Magyar Szó,1997. május (54. évfolyam, 102-126. szám)
1997-05-03 / 102. szám
1997. május 3., szombat MIT TEHETNEK A NEMZETKÖZI ERŐK? Fegyveres bandák garázdálkodnak Féktelen törvénytelenség Albániában Albánia déli részén egyre vadabbul garázdálkodnak a fegyveres banditák, s a három hónapja kezdődött tüntetéseket lassan féktelen törvénytelenség váltja fel. A piramisjátékokra alapuló befektetési alapok csődje miatt pénz nélkül maradt albánoknak, akik kétségbeesésükben ellenőrzésük alá vonták a déli városokat, most egy másik veszedelemmel kell szembenézni a fegyverek uralmával. A Reuter vlorai beszámolójában arról írt, hogy a város külső negyedeiben nappal rendszeresen fegyverropogás hallatszik, noha fegyveres rendőrök járőröznek az utcákon és az üzletek, kávézók, illetve a kisebb vállalkozások nyitva tartanak. Éjszaka is folytonosan lövöldöznek a kikötőben. Fegyveres bandák veszik hatalmukba az utcákat, rettegésben tartják a helyi lakosokat, akik ugyancsak állig fel vannak fegyverezve a kifosztott katonai raktárokból önvédelem céljából zsákmányolt lőfegyverekkel. Milo Kordha vlorai rendőrfőkapitány szerint a hatóságok tisztában vannak a helyzettel, s tudják, hogy a rablóbandák gyilkolnak és fosztogatnak, a körülmények miatt azonban kötve van a kezük. Mint mondta: a bíróságok és ügyészségek nem működnek, a rendőrség pedig nem elég erős, ráadásul nincs kellően felszerelve. Az AFP arról írt, hogy pénteken reggel négy-öt álarcos elrabolta az egyik vlorai kereskedelmi bank igazgatóját és annak fivérét. A helyi lakosok cáfolták a tiranai politikusok állításait, amelyek szerint szélsőséges baloldali és kommunista lázadók tartják uralmuk alatt Albánia déli városait. Annak idején a kétes befektetési alapok csődbemenetele után itt kezdődtek el a lázongások. E vállalkozások csődje leginkább az Albánia más vidékeihez képest gazdagabb déli országrészt sújtotta, amely az ország kábítószer- kereskedelmi és embercsempészeti központjának számít. A kommunista uralom 1990-ben történt bukása után virágzásnak indult befektetési alapok tulajdonosai is jórészt Albánia déli részéről származnak. Az albán kormány a többnemzetiségű erők megbízatásának a kibővítését fogja kérni, amely lehetővé tenné számukra az elhagyott lőszerraktárak felügyeletét és az országhatárok ellenőrzésétközölte az AFP tudósítójával Bashkim Fino miniszterelnök. (Reuters-fotó) Az olasz zászlóshajó az albán partoknál Vlora közelében. A halászokat az sem zavarta, hogy éppen megfeneklett a hadihajó ZAIRE, RUANDA Lemészárolták a menekülteket Zaire keleti részén mintegy 600 000 ruandai hutu menekültnek veszett nyoma - jelentette be csütörtökön az otthonukból elűzött ruandaiak legjelentősebb szervezete. A Tömörülés a Visszatérésért és a Demokráciáért (RDR) nevű szervezet szerint társaik népirtás áldozatai lettek, amelyet a nemzetközi közösség legteljesebb közönye mellett hajtottak végre. Az RDR 18 oldalas dokumentumot állított össze bejelentése alátámasztására, amelyben szemtanúk vallomásait gyűjtötte össze, és az utóbbi fél év eseményeit, a menekülttáborokat ért támadásokat követi nyomon. Az RDR szerint a ruandai hadsereg, amely főként tuszikból áll, közvetlenül részt vett a zaire-i lázadóknak tulajdonított mészárlásokban. Az RDR közleményében vizsgálóbizottság és nemzetközi törvényszék felállítását kérte a gyilkosságok körülményeinek felderítésére és a bűnösök felelősségre vonására. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) csütörtök délelőtt több mint 700 ruandai menekültet szállított vissza hazájába. A hazatelepülőket szállító négy repülőgép Kisanganiból indult, és Kigaliba, illetve a délkelet-ruandai Cyanguguba vitte utasait. Az „Orvosok határok nélkül” (MSF) nevű szervezet közölte, hogy a zaire-i felkelők Shabunda körzetben a szó szoros értelmében vadásztak a menekültekre, férfiakat, nőket és gyermekeket mészároltak le a segélyszervezetek nem szándékos közreműködésével. A Laurent-Désiré Kabila vezette lázadók állítólag arra használják a segélyszervezeteket, hogy előcsalogassák a menekülteket a kelet- zaire-i erdőkből, majd az országutakon megöljék őket. A felkelők megtiltották a falusiaknak, hogy segítsenek a földönfutóknak. A helyi lakosokat a gyilkosságokban való részvételre vagy a mészárlások nyomainak eltüntetésére kényszerítik a lázadók. Az ENSZ genfi székhelyű emberi jogi szervezete bejelentette, hogy a zömében tuszikból álló ruandai hadsereg 137 embert ölt meg Ruanda nyugati részén megtorlásul egy kormánytisztviselő haláláért. Egy túlélő elmondása szerint a katonák ingujjaiknál kötötték össze kettesével az embereket, majd arccal a földre fektették, és fejbe lőtték őket. A szervezet szerint több tucat holttestet találtak Ruhengeri környékén a banán ültetvényeken és az eukaliptuszerdőkben. A zaire-i határ közelében fekvő településeken hutuk élnek. A dél-afrikai külügyminisztérium közlése szerint a zaire-i lázadók vezére és Mobutu Sese Seko államfő pénteki hír szerint még aznap találkozik a SAS Outeniqa nevű hajó fedélzetén, nemzetközi vizeken. Kabilát a dél-afrikai alelnök az angolai fővárosból kíséri el a tárgyalásra, míg Mobutu a kongói Pointe Noire-ból, a dél-afrikai elnökkel együtt indul a találkozóra. A zaire-i lázadók ezzel szemben azt közölték, hogy a megbeszélésekre vasárnap kerül sor. (MTI) Magyar Szó Az EU-nak jobb Blair „Legmelegebb gratulációit” küldte Jacques Santer maga és az általa vezetett Európai Bizottság nevében az új brit miniszterelnöknek a választásokon elért „kimagasló győzelem” alkalmából. A Brüsszelben közzétett táviratban a bizottság elnöke - akinek számos kellemetlen vitája volt Blair elődjével, John Majorrel leszögezte: „az EU sorsdöntő időszakba lépett”, amelynek során „olyan kihívásokkal kell szembenézni, mint a kormányközi konferencia, a bővítés, a gazdasági és monetáris unió, a költségvetés reformja és az egységes piac maximális mértékű kihasználása”. Santer utalt arra, hogy 1998 első fél évében Nagy- Britannia veszi át az EU soros elnökségét, s így Londonra kulcsszerep vár e kihívások megválaszolásában. „Az Európai Unió sohasem igényelte annyira a határozott brit elkötelezettséget, amely egyedülálló módon egyesíti a pragmatizmust és a hatékonyságot, mint most” - hangsúlyozta a Tony Blairnek küldött táviratában az Európai Bizottság elnöke. (MTI) MAJOR LEMONDÁSA Közép-európai idő szerint délután fél egykor kereste fel a királynőt John Major, a katasztrofális választási vereséget elszenvedett brit konzervatív kormányfő, aki a szokásjognak megfelelően bejelentette lemondását II. Erzsébetnek. Tony Blair munkáspárti miniszterelnök estig elfoglalja a mindenkori brit kormányfő rezidenciáját és hivatalát a Downing Street 10. alatt. Major, akit egyébként saját választókörzetében, Huntingdonban ismét - immár ötödször - képviselővé választottak, londoni idő szerint röviddel négy óra előtt gyakorlatilag hivatalosan is elismerte a Munkáspárt győzelmét, kijelentve: „most már egyértelmű”, hogy a Labour „rendkívüli sikert ért el ezen az éjszakán”. Közölte: telefonon gratulált utódja BRIT VÁLASZTÁSOK EREDMÉNYE Hatalmas Labour-diadal Munkáspárti kormány Nagy-Britanniában - Tory katasztrófa - Megszakadt a 18 éves konzervatív uralom (Hírösszefoglaló) Soha nem tapasztalt belpolitikai földindulást eredményezett az első eredményekből leszűrt következtetések szerint az évszázad utolsó nagy-britanniai általános választása, 18 évi ellenzéki politizálás után a Tony Blair vezette Munkáspárt a majdani ellenzék összlétszámához képest valószínűleg 180 fős abszolút többséggel vonulhat be a 659 fős új alsóházba, ami minden idők legnagyobb Labourdiadalát jelenti. A leköszönő konzervatív párt 1992-ben 21 fős többséggel kezdhette most véget ért parlamenti mandátumát. Michael Heselyne konzervatív miniszterelnök-helyettes kijelentette: a tory pártnak „hosszú önvizsgálatra kell felkészülnie..., sok kérdést kell saját magának feltennie, és ugyancsak sok válasszal kell majd előállnia”. Kenneth Clarke eddigi pénzügyminiszter egyértelműbben fogalmazott: szavai szerint a konzervatívok sokkal jobban végezhettek volna, ha nagyobb hangsúlyt helyeznek a gazdasági helyzetre, és kevesebbet a „párt szennyesére, és az EU-val kapcsolatos vitákra”. Utódjelöltje, Gordon Brown ugyanakkor elvetette azokat a véleményeket, amelyek szerint a választók nem a Labourre, hanem a megunt konzervatívok ellen szavaztak. Tony Blair kormányfőjelölt első, hajnali nyilatkozatában kijelentette: a Labour győzelme a megosztottság veresége. Gyakorlatilag elfogadva, hogy péntek hajnaltól ő Nagy-Britannia miniszterelnöke, Blair közölte: büszkén fog szolgálni „egy olyan nagy nemzetet, mint amilyen a brit”. A konzervatívok 1992-ben 336 helyet nyertek el az akkor 651 fős alsóházban, a Labour 271 mandátumával szemben. A péntek hajnali előrejelzések szerint azonban az 1997-es választás - minden óvatos, mérsékelt becslésekre intő korábbi hangot meghazudtolva - soha nem látott számú, összesen vagy 415 munkáspárti képviselőt juttatott be a törvényhozásba, míg tory színekben alig 157-en foglalhatnak majd helyet a Westminsterben. Az ellenzék összlétszáma e prognózisok szerint 244 lehet, a Munkáspártnak tehát csak az abszolút többsége nagyobb lesz a konzervatív képviselők ?* létszámánál. A péntek hajnali elemzések katasztrófának minősítették azt, ami a tory pártot érte az idei általános választásokon, s a szakértők ezt elsősorban annak tulajdonították, hogy nem sikerült érvényesíteni az egyébként valóban robusztus gazdasági növekedés hatásait a választói hangulatban; a polgárok egyszerűen ráuntak a csaknem két évtizedes országlásba belefáradt, belekopott tory kormánypártra. Igen jól szerepelt a harmadik erő, az 1988-ban alakult Liberális Demokrata Párt, amely Paddy Ashdown vezérletével a jelek szerint megháromszorozta eddig 20 fős jelenlétét az alsóházban. nak, Tony Blairnek, és sok sikert kívánt neki az előtte álló feladatokhoz és felelősséghez. Hozzátette: a konzervatív párt „alapos vereséget szenvedett... s erre megfelelő választ kell adnia”. Ez példátlan győzelem a brit demokrácia háború utáni történetében. Clement Attlee munkáspárti kormánya 1945-ben 146 fős többséggel váltotta le a háborús győző Churchill és kabinetjét; ezután egészen 1983-ig kellett várni ezt megközelítő mértékű választási földindulásra. Margaret Thatcher abban az évben 144 fős többséggel a háta mögött maradhatott a Downing Streeten. A Munkáspárt egyébként a belső tory kabinet vezető tagjainak sorában is alapos „vérfürdőt” rendezett: 23 év után ezúttal vereséget szenvedett például edinburgh-i választókörzetében Malcolm Rifkind külügyminiszter, s hasonlóan járt Michael Portillo védelmi miniszter is, aki 13 év után maradt alul ellenfelével szemben. Semmi jelét nem mutatta a leköszönő brit kormányfő annak, hogy a konzervatív párt éléről is távozni kívánna, amikor a tory katasztrófa reggelén utoljára szólt miniszterelnökként a párt híveihez. John Major - londonira visszaérkezvén választókerületéből - többes szám első személyben fogalmazva vázolta az „előttünk” álló feladatokat, s megígérte a párt megmaradt követőinek, hogy „visszajövünk, ahogy eddig is mindig visszajöttünk”. Kilencperces búcsúbeszédében emlékeztette hallgatóságát arra, hogy a brit konzervatív párt többször és hosszabb ideig volt hatalmon, mint bármely más demokratikus párt Nyugat-Európában. Megilletődött hangú beszédében elismerte, hogy a konzervatív párt, amely előzőleg megszakítás nélkül 18 évig volt hatalmon, „rendkívül súlyos vereséget szenvedett..., amit nehéz lesz rendbe tenni”. Hozzátette azonban, hogy a sorokat rendezni kell, s „rövid hétvégi pihenő után hétfőn neki kell fogni az újjáépítésnek”. Tony Blair Labour-vezér, Major utódja a kormányfői székben, ünnepi felszólalásában a londoni Royal Festival Hall előtt elsősorban a jóléti rendszer, az állami egészségügyi hálózat rendbetételét és fejlesztését ígérte meg híveinek, összhangban a párt választási programjával. Ennél több konkrétumot nem említett; érzelmektől fűtött beszédében a győzelmet az „új" Munkáspárt iránt megnyilvánuló össznépi rokonszenvnek tulajdonította. A brit konzervatív pártot ért választási katasztrófa hajnalán megkezdődött a megsemmisítő vereség miatti belső vádaskodások vélhetőleg hosszú sorozata: elsőként a tory „baloldal” pártbeli tömörülése adott ki nyilatkozatot arról, hogy ami történt, az a konzervatív jobbszárny áskálódásának eredménye. A Tory Reformcsoport nevű frakció kommünikéje szerint a vereség a pártbeli jobbszél „gusztustalan árulásának” következménye. A jórészt fiatal „europárti" aktivistákból álló csoport úgy vélte, hogy „teljesen szükségtelen volt, ami történt”. A nyilatkozat szerint a jobboldal John Major miniszterelnök és kormánya ellen folytatott „hitvány hadjárata” juttatta oda a pártot, ahová az péntek reggelére süllyedt, s ez a hadjárat „az 1992-es választási győzelem hajnalán kezdődött”. Edward Heath egykori tory kormányfő, a párt nagy öregje és a konzervatív „baloldal” prominense, aki mindvégig erőteljesen ostorozta az EU-kérdésekben folyamatosan lázadó pártbeli jobbszárnyat, szintén kikelt e kampány ellen, de a kormányzati centrum hibáit is okolta a történtekért. Kijelentette: a vereség alkalmat kínál a konzervatív politika egészének „alapos felülvizsgálatára, ami természetesen nem azt jelenti, hogy a múltat teljes egészében el kellene vetni”. LÉNYEGES VÁLTOZÁS NEM VÁRHATÓ A BRIT-AMERIKAI VISZONYBAN Bill Clinton amerikai elnök csütörtök este meggyőződését fejezte ki, hogy a munkáspárti győzelem után zavartalanul folytatódik majd a szoros szövetségesi együttműködés az Egyesült Államok és Nagy- Britannia között. Szóvivője, Mike McCurry közlése szerint az elnök rendkívüli érdeklődéssel követte nyomon a brit választások alakulását. Független elemzők szerint sem várható lényeges változás a két ország „különleges viszonyában”. Meglehet, sokan úgy vélik, hogy Tony Blair mind politikai, mind személyi értelemben jóval közeleb áll Bill Clintonhoz, mint konzervatív elődje, John Major. A munkáspárti vezér és az amerikai elnök egyaránt a második világháború után született nemzedék képviselője. Bill Clinton negyvenhat éves volt, amikor beköltözött a Fehér Házba, Tony Blair most negyvenhárom. Mindketten hangsúlyt fektettek arra, hogy a választási győzelem kivívása érdekében a politikai közép felé taszítsák a hagyományosan baloldali-liberális eszményeket valló pártjukat. A Labour választási stratégiájának kidolgozásában tanácsadóként amerikai demokrata párti szakaértők is közreműködtek. A másik oldalon viszont köztudomású, hogy John Major konzervatív elvbarátjának, a republikánus George Bushnak szurkolt az 1992- es amerikai elnökválasztásokon. Tény az is, hogy amikor két évvel ezelőtt Washington első ízben megadta a beutazási vízumot Gerry Adamsnek, az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) politikai szárnyaként elkönyvelt Sinn Fein elnökének, a brt kormányfő egy héten át nem volt hajlandó fogadni Bill Clinton telefonhívását. KÜLPOLITIKA 3 VÁLASZTÁSI „VÉRFÜRDŐ" Rekordok A konzervatív párt hatalmával együtt számos rekord is megdőlt az 1997-es nagy-britannia választásokon. A Munkáspárt abszolút többsége - vagyis az ellenzék összlétszámához képest kialakult, 180 főhöz közelítő számbeli fölénye - a legnagyobb, amit a Labour valaha is elért. A tíz százalékot meghaladó „swing” - vagyis a választói átpártolás - a legjelentősebb, amit 1935 óta bármelyik párt elért. A Labournek eddig soha nem volt 400-nál több képviselője az alsóházban, ezúttal 419 fős létszámra számíthat. A konzervatív párt ennek megfelelő mértékű negatív rekordot kénytelen elkönyvelni 170 fős létszámveszteségével és várhatóan alig 166 fős alsóházi frakciójával egyaránt. Ugyancsak példátlan az a választási „vérfürdő", ami a toryk soraiban pusztított Anglián kívül: a brit szavazások történetében most először fordult elő, hogy Skóciából egyetlen konzervatív képviselő sem került be a törvényhozásba. Az új kormányfő, a 43 éves Tony Blair személyében 185 éve a legfiatalabb politikus költözik a Downing Street 10. alá, a Labournek pedig még soha nem volt ilyen fiatal miniszterelnöke. .......................................................................... Ennek ellenére megfigyelők szerint a történelmi gyökereken nyugvó kapcsolatok túlságosan is egyediek, és a két országot túl sok közös érdek fűzi össze ahhoz, hogy pusztán személycserék vagy kormányváltás hatására lényeges módosulás következzen be a viszonyukban. Még ha az amerikai elnök és a brit kormányfő között nem is fejlődött ki mély rokonszenven alapuló barátság, gyakorlatilag alig volt olyan külpolitikai kérdés az utóbbi években, amelyről Washington és London ne értett volna egyet. Talán kezdetben az északír és a boszniai rendezés megközelítési módja tűnt némileg eltérőnek a két fővárosból, de a különbségek fokozatosan feloldódtak. Egyes elemzők mindazonáltal úgy vélik: a brit munkáspárti győzelem jó alkalmat kínál Washingtonnak arra, hogy újabb kísérletet tegyen a legfontosabb külpolitikai céljai közé sorolt északír béke előmozdítására, ismét életet lehelve a rendezési erőfeszítésekbe.