Magyar Szó, 1994. augusztus (51. évfolyam, 159-184. szám)
1994-08-02 / 159. szám
2 KUPOLITIKA Magyar Szó A „szakértői” kormány Az Antall-kormánnyal szemben négy esztendőn át szünet nélkül hangoztatott vádak egyike volt a szakértelem hiánya. Újra és újra szemére hányták a néhai miniszterelnöknek, hogy független szakemberek helyett hozzá nem értő politikusokra bízta az egyes minisztériumok irányítását, s ráadásul azok közül is a legrosszabb dilettánsokra. Mindezt úgy kellett érteni, hogy vannak a szakemberek, akik értenek hozzá, és vannak a politikusok, akik nem, s ez utóbbiak között is még azok, akik aztán végképp nem. Ez volt tehát az Antall-kormány. Bezzeg az elődje. No meg majd az utóda! A szocialisták egyik legfőbb választási ígérete volt ez, Horn Gyula szüntelenül erről beszélt, minden ezt sugallta, ezért tettek szemüveget a pártelnök kezébe a választási plakátokon, „hogy ismét a szakértelem kerüljön kormányra”. Hogy a „szakértői kormány” mítosza négy esztendőn át csupán ködösítés volt, a hivatalban lévő elleni rosszindulat eszköze, azt mostanáig csupán sejteni lehetett. Az új kormány megalakulása óta tudhatjuk is, írta Debreczeni József a Magyar Nemzetben. 1. A „szakértő-szakértők” egyik sarkalatos szempontja volt, hogy az adott tárca gazdája ne pártpolitikus, hanem pártoktól független szakember legyen. Nézzük a tényeket. Az Antall-kormányban öt ilyen személyiség kapott helyet. Kádár Béla, Rabár Ferenc, Mádl Ferenc, Pungor Ernő és az a Boross Péter, aki akkor még (egészen 1992 őszéig) szintén pártomávült. Ugyanilyen személy Kupa Mihály is, aki 1990 decemberében veszi át Rabár helyett a pénzügyi tárcát. Ráadásul nem akármilyen minisztériumokról van szó, hanem döntő fontosságúakról, gazdasági kulcspozíciókról. A már említett pénzügy mellett ilyen a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztériuma is, amelyik egy olyan nyitott gazdaságú kis ország számára, mint amilyen Magyarország, létfontosságú. Ezeken túl független tudósok irányítása alá kerültek a gazdaság olyan stratégiai fontosságú területei, mint a műszaki fejlesztés (Pungor) és a tudománypolitika (Mádl). A szélesebb közvélemény kevéssé van tisztában azzal, hogy mekkora jelentőséggel bírnak a modern politikában a titkosszolgálatok. A nemzetbiztonsági és az Információs Hivatal szerepe egyesek szerint a külügyénél is fontosabb. Antall - amíg tehette - ezek felügyeletét is pártonkívüliekre bízta, előbb Borossra, majd Gálszécsy Andrásra. A miniszterelnök mindezek révén óriási eredményeket ért el a pártpolitikai ambíciók visszaszorítása terén. Nem csupán a kisgazdákat, hanem saját pártját illetően is. A miniszteri székek egyharmadát meg tudta védelmezni a nemkívánatos ambícióktól, további esetekben pedig tárca nélküli posztot adott nekik. (Ez utóbbit mindig a gyakorlati politika iránti legteljesebb érzéketlenséggel és a legolcsóbb szociális de-magógiával támadták a sajtóban, ahelyett, hogy legalább néha méltányolták volna a taktikai finomságokat és a be nem következett károk révén keletkező, vélhetően nem akármilyen nagyságrendű hasznot. No persze ennek kellett volna némi hozzáértés és egy csipetnyi jóindulat. Sajnos, ezeknek épp az ellenkezője volt adott. A csipetnyit is beleértve.) 2. Ezek voltak tehát a „merőben pártpolitikai jellegű, a szakértelmet semmibe vevő” Antall-kormány jellemzői. Nézzük meg ezek után, hogy a tisztán „szakértői” Horn-kormány vajon milyen eredményeket ért el a független szakértelem pártpolitikai érdekek rovására történő érvényesítése terén. E kormányban csak és kizárólag pártpolitikusok foglalnak helyet, oda egyetlenegy pártonkívüli szakember nem kerülhetett be. Korábban volt ugyan szó egy Medgyessy Péter nevű közgazdászról, egy Kulcsár Kálmán nevű akadémikusról, egy Glatz Ferenc nevű professzorról, akik ráadásul rendelkeznek is már kormányzati tapasztalatokkal, de aztán találtak helyettük nagyobb szakértőket. Egy Pál László nevűt, egy Vastagh Pál nevűt és egy Fodor Gábor nevűt, akik ugyan nem professzorok, még kevésbé akadémikusok, nem voltak miniszterek sem, ellenben mindhárman pártpolitikusok. Mondhatnám azt is, hogy no comment, de nem leszek ilyen finom. Rögzítsük csak precízen: a magyar tömegkommunikációban uralkodó vélemények szerint az a szakértői kormány, amelyikben csak és kizárólag pártpolitikusok kapnak helyet, és az a nem szakértői, amelynek legalább egyharmada pártoktól független szakértőkből áll. Lépjünk tovább. A „szakértő-szakértők” másik, ugyancsak folyamatosan hangoztatott vádja az volt az Antall-kormánnyal szemben, hogy ha voltak is szakmabeli tagjai, azok a leggyengébbek, a legkevésbé kvalifikáltak voltak a szakmán belül. Nézzük megint a tényeket. Volt először is két akadémikus: Pungor Ernő és Mádl Ferenc. Volt összesen hat egyetemi professzor: az előbb említetteken kívül Kádár Béla, Rabár Ferenc, Botos Katalin és Für Lajos. Három egyetemi docens: Bod Péter Ákos, Jeszenszky Géza és Andrásfalvy Bertalan. Továbbá és egyébiránt tudományos munkatársak, kutatók, külföldi egyetemek vendégtanárai, nemzetközi tudományos intézetek tisztségviselői. A Horn-kormányban ezzel szemben van egy darab címzetes egyetemi tanár (Békési), egy darab docens (Vastagh) és egy darab tanársegéd (Fodor). Ennyi. Legyünk megint akkurátusak: a magyar sajtó szerint tehát szakértői az a kormány, amelyikben elvétve akad szakmai vagy tudományos címet-rangot elért személyiség (ha mégis volna, az lehetőleg alacsonyabb fokú legyen); nem szakértői, más szóval dilettáns pedig az, amelyikben nagy számban fordulnak elő magasan kvalifikált emberek (a nemzetközi tekintély külön hátrányt jelent). 3. Ezek után nézzük meg kissé közelebbről is az új kormány összetételét. Csak és kizárólag a szakértelem szemszögéből. A miniszterelnöki poszt roppant nehezen ítélhető meg ilyen tekintetben. Ez az, amelyik a legösszetettebb képességeket és a legszerteágazóbb tudást igényli. Mindenekelőtt intelligenciát, áttekintő képességet, rugalmasságot, munkabírást, türelmet és tapasztalatot. Nézzük meg! Tehát: Horn Gyula. Műszerész ipari tanuló, maja szakérettségi a dolgozók esti iskoláján. Aztán az Oleg Kosevoj Előkészítő Kollégium, utána pedig a Don-Rosztovi Közgazdasági és Pénzügyi Főiskola. Később a külügy: szovjet attasé, majd beosztott munkatárs Szófiában és Belgrádban. Utána elvégzi az MSZMP Politikai Főiskoláját, majd kandidátusi dolgozatot ír a jugoszláv gazdasági rendszer elemzése címmel. 1985-ben vissza a pártközpontba, a külügybe, ahol a nagy politikai földrengések során 1989-ben a miniszterségig viszi. A politikai tapasztalatok, a külügyi jártasság, a gazdasági ismeretek megszerzésének lehetősége kétségbevonhatatlan, de hozzá kell tennünk: mindezek nem a demokratikus, hanem a diktatórikus politika, nem a nyugati, hanem a szovjet diplomácia, és nem a piacgazdaság, hanem a szocialista gazdaság terein gyűlhettek csupán vagy elsősorban. Türelem, rugalmasság, munkabírás? Majd kiderül. Továbbra is szigorúan a szakmai kritériumokat vizsgálva megállapíthatjuk, a Horn-kormány egyetlen magasan kvalifikált szakemberrel rendelkezik csupán, egyetlen posztra tudott olyan személyiséget állítani, akinek a tudása, a felkészültsége vitathatatlan, aki saját területén kétségkívül a legjobbak között van, ha nem a legjobb. Ez a személy a pénzügyminiszter, Békesi László. Rajta kívül szakmailag bizonyosan tapasztalt és alkalmas még a külügyminiszter, Kovács László is. Ő eredetileg vegyésztechnikusként dolgozott a Medicolor Textilfesték- és Gyógyszeralapanyag-gyárban, de később aztán levelezőn diplomát szerzett a közgazdasági egyetem külkereskedői szakán, majd a KISZ KB Nemzetközi Kapcsolatok Osztályának konzultánsa lett, s végül a külügyi államtitkárságig jutott a Németh-kormányban. 4. Békesin és Kovácson kívül még öten vannak, akik megfelelnek a szakmaiság alapkritériumának. Ezekkel szemben csupán annyi kifogást lehet emelni, hogy nem éppen élvonalbeliek. Némelyiküknél hozzátehetnénk: enyhén szólva. Menjünk sorba. Pál László ipari és kereskedelmi miniszter. Villamosipari technikum, majd villamosgépek és számítástechnikai szak a Moszkvai Energetikai Intézetben, később gazdaságpolitikai oklevél a Politikai Főiskolán. Talán hozzátehetjük: nem éppen ezeken a helyeken lehetett a legmagasabb ismereteket megszerezni a polgári piacgazdaság tárgykörében. Mellette szól viszont, hogy ő is államtitkár volt a Németh-kormányban, ami (mint tudjuk) az elképzelhető legkiválóbb bizonyítványa a szakmai kiválóságnak! Lotz Károly, közlekedési és hírközlési miniszter. Érettségi után finommechanikai műszerész szakmunkás lesz, majd elvégzi a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemet. A Vegyianyag Nagykereskedelmi Vállalatnál elemző közgazdász, azután pedig az Anyagmozgatási és Csomagolási Intézetnél. Később tanít is az egyetemen. 1987-től a Világbank egyik hazai beruházási tanácsadója, az SZDSZ-frakció tudománypolitikai és műszaki-fejlesztési, később ipari-kereskedelmi szóvivője. Lotz tehát kitűnő szakmai alapokkkal rendelkezik. Most a közlekedésüggyel is megismerkedhet. Kovács Pál, szociális és egészségügyi miniszter. A dunaújvárosi kórházban kezdte beosztott orvosként, majd egy évig Adonyban, ezt követően pedig tizenhét évig Nagyvenyimben volt körzeti orvos. 1985-től viszont már magasabb szintről, ismét Dunaújvárosból, a városi tanács egészségügyi osztályáról tekinthetett rá a magyar egészségügyre. Közben volt MSZMP-alapszervezeti titkár is (politikai tapasztalat), az új országgyűlésben pedig a magyarszovjet (majd FÁK) baráti tagozat tagja (nemzetközi tapasztalat). Lakos László, földművelésügyi miniszter. Üzemi állatorvosként kezd a kőröstetélleni Vörös Csillag Termelőszövetkezetben, majd ugyanitt téesz-elnök. Később Jászkarajenőn. Közben levelezőn szakmérnöki képesítést szerez a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen, valamint szabadalmaztatja újítását, a műanyag kormánylemezt. Előnyére szolgál továbbá, hogy 1985 óta egyhuzamban országgyűlési képviselő, s hogy 1992 októberétől ő volt a mezőgazdasági bizottság egyik alelnöke, Vastagh Pál, igazságügy-miniszter. Igaz, hogy a szegedi Tartósító Húsipari Technikumban érettségizik, de aztán vált, és diplomát már a JATE Állam- és Jogtudományi Karán szerez. Az egyetemen marad, no nem mint oktató, hanem mint a JATE KISZ Bizottságának függetlenített titkára. Két év múlva azonban már tanársegéd, majd adjunktus. Közben 1983 és 1986 között Moszkvában, az SZKP Társadalomtudományi Akadémiáján a szocialista orientációjú államokat kutatva, államelméletből megvédte kandidátusi disszertációját. Időközben vezető pártfunkciókat töltött be, de ezek nem tartoznak a szakmaiság körébe, miként az sem, mit mondott a recski munkatábor újrafelállításáról 1990-ben. Megemlíthetjük viszont, hogy a parlamentben a magyar-szovjet, valamint a magyarjugoszláv baráti tagozatok tagja volt. (Időközben mindkét állam megszűnt.) (Folytatása a holnapi irámunkban) 1994. augusztus 2., kedd A legkisebb közös nevező (Washingtoni tudósítónktól) Csak bámulattal szemlélhetjük az egyetlen szuperhatalom, három európai regionális hatalom és a nagy ellenségből kváziszövetségessé édesgetett Orosz Föderáció külügyminisztereinek legújabb fegyvertényét, de nem kevésbé Radovan Karadzic legújabb pszichiátriai mesterfogását. Egyetlen brit katona élete elég volt ahhoz, hogy a világ 5 legerősebb állama ismét megrettenjen egy erőszakban született, számlálhatatlan bűnöket elkövető képződménytől, meg „nemzetközi páriának" kikiáltott és kiközösített, el nem ismert támogatójától, és saját fenyegetéseitől meghátrálva „a legkisebb közös nevező" erélytelen és értelmetlen politikáját válassza. Az Egyesült Államok egyes magas rangú képviselői ugyan még mindig azt hajtogatják, hogy ők bezzeg egészen másként kezelnék az ügyet, ha szövetségeseik nem hivatkoznának „megalapozott” félelmekre, az UNPROFOR katonái elleni esetleges szerb megtorlás lehetőségére. Közben régóta hivatalos álláspontja a szarajevói kormánynak, hogy köszöni széen, nem kér az olyan békeerőkől, amelyeknek saját hivatalos képviselői azt jelentik ki, hogy „a szerbek erősebbek, kénytelenek vagyunk azt csinálni, amit ők mondanak” (a múlt csütörtökön hangzott el ez a kijelentés, amikor Karadzic megkérte a kékeket, hogy zárják le az egyetlen szarajevói kijáratot az ő nevében). Valószínűleg nem áll messze az a helyzet, amikor az ENSZ történetének legszégyenletesebb „békeakciójaként” lesz elkönyvelhető a hatalmas költségekkel fenntartott, de csak az agresszió áldozatait sújtó kéksisakos jelenlét. Madeleine Albright amerikai ENSZ-nagykövet, aki valószínűleg jobban ismeri a kelet-európai észjárást, mint két közvetlen főnöke, még itt-ott megpróbál következetes álláspontot képviselni. Vasárnapi tévényilatkozatában azt mondta: megérti az európaiak fenntartásait, de az elkövetkező hetekben az USA megpróbálja kieszközölni a fegyverembargó hivatalos feloldását. Ha az sem megy, akkor viszont előbb-utóbb eljön az idő, amikor Amerikának egyedül kell lépnie. A vele szemben álló Christopher Dodd szenátor szerint, ha ma szavaznának a Szarajevó elleni fegyverembargó feloldásáról, akkor a kongresszus mindkét házában győzelmet aratna az a törvényjavaslat, amely kötelezné Clintont az egyoldalú húzásra. A Fehér Háznak még mindig megmaradna a lehetősége, hogy megvétózza azt, amiben az elnök állítólag kezdettől fogva hisz, de akkor bezárul a kör: a látszategység érdekében az USA elnöke inkább saját törvényhozásával konfrontálódik, mint európai szövetségeseivel. Bosznia a Pentagonnak természetesen nem ér meg egy lyukas ejtőernyőt sem, a Kremlnek viszont még azt is megéri, hogy ismételten világháborús célzásokkal mesterkedjék, védenceinek minden sértegetése ellenére. A genfi „legkisebb közös nevező” a hidegháború utáni évtized Elkésett törvény Macedóniában 1990 februárjában alakult az első demokratikus rendszerbeli párt, az összmacedón mozgalom pártja, a MAAK, majd ezt követően a PDP albán párt, azóta a politikai pártok száma ebben a kis országban elérte a hatvanat, 3272 polgári egyesülést és 556 helyi társaságot hoztak létre. A szabad választások eredményeképp létesült parlament három éve működik, ám az egyesülési és társasági törvényt, ismert nevén a pártokról szóló törvényt csak csütörtökön, július 28-án hozta meg a nemzetgyűlés, így, paradoxális módon ugyan, de demokratikus rendszert biztosító többpárti rendszer és egyáltalán az egyesülési rendszer a régi törvények értelmében és az új szellemében működött. Az említett 90-es évben nyolc hónap alatt 20 politikai párt létesült, nyomot főleg az a hat hagyott, amely a parlamentbe bekerült, a koalícióban van négy, az ellenzékben kettő, és van néhány független vagy egyszemélyes pártképviselő, akik szavazatukkal néha a mérleg nyelvét jelentik. A többi politikai párt tulajdonképpen nem is játszik szerepet az ország életében, és csak akkor tudni róluk, ha egy-egy esemény kapcsán sajtótájékoztató véleményt nyilvánítanak, illetve álláspontjukról értesítik a közvéleményt. Érdemes még megjegyezni, hogy a Krusevói Köztársaság idejéből ismert nemzeti mozgalom, a VMRO (Vnatresna Makedonszka Revolucionerna Organizacija, vagyis macedóniai országos forradalmi szervezet) 1990 júniusában felújított pártja az elmúlt négy év alatt hat különálló pártra szakadt, azzal, hogy a történelmileg ismert rövidítéshez még valamilyen sajátos rövidítést ragasztottak, pl. hazafias, demokratikus stb. A macedón közvéleményben ugyanis felvetődött már nemegyszer, hogy meg kellene tiltani e történelmi mozgalom nevének használatát, ám az új törvény ezt mégsem szabályozza, így a most újbóli kötelező regisztráció alkalmával továbbra is használható lesz az elnevezés. A csütörtökön meghozott törvény továbbra is lehetővé teszi a nemzeti alapon történő szervezkedést, amelyet ugyan a radikális párt töröltetni akart, de a nemzetiségeket tömörítő pártok bejelentették, hogy csakis úgy szavazzák meg a törvényt, ha nemzetiségi alapon továbbra is tömörülhetnek, mert Macedónia jelenlegi társadalmi és politikai élete ezt megköveteli. Egyébként szimptomatikus jelenség, hogy a nemzetiségek polgárai zömmel a saját nemzeti pártjukban működnek, és csupán a Liberális Pártban és a Cosev által alapított Demokrata Pártban található néhány albán, török, vlah és roma értelmiségi. A polgári egyesülések száma, mint említettem, 3272, amelyek közül a „zöldek” száma a legnagyobb. Ezek mind speciális környezetvédelmi pártok, így van a Drosráni-tó megmentésére, vagy a vizek, erdők, világörökség, történelmi emlékhelyek, védett állatok védelmére alakult társaság. De van a határok nélküli Európa eszméjének hordozója, a Páneurópai Mozgalom egyesülés is, amelynek tagjai a macedón művelődési élet jeles kiválóságai. Az új törvény kimondja, hogy politikai pártot legalább 500 macedón állampolgár létesíthet, szabályozza a párt bejegyzését, pénzelését, működését, és természetesen betiltását is, amely intézkedés az állam biztonsága szempontjából az alkotmány megfelelő szakaszaira hivatkozik. Ennek szellemében a belügyminisztérium már betiltott három pártot. A Gallup Intézet macedóniai fiókja, a BRIMA, a közeledő választások kapcsán vizsgálódott, nemzetközileg is regisztrált reprezentatív összetételű csoporttól, hogy pl. kimennek-e az elkövetkező választásokra. A kérdésre 78 százalék igennel, 16 nemmel választott, 6 százalék pedig határozatlan volt. Arra a kérdésre pedig, hogy melyik párt kapja meg majd a legtöbb szavazatot, 30 százalék a Szocialista Pártot, 10 a radikális pártot, 7 az albán pártot, 6 egyéb pártokat jelölt meg, 10 százalért pedig semleges választ adott. A kérdezettek 28 százaléka elégedett a pártok parlamenti működésével, 37 százalékuk csalódott, a többi rendes. A tíz legnépszerűbb politikus ezött a Gallupnál is Kiro Gligorov köztársasági elnök 77 százalékkal vezet, a második Vaszil Tupurkovszki 44, őt követi a parlament elnöke 41 és a kormányelnök 40 poénnel. Petar Gosev, a Demokrata Párt elnöke, az elkövetkező választások egyik esélyese a kilencedik helyen 32 poént kapott. SZEGEDI Mária