Magyar Szó, 1993. október (50. évfolyam, 267-297. szám)

1993-10-03 / 267-269. szám

1993. október 3., vasárnap Bosnyák kockázat boszniai muzulmán parla- A­ment a héten egy feltétellel el­­jőr. fogadta a genfi Bosznia-ter­­vet, amely viszonylag jól körülhatá­rolt szerb, horvát és muzulmán részre osztaná a széthullott Jugo­szlávia e volt tagköztársaságát. A muzulmánok feltétele: kapják vissza a tőlük erőszakkal elhódított terüle­teket. A döntés formálisan igen ugyan, de lényegében nem. A genfi terv egyebek között kijelöli a leen­dő három boszniai ország határát. Ha tehát a bosnyák muzulmánok azt mondják, hogy aláírják a genfi tervet, akkor eleve elismerik az ab­ban meghúzott határokat. Azzal, hogy területeket követelnek vissza - a dolog erkölcsi vonatkozásait most nem feszegetve -, voltaképpen a béketervben megvont határokat kérdőjelezik meg. A döntés tehát enyhén szólva ellentmondásos, de tipikus is egyben, arról nem is be­szélve, hogy az egész boszniai histó­ria most már mindinkább ilyen, szétszaggatott ország legna­­­­gyobb részét fegyveres ellen­­-Zsl őrzés alatt tartó szerbek alig­ha fogják magukévá tenni a szaraje­vói döntést, s máris közölték, hogy (az erkölcsi vonatkozásokat ezúttal sem feszegetve) „további területi engedményekre” nem hajlandók. A háború már tizennyolcadik havába lépett, arra azonban egyik fél sem hajlandó, hogy az ez idő alatt véres harcok árán szerzett területek bár­melyik részét visszaadja. Katonai megfigyelők egyetér­tenek abban, hogy immár azonos játékszabályokhoz alkalmazkodva mindhárom félnek az a célja, hogy katonai eszközökkel szerezzenek minél nagyobb területeket, még mi­előtt az ENSZ bármiféle békeerőfe­szítését Genfben vagy akárhol más­hol a világon siker koronázta volna. A bosnyák muzulmánok parla­mentje is e hozzáállást támogatja. A muzulmán katonai vezetésnek is meggyőződése immár, hogy fegy­verrel elérhető az, amire politikusa­ik a tárgyalóasztal mellett képtele­nek voltak. A döntés a muzulmán katonai vezetés és a saját otthonuk­ból és szülőföldjükről elűzött mu­zulmán menekültek közösségeinek a nyomására született meg. A genfi terv igazságtalan ugyan, de egyre talán alkalmasnak látszik: arra tudniillik, hogy a harcok befe­jeződjenek. A muzulmán vezetés pedig a döntéssel éppen a háború folytatását kockáztatja, ezáltal pedig a kétségtelenül az ő pártjukat fogó világközvélemény rokonszenvének elvesztését is. Ugyanolyan helyzetbe kerülhetnek, mint a szerbek, s vala­mivel később a horvátok v­oltak és vannak is olyan talál­­gatások, hogy a szerbek és a horvátok, mit sem törődve a világgal, erkölccsel, a határok sért­hetetlenségével, az ENSZ-határo­­zattal stb. maguk fogják egymás közt felosztani Boszniát, hogy aztán alkalmasabb időben népszavazással vagy más hasonló eszközzel ki-ki csatlakoztassa területét az anyaor­szághoz. S­em az ENSZ béketervéért, sem­ pedig a horvát-szerb elképze­lésért természetszerűleg nem lelkesedő Izetbegovic kimondta: a genfi terv alternatívája a további hosszú hónapokig tartó véres és sú­lyos áldozatokat, pusztítást követelő háború. Fikret Abdictyal az élen a bihari körzet is elvetette a genfi ter­vet, persze más okokból, mint a sza­rajevói központi muzulmán vezetés. héten több távirati iroda tu­dósítója bizonyára nem kis meglepetést okozhatott a vi­lágnak azzal, amikor­ azt jelentette: a helyi, szerb, horvát és muzulmán lakosság még mindig - ezt a szót használta - harmóniában él egy­mással. És ők ennek a háborúnak a legtöbbet szenvedett áldozatai. A formálisan igenlő, de a lényeget te­kintve nemleges döntésnek legsú­lyosabb következménye termé­szetesen nem a bevezetőben emlí­tett elvi ellentmondás, hanem a há­ború folytatódása. Sokkal nagyobb az a baj, ami a még Boszniában ma­radt szerencsétlen emberekre vár. Több mint kétmillió polgári lakos immár a második háborús téllel ke­rül szembe, ami az esetek többségé­ben éhínséget, zimankós balkáni te­let, éh- vagy fagy­halált jelent. A lakosság zömének sorsa már kizárólag a humanitárius segélyek­től függ, ami a harcok folytatódása miatt járhatatlanná vált utakon nem fog eljutni az éhező emberek­hez. Az egész humanitárius ellátási rendszer egyszerűen összeomolhat. A legsúlyosabb helyzetben a déli részek vannak. A horvátok és a mu­zulmánok közti harci cselekmények folytán a segélynek csak egy töredé­ke jut a címzetthez. Közép-Boszniá­­ban az igényeknek csak mintegy 40 százalékban tudnak eleget tenni, jóllehet a segítségre ott van a legna­gyobb mértékben szükség. Banjalu­ka, Bihac és Szarajevó viszonylag jó helyzetben van, a szükségleteknek 78 százalékát tudják kielégíteni a humanitárius segélyből. Mondani sem kell azonban, hogy az ember­baráti szervezeteknek nemcsak az a gondja, hogy a segélykaravánjaik nem tudnak átjutni a puskapor sza­gú és fegyverropogástól hangos boszniai hegyekben kacskaringózó utakon, hanem az is, hogy egyre kevesebb a pénzük.­ind a Fehér Ház, mind a kongresszus szemmel látható megkönnyebbüléssel értesült a boszniai muzulmánok döntéséről. Ha ugyanis létezik egyáltalán olyan dolog, amiben e két intézmény azo­nos nézeteket vall, akkor az az óhaj, hogy ha egy mód van rá, nem kell amerikai csapatokat küldeni Bosz­­­­­á­niába. Noha Clinton elnök a nagy nagyilvánosság előtt továbbra is azt mondja, hogyha megkapja hozzá a kongresszus támogatását, akkor ad­ni fog katonákat a boszniai béketerv terepi érvényesítéséhez, nem ten­nék jól az európai politikusok - a történtek után - ha továbbra is vér­mes reményeket fűznének az ame­rikai szuperkatonákhoz. Egy angol laptudósító szerint ennek legalább három oka van: Az egyik az, hogy a Szomáliai békeakció, amit a „béketeremtési” elmélet gyakorlati teszteléseként képzeltek el, korántsem olyan si­keres, mint ahogyan elképzelték. Másodszor: Amerikában van egy olyan elmélet is - nem tudni, mire alapozzák -, hogy a szerződés alá­írása után béke lesz, és mi sem természetesebb annál, hogy csa­patküldésre nincs, nem lesz szük­ség. Bosznia szinte lekerült az amerikai tévéállomások műsorá­ról. Ez egyértelműen utal a téma jelenideji politikai súlyára. A har­madik és talán a leginkább gátló körülmény az, hogy Clinton elnök szájából nemegyszer hangzott el, hogy az a megoldás, ami most vé­gül is kikerekedett - Bosznia etni­kai alapon való felosztása - szé­gyenletes és igazságtalan, tehát nem jöhet számításba. A szégyen és az igazságtalan­ság­, amint látható, nem szük­ségszerűen politikai kategóriák. A kártyajátékban nincs sakk, mondhatnánk egy egyszerű ha­sonlattal. DUJMOVICS György ­ Összeforrt, ami összetartozik Három éve egyesült Németország­ urópa szívébe ismét beköltözött a béke - uj­jongtunk három évvel ezelőtt, amikor Né­metország újraegyesült. A vasfüggönyt elsö­pörte a történelem, Németország keleti felét köve­tően szocialista tömbbeli „testvérei” is egymás után szabadultak meg az ideológiától, amely a második világháború utáni korszakot formálta. Október volt, de mintha tavaszi szél söpört volna végig a jó öreg Európán - mondogatták a politikusok, kom­mentátorok, „egyszerű” emberek, mindenki, aki politizált, és miért is ne politizált volna? Különö­sen, mert a hír jó volt. Három év nem nagy idő, de a német újraegye­sülés évfordulója majdnem észrevétlenül lopako­dott el mellettünk. Felidézve az előzményeit, hihe­tetlennek tűnik, mennyi minden változott meg az­óta. Az egykori NDK-ban 1989-ben telt be a po­hár, kezdődött meg a békés forradalom. Polgári mozgalmak szerveződtek, Lipcsében és Drezdában csökönyösen újra és újra összegyűlt a tömeg, a hí­res hétfő esti gyertyás tiltakozó nagygyűléseket semmilyen ígérettel nem lehetett feloszlatni. Az NDK polgárai Nyugat-Németország varsói és prá­gai nagykövetségén kerestek menedéket, végül Magyarország nyitotta meg előttük a határt, és tó­dultak a Szabadságba. Nem is felejtették el ezt a gesztust Horn Gyula akkori magyar külügyminisz­ternek, aki „a kor kihívására” helyesen reagált. A német újraegyesülés talán valóban csak idő kérdése volt, mégis a világpolitika négy évvel ezelőtti - a Bush-Gorbacsov-Genscher - konstellá­ciója tette lehetővé. Egyikük sincs már a politikai porondon, csak Helmut Kohl, az első össznémet kancellár rója még a köröket. Neki adatott meg, hogy a (nyugat-)német alkotmány 23. cikkelyében negyven éven át emlegetett végső célt, az újra­egyesülést, tető alá hozza. Konrad Adenauer óta törekedett az NSZK minden kormánya a „szabad, egyesült Németország a szabad, egyesült Európá­ban” elérésére. És 1990. október 3-án sikerült, leg­alábbis ami Németországot illeti. Amikor a vasfüggöny egyszer megnyílt, már nem lehetett feltartóztatni a változásokat, szinte villámgyorsan ment minden. A keletnémet hatósá­gok 1989. november 9-én éjjel megnyitották a ber­lini falat, ha a „nyitás” alkalmazható a súlyos be­tontömbökből, aknamezőből, tankcsapdákból, szö­gesdrótból és lövésre kész fegyverrel pásztázó őrökből álló határvonalra. Kohl kancellár Drezdá­ban tett látogatást, amely végül diadalmenetté vált, és ekkor kapta az ígéretet, hogy karácsonyra meg­nyílik a Brandenburgi kapu is. Már 1990 márciu­sában megtartották a keletnémet választásokat, amelyek eredménye senki számára nem volt kétsé­ges. Augusztus 23-án az új parlament megszavazta az NSZK-hoz való csatlakozást. Ezzel véget ért Hans Modrow, az átmeneti kormány elnökének szerepe és pályafutása is. z ünnepi hangulat eléggé gyorsan elmúlt , ugyan, a pénzügyi, gazdasági és politikai táU unió kihívásai sokkal nagyobbaknak bizo­nyultak a vártnál, Németország azonban nem fog­lalkozhat csupán hazai problémáival. A földrajzilag Európa szívében elhelyezkedő gazdasági nagyha­talom egyre inkább kiveszi az őt illető részt a világ­­politikából is. Kelet-Európa demokratizálódási fo­lyamatainak, az oroszországi reformoknak szóbeli támogatáson kívül kézzelfogható segítséget főkép­pen Németország adott. Részt vesz az ENSZ béke­­fenntartó akcióiban (pénzen kívül katonákkal Szo­máliában), állandó tagságra van kilátása a Bizton­sági Tanácsban... Mozgalmas három év volt. PÁLICS Márta Magyar Szó " Az öngyilkos politika vége? érd, uram, mire megyünk ket­ten együtt - mondta a magyar paraszt, amikor látva, hogyan veri el a jég a szőlőjét, nekiállt baltával vagdalni a tőkéket. Napjaink parado­­xona, hogy az a benyomás támad, mintha az önpusztító dühöngés ven­ne erőt Kelet- Európa népein, amikor hajlamossá válnak olyan őrült politi­kusok hatása alá kerülni, akik azt hir­detik, ami ezeknek a népeknek a leg­rosszabb. Az öngyilkos szerb politiká­ról már sok szó esett. A jugoszláv pol­gárháborúk ugyanis azzal kezdődtek, hogy a Horvátországban élő szerbek egyharmada érdekében földig lerom­bolt városokat és falvakat foglaltak el - csak a saját városaikat és falvaikat lőt­ték össze, olyannyira, hogy kérdés például, Vukovárt érdemes-e újjáépí­teni - és ezzel lehetetlenné tették a kétharmad életét, most pedig nyilván­valóan a szerbek számára legkedve­zőtlenebb megoldással akarják befe­jezni: a Boszniát alkotó három állam szabad kiválási jogának elismerésével azt érik el, hogy nemcsak a horvátor­szági Krajina kérdése marad nyitott, hanem nyitottá válik Sandžak és Ko­sovo kérdése is, amit a határok sérthe­tetlenségének elve megakadályozha­tott volna. De a legapróbb dolgokig menően látszott: ha a szerb politika örül valaminek, akkor az biztosan rossz a szerbeknek - üdvözölték Genscher lemondását, jött a „furkós­­bot-diplomácia”; örömmel fogadták, hogy a jugoszlávkérdés az EK-tól az ENSZ-hez került, jöttek a szankciók, most is a „szerb igazság” diadalát lát­ják abban a vitában, hogy talán elsiet­ték a jugoszláv utódállamok elismeré­sét, nem gondolva, milyen következ­ményekkel járhat az elismerés kétszer meggondolásának emlegetése, most, amikor a Kis-Jugoszlávia elismerése kerül napirendre. És a tragédia ott van, hogy ez az önpusztító dühöngés nem szerb sajá­tosság és nem is korlátozódik csak a jugoszláv polgárháború többi résztve­vőjére, hanem olyan általános jelen­ség, hogy a kelet-európai országok aszerint oszlanak szerencsésebbekre és kevéssé szerencsésebbekre, hogy ez az önpusztító politika milyen mérete­ket öltött. A skála egyik végén áll a ro­mán és szlovák politika, amely a gaz­daság fejlesztéséhez szükséges békés légkör megteremtése helyett magyar­­ellenes hangulatot szít, mintha a ro­mánokat és a szlovákokat zavarná, ha a magyarok jobban hazájuknak érzik az országot, mondjuk azzal, hogy két­nyelvű helységnévtáblákat kapnak. A skála másik végén pedig mondjuk a Csurka-jelenség. Mert az ismert ma­gyarországi eseményeket elindító Csurka-írás legjellemzőbb kitétele az volt, „ha az MDF összeesik, a magyar­ság felett összecsapnak a hullámok”, az eredmény viszont az lett, hogy az MDF megmentésére indított folyamat gyorsan elvitt oda, hogy az MDF a kö­vetkező választásokat nem nyerheti meg. A zavaslatok­­ Klaus cseh mi­niszterelnök mondotta egy nemzetközi tanácskozáson, hogy Európa fejlett része ilyen tábla kitevésével szeretné lezárni határait. A recesszióval és munkanélküliséggel bajlódó fejlett Európa valóban legjob­ban szeretné visszaállítani azt a koráb­bi állapotot, amikor nem kellett a má­sik résszel foglalkoznia, mert azt rá­bízhatta a Szovjetunióra. És ez az óha­ja olyan erős, hogy a nyilvánosság előtt folytatott politika és hangzatos szólamok mögül sokszor előtörnek ennek jelei. Onnan, hogy Kelet-Euró­­pa országait nem akarja beengedni sem az EK-ba, sem a NATO-ba, azon át, hogy csak akkor sikeres igazán, amikor zárlatot kell bevezetnie, akár a jugoszláv polgárháború, akár száj- és körömfájás miatt, addig, hogy mind erőteljesebben szorgalmazzák: Európa e részének országai a Nyu­gatra törés helyett jobban keresked­jenek egymással, amiben a realitás, hogy az itteni országok egymás közti kereskedelme a rendszerváltás után 50 százalékkal visszaesett, de nem számol sem azzal, hogy a növekvő kereskedelmi hiány mellett nyugati árucikkekért kell fizetni, sem azzal, hogy az egymás közti kereskedelem­ben teljesen bizonytalan a megfizet­­tethetőség. A fejlett Európának ez a magatar­tása azonban a felvázolt keleti öngyil­kos magatartásnak csak egyik forrása: ha már nem tudnak a fejlett világhoz felsorakozni, a fejlett Európa ebben nem segít, az átmeneti korszak pedig annyi bajjal jár, akkor forduljanak el a fejlett világtól és az elérhetetlen fejlett gazdaság helyett keressenek valami vallási vagy nemzeti kárpótlást. A leg­főbb forrás azonban, ami miatt ez a meggyőződés kialakulhatott: a fejlett gazdaságot tényleg nehéz megterem­teni. A szakértők szerint a legfejlet­tebb közép-európai országban, Cseh­országban 35-ször, Oroszországban pedig 70-szer olcsóbb a munkaerő, mint­­Németországban. Ebből nem az a következtetés, hogy az olcsó munka­erő nem ad versenyképességet, ha­nem az, hogy az importáló országok jóakaratától a megfelelő vásárlóerővel bíró belső piac megteremtéséig mi­lyen bonyolult szövevény a fejlett gazdság megteremtése. Márpedig ha ez ilyen bajos, akkor nézzük, uram, mire megyünk ketten együtt. A dogmákkal való szakítás a mind öngyilkosabbá váló politi­ka megváltoztatásának feltétele. E politika egyik összetevője ugyanis az a körülmény, hogy Kelet-Európá­­nak a bolsevik korszakban megnyo­­morodott politikai erői csak dogmák­ban tudnak gondolkodni - innen a tervgazdálkodás dogmáinak felcseré­lése a piacgazdálkodás dogmáival -, egyszólamúság nélkül nem tudják el­képzelni a világot - innen a bolsevik egyszólamúság felcserélése vallási vagy nemzeti egyszólamúsággal. Az újabb események viszont épp ezen a téren mutatnak változást. A lengyelor­szági választások nemcsak azért jelen­tősek, mert még a parlamentbe sem jutott be a vallási és nemzeti funda­mentalizmus, hanem azért, mert meg­döntötték a dogmát, hogy a baloldal nem kerülhet hatalomra. Az oroszor­szági események nemcsak azért jelen­tősek, mert csapást mértek a Nyugat­tal szembefordulás minden irányzatát - a kommunizmus Sztálin-képét, a vallási fundamentalizmus pravoszláv keresztjét és a nacionalizmus cári zászlaját­­ egyesítő erőkre, hanem azért is, mert szakítottak a dogmával, hogy a demokráciának gyengítenie kell a végrehajtó hatalmat. Mind a két országban az események azt a re­ményt keltik, hogy előítéletek nélkül elindulnak a nekik megfelelő megol­dás kimunkálása felé. A­z igazi tragédia abban van, hogy a szemben álló erők a tíz­milliós Moszkvában - ahol na­ponta még legalább ennyi ember for­dul meg -, mind a két oldalon csak 10-20 ezer embert mozgattak meg. Mintha a tömegek még nem fognák fel, hogy az igazi baj akkor kezdődik, amikor az őrült politkusok megszál­lottságából és a háborús fosztogatók rideg számításából összetevődő politi­ka befolyása alá kerülnek. Ezért kell kérdőjelet tennünk a tétel után, hogy megindult-e az öngyilkos politika fel­számolásának az eddigi hullámmal szembeforduló áramlata. BÁLINT István : KÜLPOLITIKA 3

Next