Magyar Szó, 1999. augusztus (56. évfolyam, 170-188. szám)
1999-08-01 / 170. szám
1999. augusztus 1., vasárnap Egyetértve előrelépni ismét Szarajevóra összpontosult a világ figyelme. Ezúttal más okok miatt, mint ’91-től ’95 végéig, de a mostani odafigyelésnek is megvan a maga jelentősége. Szarajevó, a több mint ezernapos ostromot átélt város ténylegesen is abban az elégtételben részesült, hogy benne formálták meg a délkelet-európai térség újjáépítésére, gazdasági fejlődésére, biztonságára, valamint az emberi jogokra és a demokráciára vonatkozó elvárásokat. Hogy Szarajevó lehetett a délkelet-európai stabilitási értekezlet házigazdája, azt is jelképezi, hogy a nemzetközi közösség nem feledkezett meg Boszniáról, a két entitás három nemzetéről, amely Dayton után, nagy nehézségek árán ugyan, de újrakezdte azt, amit nem lett volna szabad fölborítani: az együttélést. A megbékélésben döntő szerepet játszottak (és játszanak ma is a nemzetközi békeerők, de a sok szenvedést megért nemzetek is, amelyek belátják, hogy üdvösebb dolog együttműködni, mint háborúzni. Letűnt a háborús bűnök elkövetésével vádolt Karadžić és Mladic csillaga, elpárolgott a politikai színtérről Krajisnik, a leggazdagabb szerb is. Nikola Koljević, Shakespeare legavatottabb tolmácsolója nem sokkal a daytoni békeszerződés aláírása után öngyilkos lett. Biljana Plavšić, a „szerb vaslady” egy három évvel ezelőtti londoni látogatást követően megtagadta önmagát, és a békét, az együttműködést, a nyitást kezdte hirdetni. Boszniában sok minden megváltozott, a három nemzet vezetői is kezdenek összeszokni. Az elnökség tagjai: Ante Jelavić (horvát), Alija Izetbegovc (bosnyák) és Živko Radišić (szerb) messzemenően támogatták a konferencia megtartását abban a reményben, hogy a csúcstalálkozón elfogadott okmány lényegesen befolyásolja nemcsak Bosznia és a Balkán, hanem a szélesebb térség jövőjét is. Európa, a délkelet-európai országok érdekeltek abban, hogy az elfogadott elvek maradéktalanul érvényesüljenek. A nagyfokú egyetértést Belgrád gyanakvással fogadta, mivel a Nyugat továbbra sem tágít a szerb rezsim leváltására vonatkozó követelésétől, kitart az újjáépítési segély folyósításának korábban meghirdetett feltételei mellett. Belgrád a Jugoszlávia elleni további nyomásgyakorlásnak ítéli meg a paktumot, amelynek célja Szerbia további felbomlasztása, hat köztársaságra való szétdarabolása. A hatalmi párt értékelése szerint az agresszoroknak nem segélyt kell nyújtaniuk Jugoszláviának, hanem meg kell téríteniük a bombázások okozta háborús károkat. És van is ebben valami. A kérdés csak az, hogy Belgrád általános elvként emlegeti-e a háborús kártérítést vagy kizárólag a NATO-bombázásokra vonatkoztatja. Ez a mozzanat azért érdekes, mert Szarajevó, Zágráb, sőt Ljubljana is háborús kártérítést követel Kis-Jugoszláviától. Bárhogy van is, tény, hogy Jugoszláviát nem hívták meg a szarajevói értekezletre, s az általa fölhozott gyanúsítgatásokra és a vádakra sem figyelt föl a nemzetközi közvélemény. Tagadhatatlan, hogy a vajdasági autonómia kérdésének fölvetése nyomásgyakorlás Belgrádra. Ennek részletezése helyett nyilván érdemes rámutatni azokra a törekvésekre, amelyekkel a maradék Jugoszlávia semlegesíteni akarja a magyar kisebbség kezdeményezéseit. Romániai sajtóértesülések szerint a szerbiai hatalmi párt együttműködési javaslatot tett az Iliescu-féle pártnak a romániai és a jugoszláviai magyar kisebbség, valamint a Budapest által provokált feszültségek közös politikai akcióval történő kiküszöbölésére. Kísért a múlt: a kisantant valamiféle formája ébredezik. A gyülekezetből csak Mečiar hiányzik, de lehet, hogy ő sem, csak még nem szivárogtak ki az erre vonatkozó információk. Végső soron nem meglepő az efféle szövetkezés, hiszen az „ősellenség” bizonyos játékszabályok betartását követeli, holott közismert, hogy mind Romániában, mind pedig Jugoszláviában a legmagasabb európai mércék szerint rendezték a kisebbségi kérdést. Ennek a megfogalmazásnak mély gyökerei vannak, s hosszú időn át igencsak hatékonynak bizonyult. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a nemzetközi közösség csak újabban vallja azt, hogy a kisebbségi kérdés nem lehet belügy, hogy ugyanez a nemzetközi közösség területeket két kézzel ajándékozott, de hét évtizeden át sohasem foglalkozott érdemében a (délkelet-európai) kisebbségek helyzetével. Sőt, a legáltalánosabban megfogalmazott elvek érvényesítésének számonkérését is elmulasztotta. A berlini fél ledöntése, Ceausescu megbuktatása, a Szovjetunió széthullása után a viszonyulás megváltozott ugyan, de a felszínre törő agresszív nacionalizmus, a másságól való beteges félelem, a nemzetállamhoz és annak nagyságához, fényes tradícióihoz fűződő rögeszme olyan gátakat emelt, amelyek eleve lehetetlenné tették a nemzetek és a kisebbségek normális viszonyának kialakulását, a már meglevő viszonyok további ápolását, fejlesztését. Óriási kár lenne, ha az amerikai szenátus külügyi bizottságának minapi törvényjavaslata - amely a vajdasági magyarság és a többi kisebbség ügyét is érinti , illetőleg a szarajevói csúcstalálkozó után tovább bonyolódnának a viszonyok. A vajdasági kisebbségek kizárólag a békés úton történő változásokban látják helyzetük jobbrafordulásának lehetőségét, és álmukban sem gondolnak olyan eszközökre, amelyek bárki ellen is irányulnának. A kételyek persze indokoltak. Valaki azt találta mondani a héten, hogy Kis-Jugoszláviának megváltóra van szüksége. Ilyen formátumú személyiség viszont nincs a láthatáron. Egy megváltó nyilván járható útra térítené az országot, politikájával hozzájárulna az elszigeteltség fölszámolásához, a szankciók föloldásához, megteremtené a kapcsolatokat a nemzetközi közösséggel stb., de ismét ott jelentkeznének a bajok, hogy ez a személyiség érinthetetlen lenne. Számos példa igazolja, hogy ott, ahol működik az intézményrendszer, ahol az átláthatóság természetes dolog, nincs is szükség megváltóra. Nem érdemtelen a kérdés: mi következik Szarajevó után? A balkáni térség talpra állítása, a szerteágazó együttműködés és a szakaszos fölzárkózás Európához, avagy a demokratizálódásnak az a mennyországa, amellyel a sértődött Belgrád ijesztgeti a nemzetet? Az elmúlt időszak eseményei bebizonyították, hogy a nemzetközi közösség ígéreteit és fenyegetéseit egyaránt komolyan kell venni. Ennélfogva jobb az ígéretekbe kapaszkodni, mint a fenyegetésektől rettegni. HORVÁTH András (léphoft Pál karikatúrája) Július 30-án volt nyolcvan éve, hogy elfogadták a weimari alkotmányt, amely lerakta egy polgári demokratikus Németország alapjait. Az elveszített háború és a császárság összeomlása után az országban fegyveres felkelések, sztrájkok dúltak, ilyen körülmények között kiáltotta ki a szociáldemokrata Philipp Scheidemann a köztársaságot. A honatyák a forrongó Berlin, a porosz hatalom jelképe helyett a német klasszikusok városát, Weimart választották székhelyül, ott ült össze 1919 februárjában az alkotmányozó nemzetgyűlés. A versailles-i békeszerződést június 29-én írták alá, és az óriási terheket rótt Németországra, területektől fosztotta meg és megtiltotta, hogy fegyverkezzen, sőt meglévő haditechnikájának, például hajóinak megsemmisítésére kötelezte. Ilyen körülmények között született a köztársaság, és egy hónap múlva már megvolt az alkotmánya is. Ez rendkívül haladó alapszabály volt, azon kívül, hogy szavatolta az alapvető polgári demokratikus jogokat, például a választójogot férfiaknak és nőknek egyaránt, elfogadta azt is, hogy a nemzetközi jog az ország jogának része. Később bírálták, egyebek között azért, mert szinte teljhatalmat adott a birodalmi elnöknek és így korlátozta a parlament jogait, ha a közrend és közbiztonság veszélyeztetéséről volt szó. A császárságtól örökölt súlyos társadalmi és gazdasági problémák és a húszas évek világgazdasági válságának hatásai azonban nem sok esélyt adtak a fiatal német köztársaságnak. Egész rétegek szegényedtek el és óriásira nőtt a munkanélküliek száma, amit a szociáldemokrácia képtelen volt megoldani. Történészek később azt mondták, hogy a Weimari Köztársaság elsősorban azért bukott meg, mert a demokrácia túl hirtelen, előkészítés nélkül szakadt az emberekre, nem volt idő a gondolkodásmód megváltoztatására. Az általános ínséget és elégedetlenséget kihasználva került hatalomra Hitler Nemzetiszocialista Pártja. A Führer a Mein Kampfban, melyet bibliájuknak tartottak, mérhetetlen gyűlölettel és megvetéssel szólt a szociáldemokráciáról és általában a parlamentarizmusról. Bécsben töltött ifjúságának éveiben szokása volt, hogy a karzatról figyelje a parlamenti üléseket, akkor alakult ki meggyőződése, hogy az egész rendszer haszontalan és értelmetlen. A képviselők napokon át folytattak meddő vitákat, amelyek aztán a sajtó hasábjain folytatódtak, és közben nem oldottak meg semmit. Az első világháború lövészárkaiban gázmérgezést szenvedett káplár másik rögeszméje a katonaság volt, és mivel a meglevőre a nemesi és porosz tiszti hagyományok miatt nem támaszkodhatott, alakított magának egy pártkatonaságot, amely tűzzel-vassal végrehajtotta az akaratát. Az 1919-es weimari alkotmány tehát nem volt hosszú életű, mint ahogyan a köztársaság sem, de 1933. évi felfüggesztésének borzalmas következményei lettek. Lloyd George angol politikus írta egyszer, hogy minden generációnak meg kell tennie a magáét a haladás útján, és amely generáció az elődei által elnyert területen újra hátrafelé indul, megduplázza gyermekei teendőit. PÁLICS Márta Weimar Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 JÓ VAGY ROSSZ PÉLDA-E BOSZNIA Rögös az út a kosovói rendezés felé Délkelet-Európa megszilárdítása rendkívül összetett feladat és a nagyhatalmak ezúttal nem kívánnak melléfogni - Bonyolult összefüggések és részérdekek akadályozzák az együttműködést (Tudósítónktól) Washington, július 30. Miközben három tucat állam vezetői Szarajevóban gyülekeztek, hogy a négy balkáni háború utáni stabilizációs röpcsúcsot megtartsák, Madeleine Albright amerikai külügyminiszter Kosovóba látogatott. Nem véletlenül, ha Dayton után négy évvel még mindig nem lehet egyértelműen leszögezni, hogy Bosznia talpra áll, akkor mit mondjon az ember Kosovóról, ahol még ki sem tűzték a végső rendezési kísérlet időpontját, arról nem is beszélve, hogy formálisan egy olyan állam határai közé tartozik, amelynek fegyveres erői be sem tehetik a lábukat a korábban általuk feldúlt tartományba, és amelynek háborús bűnökkel vádolt államfője nem is kapott meghívót a szarajevói szilárdságépítéshez... Washington elégedetten fogadta a minapi brüsszeli adománygyűjtő tanácskozást, ahol a feljegyzett kétmilliárd dollárból az USA egymaga félmilliárdot ígért Kosovo újjáépítéséhez. Több okból is kedvező ez a (papír szerinti) eredmény: egyrészt mindenki belátta, hogy mivel Boszniában annak idején elmaradt a szükséges szintű gyorssegély, a külföldi beruházások még mindig olyan ritkák, mint a fehér holló, és a gazdasági pangás, a vállalkozási szellem hiánya folytán még mindig negyvenszázalékos a munkanélküliség. Kosovo csak sötét jövőt várhatna, ha hasonló sorsra jutna. A másik ok, ami miatt az USA elégedett volt a brüsszeli eredményekkel, az volt, hogy Japán és Németország jelentős részt vállalt a kezdeti erőfeszítésekből. Az amerikai kormánynak ugyanis jelentős fejfájást okozó újabbnál újabb pénzeket vetni a balkáni dombokra, ha a belső ellenzék állandóan azzal piszkálódhat, hogy mások miért nem vesznek részt erejükhöz mérten ugyanabban a munkában. Vagy még pontosabban: ha az Egyesült Államokra maradt a „piszkos munka” Milosevic fegyveres erőszakkal történő országlásának megállításában, akkor legalább a békés újjáépítésben járjanak elöl a gazdag szövetségesek. Az amerikai elemzők nagy többsége egyetért abban, hogy Washingtonnak továbbra is vezető szerepet kell játszania a kosovói helyzet stabilitásának fenntartásában, de egyre többen feszegetik azt a kérdést, hogy a „boszniai megoldás” csakis rossz példaként értelmezhető, és nem vetít előre megbízható reményeket Kosovo jövőjét illetően. Kosovo természetesen nem Bosznia, és míg a „kétemeletes föderációban” folyamatosan a politikai hatalom és az akörül folyó játékok hátráltatják az előrelépést, addig a déli tartományban egészen másféle veszélyek fenyegetnek. Ugyanakkor a nemzetközi közösség - a korábbi leckének legalább egyes fejezeteit megtanulva - mégiscsak jobban fel van készülve a közelmúlt csapdáinak elkerülésére. Bernard Kouchner azonban nincs megelégedve a „lecke” elkészülésének gyorsaságával. Mint a kosovói polgári irányítás feje, Kouchner arra figyelmeztette Albrightot, hogy a nemzetközi rendőrerőknek sokkal gyorsabban fel kell állniuk, ha a KFOR-erők nem kívánják azt, hogy a hatalmi vákuumot szélsőséges elemek töltsék be. Az amerikai diplomácia vezetője a maga megszokott stílusában keményen figyelmeztette a tartomány többségi nemzetét, hogy ne nyúljon az erőszakos bosszú eszközeihez, hanem mutassa meg, hogy nem süllyed arra a szintre, amelyről a szerb állam fegyveresei megpróbálták kiirtani vagy elüldözni az albán lakosság legnagyobb részét. Ha Albright így beszélt az ünneplő tömeghez, akkor biztosra lehet venni, hogy még sokkal világosabban és szigorúbban szólt Hashim Tagihoz és annak embereihez - sejtetik azok a források, amelyek ismerik a tárgyalás tartalmát. Washington régóta tudja, hogy a Balkánt nem lehet alrégióként stabilizálni, éppen innen származik a délkelet-európai kezdeményezés és a pénteki csúcs ötlete. Az amerikai küldöttség fontos bejelentésekre készült - amelyeknek gazdasági szempontból kellene elsősorban megszilárdítaniuk a boszniai állam alapjait Az USA többek között lehetővé teszi majd, hogy a boszniai - és más balkáni - áru egy ideig vámmentesen lépjen be az amerikai piacra. A legkeményebb dió azonban a regionális integráció előmozdítása. Washington szemében egyértelműnek tűnik, hogy a felaprózott Balkánnak nincs rózsás jövője, ám a térség vezetői - nagyon jól emlékezve az évtized hozta szörnyűségekre és az azt megelőző torzsalkodásra - nehezen mozdulnak ebben az irányban. Ez részben érthető is, hiszen esztelenségnek tűnik például Szlovénia - mind a mai napig a leggazdagabb volt szocialista országnak számít EU-tagságát Albániáéhoz vagy Macedóniáéhoz kötni. Az olyan középen kullogó országok viszont, mint Románia vagy Bulgária, elégedetlenül sorakoznak fel, hiszen eddig elfogadták sereghajtó szerepüket. Most hirtelen megrettentek a még szegényebbek integrálásától, mert nem nehéz belátni, hogy azoknak még nagyobb támogatásra van szükségük. Abban kell bizakodni, hogy a volt Jugoszlávia utódállamaiban alábbhagy az idegenkedés a térségbeli együttműködéssel szemben, mihelyt Belgrádban elhárul a legnagyobb akadály a demokratizáció útjából. A szerb rezsim vádjaival ellentétben az USA nem a Balkán felaprózására törekszik (megtette azt a félsziget saját maga is, nem kellett hozzá amerikai segítség), hanem elsősorban gazdasági fellendítésére, ami csakis az együttműködés mindenféle formáján keresztül képzelhető el. Szerbia mindebből természetesen kimarad, amíg el nem dönti a maga számára azt, hogy a tíz éve fennálló hatalommal akar-e tovább sínylődni vagy annak lerázásával igyekszik kitörni a saját vezetői által ráhúzott kényszerzubbonyból. Dragoslav Avramovic és Milo Đukanović szarajevói meghívása mindenképpen azt bizonyítja, hogy a nemzetközi közösség - már csak saját földszintes gazdasági érdekei alapján is - mindenképpen az utóbbit szeretné látni. PURGER Tibor