Magyar Szó, 1999. szeptember (56. évfolyam, 226. szám)
1999-09-26 / 226. szám
4 KÜLPOLITIKA Asszad mintha békét akarna A szíriai elnök dinasztiát alapít Minden előzetes bejelentés nélkül Szíria máról holnapra a békét dicsőíti. Szinte nem múlik el hét, hogy Damaszkusziban valamely vezető ne ecsetelné a megbékélés szépségét. Történik mindez több évtized után, amely alatt Szíria árulónak bélyegezte meg az arab békülékeny politikusokat, s kiadósán támogatta a Libanonból támadó terroristákat. Asszad elnök arra ügyelt, hogy területéről ne szivárogjanak be Izraelbe a gerillák, s ezzel a megtorlás terhét Libanonra hárította. Nyúl a Golánon, oroszlán Libanonban, mondják Asszadról a palesztinok. Mi történik a Közel-Keleten? Az Izraellel szomszédos arab országok közül utolsónak Szíria is lemond a háborúról? A válasz még nem egyértelmű. Jelzéseknél tartunk. Például Basar, Asszad elnök fia legutóbbi sajtónyilatkozatában hangot adott derűlátásának az Izraellel szembeni ellenségeskedés lezárásával kapcsolatban. De maga a szíriai elnök is többször jelezte békeszándékát, Ehud Barak izraeli miniszterelnököt erős és becsületes vezetőnek nevezte. Feltűnő volt az is, hogy a libanoni Hezbollah gerillaszervezet elleni izraeli támadásokért Asszad a távozó, de még hivatalban levő izraeli kormányfőt, Benjamin Netanjahut bírálta, Barak kritizálásától azonban tartózkodott. Pedig Barak nem ellenezte a bombázásokat. Elemzők ezekből a jelekből azt olvassák ki, hogy Asszad valóban rászánta magát a békekötésre. A 68 esztendős Aszszad - aki középiskolásként élte meg az izraeli állam megalakulását - a légierő pilótájaként, védelmi miniszterként, majd pedig elnökként szinte egész karrierjét az Izraellel szembeni ellenségeskedéssel töltötte. Szíria és Izrael 1948 óta hadban áll egymással, az első hivatalos kapcsolatot a közel-keleti békefolyamatot elindító madridi értekezleten vették fel 1991-ben, s eredménytelenül bár, de egészen 1996- ig folyt a párbeszéd. A Barak megválasztásával nyitt rendezési lehetőséget egyes magyarázatok szerint Asszad azért igyekszik kihasználni, hogy magára vállalja a békekötés nehéz feladatát, s szavatolja fia számára a hatalom öröklését Sokak szerint a szíriai elnök az egyetlen, aki úgy tehet engedményt Golán ügyében, hogy azt hazájában győzelemnek kiálthassa ki. Fia minden bizonnyal belebukna a kompromisszumba. Basar azt követően vált apja utódjelöltjévé, hogy fivére, Baszel 1994-ben autóbalesetben életét vesztette. Basar csak ezután kezdett politikával foglalkozni, s a hadseregben rövid idő alatt az alezredesi rangig vitte. Jelenleg legfontosabb feladata a külpolitika terén a Libanonnal kapcsolatos ügyek intézése, a belpolitikában pedig a korrupció elleni harc. Asszad új keletű békekötési sietségét gazdasági okok is motiválják. A 90-es évek második felében az olajár csökkenése és az országot évek óta sújtó aszály miatt a gazdaság pang. Az Izraellel kötendő béke persze még nem jelenti azt, hogy a jelenleg központosított gazdaságban majd megindítják a reformokat, és a külföldön levő tetemes szíriai tőke megindul hazafelé, de az Egyesült Államok minden bizonnyal törli Szíriát a terrorizmust támogató országok listájáról. Ezzel elhárulna az akadály segélyek és hitelek folyósítása elől, s fejlődésnek indulhatnának az amerikai-szíriai gazdasági kapcsolatok is. A történelmi emlékművekben, pl. a római kori városokban, középkori várakban gazdag Szíria felé megindulhatnának a turisták is, akik most elkerülik a veszélyes helynek tartott országot. Ehud Barak megválasztásakor azt ígérte, hogy egy éven belül kivonul Libanonból, s ez nehezen képzelhető el Szíriával való megállapodás nélkül. "Libanonban ugyanis a szírek diktálnak, s a Damaszkusz és Teherán támogatását élvező Hezbollahot pedig csak Szíria fékezheti meg. Az izraeliek túlnyomó többsége nem támogatja a Golán teljes feladását. A palesztinokkal való végleges megállapodás tartozéka, hogy visszakapják Jeruzsálem egy részét. Nem zárható ki, hogy a Golán felosztása ügyében is kompromisszum születhet. De ettől még távol állunk. Most ott tartunk, hogy Damaszkusz jelzéseket küld, a terroristák folytatják robbantásaikat, Izrael pedig Barak vezetésével a gerillák libanoni támaszpontjait támadja. FISCHER Jenő Asszad elnök székét fiának őrzi Magyar Szó A KOSOVÓI MEGSZÁLLÁS TITKOS TERVEI ÉS BELGRÁD KAPITULÁCIÓJA Hirtelen befejezés Az érdekelt katonai körök még sokáig tanulmányozni fogják a 78 napos háborúnak és befejezésének leckéit (Tudósítónktól) Washington, szeptember 24. A tavaszi légiháborúnak nemcsak Kosovóra és Szerbiára nézve vannak hosszú távú következményei, hanem a NATO- tagállamok politikai és katonai stratégiája szempontjából is. A nyugati hatalmak stábjaiban június közepe óta folyik a tanulságok elemzése, sőt már néhány határozat is született arról, milyen lépéseket kell tenni bizonyos melléfogások vagy kimondott kudarcok jövőbeni elkerülése végett. Az utóbbi néhány napban számos új részlet is napvilágot látott arról, mi folyt a kulisszák mögött NATO-berkekben, mennyire volt egységes a szövetség, illetve milyen politikai manőverek segítségével, súlyos kompromisszumok mellett és szűkkörű döntések segítségével lehetett csak fenntartani az egység - végső sorban hatékony - látszatát. . Hasonló elemzések és utólagos hibakeresés természetesen a másik oldalon, Belgrádban is folyik, csak arról vajmi keveset tud még a nyilvánosság. Ehhez természetesen hozzájárul a szerb hatalom abszolút háromesélyes pozíciója, amelynek tudatában a katonai körök magától értődő módon kivárnak azzal, hogy bármilyen politikai vonal mellett nyilvánosan letegyék a garast Az amerikai sajtó továbbra is intenzíven foglalkozik a Kosovóért vívott légiháború körülményeivel. Az alábbiakban olyan értesüléseket foglalunk össze, amelyek az elmúlt egy hét alatt láttak az Egyesült Államokban napvilágot - nem is mindig a széles közvélemény előtt, hanem néha csak a szűkebb katonai nyilvánosság által ismert szakmai folyóiratokban. A belső folyamatokról szóló információ, nemegyszer hiteles feljegyzések titkos munkaülésekről, az amerikai és a nyugat-európai szövetségesek legmagasabb köreiből származik, de a közvetlen forrás érthető módon legtöbbször háttérben marad. Érdemes megfigyelni azonban azt a tendenciát, hogy alig több mint három hónappal a légihadműveletek után, már a legmagasabb katonai vezetők is szükségét érzik annak, hogy kiszivárogtassák korábbi legtitkosabb, sőt nyilvánvalóan állami és hadititokként kezelt gondolataikat, munkájukat. Mielőtt azonban a legfontosabb vonulatokra térnénk át, meg kell jegyezni, hogy néhány héttel ezelőtt a komoly nyugati sajtóban napvilágot látott egy meglepő nyilatkozat, méghozzá az északatlanti szövetség legmagasabb vezetőjétől származó vallomás, amely szerint a sok ezer berepülés ellenére valójában csak egy-két tucat szerb katonai célpontot sikerült megsemmisíteni. Egyelőre nem derült ki, kinek milyen érdekei fűződhetnek egy ilyen, később kacsának nyilvánított híresztelés bevetéséhez, de ahhoz mindenesetre hozzájárult az „információs incidens”, hogy Wesley Clark NATO-főparancsnok gyorsabban közzétegye a katonai akció eredményeiről szóló, eddigi legrészletesebb és legátfogóbb jelentést. És ahhoz is, hogy a Pentagon és a szövetségesek szerepét is jobban megvilágítsák azok, akik ismerik az amerikai kormány legbelsőbb köreiben, illetve a legfontosabb szövetségesek között zajló folyamatokat. Ami a politikai háttérgondolkodás lényegét illeti, nem lehet elsiklani a fölött a részlet fölött, hogy a légiháborúban aktívan közreműködő NATO-kormányok mennyire igyekeztek minimalizálni a bombázások során óhatatlanul bekövetkező polgári áldozatok számát. Április közepétől május közepéig, nagyjából a kínai nagykövetség eltalálásáig szinte naponta érkeztek hírek félresikerült célzásokról és nem szándékos civil tragédiákról. A NATO-tagállamok politikusainak követelésére a katonai vezetés szigorú eljárást indított minden egyes esetben, hogy megállapíthassák, hogyan került sor a polgári létesítmények, közlekedési eszközök és más véletlen célpont eltalálására. Ez az igyekezet állítólag rendkívül megviselte a pilótákat és közvetlen feletteseiket, mert a következő bevetések tervezése helyett egyre több időt kellett tölteniük „hibáik és tévedéseik” megmagyarázásával. Annak ellenére, hogy katonai szakmai körök hangsúlyozzák: a legtöbb esetben egyáltalán nem a pilóták voltak a hibásak. Az amerikai katonai stratégiát gyakran vádolják azzal Európában, de belföldön is, hogy - a vietnami tapasztalatok alapján - igyekszik minél jobban elszemélyteleníteni a háborút, hogy ezzel is könnyítse harcosainak lelkét, amikor azoknak emberi szempontból nem túl épületes cselekményeket kell végrehajtaniuk. A „másnak e tájék mit jelent” típusú gondolkodás — emlékezzünk csak vissza - Vajdaságban is népszerű volt, miközben a NATO-gépek ottani célpontokat is támadtak. Holott kétségbevonhatatlan - és ezt annak idején a magyar miniszterelnök is egyértelműen kinyilatkozta -, hogy a nyugati tömb nem a vajdaságiak „megbüntetésének" szándékával lőtte szét az újvidéki hidakat és más, részben polgári létesítményeket. Nos, a pilóták lelkiismeretének megterhelése odáig fajult, hogy Randall Gelwix dandártábornok, a NATO vicenzai hadművelet központjának igazgatója május 13-án kénytelen volt emlékeztetőül új csatakiáltást felmázolni irodájának tervezőtáblájára: „Mi vagyunk a jó fiúk!" A felirat állítólag a mai napig a helyén maradt... A gondolat természetesen nemcsak saját pilótáinak és bevetéseket tervező ezredeseinek szólt, hanem az odalátogató feljebbvalóknak és a politikusoknak is, akik minduntalan azt követelték, hogy a lehető legminimálisabb polgári áldozatok kísérjék a légiháborút. A fent említett brüsszeli kacsa azzal a legélesebb megjegyzéssel indult egy hónappal ezelőtt, hogy a légiháború tulajdonképpen hatalmas kudarcnak számít a NATO számára. Ez kísértetiesen hasonlít arra, amit a miloševići rezsim állít a történtekről, de csak egy szűk látószögből van köze a realitásokhoz: kétségtelen, hogy a NATO összehasonlíthatatlanul nagyobb eszközökkel szállt hadba, mint amit Kosovo világpolitikai és stratégiai jelentősége egyértelműen igazolni tudna. Csakhogy a déli tartomány nem önmagáért való katonai és politikai fókuszként szerepelt, hanem több mint tizenkét évi miloševići felforgató tevékenység és majd nyolcévi balkáni vérontás nyomán - remélhetőleg az utolsó, nemzetközi jelentőségűvé fajult konfliktusként. A Nyugat szinte végtelen - sőt, kriminálisan végtelen - korábbi politikai türelme a szomszédait feldúló, de egyre inkább saját népét is sutba vető miloševici politizálás irányában annyira kiélezte a helyzetet, hogy a kosovói etnikai tisztogatást már egyszerűen nem lehetett elviselni. Márpedig, ha cselekvésre kényszerült a katonai tömb, akkor nem engedhette meg magának nemhogy a vereség, de még a cél el nem érésének gondolatát sem. Bill Clinton amerikai elnök kitartóan arról beszélt, hogy nincs szándékában szárazföldi csapatokat küldeni az albánok megmentésére, de a légiháború váratlanul hosszúra nyúlása miatt mégiscsak kénytelen volt felhatalmazni NATO-tábornokait, hogy komolyan tervezzenek meg egy feltartóztathatatlan inváziót. A szárazföldi bevonulás tervezésének szükségessége a legújabb adatok szerint már 1998 júniusában felmerült, és a NATO törzskari bunkereiben - szupertitkos eljárások tiszteletben tartásával - el is készült vagy négyféle változat. A Pentagon volt az a hatalmi góc, amely - saját NATO-főparancsnokát, Clarkot is felülbírálva - mindent megtett a megszállás elkerüléséért. Elsősorban William Cohen amerikai véderőminiszter ellenezte azt, de közvetlen beosztottja, Henry Shelton vezérkari főnök sem lelkesedett a szárazföldi hadműveletek gondolatáért. Május 27-én hajnali három órás kezdettel azonban mégiscsak sor került egy szupertitkos tanácskozásra: Cohen titokban leszállt a kölni repülőtéren, és úgy hajtatott egy bonni szállodába, hogy a német rendőrség teljesen lezárta az autópályák felvezető rámpáit: senki meg se lássa, ki érkezik. Az amerikai véderőminiszter brit, francia, német és olasz kollégájával találkozott Bonnban, ahol még aznap hat és fél órás tanácskozás során eldöntötték: hazatérve felszólítják kormányaikat, hogy napokon belül döntsenek Kosovo megszállásáról. A belgiumi Monsban és a németországi Heidelbergben addigra már kidolgozták egy szárazföldi invázió terveit, miután Clinton személyesen felhatalmazta Javier Solana NATO-főtitkárt, hogy a szövetséges tábornokok ezen a stratégián is dolgozhatnak. Clark mintegy 175 ezer NATO-katonát kért, és kapott is a legkésőbb szeptember 1-i bevonuláshoz. Az inváziós hadsereg jórészt brit katonákból állt volna, ami a legtöbb NATO-tagállam számára a legelfogadhatóbb megoldásnak mutatkozott. London volt ugyanis a megszállás legnagyobb híve. Clinton még az április végi washingtoni jubiláris NATO-csúcstalálkozón felkérte Tony Blair miniszterelnököt, hogy ne folytassa az invázió nyilvános támogatását, mert azzal megnehezíti éppen annak az előkészítését, így is történt. Cohen végig ellenezte az elképzelést, de a németek és az olaszok egyre inkább hajlottak rá, a franciák pedig (akik, mint újból megerősítést nyert, megmentették a belgrádi hidakat és ezzel - a lelküknek talán történelmileg is kevésbé fontos Vajdaságot jelképező - Újvidékre hárították az effajta pusztítás legnagyobb dühét, noha féltek a téltől, nem vétózták volna meg a döntést. A britek annyira elszántak voltak, hogy titokban eljuttatták Clinton és Blair telefonbeszélgetésének tartalmát Clark (amerikai!) tábornokhoz, hogy az tudjon róla: az amerikai elnök nem zárkózik el a szárazföldi megoldástól, ha az a végső ára a győzelemnek. London ugyanis attól tartott, hogy a Pentagon ódzkodó magatartása miatt Clark saját washingtoni feletteseitől csak a vonakodásról szerez tudomást, Clinton végső elszántságáról nem... Május utolsó hetében nagyban folytak az előkészületek az inváziós döntés meghozatalára. Időközben Clark Albániában építtette a megszálló seregek útvonalát Durres kikötőjétől Kukes határvárosáig, ahonnan a Prizrenbe vezető útvonal lett volna a legfontosabb belépési pont. Felmerült ugyan egy többszörös inváziós front felállítása is, Boszniából, Bulgáriából és Magyarországról, de az háttérbe szorult, és csak utolsó lehetőségként tartogatták arra az esetre, ha egész Szerbiát el kellett volna foglalni ahhoz, hogy Belgrádot jobb belátásra bírják. Június másodikán a Fehér Házban egy újabb titkos tanácskozásra került sor, amelyen részt vettek kormányon kívüli szakértők is, így például a Brookings Intézetben dolgozó Ivo Daalder, a nemzetbiztonsági tanács korábbi munkatársa és Jeane Kirkpatrick egykori konzervatív ENSZ-nagykövet is. A részvevők nagy meglepetésére Samuel Berger nemzetbiztonsági tanácsadó azt sugallta, hogy az elnök készen áll az invázió jóváhagyására. Nem világos, hogy Moszkva tudott-e arról, milyen súlyos döntések előtt állt a Nyugat. Mindenesetre alig néhány nap választotta el Washingtont a szárazföldi megszállás eldöntésétől, amikor Milosevic belátta: elérkezett az ellenállás lehetőségének a vége, és nagy hirtelen kapitulált. Mint a tervek ismeretének fényében egyértelműen megmutatkozik, nem a rendeleteit teljesítő rendőrség és katonaság, sőt még csak nem is a nemzetközileg elutasított politizálásának következményeit tehetetlenül tűrő népének, hanem saját hatalmának védelmében. PURGER Tibor Zágráb kontra Hága és Washington (Tudósítónktól) Az utólagos nyilatkozatokból csak következtetni lehet arra, hogy milyen hangnemben tárgyalt New Yorkban az ENSZ-közgyűlés ülésszakán részt vett Granic horvát külügyminiszterrel Strobe Talbott, az USA helyettes külügyminisztere a múlt kedden a háborús bűnöket tárgyaló hágai nemzetközi törvényszékkel való együttműködésre vonatkozó Lautenberg-módosítás alkalmazásáról, azaz a Horvátországot fenyegető amerikai szankciók bevezetésének végső időpontjáról. A horvát média szerint Zágráb még legfeljebb két hét haladékot kapott arra, hogy a horvát igazságszolgáltatás jogerős ítéletet hozzon a Hágában bosznia-hercegovinai háborús bűnökkel vádolt Mladen Naletilic Tuta 53 éves hercegovinai horvát (a boszniai háborúban szabadon engedett horvát büntetettek katonai alakulatának parancsnoka volt) kiadatásáról. Ellenkező esetben Clinton elnök adminisztrációja többé nem akadályozhatja meg a kongresszust abban, hogy meghozza az eddig többször elnapolt törvényt a Horvátország elleni szankciók bevezetéséről. Granic szerint nagyon kellemes találkozója volt Talbott-tal. Egész sor, Horvátországra nézve nagyon fontos kérdésről tárgyaltak, a közelgő horvát választásokról, amelyeknek becsületeseknek és szabadoknak kell lenniük, a médiaszabadságról és természetesen Horvátországnak a hágai törvényszékkel való együttműködéséről is - mondta. Talbott sokkal szókimondóbban fogalmazott: Mi tiszteljük az önök országának jogrendjét, Mladen Naletilic kiadatását azonban kötelességüknek tartjuk. Minden háborús bűnökkel vádolt személynek szembesülnie kell az igazságszolgáltatással, és a szóban forgó esetben elvárjuk, hogy ez igen-igen hamarosan megtörténik. A horvát televízió jól értesült forrásokra hivatkozó különtudósítója szerint is az igen-igen hamarosan alatt két héten belült kell érteni. Ha addig nem történik meg a kiadatás, a La' 10.mcpolts hrivánuknak jóváhagyott amerikai hitelek folyósítását állítják le, hanem minden olyan nemzetközi intézményre hatással lesznek, amelyekben Washingtonnak döntő szava van, így, egyebek között, Horvátországnak a Kereskedelmi Világszervezetbe való esedékes felvétele is meghiúsulhat. Talbott a médiaszabadságról elmondta, hogy mint egykori újságíró, aki a volt Jugoszláviából is tudósított annak idején, személyesen is érdekelt a horvátországi általános és külön a választásokkal kapcsolatos sajtószabadságban. Utólag Albright, az USA külügyminisztere is megerősítette mindezt Granicnak. Eredetileg nem volt tervben ez a találkozó. Albright asszony csak a délkelet-európai stabilitási egyezmény tagállamainak képviselőivel tartott szerdai tárgyalásán látta volna horvát kollégáját, ahol szó volt Zágrábnak a hágai törvényszékkel való együttműködéséről is, de utána mégis talált időt magának arra, hogy négyszemközt is tudassa az idevágó amerikai álláspontot A Nációnál c. zágrábi politikai napilap legújabb száma szerint Mate Granic horvát külügyminiszter egész diplomáciai pályafutásának legnehezebb feladata előtt állt New Yorkban. Próbálta rábeszélni az USA-t, hogy halassza el a Horvátország elleni szankciókat A lap értesülései szerint Granic ezt megelőzően közölte már legközelebbi munkatársainak némelyikével, hogyha küldetése nem jár sikerrel, benyújtja azonnali, visszavonhatatlan lemondását a külügyminiszteri tárcáról. A feltevés részben arra is épülhet, hogy" a horvát hatalmi párt választási főtörzskarában, amelynek élén a pártelnök, Franjo Tuđman áll, Granic nem lett egyetlen bizottságnak sem a vezetője. A Nációnál első oldalt vastag betűs főcíme, hogy az utóbbi hetekben rohamosan romlott Franjo Tuđman horvát elnök egészségi állapota. Ha az államfő többé képtelen a döntéshozatalra, és ha ezt tanácsosai teszik helyette, tájékoztatni kellene erről a nyilvánosságot, átengedni a hatalmat a parlamentnek, és gyógyíttatnia magát - írja a lap. SZIGETI REMETE Péter 1999. szeptember 26., vasárnap