Magyar Szó, 1999. szeptember (56. évfolyam, 226. szám)

1999-09-26 / 226. szám

4 KÜLPOLITIKA Asszad mintha békét akarna A szíriai elnök dinasztiát alapít M­inden előzetes bejelentés nélkül Szíria máról holnapra a békét di­csőíti. Szinte nem múlik el hét, hogy Da­maszkusziban valamely vezető ne ecsetel­né a megbékélés szépségét. Történik mindez több évtized után, amely alatt Szíria árulónak bélyegezte meg az arab békülékeny politikusokat, s kiadósán tá­mogatta a Libanonból támadó terroris­tákat. Asszad elnök arra ügyelt, hogy te­rületéről ne szivárogjanak be Izraelbe a gerillák, s ezzel a megtorlás terhét Liba­nonra hárította. Nyúl a Golánon, orosz­lán Libanonban, mondják Asszadról a palesztinok. Mi történik a Közel-Keleten? Az Izra­ellel szomszédos arab országok közül utolsónak Szíria is lemond a háborúról? A válasz még nem egyértelmű. Jelzések­nél tartunk. Például Basar, Asszad elnök fia legutóbbi sajtónyilatkozatában hangot adott derűlátásának az Iz­raellel szembeni ellenségeskedés lezárásával kapcsolatban. De maga a szíriai elnök is többször jelezte békeszándékát, Ehud Barak izraeli miniszterelnököt erős és becsületes vezetőnek nevezte. Feltűnő volt az is, hogy a libanoni Hezbollah geril­laszervezet elleni izraeli támadáso­kért Asszad a távozó, de még hiva­talban levő izraeli kormányfőt, Benjamin Netanjahut bírálta, Ba­rak kritizálásától azonban tartóz­kodott. Pedig Barak nem ellenezte a bombázásokat. Elemzők ezekből a jelekből azt olvassák ki, hogy Asszad valóban rászánta magát a békekötésre. A 68 esztendős Asz­­szad - aki középiskolásként élte meg az izraeli állam megalakulását - a légierő pilótájaként, védelmi miniszterként, majd pedig elnök­ként szinte egész karrierjét az Izra­ellel szembeni ellenségeskedéssel töltötte. Szíria és Izrael 1948 óta hadban áll egymással, az első hiva­talos kapcsolatot a közel-keleti bé­kefolyamatot elindító madridi ér­tekezleten vették fel 1991-ben, s eredménytelenül bár, de egészen 1996- ig folyt a párbeszéd. A Barak megválasztásával nyitt rende­zési lehetőséget egyes magyarázatok sze­rint Asszad azért igyekszik kihasználni, hogy magára vállalja a békekötés nehéz feladatát, s szavatolja fia számára a hata­lom öröklését Sokak szerint a szíriai elnök az egyetlen, aki úgy tehet engedményt Golán ügyében, hogy azt hazájában győ­zelemnek kiálthassa ki. Fia minden bi­zonnyal belebukna a kompromisszumba. Basar azt követően vált apja utódje­löltjévé, hogy fivére, Baszel 1994-ben au­tóbalesetben életét vesztette. Basar csak ezután kezdett politikával foglalkozni, s a hadseregben rövid idő alatt az alezre­desi rangig vitte. Jelenleg legfontosabb feladata a külpolitika terén a Libanonnal kapcsolatos ügyek intézése, a belpolitiká­ban pedig a korrupció elleni harc. Asszad új keletű békekötési sietségét gazdasági okok is motiválják. A 90-es évek második felében az olajár csökkené­se és az országot évek óta sújtó aszály mi­att a gazdaság pang. Az Izraellel kötendő béke persze még nem jelenti azt, hogy a jelenleg központosított gazdaságban majd megindítják a reformokat, és a kül­földön levő tetemes szíriai tőke megindul hazafelé, de az Egyesült Államok minden bizonnyal törli Szíriát a terrorizmust tá­mogató országok listájáról. Ezzel elhárul­na az akadály segélyek és hitelek folyósí­tása elől, s fejlődésnek indulhatnának az amerikai-szíriai gazdasági kapcsolatok is. A történelmi emlékművekben, pl. a ró­mai kori városokban, középkori várak­ban gazdag Szíria felé megindulhatná­nak a turisták is, akik most elkerülik a veszélyes helynek tartott országot. Ehud Barak megválasztásakor azt ígérte, hogy egy éven belül kivonul Libanonból, s ez nehezen képzelhető el Szíriával való megállapodás nélkül. "Libanonban ugyanis a szírek diktálnak, s a Damasz­kusz és Teherán támogatását élvező Hez­­bollahot pedig csak Szíria fékezheti meg. A­z izraeliek túlnyomó többsége nem támogatja a Golán teljes feladását. A palesztinokkal való végleges megállapo­dás tartozéka, hogy visszakapják Jeru­zsálem egy részét. Nem zárható ki, hogy a Golán felosztása ügyében is kompro­misszum születhet. De ettől még távol állunk. Most ott tartunk, hogy Damaszkusz jelzéseket küld, a terroristák folytatják robbantása­ikat, Izrael pedig Barak vezetésével a ge­rillák libanoni támaszpontjait támadja. FISCHER Jenő Asszad elnök­ székét fiának őrzi Magyar Szó A KOSOVÓI MEGSZÁLLÁS TITKOS TERVEI ÉS BELGRÁD KAPITULÁCIÓJA Hirtelen befejezés Az érdekelt katonai körök még sokáig tanulmányozni fogják a 78 napos háborúnak és befejezésének leckéit (Tudósítónktól) Washington, szeptember 24. A tavaszi légiháborúnak nemcsak Ko­­sovóra és Szerbiára nézve vannak hosszú távú következményei, hanem a NATO- tagállamok politikai és katonai stratégiá­ja szempontjából is. A nyugati hatalmak stábjaiban június közepe óta folyik a ta­nulságok elemzése, sőt már néhány ha­tározat is született arról, milyen lépése­ket kell tenni bizonyos melléfogások vagy kimondott kudarcok jövőbeni elke­rülése végett. Az utóbbi néhány napban számos új részlet is napvilágot látott arról, mi folyt a kulisszák mögött NATO-berkekben, mennyire volt egységes a szövetség, illet­ve milyen politikai manőverek segítségé­vel, súlyos kompromisszumok mellett és szűkkörű döntések segítségével lehetett csak fenntartani az egység - végső sor­ban hatékony - látszatát. . Hasonló elemzések és utólagos hiba­keresés természetesen a másik oldalon, Belgrádban is folyik, csak arról vajmi ke­veset tud még a nyilvánosság. Ehhez ter­mészetesen hozzájárul a szerb hatalom abszolút háromesélyes pozíciója, amely­nek tudatában a katonai körök magától értődő módon kivárnak azzal, hogy bár­milyen politikai vonal mellett nyilváno­san letegyék a garast Az amerikai sajtó továbbra is intenzí­ven foglalkozik a Kosovóért vívott légi­háború körülményeivel. Az alábbiakban olyan értesüléseket foglalunk össze, ame­lyek az elmúlt egy hét alatt láttak az Egyesült Államokban napvilágot - nem is mindig a széles közvélemény előtt, ha­nem néha csak a szűkebb katonai nyilvá­nosság által ismert szakmai folyóiratok­ban. A belső folyamatokról szóló informá­ció, nemegyszer hiteles feljegyzések tit­kos munkaülésekről, az amerikai és a nyugat-európai szövetségesek legmaga­sabb köreiből származik, de a közvetlen forrás érthető módon legtöbbször hát­térben marad. Érdemes megfigyelni azonban azt a tendenciát, hogy alig több mint három hónappal a légihadművele­tek után, már a legmagasabb katonai ve­zetők is szükségét érzik annak, hogy ki­szivárogtassák korábbi legtitkosabb, sőt nyilvánvalóan állami és hadititokként ke­zelt gondolataikat, munkájukat. Mielőtt azonban a legfontosabb vonu­latokra térnénk át, meg kell jegyezni, hogy néhány héttel ezelőtt a komoly nyugati sajtóban napvilágot látott egy meglepő nyilatkozat, méghozzá az észak­atlanti szövetség legmagasabb vezetőjétől származó vallomás, amely szerint a sok ezer berepülés ellenére valójában csak egy-két tucat szerb katonai célpontot si­került megsemmisíteni. Egyelőre nem derült ki, kinek milyen érdekei fűződhetnek egy ilyen, később kacsának nyilvánított híresztelés beveté­séhez, de ahhoz mindenesetre hozzájá­rult az „információs incidens”, hogy Wesley Clark NATO-főparancsnok gyorsabban közzétegye a katonai akció eredményeiről szóló, eddigi legrészlete­sebb és legátfogóbb jelentést. És ahhoz is, hogy a Pentagon és a szövetségesek sze­repét is jobban megvilágítsák azok, akik ismerik az amerikai kormány legbelsőbb köreiben, illetve a legfontosabb szövetsé­gesek között zajló folyamatokat. Ami a politikai háttérgondolkodás lé­nyegét illeti, nem lehet elsiklani a fölött a részlet fölött, hogy a légiháborúban ak­tívan közreműködő NATO-kormányok mennyire igyekeztek minimalizálni a bombázások során óhatatlanul bekövet­kező polgári áldozatok számát. Április közepétől május közepéig, nagyjából a kínai nagykövetség eltalálá­sáig szinte naponta érkeztek hírek félre­sikerült célzásokról és nem szándékos ci­vil tragédiákról. A NATO-tagállamok politikusainak követelésére a katonai ve­zetés szigorú eljárást indított minden egyes esetben, hogy megállapíthassák, hogyan került sor a polgári létesítmé­nyek, közlekedési eszközök és más vélet­len célpont eltalálására. Ez az igyekezet állítólag rendkívül megviselte a pilótákat és közvetlen felet­teseiket, mert a következő bevetések ter­vezése helyett egyre több időt kellett töl­teniük „hibáik és tévedéseik” megma­gyarázásával. Annak ellenére, hogy kato­nai szakmai körök hangsúlyozzák: a leg­több esetben egyáltalán nem a pilóták voltak a hibásak. Az amerikai katonai stratégiát gyak­ran vádolják azzal Európában, de belföl­dön is, hogy - a vietnami tapasztalatok alapján - igyekszik minél jobban elsze­­mélyteleníteni a háborút, hogy ezzel is könnyítse harcosainak lelkét, amikor azoknak emberi szempontból nem túl épületes cselekményeket kell végrehajta­niuk. A „másnak e tájék mit jelent” típu­sú gondolkodás — emlékezzünk csak vissza - Vajdaságban is népszerű volt, miközben a NATO-gépek ottani célpon­tokat is támadtak. Holott kétségbevon­­hatatlan - és ezt annak idején a magyar miniszterelnök is egyértelműen kinyilat­kozta -, hogy a nyugati tömb nem a vaj­daságiak „megbüntetésének" szándéká­val lőtte szét az újvidéki hidakat és más, részben polgári létesítményeket. Nos, a pilóták lelkiismeretének meg­terhelése odáig fajult, hogy Randall Gel­­wix dandártábornok, a NATO vicenzai hadművelet központjának igazgatója május 13-án kénytelen volt emlékeztető­ül új csatakiáltást felmázolni irodájának tervezőtáblájára: „Mi vagyunk a jó fiúk!" A felirat állítólag a mai napig a helyén maradt... A gondolat természetesen nemcsak saját pilótáinak és bevetéseket tervező ezredeseinek szólt, hanem az odalátogató feljebbvalóknak és a politi­­kusoknak is, akik minduntalan azt köve­telték, hogy a lehető legminimálisabb polgári áldozatok kísérjék a légiháborút. A fent említett brüsszeli kacsa azzal a legélesebb megjegyzéssel indult egy hó­nappal ezelőtt, hogy a légiháború tulaj­donképpen hatalmas kudarcnak számít a NATO számára. Ez kísértetiesen hasonlít arra, amit a miloševići rezsim állít a tör­téntekről, de csak egy szűk látószögből van köze a realitásokhoz: kétségtelen, hogy a NATO összehasonlíthatatlanul nagyobb eszközökkel szállt hadba, mint amit Kosovo világpolitikai és stratégiai jelentősége egyértelműen igazolni tud­na. Csakhogy a déli tartomány nem ön­magáért való katonai és politikai fókusz­ként szerepelt, hanem több mint tizenkét évi miloševići felforgató tevékenység és majd nyolcévi balkáni vérontás nyomán - remélhetőleg az utolsó­­, nemzetközi jelentőségűvé fajult konfliktusként. A Nyugat szinte végtelen - sőt, krimi­nálisan végtelen - korábbi politikai türel­me a szomszédait feldúló, de egyre in­kább saját népét is sutba vető miloševici politizálás irányában annyira kiélezte a helyzetet, hogy a kosovói etnikai tiszto­gatást már egyszerűen nem lehetett elvi­selni. Márpedig, ha cselekvésre kénysze­rült a katonai tömb, akkor nem enged­hette meg magának nemhogy a vereség, de még a cél el nem érésének gondolatát sem. Bill Clinton amerikai elnök kitartóan arról beszélt, hogy nincs szándékában szárazföldi csapatokat küldeni az albá­nok megmentésére, de a légiháború vá­ratlanul hosszúra nyúlása miatt mégis­csak kénytelen volt felhatalmazni NA­­TO-tábornokait, hogy komolyan tervez­zenek meg egy feltartóztathatatlan invá­ziót. A szárazföldi bevonulás tervezésének szükségessége­­ a legújabb adatok sze­rint már 1998 júniusában felmerült, és a NATO törzskari bunkereiben - szuper­titkos eljárások tiszteletben tartásával - el is készült vagy négyféle változat. A Pentagon volt az a hatalmi góc, amely - saját NATO-főparancsnokát, Clarkot is felülbírálva - mindent megtett a megszállás elkerüléséért. Elsősorban William Cohen amerikai véderőminisz­ter ellenezte azt, de közvetlen beosztott­ja, Henry Shelton vezérkari főnök sem lelkesedett a szárazföldi hadműveletek gondolatáért. Május 27-én hajnali három órás kez­dettel azonban mégiscsak sor került egy szupertitkos tanácskozásra: Cohen titok­ban leszállt a kölni repülőtéren, és úgy hajtatott egy bonni szállodába, hogy a német rendőrség teljesen lezárta az au­tópályák felvezető rámpáit: senki meg se lássa, ki érkezik. Az amerikai véderőminiszter brit, francia, német és olasz kollégájával talál­kozott Bonnban, ahol még aznap hat és fél órás tanácskozás során eldöntötték: hazatérve felszólítják kormányaikat, hogy napokon belül döntsenek Kosovo megszállásáról. A belgiumi Monsban és a németor­szági Heidelbergben addigra már kidol­gozták egy szárazföldi invázió terveit, mi­után Clinton személyesen felhatalmazta Javier Solana NATO-főtitkárt, hogy a szövetséges tábornokok ezen a stratégián is dolgozhatnak. Clark mintegy 175 ezer NATO-kato­­nát kért, és kapott is a legkésőbb szep­tember 1-i bevonuláshoz. Az inváziós hadsereg jórészt brit katonákból állt vol­na, ami a legtöbb NATO-tagállam szá­mára a legelfogadhatóbb megoldásnak mutatkozott. London volt ugyanis a megszállás leg­nagyobb híve. Clinton még az április végi washingtoni jubiláris NATO-csúcstalál­­kozón felkérte Tony Blair miniszterelnö­köt, hogy ne folytassa az invázió nyilvá­nos támogatását, mert azzal megnehezíti éppen annak az előkészítését, így is tör­tént. Cohen végig ellenezte az elképze­lést, de a németek és az olaszok egyre inkább hajlottak rá, a franciák pedig (akik, mint újból megerősítést nyert, megmentették a belgrádi hidakat és ez­zel - a lelküknek talán történelmileg is kevésbé fontos Vajdaságot jelképező - Újvidékre hárították az effajta pusztítás legnagyobb dühét­, noha féltek a téltől, nem vétózták volna meg a döntést. A britek annyira elszántak voltak, hogy titokban eljuttatták Clinton és Blair telefonbeszélgetésének tartalmát Clark (amerikai!) tábornokhoz, hogy az tudjon róla: az amerikai elnök nem zárkózik el a szárazföldi megoldástól, ha az a végső ára a győzelemnek. London ugyanis at­tól tartott, hogy a Pentagon ódzkodó ma­gatartása miatt Clark saját washingtoni feletteseitől csak a vonakodásról szerez tudomást, Clinton végső elszántságáról nem... Május utolsó hetében nagyban foly­tak az előkészületek az inváziós döntés meghozatalára. Időközben Clark Albáni­ában építtette a megszálló seregek útvo­nalát Durres kikötőjétől Kukes határvá­rosáig, ahonnan a Prizrenbe vezető útvo­nal lett volna a legfontosabb belépési pont. Felmerült ugyan egy többszörös inváziós front felállítása is, Boszniából, Bulgáriából és Magyarországról, de az háttérbe szorult, és csak utolsó lehetőség­ként tartogatták arra az esetre, ha egész Szerbiát el kellett volna foglalni ahhoz, hogy Belgrádot jobb belátásra bírják. Június másodikán a Fehér Házban egy újabb titkos tanácskozásra került sor, amelyen részt vettek kormányon kívüli szakértők is, így például a Brookings In­tézetben dolgozó Ivo Daalder, a nemzet­­biztonsági tanács korábbi munkatársa és Jeane Kirkpatrick egykori konzervatív ENSZ-nagykövet is. A részvevők nagy meglepetésére Samuel Berger nemzet­­biztonsági tanácsadó azt sugallta, hogy az elnök készen áll az invázió jóváhagyásá­ra. Nem világos, hogy Moszkva tudott-e arról, milyen súlyos döntések előtt állt a Nyugat. Mindenesetre alig néhány nap választotta el Washingtont a szárazföldi megszállás eldöntésétől, amikor Milose­­vic belátta: elérkezett az ellenállás lehe­tőségének a vége, és nagy hirtelen kapi­tulált. Mint a tervek ismeretének fényé­ben egyértelműen megmutatkozik, nem a rendeleteit teljesítő rendőrség és kato­naság, sőt még csak nem is a nemzetkö­zileg elutasított politizálásának következ­ményeit tehetetlenül tűrő népének, ha­nem saját hatalmának védelmében. PURGER Tibor Zágráb kontra Hága és Washington (Tudósítónktól) A­z utólagos nyilatkozatokból csak következtetni lehet arra, hogy milyen hangnemben tárgyalt New Yorkban az ENSZ-közgyűlés ülésszakán részt vett Granic horvát külügy­miniszterrel Strobe Talbott, az USA helyettes külügyminiszte­re a múlt kedden a háborús bűnöket tárgyaló hágai nemzet­közi törvényszékkel való együttműködésre vonatkozó Lauten­­berg-módosítás alkalmazásáról, azaz a Horvátországot fenye­gető amerikai szankciók bevezetésének végső időpontjáról. A horvát média szerint Zágráb még legfeljebb két hét haladékot kapott arra, hogy a horvát igazságszolgáltatás jogerős ítéletet hozzon a Hágában bosznia-hercegovinai háborús bűnökkel vádolt Mladen Naletilic Tuta 53 éves hercegovinai horvát (a boszniai háborúban szabadon engedett horvát büntetettek ka­tonai alakulatának parancsnoka volt) kiadatásáról. Ellenkező esetben Clinton elnök adminisztrációja többé nem akadályozhatja meg a kongresszust abban, hogy meghoz­za az eddig többször elnapolt törvényt a Horvátország elleni szankciók bevezetéséről. Granic szerint nagyon kellemes találkozója volt Talbott-tal. Egész sor, Horvátországra nézve nagyon fontos kérdésről tár­gyaltak, a közelgő horvát választásokról, amelyeknek becsüle­teseknek és szabadoknak kell lenniük, a médiaszabadságról és természetesen Horvátországnak a hágai törvényszékkel való együttműködéséről is - mondta. Talbott sokkal szókimondóbban fogalmazott: Mi tiszteljük az önök országának jogrendjét, Mladen Naletilic kiadatását azonban kötelességüknek tartjuk. Minden háborús bűnökkel vádolt személynek szembesülnie kell az igazságszolgáltatással, és a szóban forgó esetben elvárjuk, hogy ez igen-igen hamaro­san megtörténik. A horvát televízió jól értesült forrásokra hivatkozó különtu­­dósítója szerint is az igen-igen hamarosan alatt két héten belült kell érteni. Ha addig nem történik meg a kiadatás, a La­­' 1­0­.mcpol­­ts hrivánuk­nak jóvá­hagyott amerikai hitelek folyósítását állítják le, hanem minden olyan nemzetközi intézményre hatással lesznek, amelyekben Washingtonnak döntő szava van, így, egyebek között, Horvát­országnak a Kereskedelmi Világszervezetbe való esedékes fel­vétele is meghiúsulhat. Talbott a médiaszabadságról elmondta, hogy mint egykori újságíró, aki a volt Jugoszláviából is tudósított annak idején, személyesen is érdekelt a horvátországi általános és külön a választásokkal kapcsolatos sajtószabadságban. Utólag Albright, az USA külügyminisztere is megerősítette mindezt Granicnak. Eredetileg nem volt tervben ez a találkozó. Albright asszony csak a délkelet-európai stabilitási egyezmény tag­államainak képviselőivel tartott szerdai tárgyalásán látta volna hor­vát kollégáját, ahol szó volt Zágrábnak a hágai törvényszékkel való együttműködéséről is, de utána mégis talált időt magának arra, hogy négyszemközt is tudassa az idevágó amerikai álláspontot A Nációnál c. zágrábi politikai napilap legújabb száma sze­rint Mate Granic horvát külügyminiszter egész diplomáciai pá­lyafutásának legnehezebb feladata előtt állt New Yorkban. Pró­bálta rábeszélni az USA-t, hogy halassza el a Horvátország el­leni szankciókat A lap értesülései szerint Granic ezt megelőző­en közölte már legközelebbi munkatársainak némelyikével, hogyha küldetése nem jár sikerrel, benyújtja azonnali, vissza­­vonhatatlan lemondását a külügyminiszteri tárcáról. A feltevés részben arra is épülhet, hogy" a horvát hatalmi párt választási főtörzskarában, amelynek élén a pártelnök, Franjo Tuđman áll, Granic nem lett egyetlen bizottságnak sem a vezetője. A Nációnál első oldalt vastag betűs főcíme, hogy az utóbbi hetekben rohamosan romlott Franjo Tuđman horvát el­nök egészségi állapota. Ha az államfő többé képtelen a döntés­­hozatalra, és ha ezt tanácsosai teszik helyette, tájékoztatni kel­lene erről a nyilvánosságot, átengedni a hatalmat a parlament­nek, és gyógyíttatnia magát - írja a lap. SZIGETI REMETE Péter 1999. szeptember 26., vasárnap

Next