Magyar Szó,1997. május (54. évfolyam, 102-126. szám)

1997-05-03 / 102. szám

1997. május 3., szombat MIT TEHETNEK A NEMZETKÖZI ERŐK? Fegyveres bandák garázdálkodnak Féktelen törvénytelenség Albániában Albánia déli részén egyre va­­dabbul garázdálkodnak a fegyve­res banditák, s a három hónapja kezdődött tüntetéseket lassan féktelen törvénytelenség váltja fel. A piramisjátékokra alapuló befektetési alapok csődje miatt pénz nélkül maradt albánoknak, akik kétségbeesésükben ellenőr­zésük alá vonták a déli városokat, most egy másik veszedelemmel kell szembenézni­­ a fegyverek uralmával. A Reuter vlorai beszámolójá­ban arról írt, hogy a város külső negyedeiben nappal rendszere­sen fegyverropogás hallatszik, noha fegyveres rendőrök járő­­röznek az utcákon és az üzletek, kávézók, illetve a kisebb vállalko­zások nyitva tartanak. Éjszaka is folytonosan lövöldöznek a kikö­tőben. Fegyveres bandák veszik hatalmukba az utcákat, rettegés­ben tartják a helyi lakosokat, akik ugyancsak állig fel vannak fegy­verezve a kifosztott katonai raktá­rokból önvédelem céljából zsák­mányolt lőfegyverekkel. Mil­o Kordha vlorai rendőr­­főkapitány szerint a hatóságok tisztában vannak a helyzettel, s tudják, hogy a rablóbandák gyil­kolnak és fosztogatnak, a körül­mények miatt azonban kötve van a kezük. Mint mondta: a bírósá­gok és ügyészségek nem működ­nek, a rendőrség pedig nem elég erős, ráadásul nincs kellően fel­szerelve. Az AFP arról írt, hogy pénteken reggel négy-öt álarcos elrabolta az egyik vlorai kereske­delmi bank igazgatóját és annak fivérét. A helyi lakosok cáfolták a tira­nai politikusok állításait, amelyek szerint szélsőséges baloldali és kommunista lázadók tartják ural­muk alatt Albánia déli városait. Annak idején a kétes befektetési alapok csődbemenetele után itt kezdődtek el a lázongások. E vál­lalkozások csődje leginkább az Al­bánia más vidékeihez képest gaz­dagabb déli országrészt sújtotta, amely az ország kábítószer- ke­reskedelmi és embercsempészeti központjának számít. A kommu­nista uralom 1990-ben történt bukása után virágzásnak indult befektetési alapok tulajdonosai is jórészt Albánia déli részéről szár­maznak. Az albán kormány a többnem­zetiségű erők megbízatásának a kibővítését fogja kérni, amely le­hetővé tenné számukra az elha­gyott lőszerraktárak felügyeletét és az országhatárok ellenőrzését­­közölte az AFP tudósítójával Bashkim Fino miniszterelnök. (Reuters-fotó) Az olasz zászlóshajó az albán partoknál Vlora közelében. A halá­szokat az sem zavarta, hogy éppen megfeneklett a hadihajó ZAIRE, RUANDA Lemészárolták a menekülteket Zaire keleti részén mintegy 600 000 ruandai hutu menekült­nek veszett nyoma - jelentette be csütörtökön az otthonukból el­űzött ruandaiak legjelentősebb szervezete. A Tömörülés a Visszatérésért és a Demokráciáért (RDR) nevű szervezet szerint társaik népirtás áldozatai lettek, amelyet a nem­zetközi közösség legteljesebb kö­zönye mellett hajtottak végre. Az RDR 18 oldalas dokumentumot állított össze bejelentése alátá­masztására, amelyben szemtanúk vallomásait gyűjtötte össze, és az utóbbi fél év eseményeit, a mene­külttáborokat ért támadásokat követi nyomon. Az RDR szerint a ruandai hadsereg, amely főként tuszikból áll, közvetlenül részt vett a zaire-i lázadóknak tulajdo­nított mészárlásokban. Az RDR közleményében vizsgálóbizottság és nemzetközi törvényszék felállí­tását kérte a gyilkosságok körül­ményeinek felderítésére és a bű­nösök felelősségre vonására. Az ENSZ Menekültügyi Fő­biztossága (UNHCR) csütörtök délelőtt több mint 700 ruandai menekültet szállított vissza hazá­jába. A hazatelepülőket szállító négy repülőgép Kisanganiból in­dult, és Kigaliba, illetve a délke­­let-ruandai Cyanguguba vitte utasait. Az „Orvosok határok nélkül” (MSF) nevű szervezet közölte, hogy a zaire-i felkelők Shabunda körzetben a szó szoros értelmé­ben vadásztak a menekültekre, férfiakat, nőket és gyermekeket mészároltak le a segélyszerveze­tek nem szándékos közreműkö­désével. A Laurent-Désiré Kabila­­ vezette lázadók állítólag arra használják a segélyszervezeteket, hogy előcsalogassák a menekülte­ket a kelet- zaire-i erdőkből, majd az országutakon megöljék őket. A felkelők megtiltották a falusiak­nak, hogy segítsenek a földönfu­tóknak. A helyi lakosokat a gyil­kosságokban való részvételre vagy a mészárlások nyomainak eltüntetésére kényszerítik a láza­dók. Az ENSZ genfi székhelyű em­beri jogi szervezete bejelentette, hogy a zömében tuszikból álló ru­andai hadsereg 137 embert ölt meg Ruanda nyugati részén megtorlásul egy kormánytisztvi­selő haláláért. Egy túlélő elmon­dása szerint a katonák ingujjaik­nál kötötték össze kettesével az embereket, majd arccal a földre fektették, és fejbe lőtték őket. A szervezet szerint több tucat holt­testet találtak Ruhengeri környé­kén a banán ültetvényeken és az eukaliptuszerdőkben. A zaire-i határ közelében fekvő települése­ken hutuk élnek. A dél-afrikai külügyminiszté­rium közlése szerint a zaire-i láza­dók vezére és Mobutu Sese Seko államfő pénteki hír szerint még aznap találkozik a SAS Outeniqa nevű hajó fedélzetén, nemzetközi vizeken. Kabilát a dél-afrikai alel­­nök az angolai fővárosból kíséri el a tárgyalásra, míg Mobutu a kon­gói Pointe Noire-ból, a dél-afrikai elnökkel együtt indul a találkozó­ra. A zaire-i lázadók ezzel szem­ben azt közölték, hogy a megbe­szélésekre vasárnap kerül sor. (MTI) Magyar Szó Az EU-nak jobb Blair „Legmelegebb gratulációit” küldte Jacques San­ter maga és az általa vezetett Európai Bizottság nevében az új brit mi­niszterelnöknek a választásokon elért „kimagasló győzelem” alkalmából. A Brüsszelben közzétett táviratban a bizottság elnöke - akinek számos kelle­metlen vitája volt Blair elődjével, John Majorrel­­ leszögezte: „az EU sorsdöntő időszakba lépett”, amelynek során „olyan kihívásokkal kell szembenézni, mint a kormányközi konferencia, a bőví­tés, a gazdasági és monetáris unió, a költ­ségvetés reformja és az egységes piac maximális mértékű kihasználása”. San­­ter utalt arra, hogy 1998 első fél évében Nagy- Britannia veszi át az EU soros el­nökségét, s így Londonra kulcsszerep vár e kihívások megválaszolásában. „Az Európai Unió sohasem igényelte annyira a határozott brit elkötelezettsé­get, amely egyedülálló módon egyesíti a pragmatizmust és a hatékonyságot, mint most” - hangsúlyozta a Tony Blairnek küldött táviratában az Európai Bizottság elnöke. (MTI) MAJOR LEMONDÁSA Közép-európai idő szerint délután fél egy­kor kereste fel a királynőt John Major, a ka­tasztrofális választási vereséget elszenvedett brit konzervatív kormányfő, aki a szokásjog­nak megfelelően bejelentette lemondását II. Erzsébetnek. Tony Blair munkáspárti minisz­terelnök estig elfoglalja a mindenkori brit kormányfő rezidenciáját és hivatalát a Dow­ning Street 10. alatt. Major, akit egyébként saját választókörze­tében, Huntingdonban ismét - immár ötöd­ször - képviselővé választottak, londoni idő szerint röviddel négy óra előtt gyakorlatilag hivatalosan is elismerte a Munkáspárt győzel­mét, kijelentve: „most már egyértelmű”, hogy a Labour „rendkívüli sikert ért el ezen az éj­szakán”. Közölte: telefonon gratulált utódja­ BRIT VÁLASZTÁSOK EREDMÉNYE Hatalmas Labour-diadal Munkáspárti kormány Nagy-Britanniában - Tory katasztrófa - Megszakadt a 18 éves konzervatív uralom (Hírösszefoglaló) Soha nem tapasztalt belpolitikai földindulást eredményezett az első eredmé­nyekből leszűrt következtetések szerint az évszázad utolsó nagy-britanniai általá­nos választása, 18 évi ellenzéki politizálás után a Tony Blair vezette Munkáspárt a majdani ellenzék összlétszámához képest valószínűleg 180 fős abszolút több­séggel vonulhat be a 659 fős új alsóházba, ami minden idők legnagyobb Labour­­diadalát jelenti. A leköszönő konzervatív párt 1992-ben 21 fős többséggel kezd­hette most véget ért parlamenti mandátumát. Michael Heselyne konzervatív miniszter­elnök-helyettes kijelentette: a tory pártnak „hosszú önvizsgálatra kell felkészülnie..., sok kérdést kell saját magának feltennie, és ugyancsak sok válasszal kell majd előállnia”. Kenneth Clarke eddigi pénzügyminiszter egyértelműbben fogalmazott: szavai szerint a konzervatívok sokkal jobban végezhettek vol­na, ha nagyobb hangsúlyt helyeznek a gazda­sági helyzetre, és kevesebbet a „párt szennyesére, és az EU-val kapcsolatos vitákra”. Utódjelöltje, Gordon Brown ugyanakkor elvetette azokat a véle­ményeket, amelyek szerint a vá­lasztók nem a Labourre, hanem a megunt konzervatívok ellen sza­vaztak.­­ Tony Blair kormányfőjelölt el­ső, hajnali nyilatkozatában kijelen­tette: a Labour győzelme a megosz­tottság veresége. Gyakorlatilag el­fogadva, hogy péntek hajnaltól ő Nagy-Britannia miniszterelnöke, Blair közölte: büszkén fog szolgálni „egy olyan nagy nemzetet, mint amilyen a brit”. A konzervatívok 1992-ben 336 helyet nyertek el az akkor 651 fős alsóházban, a Labour 271 mandá­tumával szemben. A péntek hajnali előrejelzések szerint azonban az 1997-es választás - minden óvatos, mérsékelt becslésekre intő korábbi hangot meghazudtolva - soha nem látott számú, összesen vagy 415 munkáspárti képviselőt juttatott be a törvényhozásba, míg tory színek­ben alig 157-en foglalhatnak majd helyet a Westminsterben. Az ellen­zék összlétszáma e prognózisok sze­rint 244 lehet, a Munkáspártnak tehát csak az abszolút többsége na­gyobb lesz a konzervatív képviselők ?* létszámánál. A péntek hajnali elemzések katasztrófának minősítették azt, ami a tory pártot érte az idei általános választásokon, s a szakértők ezt első­sorban annak tulajdonították, hogy nem sike­rült érvényesíteni az egyébként valóban ro­busztus gazdasági növekedés hatásait a válasz­tói hangulatban; a polgárok egyszerűen ráun­tak a csaknem két évtizedes országlásba bele­fáradt, belekopott tory kormánypártra. Igen jól szerepelt a harmadik erő, az 1988-ban alakult Liberális Demokrata Párt, amely Paddy Ashdown vezérletével a jelek szerint megháromszorozta eddig 20 fős jelen­létét az alsóházban. nak, Tony Blairnek, és sok sikert kívánt neki az előtte álló feladatokhoz és felelősséghez. Hozzátette: a konzervatív párt „alapos veresé­get szenvedett... s erre megfelelő választ kell adnia”. Ez példátlan győzelem a brit demokrácia háború utáni történetében. Clement Attlee munkáspárti kormánya 1945-ben 146 fős többséggel váltotta le a háborús győző Chur­chill és kabinetjét; ezután egészen 1983-ig kellett várni ezt megközelítő mértékű válasz­tási földindulásra. Margaret Thatcher abban az­ évben 144 fős többséggel a háta mögött maradhatott a Downing Streeten. A Munkáspárt egyébként a belső tory ka­binet vezető tagjainak sorában is alapos „vér­fürdőt” rendezett: 23 év után ezúttal veresé­get szenvedett például edinburgh-i választó­­körzetében Malcolm Rifkind külügyminisz­ter, s hasonlóan járt Michael Portillo védelmi miniszter is, aki 13 év után maradt alul ellen­felével szemben. Semmi jelét nem mutatta a leköszönő brit kormányfő annak, hogy a konzervatív párt éléről is távozni kívánna, amikor a tory ka­tasztrófa reggelén utoljára szólt miniszterel­nökként a párt híveihez. John Major - londonira visszaérkezvén választókerületéből - többes szám első sze­mélyben fogalmazva vázolta az „előttünk” álló feladatokat, s megígérte a párt megmaradt követőinek, hogy „visszajövünk, ahogy eddig is mindig visszajöttünk”. Kilencperces búcsú­beszédében emlékeztette hallgatóságát arra, hogy a brit konzervatív párt többször és hosszabb ideig volt hatalmon, mint bármely más demokratikus párt Nyugat-Európában. Megilletődött hangú beszédében elismer­te, hogy a konzervatív párt, amely előzőleg megszakítás nélkül 18 évig volt hatalmon, „rendkívül súlyos vereséget szenvedett..., amit nehéz lesz rendbe tenni”. Hozzátette azonban, hogy a sorokat rendezni kell, s „rö­vid hétvégi pihenő után hétfőn neki kell fogni az újjáépítésnek”. Tony Blair Labour-vezér, Major utódja a kormányfői székben, ünnepi felszólalásában a londoni Royal Festival Hall előtt elsősorban a jóléti rendszer, az állami egészségügyi hálózat rendbetételét és fejlesztését ígérte meg hívei­nek, összhangban a párt választási program­jával. Ennél több konkrétumot nem említett; érzelmektől fűtött beszédében a győzelmet az „új" Munkáspárt iránt megnyilvánuló összné­pi rokonszenvnek tulajdonította. A brit konzervatív pártot ért választási ka­tasztrófa hajnalán megkezdődött a megsem­misítő vereség miatti belső vádaskodások vél­hetőleg hosszú sorozata: elsőként a tory „bal­oldal” pártbeli tömörülése adott ki nyilatkoza­tot arról, hogy ami történt, az a konzervatív jobbszárny áskálódásának eredménye. A Tory Reformcsoport nevű frakció kom­münikéje szerint a vereség a pártbeli jobbszél „gusztustalan árulásának” következménye. A jórészt fiatal „europárti" aktivistákból álló cso­port úgy vélte, hogy „teljesen szükségtelen volt, ami történt”. A nyilatkozat szerint a jobb­oldal John Major miniszterelnök és kormánya ellen folytatott „hitvány hadjárata” juttatta oda a pártot, ahová az péntek reggelére süllyedt, s ez a hadjárat „az 1992-es választási győzelem hajnalán kezdődött”. Edward Heath egykori tory kormányfő, a párt nagy öregje és a konzervatív „baloldal” prominense, aki mindvégig erőteljesen osto­rozta az EU-kérdésekben folyamatosan láza­dó pártbeli jobbszárnyat, szintén kikelt e kam­pány ellen, de a kormányzati centrum hibáit is okolta a történtekért. Kijelentette: a vere­ség alkalmat kínál a konzervatív politika egé­szének „alapos felülvizsgálatára, ami termé­szetesen nem azt jelenti, hogy a múltat teljes egészében el kellene vetni”. LÉNYEGES VÁLTOZÁS NEM VÁRHATÓ A BRIT-AMERIKAI VISZONYBAN Bill Clinton amerikai elnök csütörtök este meggyőződését fejezte ki, hogy a munkáspár­ti győzelem után zavartalanul folytatódik majd a szoros szövetségesi együttműködés az Egyesült Államok és Nagy- Britannia között. Szóvivője, Mike McCurry közlése szerint az elnök rendkívüli érdeklődéssel kö­vette nyomon a brit választások ala­kulását. Független elemzők szerint sem várható lényeges változás a két or­szág „különleges viszonyában”. Meglehet, sokan úgy vélik, hogy Tony Blair mind politikai, mind személyi értelemben jóval közeleb áll Bill Clintonhoz, mint konzerva­tív elődje, John Major. A munkáspárti vezér és az ame­rikai elnök egyaránt a második vi­lágháború után született nemzedék képviselője. Bill Clinton negyven­hat éves volt, amikor beköltözött a Fehér Házba, Tony Blair most negyvenhárom. Mindketten hang­súlyt fektettek arra, hogy a válasz­tási győzelem kivívása érdekében a politikai közép felé taszítsák a ha­gyományosan baloldali-liberális eszményeket valló pártjukat. A La­bour választási stratégiájának ki­dolgozásában tanácsadóként ame­rikai demokrata párti szakaértők is közreműködtek. A másik oldalon viszont köztu­domású, hogy John Major konzer­vatív elvbarátjának, a republikánus George Bushnak szurkolt az 1992- es amerikai elnökválasztásokon. Tény az is, hogy amikor két évvel ezelőtt Washington első ízben meg­adta a­ beutazási vízumot Gerry Adamsnek, az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) politikai szárnyaként elkönyvelt Sinn Fein elnökének, a brt kormányfő egy héten át nem volt hajlandó fogadni Bill Clinton te­lefonhívását. KÜLPOLITIKA 3 VÁLASZTÁSI „VÉRFÜRDŐ" Rekordok A konzervatív párt hatalmával együtt számos rekord is megdőlt az 1997-es nagy-britannia választásokon. A Munkáspárt abszolút többsége - vagyis az ellenzék összlétszámához ké­pest kialakult, 180 főhöz közelítő szám­beli fölénye - a legnagyobb, amit a La­bour valaha is elért. A tíz százalékot meg­haladó „swing” - vagyis a választói átpár­­tolás - a legjelentősebb, amit 1935 óta bármelyik párt elért. A Labournek eddig soha nem volt 400-nál több képviselője az alsóházban, ezúttal 419 fős létszámra számíthat. A konzervatív párt ennek megfelelő mér­tékű negatív rekordot kénytelen elköny­velni 170 fős létszámveszteségével és vár­hatóan alig 166 fős alsóházi frakciójával egyaránt. Ugyancsak példátlan az a vá­lasztási „vérfürdő", ami a toryk soraiban pusztított Anglián kívül: a brit szavazá­sok történetében most először fordult elő, hogy Skóciából egyetlen konzervatív képviselő sem került be a törvényhozás­ba. Az új kormányfő, a 43 éves Tony Bla­ir személyében 185 éve a legfiatalabb po­litikus költözik a Downing Street 10. alá, a Labournek pedig még soha nem volt ilyen fiatal miniszterelnöke. .......................................................................... Ennek ellenére megfigyelők szerint a tör­ténelmi gyökereken nyugvó kapcsolatok túl­ságosan is egyediek, és a két országot túl sok közös érdek fűzi össze ahhoz, hogy pusztán személycserék vagy kormányváltás hatására lényeges módosulás következzen be a viszo­nyukban. Még ha az amerikai elnök és a brit kormányfő között nem is fejlődött ki mély ro­­konszenven alapuló barátság, gyakorlatilag alig volt olyan külpolitikai kérdés az utóbbi években, amelyről Washington és London ne értett volna egyet. Talán kezdetben az északír és a boszniai rendezés megközelítési módja tűnt némileg eltérőnek a két fővárosból, de a különbségek fokozatosan feloldódtak. Egyes elemzők mindazonáltal úgy vélik: a brit munkáspárti győzelem jó alkalmat kínál Washingtonnak arra, hogy újabb kísérletet te­gyen a legfontosabb külpolitikai céljai közé sorolt északír béke előmozdítására, ismét éle­tet lehelve a rendezési erőfeszítésekbe.

Next