Magyar Szó, 1995. augusztus (52. évfolyam, 176-202. szám)

1995-08-01 / 176. szám

2 KÜLPOLITIKA Debrecen üzenete A magyarság egyik patinás múltú városában, annak is nevezetes múltú református Nagytemplomában, ott, ahol 1849. április 14-én Kossuth Lajos bejelentette a Habsburg uralkodóház trónfosztását, hirdették és tartották meg a nyelvháború eleni tiltakozó nagygyűlésüket az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki, a kárpátaljai, a horvátországi és az anyaországi magyarok. Noha kimutatás nem készült a Magyarok Világszövetsége által szervezett nagygyűlésen, éppen az utóbbiakból volt a legkevesebb. Igaz viszont, hogy a Duta Tévé jóvoltából ország-világ láthattó, hallhatta mindazt, ami a Nagytemplomban történt. Azok, akik több száz kilométert tettek meg a rekkenő hőségben, órákat vártak a határállomásokon, vagy ellen- szomjan zarándokoltak Debrecenbe, zokszó nélkül vették tudomásul a vendéglátók közömbösségét, habár egymás között szóvá tették. Felemelő volt ott lenni a Nagytemplom falai között. Jó volt hallani jelenlegi szellemi nagyjaink okos, higgadt, néha-néha keményebb megfogalmazásban kifejezett gondolatait. Ezekben nemigen lehetett felfedezni a revizionizmus, az uszítás leghalványabb szándékát sem - noha minden bizonnyal az érintett nemzetállamokban a debreceni megmozdulásról szóló értékelésekben mindenekelőtt ezt igyekeznek majd hangsúlyozni. Felemelő volt látni a kisebbségi sorsban élő embertársak meghatódottságát, hallgatni a patakzó könnyek közepette énekelt himnuszokat, a lelkipásztorok imáját és áldását, de ugyanakkor hiányérzete is támadt az embernek, mert úgy érezte, hogy ott, ahova ment, tartózkodóak voltak vele szemben, egyedül csak azt tették lehetővé, hogy a kisebbségi sorsban élők egymással találkozhassanak. A kormány részéről például senki sem képviseltette magát, a vendéglátó várost is egyedül csak a református püspök képviselte hivatalosan, legalábbis csak róla tettek említést a szervezők. Ott voltak viszont a leginkább érintettek, tehát azok, akik a kisebbségi sors minden terhét immár nemzedékről nemzedékre, hét évtizede viselik. Azok, akik lassan már hozzászoktak, hogy rendszerek alakulnak és tűnnek el a süllyesztőben, újak bukkinnak fel, az ő sorsuk azonban nemigen változik. Még látszólagos javulásról sem lehet beszélni, mert a nemzetközi élet alakulása, a különböző szélesebb terű vagy államközi szerződések megkötése ellenére a kisebbségi sorsot túlnyomórészt azon államok, államocskák elöljárói alakítják, akik hatalmukat éppen a kisebbségektől eredő veszély megfékezésére alapozzák. Meg kell hagyni, hogy az ilyen felfogás elhintésében nagy gyakorlatra tettek szert, és ezt olyan mesterien csinálják, hogy még a józanabbul gondolkodó nemzettársaik is hallgatagon eltűrik. És eltűrik a kisebbségiek is, mert alighanem nemzeti sajátosságunk közé tartozik a meghunyászkodás, a csak még rosszabb ne legyen féle viszonyulás, ezért hát örülünk annak, ami még megmaradt. Csak az a kérdés, meddig lesz lehetőségünk örülni. Ilyen és hasonló gondolatok forogattak mindazok fejében, akik 1995. július 27-én az erdélyi, felvidéki és a délvidéki magyar iskolákért, a nemzeti közösségek jobb egyenlőségéért folyó küzdelem egyik látványos megmozdulásán vehettek részt. Ahonnan (noha bizonyos kesernyés ízek azért maradtak) mégis feltöltődve tértek haza, kisebbségi mivoltukba, környezetükbe. Oda, ahol lassan megkérdőjelezik a legelemibb, az iskolára, az anyanyelv használatára való jogaikat, ahol a más nyelvű szomszéd esetleg még rosszallással is fogadta azt a hírt, hogy a szomszédja, akinek szerinte semmilyen oka nincs arra, hogy ilyen vagy olyan formában tiltakozzon is, mivel ő, mármint a többségi nemzethez tartozó is emberszámba veszi, kedélyesen elbeszélget vele azon a nyelven, amelyen ők ketten igen jól beszélnek, és amelyik megismerése a kisebbségi szomszéd érdeke, hisze ezen az ő gyereke is éppen úgy elvégezheti az iskolákat egészen az egyetemig, mint az övé, aki az államalkotó nemzethez tartozik. Hát hol van itt a megkülönböztetés?” És ha magyarázkodni próbál, akkor esetleg még jöhet a sajnálkozás is: „Szomszéd, te a vesztedbe rohansz, ha ilyen vagy olyan autonómiára törekszel, azzal csak saját nemzeted gettósítását éred el” — ennek ellenében ugye adott a teljes beolvasztás. Nos, ezen a debreceni megmozduláson a nemzet jeles emberei, akiket határon innen és határon túl is egyaránt megbecsülnek, rendre elmondták meglátásaikat, közreadták a kisebbségi sors rendezésére vonatkozó elképzeléseiket, anélkül, hogy bárki egy fél mondattal is említést tett volna a határok kiigazításáról. Megfogalmazódott a magyar nyelv, a magyar műveltség és az egyetemes emberi jogok védelmében közzétett nyilatkozat is. Még egy vagy egy újabb okmány, mondhatnánk, ami vajmi keveset ér, ha a határon innen s a határon túl minden szinten összefogva, egységesen, keményen nem állnak ki mellette. Ha itt a szűkebb pátriánkban a magyarok érdek- és politikai szervezetei csak egymás lejáratásával törődnek, és nem azzal, hogy miként biztosítsák a dél-bánáti, dél-bácskai magyar középiskolai tagozatok fenntartását, hogy miként biztosítsanak magyar nyelvű szaktanárokat, tanítókat, a még működő magyar nyelvű általános és középiskolai tagozatokba, ahova, ha ilyenek nem lesznek, holnap akár Dél-Szerbiából a magyar nyelvet esetleg csak hírből ismerő tanár, tanító állhat be oktatni gyermekeinket azon a nyelven, amelyen ő beszél. S ezt a feladatot akár még küldetésének is tekintheti. Nem kell tehát nálunk nemzetiségi iskolahálózatot megsemmisítő törvény az anyanyelvű oktatás megnyirbálásához. Önmagunk is ki tudjuk ezt váltani. Debrecenben tehát egyebek között ilyesmire is rádöbbenhetett az ember, és mindenekelőtt arra, hogy együttesen kell küzdeni a másik oldalról érkező nyomások, elmarasztalások ellen, de ugyanakkor szembe kell néznünk önmagunkkal nekünk, kisebbségieknek is, mégpedig szemrebbenés nélkül. És ha egymás tekintetét álljuk, akkor összpontosíthatunk arra, hogy összefogással, abban reménykedve, hogy a velünk élő más nemzethez tartozók is megértőek lesznek gondjaink iránt, megóvhatjuk azt, amink van, és talán hozzá is sikerül még valamit ragasztanunk, amire évezredes kultúránk és létünk jogosít fel. Mindez nélkül a debreceni és minden egyéb deklaráció (noha ilyen kiállásokra is nagy szükségünk van) nem sokat lendít sorsunkon. LAJBER György Sütő, Tőkés, Csoóri, Dudás, Markó... a debreceni Nagytemplomban Magyar Szó Segélykiáltás Tisztelt nagygyűlés, nemzettársaim, kedves barátaim! A délvidéki magyarság segélykiáltását hoztam el ide a debreceni református Nagytemplomba, hogy Isten és ember színe előtt odahelyezzem erdélyi és felvidéki sorstársaink segélykiáltásai mellé. Egymást felerősítve talán olyan hangosan szólnak, hogy végre azok is meghallják majd, akik eddig makacsul zárva tartották előttük a fülüket és a szívüket. Az utóbbi időben mind gyakrabban kesergünk - s úgy hiszem, minden okunk megvan rá -, hogy itt, a Kárpát-medencében mi, délvidéki magyarok vagyunk a legszorongatottabb helyzetben. Nemcsak baranyai és szlavóniai nemzettársaink, akik a nagyszerb terjeszkedés miatt ősi szülőföldjüket voltak kénytelenek otthagyni, nemcsak azok a bácskai és bánsági magyarok, akik a háborús helyzet, az erőszakos mozgósítások, a folyamatos lélektani hadviselés következtében áttelepültek Magyarországra, vagy vágtak neki a vakvilágnak, nemcsak szerémségi véreink, akikről már a Mindenható is végleg elfordította a tekintetét, s akiken mostanra betelt a végzet, a teljes beolvadás, hanem mi háromszázötvenezren is, akik az embertelen körülmények ellenére a hazanélküliség állapotában is az őrhelyen maradtunk. A Vajdaságban, ahol a szerb hatalom letéteményesei lépten-nyomon azt hangoztatják, hogy a nemzeti kisebbségek jogait a lehető legmagasabb szinten, az európai normákat messze túlhaladva biztosítják (ismerős szöveg, ugye, sorstársaim?), nem csak meg lehet, hanem minden haladék nélkül meg kell kongatni a vészharangot. Ha már jóvátehetetlenül el nem késtünk vele. Az utóbbi néhány esztendőben a szerb parlament mintegy 20 olyan törvényt hozott, amely alapjaiban sérti az itt élő kisebbségek jogait. Ez a tény, valamint a háborús helyzet, a szegénység, az embargó, a távlattalanság, a nagyszerb nacionalizmus féktelen tobzódása, a vajdasági magyarság soha korábban nem tapasztalt fogyatkozása, elvándorlása, elöregedése, erőszakos asszimilálása, a csendes etnikai tisztogatás azt eredményezte, hogy kisebbségi sorba taszított nemzeti közösségünk teljesen a peremre szorult, az élet szinte minden területén hátrányos megkülönböztetésben részesül. Sorsunkat rontja, helyzetünket súlyosbítja szerencsétlen politikai megosztottságunk. Önpusztító egymásra vicsorgásunk. A parlament által is szentesített jogtiprás a megmaradásunk szempontjából legérzékenyebb helyen, az oktatás területén érint a legsúlyosabb mértékben bennünket. A Szerémségben - ahol a tizenötödik század első évtizedeiben Tamás és Bálint pap szép magyar nyelvünkre fordította a Huszita bibliát - már mintegy két évtizede megszűnt a magyar nyelvű oktatás, s ezekben a pillanatokban jut hasonló sorsra a dél-bánáti szórványmagyarság is. A Bánságban, Dél-Bácskában és Nyugat-Bácskában már csak mutatóban van magyar tagozat az általános iskolákban, s végóráit éli az utolsó (félig magyar) középiskolai tagozat is. Aggódva figyeljük erdélyi és felvidéki nemzettársaink áldozatos és konok küzdelmét a magyar iskolahálózat megtartásáért, lélekben velük vagyunk, szent ügyünkért mi is felemeljük szavunkat a nemzet és a világ nyilvánossága előtt, ám nekünk már magyar iskolahálózatunk sincsen, szétrombolták barbár balkáni kézzel. Romjaiból kell majd újrateremtenünk a magyar autonómia által, ha addigra lesz még kinek. Déli magyarságunkra az utóbbi évek legsúlyosabb csapása, a nagy hagyományú, a megmaradás szempontjából óriási jelentőségű Szabadkai Tanítóképző erőszakos Zomborba költöztetése, majd megszüntetése volt. A minisztérium félre nem érthető módon, kíméletlen tudatossággal tépte ki természetes közegéből, s ellentmondást nem tűrő módon kényszerítette a teljesen elszerbesedett Zomborba, ahol a legminimálisabb feltételek sincsenek meg a magyar nyelvű tanítóképzéshez. Semmibe vették a vajdasági magyarság tiltakozását, felháborodását, a Belgrádban sorban álló küldöttségeket, a jóindulatnak és a nemzeti toleranciának a legcsekélyebb jelét sem mutatják. Mintha egészen megfeledkeztek volna róla, hogy a szerbséget a Délvidéken az általa rossz emlékűnek mondott Osztrák- Magyar Monarchia és a magyarság jóvoltából adományozott egyházi és iskolai AUTONÓMIA tartotta meg évszázadokon keresztül. Emlékeztetni kellene őket erre, meg sok egyébre, s emlékeztetjük is most erről a szent helyről. Mint ahogyan anyaországunknak is kötelessége volna, hogy minden egyes tárgyalás alkalmával, minden államközi szerződés megkötése előtt és közben a nemzet egészének megmaradása érdekében erre emlékezzen és erre emlékeztessen. Csak fel tudna egyszer nőni erőszakkal elszakított nemzetrészei soktonnás gondjaihoz, ha nemzetben, s nem csupán országban lenne képes gondolkodni, s ha kicsinyes, kapkodó mostoha helyett gondos édesanyaként mutatkozna meg végre mielőttünk! DUDÁS Károly (Elhangzott a debreceni tiltakozó nagygyűlésen) 1995. augusztus 1., kedd A MAGYAR KISEBBSÉGI KÉRDÉS ÖSSZNEMZETI ÉS EGYBEN NEMZETKÖZI ÜGY Nacionalista össztámadás Tőkés László református püspöknek, az RMDSZ tiszteletbeli elnökének beszéde a debreceni református Nagytemplomban (2.) (Folytatás a vasárnapi számunkból) Hazugok vagy - a legjobb esetben -jóhiszeműen hamisak egyes román, szlovák, sőt magyar vezető politikusok azon kijelentései, melyek román-magyar és magyar-szlovák „közeledésről”, az „előrelépés lehetőségeiről”, „a kapcsolatok javulásáról” beszélnek - most, amikor a nevezett országokban párját ritkító nacionalista össztámadás van folyamatban magára hagyatott magyarságunk ellen. Lehet-e „kiváló román-magyar katonai együttműködésről” beszélni akkor, amikor maradék magyar többségű erdélyi vidékeinken és településeinken valóságos katonai és karhatalmi megszállás megy végbe? Szabad-e szűk látókörű politikai szelektivitással az államközi alapszerződés esélyeit latolgatni vagy az 1201- es Ajánlás értelmezgetéséről eszmét futtatni akkor, amikor Iliescu elnök egyetlen tollvonással meg akarja pecsételni évezredes erdélyi magyar nyelvű oktatásunk sorsát?! Durva arculcsapása a papíron hivalkodó vallásszabadságnak az a tény, hogy Romániában a kommunista államosítás előtt birtokolt mintegy másfél ezer egyházi iskolából ez ideig egyetlenegyet sem szolgáltattak vissza jogos tulajdonosaiknak, sőt az új tanügyi törvény gyakorlatilag újra államosítja ezeknek épületeit. Mi más ez, ha nem politikai rangra emelt, kollektív lopás?! A történelmi megbékélésnek s az alapszerződés megkötésének - a mi felfogásunk szerint - elengedhetetlen előfeltétele a többségi román - kisebbségi magyar megegyezés. Ezt szorgalmazzuk hiábavaló jó szándékkal évek óta, amikor is román-magyar párbeszédet, előfeltételektől mentes kétoldalú kerekasztal összehívását sürgetjük. És ezért gyűltünk össze itt és most a debreceni Nagytemplomban, hogy világossá tegyük: a kisebbségi jogok kérdése össznemzeti és egyben nemzetközi ügy; iskoláink és anyanyelvünk használatának szabadsága nem pusztán romániai vagy szlovákiai belügy, és semmiképpen sem képezheti alku tárgyát; ezen kérdéseket az államközi és európai viszonyok keretében, a kisebbségi magyar népközösségek demokratikus részvételével kell megoldani. Romániai magyar egyházaink, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, valamint országunk magyar polgári társadalma együttes erővel lépnek fel a népközösségünket létében fenyegető, új román tanügyi törvénnyel szemben. Kiállásunkhoz szilárd alapot biztosít erdélyi magyarságunk egységes támogatása, melyet közel félmillió aláírással ellátott tavalyi törvényjavaslata fényesen igazol. Elidegeníthetetlen demokratikus és emberi jogunk saját gyermekeink és ifjúságunk oktatása és nevelése ügyében - Románia adófizető állampolgáraiként - önállóan és szabadon döntenünk. Ezen jogaiért folytatott küzdelmében a felvidéki magyarsággal is közösséget vállalunk. A többségi hatalom és parlamenti áldemokrácia „törvényszerű” visszaéléseinek újabb esetei még inkább meggyőznek bennünket arról, hogy megfelelő szintű és formájú, működőképes kisebbségi autonómiánk nélkül továbbra is ki vagyunk szolgáltatva a többségi elnyomásnak, és nincs esélyünk nemzeti és vallási önazonosságunk megőrzésére. Éppen ezért, amint Tempfli József nagyváradi megyés püspökkel közösen kibocsátott körlevelünkben írjuk: „Istenhez és nagyvilághoz, valamint a Kárpát-medencében lévő országok többségi tiépeinek közvéleményéhez fordulunk jogaink és önazonosságunk védelmében. A népek és egyházak szolidaritását kérjük jogos és békés küzdelmünkben.” Emlékeznünk és emlékeztetnünk kell továbbá Románia 1989-es forradalmi karácsonyára, a román nemzet és az együttélő nemzeti és vallási közösségek akkori példás összefogására - arra az eltérített és megcsúfolt forradalomra, mely nem csupán a románságnak, de az elnyomott kisebbségnek is szabadságot és jobb jövőt ígért. De a hatalom birtokosait is emlékeztetnünk kell kezdeti fogadkozásaikra. A Nemzeti Megmentési Front, melynek jogutódja a jelenlegi román hatalom, 1990 januárjában, a romániai nemzeti kisebbségek jogairól szóló Nyilatkozatában kinyilatkoztatta, hogy: „az erőszakos asszimiláció sovén gyakorlatára alapozott nemzeti uszítás politikája, a szomszédos Magyarország és a romániai magyarság elleni rágalomhadjárat sorozatos kísérlete nem tudta megtörni a román nemzet és a nemzeti kisebbségek közötti bizalmat, barátságot és egységet”. Iliescu elnök, a Nemzeti Megmentési Front vezére akkor még egészen másképp beszélt. Tartós amnéziájában hadd emlékeztessük még arra, hogy abban a nyilatkozatban a román hatalom még szükségesnek ítélte „az egyéni és kollektív nemzeti jogok és szabadságjogok alkotmányos garanciáinak kidolgozását”, és kisebbségi törvényt, valamint nemzetiségi minisztériumot ígért Mindezekből végül is nem lett semmi... Nos, ennyit ér a mai, „eredeti” román demokrácia szavahihetősége - melyről netalán románul fogják tanítani a gyermekeinket a Ceausescu-megálmodta homogenizált iskolákban... A debreceni Nagytemplom nagy idők tanúja. Ezen a helyen fosztotta meg hatalmától a hajdani Magyarország népeitől idegen Habsburg- házat a magyar forradalmi országgyűlés - az az országgyűlés, mely megkésve ugyan, de Kossuth és Balcescu megegyezése értelmében, az ideig Európaszerte példa nélkül álló kisebbségi törvényt alkotott meg, az ország nemzetiségei - köztük a románok - javára. Az előremutató történelmi példa és a nemzeti szabadság eme szentélyének a szelleme indítson bennünket és román, valamint szlovák testvéreinket arra, hogy megtaláljuk a jelenlegi nehéz helyzetből kivezető utat Isten házában azonban mindenekelőtt a Szentírásból vett útmutatást és hitvallást szívleljük meg .Azért én a Mindenhatóhoz folyamodom, az Istenre bízom ügyemet” (Jób 5,8). Úgy legyen. 1995. július 27.