Magyar Szó, 1999. augusztus (56. évfolyam, 170-188. szám)

1999-08-01 / 170. szám

1999. augusztus 1., vasárnap Egyetértve előrelépni ismét Szarajevóra összpon­tosult a világ figyelme. Ezúttal más okok miatt, mint ’91-től ’95 végéig, de a mostani odafigye­lésnek is megvan a maga jelen­tősége. Szarajevó, a több mint ezernapos ostromot átélt város ténylegesen is abban az­ elégté­telben részesült, hogy benne formálták meg a délkelet-euró­pai térség újjáépítésére, gazda­sági fejlődésére, biztonságára, valamint az emberi jogokra és a demokráciára vonatkozó el­várásokat. Hogy Szarajevó le­hetett a délkelet-európai stabi­litási értekezlet házigazdája, azt is jelképezi, hogy a nemzetközi közösség nem feledkezett meg Boszniáról, a két entitás három nemzetéről, amely Dayton után, nagy nehézségek árán ugyan, de újrakezdte azt, amit nem lett volna szabad fölboríta­ni: az együttélést. A megbéké­lésben döntő szerepet játszot­tak (és játszanak ma is­ a nem­zetközi békeerők, de a sok szen­vedést megért nemzetek is, amelyek belátják, hogy üdvö­­sebb dolog együttműködni, mint háborúzni. Letűnt a háborús bűnök el­követésével vádolt Karadžić és Mladic csillaga, elpárolgott a politikai színtérről Krajisnik, a leggazdagabb szerb is. Nikola Koljević, Shakespeare legava­tottabb tolmácsolója nem sok­kal a daytoni békeszerződés aláírása után öngyilkos lett. Bi­­ljana Plavšić, a „szerb vaslady” egy három évvel ezelőtti londo­ni látogatást követően megta­gadta önmagát, és a békét, az együttműködést, a nyitást kezdte hirdetni. Boszniában sok minden megváltozott, a há­rom nemzet vezetői is kezde­nek összeszokni. Az elnökség tagjai: Ante Jelavić (horvát), Alija Izetbegovc (bosnyák) és Živko Radišić (szerb) messze­menően támogatták a konfe­rencia megtartását abban a re­ményben, hogy a csúcstalálko­zón elfogadott okmány lénye­gesen befolyásolja nemcsak Bosznia és a Balkán, hanem a szélesebb térség jövőjét is. Európa, a délkelet-európai országok érdekeltek abban, hogy az elfogadott elvek mara­déktalanul érvényesüljenek. A nagyfokú egyetértést Belgrád gyanakvással fogadta, mivel a Nyugat továbbra sem tágít a szerb rezsim leváltására vonat­kozó követelésétől, kitart az új­jáépítési segély folyósításának korábban meghirdetett feltéte­lei mellett. Belgrád a Jugoszlá­via elleni további nyomásgya­korlásnak ítéli meg a paktumot, amelynek célja Szerbia további felbomlasztása, hat köztársa­ságra való szétdarabolása. A ha­talmi párt értékelése szerint az agresszoroknak nem segélyt kell nyújtaniuk Jugoszláviának, hanem meg­ kell téríteniük a bombázások okozta háborús károkat. És van is ebben vala­mi. A kérdés csak az, hogy Belgrád általános elvként emle­geti-e a háborús kártérítést vagy kizárólag a NATO-bom­­bázásokra vonatkoztatja. Ez a mozzanat azért érdekes, mert Szarajevó, Zágráb, sőt Ljublja­na is háborús kártérítést köve­tel Kis-Jugoszláviától. Bárhogy van is, tény, hogy Jugoszláviát nem hívták meg a szarajevói ér­tekezletre, s az általa fölhozott gyanúsítgatásokra és a vádakra sem figyelt föl a nemzetközi közvélemény. Tagadhatatlan, hogy a vaj­dasági autonómia kérdésének fölvetése nyomásgyakorlás Belgrádra. Ennek részletezése helyett nyilván érdemes rámu­tatni azokra a törekvésekre, amelyekkel a maradék Jugo­szlávia semlegesíteni akarja a magyar kisebbség kezdemé­nyezéseit. Romániai sajtóérte­sülések szerint a szerbiai hatal­mi párt együttműködési javas­latot tett az Iliescu-féle pártnak a romániai és a jugoszláviai ma­gyar kisebbség, valamint a Bu­dapest által provokált feszültsé­gek közös politikai akcióval tör­ténő kiküszöbölésére. Kísért a múlt: a kisantant valamiféle formája ébredezik. A gyüleke­zetből csak Mečiar hiányzik, de lehet, hogy ő sem, csak még nem szivárogtak ki az erre vo­natkozó információk. Végső so­ron nem meglepő az efféle szö­vetkezés, hiszen az „ősellenség” bizonyos játékszabályok betar­tását követeli, holott közismert, hogy mind Romániában, mind pedig Jugoszláviában a legma­gasabb európai mércék szerint rendezték a kisebbségi kérdést. Ennek a megfogalmazásnak mély gyökerei vannak, s hosszú időn át igencsak hatékonynak bizonyult. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a nemzetközi kö­zösség csak újabban vallja azt, hogy a kisebbségi kérdés nem lehet belügy, hogy ugyanez a nemzetközi közösség területe­ket két kézzel ajándékozott, de hét évtizeden át sohasem fog­lalkozott érdemében a (délke­let-európai) kisebbségek hely­zetével. Sőt, a legáltalánosab­ban megfogalmazott elvek ér­vényesítésének számonkérését is elmulasztotta. A berlini fél le­döntése, Ceausescu megbukta­tása, a Szovjetunió széthullása után a viszonyulás megváltozott ugyan, de a felszínre törő ag­resszív nacionalizmus, a más­ságól való beteges félelem, a nemzetállamhoz és annak nagyságához, fényes tradíciói­hoz fűződő rögeszme olyan gá­takat emelt, amelyek eleve le­hetetlenné tették a nemzetek és a kisebbségek normális viszo­nyának kialakulását, a már meglevő viszonyok további ápolását, fejlesztését. Óriási kár lenne, ha az amerikai szenátus külügyi bizottságának minapi törvényjavaslata - amely a vaj­dasági magyarság és a többi ki­sebbség ügyét is érinti­­ , illető­leg a szarajevói csúcstalálkozó után tovább bonyolódnának a viszonyok. A vajdasági kisebb­ségek kizárólag a békés úton történő változásokban látják helyzetük jobbrafordulásának lehetőségét, és álmukban sem gondolnak olyan eszközökre, amelyek bárki ellen is irányul­nának. A kételyek persze indokol­tak. Valaki azt találta mondani a héten, hogy Kis-Jugoszláviá­nak megváltóra van szüksége. Ilyen formátumú személyiség viszont nincs a láthatáron. Egy megváltó nyilván járható útra térítené az országot, politikájá­val hozzájárulna az elszigetelt­ség fölszámolásához, a szankci­ók föloldásához, megteremtené a kapcsolatokat a nemzetközi közösséggel stb., de ismét ott je­lentkeznének a bajok, hogy ez a személyiség érinthetetlen len­ne. Számos példa igazolja, hogy ott, ahol működik az intéz­ményrendszer, ahol az átlátha­tóság természetes dolog, nincs is szükség megváltóra. Nem érdemtelen a kérdés: mi következik Szarajevó után? A balkáni térség talpra állítása, a szerteágazó együttműködés és a szakaszos fölzárkózás Euró­pához, avagy a demokratizáló­dásnak az a mennyországa, amellyel a sértődött Belgrád ijesztgeti a nemzetet? Az elmúlt időszak eseményei bebizonyí­tották, hogy a nemzetközi kö­zösség ígéreteit és fenyegetéseit egyaránt komolyan kell venni. Ennélfogva jobb az ígéretekbe kapaszkodni, mint a fenyegeté­sektől rettegni. HORVÁTH András (léphoft Pál karikatúrája) J­úlius 30-án volt nyolcvan éve, hogy elfogadták a weimari al­kotmányt, amely lerakta egy polgári demokratikus Német­ország alapjait. Az elveszített háború és a császárság összeomlá­sa után az országban fegyveres felkelések, sztrájkok dúltak, ilyen körülmények között kiáltotta ki a szociáldemokrata Phi­lipp Scheidemann a köztársaságot. A honatyák a forrongó Ber­lin, a porosz hatalom jelképe helyett a német klasszikusok vá­rosát, Weimart választották székhelyül, ott ült össze 1919 febru­­árjában az alkotmányozó nemzetgyűlés. A versailles-i békeszerződést június 29-én írták alá, és az óri­ási terheket rótt Németországra, területektől fosztotta meg és megtiltotta, hogy fegyverkezzen, sőt meglévő haditechnikájá­nak, például hajóinak megsemmisítésére kötelezte. Ilyen körül­mények között született a köztársaság, és egy hónap múlva már megvolt az alkotmánya is. Ez rendkívül haladó alapszabály volt, azon kívül, hogy szavatolta az alapvető polgári demokratikus jogokat, például a választójogot férfiaknak és nőknek egyaránt, elfogadta azt is, hogy a nemzetközi jog az ország jogának része. Később bírálták, egyebek között azért, mert szinte teljhatalmat adott a birodalmi elnöknek és így korlátozta a parlament jogait, ha a közrend és közbiztonság veszélyeztetéséről volt szó. A császárságtól örökölt súlyos társadalmi és gazdasági prob­lémák és a húszas évek világgazdasági válságának hatásai azon­ban nem sok esélyt adtak a fiatal német köztársaságnak. Egész rétegek szegényedtek el és óriásira nőtt a munkanélküliek szá­ma, amit a szociáldemokrácia képtelen volt megoldani. Törté­nészek később azt mondták, hogy a Weimari Köztársaság első­sorban azért bukott meg, mert a demokrácia túl hirtelen, előké­szítés nélkül szakadt az emberekre, nem volt idő a gondolko­dásmód megváltoztatására. Az általános ínséget és elégedetlenséget kihasználva került hatalomra Hitler Nemzetiszocialista Pártja. A Führer a Mein Kampfban, melyet bibliájuknak tartottak, mérhetetlen gyűlölet­tel és megvetéssel szólt a szociáldemokráciáról és általában a parlamentarizmusról. Bécsben töltött ifjúságának éveiben szo­kása volt, hogy a karzatról figyelje a parlamenti üléseket, akkor alakult ki meggyőződése, hogy az egész rendszer haszontalan és értelmetlen. A képviselők napokon át folytattak meddő vitá­kat, amelyek aztán a sajtó hasábjain folytatódtak, és közben nem oldottak meg semmit. Az első világháború lövészárkaiban gázmérgezést szenvedett káplár másik rögeszméje a katonaság volt, és mivel a meglevőre a nemesi és porosz tiszti hagyományok miatt nem támaszkod­hatott, alakított magának egy pártkatonaságot, amely tűzzel-vas­­sal végrehajtotta az akaratát. Az 1919-es weimari alkotmány te­hát nem volt hosszú életű, mint ahogyan a köztársaság sem, de 1933. évi felfüggesztésének borzalmas következményei lettek. Lloyd George angol politikus írta egyszer, hogy minden gene­rációnak meg kell tennie a magáét a haladás útján, és amely generáció az elődei által elnyert területen újra hátrafelé indul, megduplázza gyermekei teendőit. PÁLICS Márta Weimar Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 JÓ VAGY ROSSZ PÉLDA-E BOSZNIA Rögös az út a kosovói rendezés felé Délkelet-Európa megszilárdítása rendkívül összetett feladat és a nagyhatalmak ezúttal nem kívánnak melléfogni - Bonyolult összefüggések és részérdekek akadályozzák az együttműködést (Tudósítónktól) Washington, július 30. Miközben három tucat ál­lam vezetői Szarajevóban gyü­lekeztek, hogy a négy balkáni háború utáni stabilizációs röp­­csúcsot megtartsák, Madeleine Albright amerikai külügymi­niszter Kosovóba látogatott. Nem véletlenül, ha Dayton után négy évvel még mindig nem lehet egyértelműen leszö­gezni, hogy Bosznia talpra áll, akkor mit mondjon az ember Kosovóról, ahol még ki sem tűzték a végső rendezés­i kísér­let­ időpontját, arról nem is be­szélve, hogy formálisan egy olyan állam határai közé tarto­zik, amelynek fegyveres erői be sem tehetik a lábukat a koráb­ban általuk feldúlt tartomány­ba, és amelynek háborús bű­nökkel vádolt államfője nem is kapott meghívót a szarajevói szilárdságépítéshez... Washington elégedetten fo­gadta a minapi brüsszeli ado­mánygyűjtő tanácskozást, ahol a feljegyzett kétmilliárd dollár­ból az USA egymaga félmilliár­­dot ígért Kosovo újjáépítésé­hez. Több okból is kedvező ez a (papír szerinti) eredmény: egyrészt mindenki belátta, hogy mivel Boszniában annak idején elmaradt a szükséges szintű gyorssegély, a külföldi beruházások még mindig olyan ritkák, mint a fehér holló, és a gazdasági pangás, a vállalkozási szellem hiánya folytán még mindig negyvenszázalékos a munkanélküliség. Kosovo csak sötét jövőt várhatna, ha hasonló sorsra jutna. A másik ok, ami miatt az USA elégedett volt a brüsszeli eredményekkel, az volt, hogy Japán és Németor­szág jelentős részt vállalt a kez­deti erőfeszítésekből. Az ameri­kai kormánynak ugyanis jelen­tős fejfájást okozó újabbnál újabb pénzeket vetni a balkáni dombokra, ha a belső ellenzék állandóan azzal piszkálódhat, hogy mások miért nem vesznek részt erejükhöz mérten ugyan­abban a munkában. Vagy még pontosabban: ha az Egyesült Államokra maradt a „piszkos munka” Milosevic fegyveres erőszakkal történő országlásá­­nak megállításában, akkor lega­lább a békés újjáépítésben jár­janak elöl a gazdag szövetsége­sek. Az amerikai elemzők nagy többsége egyetért abban, hogy Washingtonnak továbbra is ve­zető szerepet kell játszania a ko­sovói helyzet stabilitásának fenntartásában, de egyre töb­ben feszegetik azt a kérdést, hogy a „boszniai megoldás” csakis rossz példaként értel­mezhető, és nem vetít előre megbízható reményeket Koso­vo jövőjét illetően. Kosovo természetesen nem Bosznia, és míg a „kétemeletes föderációban” folyamatosan a politikai hatalom és az akörül folyó játékok hátráltatják az előrelépést, addig a déli tarto­mányban egészen másféle ve­szélyek fenyegetnek. Ugyanak­kor a nemzetközi közösség - a korábbi leckének legalább egyes fejezeteit megtanulva - mégiscsak jobban fel van ké­szülve a közelmúlt csapdáinak elkerülésére. Bernard Kouchner azonban nincs megelégedve a „lecke” el­készülésének gyorsaságával. Mint a kosovói polgári irányítás feje, Kouchner arra figyelmez­tette Albrightot, hogy a nem­zetközi rendőrerőknek sokkal gyorsabban fel kell állniuk, ha a KFOR-erők nem kívánják azt, hogy a hatalmi vákuumot szél­sőséges elemek töltsék be. Az amerikai diplomácia ve­zetője a maga megszokott stílu­sában keményen figyelmeztette a tartomány többségi nemzetét, hogy ne nyúljon az erőszakos bosszú eszközeihez, hanem mu­tassa meg, hogy nem süllyed arra a szintre, amelyről a szerb állam fegyveresei megpróbál­ták kiirtani vagy elüldözni az al­bán lakosság legnagyobb ré­szét. Ha Albright így beszélt az ünneplő tömeghez, akkor biz­tosra lehet venni, hogy még sokkal világosabban és szigo­rúbban szólt Hashim Tagihoz és annak embereihez - sejtetik azok a források, amelyek isme­rik a tárgyalás tartalmát. Washington régóta tudja, hogy a Balkánt nem lehet alré­­gióként stabilizálni, éppen in­nen származik a délkelet-euró­pai kezdeményezés és a pénteki csúcs ötlete. Az amerikai kül­döttség fontos bejelentésekre készült - amelyeknek gazdasági szempontból kellene elsősor­ban megszilárdítaniuk a bosz­niai állam alapjait Az USA töb­bek között lehetővé teszi majd, hogy a boszniai - és más balká­ni - áru egy­ ideig vámmente­sen lépjen be az amerikai piac­ra. A legkeményebb dió azon­ban a regionális integráció elő­mozdítása. Washington szemé­ben egyértelműnek tűnik, hogy a felaprózott Balkánnak nincs rózsás jövője, ám a térség veze­tői - nagyon jól emlékezve az évtized hozta szörnyűségekre és az azt megelőző torzsalko­dásra - nehezen mozdulnak eb­ben az irányban. Ez részben érthető is, hiszen esztelenségnek tűnik például Szlovénia - mind a mai napig a leggazdagabb volt szocialista országnak számít­­ EU-tagságát Albániáéhoz vagy Macedóniáé­hoz kötni. Az olyan középen kullogó országok viszont, mint Románia vagy Bulgária, elége­­detlenül sorakoznak fel, hiszen eddig elfogadták sereghajtó szerepüket. Most hirtelen meg­rettentek a még szegényebbek integrálásától, mert nem nehéz belátni, hogy azoknak még na­gyobb támogatásra van szüksé­gük. Abban kell bizakodni, hogy a volt Jugoszlávia utódállamai­ban alábbhagy az idegenkedés a térségbeli együttműködéssel szemben, mihelyt Belgrádban elhárul a legnagyobb akadály a demokratizáció útjából. A szerb rezsim vádjaival ellentétben az USA nem a Balkán felaprózásá­­ra törekszik (megtette azt a fél­sziget saját maga is, nem kellett hozzá amerikai segítség), ha­nem elsősorban gazdasági fel­lendítésére, ami csakis az együttműködés mindenféle formáján keresztül képzelhető el. Szerbia mindebből termé­szetesen kimarad, amíg el nem dönti a maga számára azt, hogy a tíz éve fennálló hatalommal akar-e tovább sínylődni vagy annak lerázásával igyekszik ki­törni a saját vezetői által ráhú­zott kényszerzubbonyból. Dragoslav Avramovic és Mi­lo Đukanović szarajevói meghí­vása mindenképpen azt bizo­nyítja, hogy a nemzetközi kö­zösség - már csak saját földszin­tes gazdasági érdekei alapján is - mindenképpen az utóbbit szeretné látni. PURGER Tibor

Next