Magyar Szó, 1994. január (50. évfolyam, 356. szám - 51. évfolyam, 1-28. szám)
1993-12-31 - 1994-01-02 / 356. szám
64 KIKPOLTIKA Nagykorúsodik a világ: egyre több nép kap szavazati jogot. Legutóbb októberben állt be „forradalmi” meg „történelmi” fordulat, ezúttal a Dél-afrikai Köztársaságban, ahol a parlament szentesítette az ideiglenes alkotmányt, amelyet előzőleg 21 párt képviselőinek hosszadalmas egyeztető tárgyalásai után Frederik Willem de Klerk államfő és Nelson Mandela, az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) elnöke írt alá. Csak az a baj ezeknél a „forradalmi” meg „történelmi” változásoknál, hogy úgy fest, mintha a honatyák kárörömmel adnák át a válsággal, kibékíthetetlen ellentétekkel, nyomorral és sok-sok indulattal terhes hajó kormányzását, mintegy hozzátéve: „Mi nem mentünk vele semmire, lássuk, ti tudtok-e tenni valami konstruktívat vagy csak kritizáltok!” De félre a kritikát, 1993-ban valóban nagy változás állt be a Dél-afrikai Köztársaságban, az új alkotmány azáltal, hogy szavazati jogot adott a többségben (és elnyomatásban) élő fekete bőrű lakosságnak, véget vetett az ország története legsötétebb fejezetének, az apartheidpolitikának, és egyben a fehér kisebbség közel 350 éves uralmának. Egyelőre csak papíron, de a hosszú folyamat végét - a nyolcvanas évek derekán feloldották a nemi kapcsolat és a házasság tilalmát a különböző fajok között, engedélyezték a közös iskolákat, majd a feketék földvásári....... törölték a faji alapon való anyakönyvezést, engedélyezték a szinte 30 betiltott ANC működését - a világközösség a gazdasági szankciók feloldásával és a két kulcsszemélyiségnek odaítélt Nobel-békedíjjal jutalmazta. Olyasmi hát ez az esemény, mint Kelet-Európában a rendszerváltás. Vagy az izraeli-palesztin békekötés, és talán ez a hasonlat találóbb, mert az igen sok kompromisszumra kényszerült De Klerk és Mandela táborából elmaradoztak mindazok, akiknek a változások ilyen vagy olyan okból nem tetszenek. És megismétlődik a Gorbacsov- szindróma: a haladás bajnokait külföldön jobban szeretik, mint odahaza. Mert valahogyan inkább biztonságban érzik magukat az emberek, amíg mindennek (és mindenkinek) megvan a helye, tehát a bevált rendszerben, mint amikor fejtetőre áll a világ. Másoknak meg nem elég a változás, meg is torolnák azonnal az előző évszázadok sérelmeit. És ezen a ponton találkoznak a szélsőségek, a Délafrikai Köztársaság miért lenne kivétel? Azzal vádolják De Klerk Nemzeti Pártját (NP) és az ANC-t, hogy polgárháborús állapotokat teremtettek az országban, s ami magát a helyzetet illeti, ez sajnos igaz. Az erőszak egyre fokozódik, faj faj ellen tör, és azon belül is véres leszámolások történnek nap mint nap. A bantusztánoknak nevezett gettókban egyre türelmetlenebbek a fiatalok, s mivel attól tartanak, hogy a nyakkendős, „diplomatizálódó” vezetőségük elárulhatja a szabadságharcnak nevezett le,nus ideáljait, sokszor :„file lát is jeges csönd vagy füttyök „kehai karjazál az engedetlen fiatalokat. Willem de Klerknek és Nelson Mandelának nincs sok közös vonása, a sors mégis úgy hozta, hogy szövetségesek lettek a békés rendezés keresésében. Amikor tavasszal megölték Hani kommunista vezért, olyan vérengzéshullám árasztotta el az országot, amelynek nem látszott a vége. Mandela felhívására lecsillapodtak a kedélyek, De Klerk rezsimje pedig októberben halálra ítélte a két (fehér)gyilkost. A két Nobel-díjas állítólag nem nagyon szereti egymást, mégis egymásra vannak utalva, és bölcs politikusokként így is viselkednek. Érdekesmód, mindketten jogot végeztek és nemes származásúak, hiszen Mandela törzsfő családjában, De Klerk egy nemzedékek óta aktívan politizáló búr családban született. A kor, amelyben éltek, az elsőt népének élére állította az ellenállásban, hiszen ki legyen vezér, ha nem a nemes, a művelt, az értelmiségi? Ezért került illegalitásba, majd börtönbe. A másik ügyvéd lett, parlamenti képviselő, és elnökként természetszerűen a faji megkülönböztetés, a fehér uralom jelképe. Míg lépésenként el nem töröltette saját pártjának régi apartheid törvényeit. Ezért nevezte a The Economist „Afrika Gorbacsovjának”. Egy korszak hát véget ért, de most jön a nehezebbje: valóra váltani a reformokat. A jövő év április 27-én esedékes választások után alakuló kormányra, és parlamentre hárul a feladat, hogy elfogadható koegzisztenciát biztosítson a Délafrikai Köztársaság minden polgára számára. Egyelőre csak az tűnik bizonyosnak, hogy az ANC fog ii és Mandela lesz az elnök. Remélhetőleg akkor is úgy érzik majd, hogy az NP- vel és De Klerkkel egymásra vannak , utalva. PÁLICS Márta Fekete-fehér, igen-nem Riválisok és szövetségesek: De Klerk és Mandela Magyar Szó 1993. december 31., 1994 január 1., 2. KARÁCSONY UTÁNI KACSAVADÁSZAT Clinton is gurított Valaki újból előkaparta az elnök szennyesét (Washingtoni tudósítónktól) Ha valakinek a világon még vannak olyan titkos tervei, hogy egyszer megszállja az amerikai fővárost, akkor lehet, hogy az 1993. év utolsó hetében soha vissza nem térő alkalmat mulasztott el. Az a féltenyérnyi hótakaró, amelyre kedd reggel Washington ébredt, majdnem megbénította a hideg, szeles telekhez igen, de hóhoz nem nagyon szokott „legészakibb déli nagyvárost”. Clinton elnök már előző nap kacsavadászatra indult a marylandi parton, hogy azután nagycsaládostul együtt visszavonuljon (arkansasi) barátai közé. A hariadó így olyankor érte a fegyveres erőket, amikor a főparancsnok biztonsága már a Little Rock-i pizzasütőktől meg cukrászoktól függött inkább, így aztán kedden délben nagy megkönnyebbüléssel szélnek - azaz: hónak eresztették a Nemzetbiztonsági Ügynökség (nem politikusokról, hanem hírszerzőkről és titkosrendőrökről van szó) majdnem teljes gárdáját. De a hónak köszönhetően az ÉBI hatalmas belvárosi szervezete is lassította a nyomozások ütemét, a minisztériumokban alig lézengett valaki, még Warren Christopher is a messzi langyos Los Angelesben jelentette be, hogy Strobe Talbott lesz a State Department 2. számú embere. Csak az újságírók loholtak kitartóan sztori után - noha ezúttal azok is meglehetősen csúszós terepen. Mint ismeretes, december folyamán valakik újból előrángatták Bill Clinton arkansasi szennyesét. Nemcsak a kormányzóőrök állítólagos nőverbuváló szolgáltatásaira vonatkozó vádak bukkantak elő a múltból. Ennél sokkal veszélyesebb lehet az elnökre nézve a másik ügy: néhány tízezer dolláros beruházása egy telekfejlesztési vállalkozásba, amely később nagyot bukott, és az azt támogató bankokat szövetségi eszközökből kellett szanálni. Tőkét veszíteni persze nem politikai bűn, ám a Clinton házaspár - a vádaskodók szerint - politikai tőkéjét, illetve jórészt pozícióját használta fel a rogyadozó vállalkozás támogatására! Igaz, hogy azt is sikertelenül. Végül, ami a clintoni szennyest illeti, valaki előkaparta az akkori kormányzói pár 1986-os adóbevallási csomagját és megállapította, hogy Bill Clinton 555 dollárt írt le jövedelméből az Üdvhadseregnek adományozott használt ruhák címén. A kézírásos 117 tétel közül - a komoly amerikai sajtó szerint - a legérdekesebb a 12. számú, amely 6 dollárra taksált pár alsóneműt. (Hillary Clinton sokkal szerényebb volt, nála egy egész ruha ér 2 dollárt...) Clinton igen kényelmetlenül érezte magát, amikor a nőügyekről kellett ismét beszélnie, de ő nem olyan ember, aki hagyja magát: mint a sikeresnek mondható első elnöki év megmutatta, akkor harcol legjobban, amikor a legnehezebb helyzetbe kerül. Csak az első, de nem tervezett Little Rock-i tekepárbajt veszítette el csúnyán (123:182). De a pályatulajdonosnak akkor is meghozta a szerencséjét: kiírhatja a bejárat fölé, hogy „itt gurított az elnök”! PURGER Tibor Új állam a Balkánon (Szkopjei tudósítónktól) Macedónia államiságának megerősítése - egy mondatban ezt jelentette az esztendő minden történése. Száz éve volt a macedón nemzeti mozgalom, és kilencven éve az első macedón köztársaság megalakulása, így történelmi folyamatosságnak is mondható, hogy április 9-én az ENSZ törvényesítette az új államot és felvette tagállamai közé. Decemberben Európa és a világ nagy államai diplomáciai kapcsolatot létesítettek vele. Februárban még hó esett, és megérkezett az UNPROFOR. A kéksapkásokat megelégedéssel és örömmel fogadták a macedónok. Biztosítékot láttak abban, hogy ha lemondással is, de vérontás nélkül megőrzik a békét és országukat. Júniusban Clinton feltette a habot a tortára, ő is küldött 300 kéksisakost, és azóta ezer ENSZ-katona vigyázza Macedónia határát. Sajnos az örömbe üröm is vegyült, mert megjöttek a szankciók is, az északi szomszéd ellen ugyan, de a macedón gazdaságot padlóra terítették. Megbénult a kivitel és a behozatal, nincs az égen annyi csillag, mint amennyi paradicsom itt volt. De akkor is csak azt mondták a macedónok: kibírjuk, ha sírva is, csak önállók maradjunk és ne legyen háború. Vér mégis hullott, méghozzá az égből. Márciusban felszállás közben, novemberben leszállás közben lezuhant egy-egy utasszállító repülőgép, összesen 218-an vesztették életüket. Szomorú történet, van róla gúnydal is a repülőtársaságok számlájára, magyarul úgy hangzana, hogy „felviszem a kék egekbe és leejtem magát...” Szeptemberben beindult az Olaszországot Törökországgal összekötő távközlési vonal, amely Kis-Jugoszlávia megkerülésével összeköti Macedóniát a nagyvilággal. Ugyanígy készül a vasút, amelyet 94-ben talán összekötnek Bulgáriával, és az autópályák is. Az államalakítással egyidejűleg folyik a rendszerváltás megvalósítása is, egyik legfontosabb mozzanata a privatizációs törvény meghozatala, valamint az ország gazdaságának stabilizációs programja, amelyhez a nemzetközi közösség 350 millió dollárt ad. Ennek csak egyik része hitel, a többit visszafizetési kötelezettség nélkül Macedóniának adták. Ezt kapta az ország kitartó és békeszerető politikájáért és programjáért, amellyel megcélozta Európát. Volt még sok fontos, jelentős esemény. Ilyen volt a földrengés 30. évfordulója, amikor tisztelettel emlékeztek azokra, akik meghaltak és azokra, akik újból felépítették Szkopjét. Egész évben tartott a görög-macedón kötélhúzás, most éppen a hevesebb fázisában van, és úgy látszik, a következő esztendőre is jut belőle. De hát a macedónok kitartók és bíznak a jövőben! SZEGEDI Mária Az év gondolatai A jugoszláv diplomácia olyan ügyvédhez hasonlítható, aki elvette a kliense pénzét, elvesztette a pert, s most azzal magyarázkodik, hogy minden bíró buta és romlott. (Vojin Dimitrijevic, a nemzetközi jog tanára) A katona sírva fakadt Mondani sem kell: szörnyű idők. Nyomor, szenvedés, kilátástalanság... Az ember menekülne. Képzeletben legalább. De hová lehet így? A múltba, a múltunkba... S ott is - micsoda átok? - csupa szomorú, leverő, kétségbeejtő képek tolulnak az emlékezetébe. Az üzenet: szembe kell nézned, nem menekülhetsz! Jövőre lesz ötven éve a rádió idézte fel a nap emlékét hogy a sopronkőhidai fegyházban a nyilasok bírósága kötél általi halálra ítélte Bajcsy- Zsilinszky Endrét, a háború alatti liberális magyar ellenzék vezéregyéniségét, az ellenállási mozgalom fő szervezőjét. Itt, nálunk főleg arról vált ismertté, hogy ő volt az a magyar politikus, aki 1942 januárjában, már ,a razzia idején figyelmeztette a miniszterelnököt a vérengzésre, majd később is megalkuvás nélkül követelte a tettesek felelősségre vonását s a károsultak kártalanítását. 1944 márciusában a német megszállás után letartóztatták, csak október közepén engedték ki, a nyilas hatalomátvétel után kezdte meg az ellenállási mozgalom szervezését. Egy árulás folytán a mozgalom vezetése lebukott, a letartóztatást követő tárgyalás után a katonai vezetőket december elején kivégezték, Bajcsy-Zsilinszkyt pedig - tekintettel képviselői immunitására - a sopronkőhidai fogházba szállították több más politikai fogollyal együtt. December 23-án mondták ki rá a halálos ítéletet. Karácsony böjtjén reggel hajtották végre. Nagyjából ismert adatok ezek. Én sem a mostani rádióadásból értesülök róluk. Ami megragadott, amiről most gondolkodnom kell, az az evangélikus lelkésznek a visszaemlékezése. Vele töltötte utolsó óráit a halálraítélt. Beszélgettek, amikor a siralomház ajtajában megállt egy katona, és beszólt: Képviselő úr, mennünk kell. Ez egy tarpai fiú volt, amint később megtudtam - emlékezik vissza a lelkész. - Bajcsy-Zsilinszky kezet fogott vele. A katona elsírta magát, aztán lehajolt, és ott az ajtóban megcsókolta Bajcsy- Zsilinszkynek a kezét... Aztán kísérte a vesztőhelyre. Szörnyű maga a tény: a halálos ítélet, a kivégzés, a kegyetlen embertelenség... De ennél is fájdalmasabb (ha lehet) a tarpai katona viselkedése, magatartása. Ez volt talán az, aki már a Budapestről való elszállítás közben is megpróbálkozott Bajcsy- Zsilinszky megszöktetésével, őt azonban nem lehetett rávenni. Tudta, hogy ki fogják végezni, mégsem menekült, tudatosan ment a halálba. Úgy érezhette, hogy amit tenni akart, amiért élni érdemes, a hazából megmenteni még, amit lehet - erre immár semmi lehetőség sem maradt. A tehetetlenség érzése sodorta a halál felé?... Ez, a hatalmi paranccsal szembeni teljes tehetetlenség érzése ejthette hatalmába a siralomház ajtajában megálló katonát is. Mélyen átérezhette, micsoda szörnyű igazságtalanság történt, embersége háborgott a tarpai kerület képviselőjének életét kioltani készülő kegyetlenség ellen; a nemes igazságérzete azonban nem tudta cselekvésre bírni: a tehetetlenség tudata erősebb volt, mint az embertelenség elleni lázadás belső kényszere. Sok olyan példát találhatunk a háborús időkből, amikor egy-egy önfeláldozással járó emberi lázadás utólag irracionálisnak tűnik, és mégis... És mégis: rettenetes az üzenet (tiltakozni kell ellene), amit a siralomház előtt álló, sírva fakadó katona emléke továbbít felénk. Nem, sohasem szabadna beletörődnünk, hogy teljesen tehetetlenek vagyunk a velünk vagy felebarátainkkal szembeni embertelenségekkel. Hinnünk kell, hogy mindig, hogy minden helyzetben többre vagyunk képesek a tehetetlen sírásnál... Annál a bizonyos megmérettetésnél (s nemcsak az egyes ember esetében) ez lesz talán az irányadó mérce, hogy amikor a legnehezebb volt, akkor ki hogyan tudott helytállni. Hogy ki, hol, hogyan sírt, az nem sokat nyom a latban... Ezt ma, nekünk, nem az ötven évvel ezelőtti események miatt szükséges tudnunk. BURÁNYI Nándor