigi hullámmal szembeforduló áramlata. BÁLINT István : KÜLPOLITIKA 3