Magyar Szó, 2000. június (57. évfolyam, 127-152. szám)
2000-06-01 / 127. szám
2 KÜLPOLITIKA Új arcvonalak a Közel-Keleten Végre megoldódik a közel-keleti válság. A közel-keleti probléma rendezése még sokáig várat magára. A politikai akarat hiánya újabb széleskörű közel-keleti feszültséget okoz. Melyik ebből az igaz? Bármely változatot választjuk is, igazunk lehet, hiszen köztudomású, hogy a közel-keleti válság már fél évszázada úgynevezett ügyeletes téma a világpolitikában. Jellemző módon valahányszor határozott lépés történt kezelése érdekében, nyomban a megtorpanás jelei is mutatkoztak. Hasonló helyzet alakult ki napjainkban, amikor Izraelben tüntetni kezdtek a palesztin önkormányzat tagjai, követelve az elfogadott békeszerződések maradéktalan megvalósítását, ám tették ezt az erőszakos megtorpanás módszerével. Most, amikor az izraeli kormányzat előrehozta a dél- libanoni kivonulás tervét, nyomban megindultak a fegyveres harcok a kiürített izraeli állások elfoglalásáért, és Izrael északi határainak fenyegetéséért. Ilyen körülmények között nehéz elképzelni, hogy a közel-keleti probléma végére pontot tesznek. Az izraeli kormányzat huszárvágása valóban meglepetést keltett. 22 évvel azután, hogy az ország fegyveres alakulatai elfoglalták Dél-Libanon határ menti övezetét, hivatkozva az ország biztonsági érdekeire, elérkezett az idő, hogy serkentsék a tartós politikai megoldás ütemét. Kiderült ugyanis, hogy az érdekelt felek az évtizedek óta bevált módszerhez folyamodtak, nevezetesen ahhoz, hogy a politikai tárgyalások első kedvező eredményeinek láttán ismét meghiúsítsák a további lépések meghozatalát. Így volt ez, amikor Izrael beleegyezett a palesztin önkormányzat szavatolásába, illetve a megszállt arab területeken létesített zsidó települések egy részének visszaadásába. Nyomban kiújultak a palesztinok és a zsidók közötti fegyveres összetűzések. Ennek eredményeként lelassult a területet békéért fedőnevet viselő rendezési terv életbe léptetése. Szinte az volt az ember érzése, hogy az évtizedek óta egymással szemben álló érdekelt felek nem is akarják a politikai rendezést. Ennél is veszélyesebb következményekkel járt iat az izraeli kormány egyoldalú lépése, hogy hazarendeli Dél-Libanonból az 1982 óta ott állomásozó határőrség állományát. Mint mondták, az eredeti terv az volt, hogy július 7-én vonulnak ki a zsidók Dél-Libanonból, de úgy látszik, a politikai eszmecsere lelassulása miatt Ehud Barak miniszterelnök kényszerítő intézkedésre szánta el magát. Az arab világ és Izrael békeegyeztetése ugyanis megint válságba került, mert Szíria fékezi az eszmecsere lebonyolítását. Izrael haza is rendelte tárgyalóküldöttségét Stockholmból, és úgy tűnt, hogy a közel-keleti probléma ismét visszazökken régi kerékvágásába, azaz nem történik semmi. Nyilvánvaló, hogy ez az állapot az elmúlt fél évszázadban azoknak a malmára hajtotta a vizet, akik az ellenségkép fönntartásával nem is akarták komolyan a politikai megoldás fölkutatását. Saját belső politikai viszonyaik és az arab világban uralkodó kedvezőtlen belső kapcsolatrendszer szükségessé is tette a tehetetlen politikai toporgás igazolását, valamely külső tényező hajthatatlan álláspontjának hangoztatása révén. Most azonban, amikor Izrael is igyekszik elmozdítani a holtpontról a politikai eszmecserét, sőt, megdöbbentő katona-politikai lépésekre is elszánja magát, könnyen megtörténhet, hogy a névleges béke hirdetői a háború szószólóinak szerepét kénytelenek magukra vállalni. Már maga az a tény, hogy az izraeli hadsereg elhagyta Dél-Libanont, arra kényszeríti ennek az országnak a politikai vezetését, hogy megakadályozza a benti ellenzék fegyveres akcióit, például azt, hogy a siíta Hezbollah szervezet hajthatatlan fegyveresei leszámoljanak azokkal a szunita és drúz alakulatokkal, amelyek mindmáig szolgálták az izraeli megszálló erőket, sőt, komoly támadásokat is végrehajthatnak izraeli földön, izraeli települések ellen. Ezt Libanonnak és Szíriának kellene megakadályoznia, hiszen a Hezbollah szervezetet, és általában Libanon kormányát Szíria fegyverekkel és utánpótlással, 30 ezer katonával támogatja. Egyszóval nemcsak Libanonnak, hanem Szíriának is lépnie kellene politikai vonalon. A csapatkivonásnak valószínűleg ez volt az egyik rugója Izrael részéről: intézkedésre kényszeríteni Szíriát. És nemcsak ezt az országot, hanem nyugati támogatóit is, például Franciaországot, amely fölajánlotta politikai közbenjárását a közel-keleti válság újabb elmérgesedésének megfékezése céljából. Persze, úgy képzelte el, hogy előbb megszületik a béke Szíria és Izrael között, és aztán a jól ismert módszerek szerint a válságövezetekben fölsorakoznak az ENSZ békefenntartó erői, és utána a politikai egyezkedés akár évtizedekig is eltarthat még, mint például történt Bejrút esetében, vagy Cipruson. Dél-Libanon izraeli megszállt területeinek kiürítése ezt a lehetőséget most elvágta, mert a kéksapkásokat nem békefenntartónak, hanem béketeremtőnek kellene odarendelni, erre a szerepre viszont az ENSZ képtelen, ezt bizonyította Szomáliában, Sierra Leonéban és más afrikai országokban is. Ebből kiindulva most Szíriának kellene komoly tárgyalásokat kezdeményeznie Izraellel, pontosabban folytatni kellene a már megkezdett politikai eszmecserét. Franciaország vagy valamely más nyugati szövetséges már csak úgy kapcsolódhat be ezekbe a tárgyalásokba, hogy nyomást gyakorol nemcsak Izraelre, hanem az arab országok legbefolyásosabb, és mindmáig sajátságosan egyéni módon politizáló tényezőire. Mindez persze nem annyira az eszmecsere fölgyorsításának, hanem új politikai tárgyalások kezdetének tűnik, és ezért nehezen hihető, hogy a közel-keleti válság az elkövetkező években végleg megoldódik. JAKOBSZ István Washington, május 31. A „CNN-hatás” immár tíz éve az egyik legfontosabb politikai szervezési elv az amerikai fővárosban. 1998 január 16-án történt, hogy az atlantai székhelyű CNN hírtelevízió élő közvetítést adott Bagdadból, abból a fővárosból, amelyet az Egyesült Államok vezette nemzetközi koalíció éppen megtámadott, hogy felszabadítsa az iraki rezsim által elfoglalt Nyugat-barát Kuvaitot. Az inkább sikertelen tűzijátékra, mint háborúra hasonló éjjeli közvetítés egymilliárdos nemzetközi közönsége azóta is a legnagyobb nézőseregnek számít, amely valaha is figyelt egy sporton kívüli eseményt. Azóta egyetlen döntő politikai lépést sem tesznek a világ leghatalmasabb vezetői anélkül, hogy be ne kalkulálnák annak „CNN-es hatását”. Ami nem megy a CNN-en, az nem hír. Ami ott nap nap után megjelenik, erre az államnak reagálnia kell Ennek volt a legkonkrétabb példája a boszniai háborúba való amerikai beavatkozás: ha nem lettek volna a kirívó kegyetlenségek, ha nem irányította volna kameráit a CNN nap nap után a fogolytáborokra és az ágyútűz alatt álló Szarajevóra, Bosznia-Hercegovina esetleg ma nem is létezne mint független állam. És ez nem túlzás: a Clinton-kormányzat politikai ellenségei az elmúlt 5 év amerikai Balkán-politikájának minden egyes bírálatakor hangsúlyozzák, hogy a CNN „rántotta bele” Clintont és az USA-t a daytoni béketárgyalások megszervezésébe és a békefenntartó erők állomásoztatásába. Kosovo már csak „ismétlés” volt: ha nem vonultak volna feltartóztathatatlanul az albán menekültek végtelennek tűnő siralmas sorai a macedón és az albániai határra a kamerák tanúskodása mellett, minden valószínűség szerint a tavalyi légiháborúra sem került volna sor. A kör azzal a bizarr játékfilmmel zárul, amely még jóval a kosovói válság kiéleződése előtt, 1997 nyarán született: a képzeletbeli amerikai elnök, hogy eltussolja vita szerelmi kilengését, virtuális háborút indít Albánia ellen, és ezt a szintén képzeletbeli 7.NN hírtelevízión keresztül tálalják a közvéleménynek. ,A farok csóválja a kutyát” c. film - amelyben az összes „csatajelenetet” egy égő házakból menekülő kislány képviselte - később majdnem megvalósult. Bill Clinton szerelmi botránya Monica Lewinskyvel alig néhány hónappal később robbant ki. 1998 decemberében, a kongresszusi leváltási maraton sorsdöntő óráiban néhány napos rakétatámadás indult Irak ellen, majd - már a botrány elcsitulása után ugyan - légiháború a kosovói albán menekültek védelmére... A rend párhuzamok és a jelenlegi tévés helyzet szinte nevetséges lenne, ha nem lenne nagyon is komoly: Amerikában nemcsak a film és a tévé imitálja az életet, hanem az élet is a legnépszerűbb médiumokat. És a politikusok kénytelenek odafigyelni: az időz, aki a legsikeresebben kommuniál. A daytoni béketárgyalás utolsó napján, az ohiói Wright Patterson légitámaszponton összesereglett újságíróknak az akkori amerikai külügyi szóvivő megígérte, hogy a végeredményt a helyszínen fogják először hivatalosan bejelenteni. Az utolsó órák huzavonájában ez a tudósító is kissé lebágyadt már a többiekkel együtt, amikor a folyosón felállított képernyőn váratlanul megszólalt Bill Clinton Washingtonból, és bejelentette, hogy megszületett a megállapodás! A későbbi daytoni show már csak formaság volt, legalábbis ami az amerikaiakat illeti. NEM VOLT MINDIG ÍGY... Amikor éppen húsz évvel ezelőtt, 1980. június elsején a tévéhullámokon megszólalt ez a provinciálisnak tűnő állomás, szinte senki sem vette komolyan. Ted Turner atlantai üzletember és kvázibohém, Jane Fonda férje, sportklub-tulajdonos és hivatásos álmodozó olyasmibe vágta a fejszéjét, amire a korábbi három évtizedben mindenható, akkoriban úgynevezett hálózati tévéknek sem eszük, sem kedvük nem volt valódi, globális híreket sugározni, méghozzá napi 24 órán keresztül! Mindössze egymillió hétszázezer háztartás kábelszóró szolgáltatása hordozta annak idején a CNN műsorjelét, és még tíz évvel később is úgy tartották az üzleti szakemberek, hogy az amerikaiak nagy részét nem érdeklik annyira a hírek, különösen a külföldi hírek, hogy lemondjanak a folyamatos szórakoztató műsorokról. A CNN hamarosan arra kényszerült, hogy beperelje nemcsak az akkori három nagyot: az ABC, CBS és NBC tévétársaságokat, hanem egyenesen a Fehér Házat is, amiért azok nem akarták komolyan venni a rügyező hírhatalom elszántságát, hogy az elnököt kísérő minden ügyeletes sajtócsapatban szerepeljen. 1982-ben Turnerék megnyerték a pert, és azóta a Fehér Ház többször könyörgött a CNN-nek, hogy legyen jelen egy-egy - kevésbé fontos - eseményen. Turner kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy esélyei elenyészőek, és kitartott elképzelése mellett. Mivel a CNN eredeti, a maihoz képest túlzottan is komoly műsorformátuma nem volt elég rugalmas az állandóan ismétlődő hírek sugárzására, másfél évvel az indulás után bevezették a CNN2 hálózatot, amelyet később átkereszteltek Headline News-nak (a. m. Címszavas Hírek), és amely a félóránként alig frissítve újrapergő, éppen ezért bármikor bekapcsolható hírcsatorna őstípusa lett. 1985-ben beindult a Nemzetközi CNN a 24-órás európai műholdas sugárzással, és attól fogva vált nézhetővé a volt Jugoszlávia területén is. Egyben ez volt az első nyereséges éve a vállalatnak, amely attól kezdve még nagystílűbb bővítésekbe fogott, sorra nyitotta a külföldi tudósítóirodákat(ma 27 van belőlük, több tucat bedolgozóval, a világ több mint 200 országában és területen), amikor a többi amerikai tévéstúdió egymás után zárta be a sajátjait, a hidegháború végét szagolva. 1988-ban beindult a CNN Notidero, a spanyol nyelvű hálózat (azóta még egy született Latin-Amerika és az USA- ban élő latinok számára). 1995 augusztusában külön stúdiót alapítottak az üzleti élet és a tőzsde kísérésére. 1996-ban a legnagyobb amerikai sportlappal közösen, az atlanti olimpia fogadtatásától fellelkesülve, útjára bocsátották a CNN/SI nevű sportcsatornát is. Időközben Ted Turnéit 1991 végén - nem kis mértékben az öbölháborús közvetítés és a tízéves siker hatására - a Time hírmagazin az év emberének nyilvánította. A siker azonban Amerikában csak akkor igazi, ha sohasem halványul el. Turner a kilencvenes évek közepére „mindent bizonyított" önmaga számára, és inkább további pénzcsinálásra szánta rá magát, eladva az egész CNN- csoportot az ország (akkor) legnagyobb médiavállalatának, a Time- Warner birodalomnak, amely alelnöki poszttal jutalmazta. Körülbelül ez volt az a fordulópont, amitől kezdve a CNN politikai hírműsorai halványulni kezdtek, és egyre inkább hozzá hasonulnak a többi stúdióéhoz. Noha még manapság is sokkal részletesebb a politikai események taglalása, mint bármely más amerikai csatornán, a külföldi hírek egyre inkább beskatulyázódnak az érintett területre szakosított sugárzásba. Ez a tudósító 1992 nyarán eredménytelenül vitatkozott Ed Turner akkori CNN-alelnökkel (nincs rokonság közte és az alapító között) arról, hogy az európai néző nem egészen ugyanazt látja, amit az amerikai. Annak idején a CNN vezetői nem szívesen nyilatkoztak erről, mert ez azt is jelentette, hogy az Európa felé sugárzott műsor jobb volt, mint ami az USA kábelhálózatain nézhető. CSILLAGOK ÉS KIHÍVÁSOK Turner egyik eredeti takarékossági fogása az volt, hogy vezető riportereit 50 százalékkal alacsonyabb szinten fizette, mint a nagy társaságok. Ha tudjuk, hogy a legnagyobb riportercsillagok néhány millió dolláros évi fizetésért dolgoznak, akkor ez nem kis öszszeg. Erre is azt mondták neki, hogy képtelenség, mivel így ismeretlen újságírókkal volt kénytelen beérni. Ezek közül sokan azonban gyorsan felverekedték magukat az élvonalba, és mára már Larry King, Bernard Shaw, Frank Lesno, Wolf Blitzer, Ralph Begleiter, Judy Woodruff, neve fogalommá vált. Nem beszélve Christiane Amanpourról, a perzsa születésű nagy-britanniai újságírónőről, aki „szinte egymaga nyerte meg a boszniai háborút’, a televíziós riporterszakma történetében a legtöbb féle elismerést és díjat kapta, sokéves balkáni tudósító munkájáért. A CNN éppen veszíteni kezdett szakmai tekintélyéből (híradásai megkoptak, ellaposodtak, válogatása a „ziccerekre összpontosít”, nem az egykori globálisan aktív szerkesztéspolitikára), amikor a kommunikáció világa újabb kihívást tett az asztalra: megjelent az internetes Világháló. A tévéállomások közül elsőként felismerve a webes tájékoztatás potenciális szerepét, a CNN 1995 augusztusában indította be webhelyét, amely azóta a világ leglátogatottabb internetes célpontjává vált. Csak a webes kiadás előkészítésén 360 újságíró és műszaki dolgozik, de számuk még az idén hatszáz fölé emelkedik. Utánzók és kihívók persze mindig akadnak, és a CNN egyik legfontosabb hatása éppen annak számít az elmúlt húsz év alatt, hogy újjáélesztette a hír iránti érdeklődést az amerikai társadalomban, illetve úttörő szerepet játszott az éppen csírázó globális falu felépítésében. A CNN ma a világ legnyereségesebb 24 órás hírtévéhálózata, világszerte mintegy 151 millió háztartás nézheti műsorait (ennek fele az USA- ban). Négyezer foglalkoztatottja 10 amerikai és 11 nemzetközi csatornát táplál műsorral tíz nyelven. A CNN stílusát - és ma már szakmai gőgjét is - lehet kedvelni vagy szidni, de ignorálni semmi esetre sem. Talán ez a legnagyobb kihívás az amerikai politikusok és a sajtó vezetői számára: hogyan táncolni abban a szorító ölelésben, amely mindkét fél számára az életet jelenti (hatalmat, befolyást, profitot), de állandó halálos veszélyt is a fennmaradásért folytatott küzdelemben. PURGER Tibor HÚSZÉVES A CNN HÍRTELEVÍZIÓ A hír az élet show-ja Hogyan változtatta meg a hírközlés világát egy kis vidéki kezdő tévéállomás, és hogyan hasonult később a lekörözött vetélytársakhoz (Tudósítónktól) LENGYEL KORMÁNYVÁLSÁG Előrehozott választások? Egyre valószínűbbnek látszik, hogy jövő tavasszal, sőt esetleg már idén ősszel előrehozott parlamenti választások lesznek Lengyelországban - írja szerdai számában a Rzeczpospolita kommentátora. A jelenlegi lengyel koalícióban minden megtörténhet, még az is, hogy sikerül megegyezni a kormányfő személyében, és azt a szejm is megszavazza. Lehetséges, de kevéssé valószínű ez a megoldás - állapítja meg cikkében Malgorzatta Suborc. Boguslaw Grabowski visszalépése után - függetlenül attól, mennyire volt komoly az ő jelölése - ismét a korábbi lehetséges miniszterelnök-jelöltek neve forog a politikai tőzsdén: Maciej Plazynskié, a szejm elnökéé, Marian Krzaklewskié, a Szolidaritás Választási Akció (AWS) elnökéé és újabban Jan Maria Rokitáé, aki az AWS egyik tagpártja, a Konzervatív Néppárt (SKS) vezetője. Krzaklewski miniszterelnöksége kockázatos a saját szemszögéből. Ehhez le kellene mondania ugyanis arról, hogy induljon az államfőválasztások. Ki lenne akkor az AWS elnökjelöltje? Ki lenne az AWS és a Szolidaritás Vezetője? Mindenesetre egyelőre ő látszik olyan személyiségnek, aki képes biztosítani a szejmben a szükséges minimális többséget, a 231 szavazatot. És csak az ő vezetésével van esély az atomizálódott AWS egyben tartására. Csakhogy a koalíciós társ Szabadság Uniója (UW) meglehetősen szkeptikus Krzaklewski miniszterlnökségét illetően. Plazynski esetében félő, hogy nem kapná meg az AWS többségének támogatását, ráadásul régóta ismert, hogy nem a legjobb a viszony közte és Marian Krzaklewski között. Az AWS elnöke számára a legjobb megoldás az lenne, ha Jerzy Buzek maradna továbbra is a kormányfő, de ez inkább csak egy kisebbségi AWS-kormány esetén képzelhető el. Még az is kétséges, hogy egy ilyen kormány a jövő tavaszig kitartana. Minden arra utal, hogy a koalíciónak egyszerűen hiányzik a szejmben a szükséges 21 szavazata a változások keresztülviteléhez. Ha pedig így van, a szejm és a szenátus legsürgetőbb feladata az új parlamenti választások napirendre tűzése. Néhány koalíciós politikus - nyilvánosan elsőként Jacek Merkel, a Szabadság Uniójából - már fel is szólította Plazynskit, hogy tegye meg a kezdeményezést. Akkor pedig a parlamenti választásokat már idén ősszel, az elnökválasztásokkal egyidőben megrendezhetnék. Addig ügyvezető kormány működhetne. Az AWS számára az események ilyen alakulása a lehetséges forgatókönyvek legrosszabbika, a lengyel jobbközép széteséséhez és vereségéhez vezetne. Egyúttal felbomlana a történelmi Szolidaritásból kinőtt politikai tábor, ahogyan a lengyelek nevezik, az „augusztus utáni tábor”. Ám a történelem arra tanít, hogy olykor a legrosszabb forgatókönyvnek van a legnagyobb realitása - írja a Rzeczpospolita kommentátora. Magyar Szó 2000. június 1., csütörtök Összehangolt fegyverzetpolitika ■ Hat európai ország megállapodása Hat európai ország: Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, Spanyolország és Svédország júliusban kötelező erővel bíró dokumentumot ír alá fegyverzetpolitikájuk összehangolásáról. Ezt Alan Richard francia védelmi miniszter kedden jelentette be Párizsban annak a tanácskozásnak a végén, amelyen mintegy ezer katona, mérnök, technikus, illetve nagyiparos vett részt. Richard közlése szerint a hat ország az aláírók számára kötelező érvénnyel bíró szándéklevélben rögzíti az exportra, a kutatásra, a szükségletek meghatározására, valamint az ipari és technológiai biztonság kérdéseire kiterjedő közös szabályokat a fegyverzetpolitikát illetően. Az ipari és a technológiai biztonság közös szabályainak megalkotása lehetővé teszi majd, hogy a hat ország a titkos kezelés szigorú keretei között fejlett technológiákat cserélhessen egymás között. Ezeket a biztonsági szabályokat ki kell „egyensúlyozni” Európa és az Egyesült Államok között - mondta Richard, hangsúlyozva, hogy e témakörben „meg kell kezdeni a munkát az Egyesült Államokkal”. A szándéklevél tervezetét Franciaország, Németország és Nagy-Britannia 1997 decemberében közös nyilatkozatban tette közzé, a három másik európai ország később csatlakozott a kezdeményezéshez - emlékeztetett az AFP.