Magyar Szó, 2000. június (57. évfolyam, 127-152. szám)

2000-06-01 / 127. szám

2 KÜLPOLITIKA Új arcvonalak a Közel-Keleten V­égre megoldódik a közel-keleti válság. A közel-keleti probléma rendezése még sokáig várat magára. A politikai akarat hiánya újabb szé­leskörű közel-keleti feszültséget okoz. Melyik ebből az igaz? Bármely változatot választjuk is, igazunk lehet, hiszen köztudomású, hogy a közel-keleti válság már fél évszázada úgynevezett ügyeletes té­ma a világpolitikában. Jellemző mó­don valahányszor határozott lépés történt kezelése érdekében, nyom­ban a megtorpanás jelei is mutat­koztak. Hasonló helyzet alakult ki napjainkban, amikor Izraelben tün­tetni kezdtek a palesztin önkor­mányzat tagjai, követelve az elfoga­dott békeszerződések maradéktalan megvalósítását, ám tették ezt az erő­szakos megtorpanás módszerével. Most, amikor az izraeli kormányzat előrehozta a dél- libanoni kivonulás tervét, nyomban megindultak a fegyveres harcok a kiürített izraeli állások elfoglalásáért, és Izrael észa­ki határainak fenyegetéséért. Ilyen körülmények között nehéz elképzel­ni, hogy a közel-keleti probléma vé­gére pontot tesznek. Az izraeli kormányzat huszárvá­gása valóban meglepetést keltett. 22 évvel azután, hogy az ország fegyve­res alakulatai elfoglalták Dél-Liba­­non határ menti övezetét, hivatkoz­va az ország biztonsági érdekeire, elérkezett az idő, hogy serkentsék a tartós politikai megoldás ütemét. Kiderült ugyanis, hogy az érdekelt felek az évtizedek óta bevált mód­szerhez folyamodtak, nevezetesen ahhoz, hogy a politikai tárgyalások első kedvező eredményeinek láttán ismét meghiúsítsák a további lépé­sek meghozatalát. Így volt ez, ami­kor Izrael beleegyezett a palesztin önkormányzat szavatolásába, illetve a megszállt arab területeken létesí­tett zsidó települések egy részének visszaadásába. Nyomban kiújultak a palesztinok és a zsidók közötti fegy­veres összetűzések. Ennek eredmé­nyeként lelassult a területet békéért fedőnevet viselő rendezési terv élet­be léptetése. Szinte az volt az ember érzése, hogy az évtizedek óta egy­mással szemben álló érdekelt felek nem is akarják a politikai rendezést. E­nnél is veszélyesebb következ­ményekkel járt iat az izraeli kor­mány egyoldalú lépése, hogy haza­rendeli Dél-Libanonból az 1982 óta ott állomásozó határőrség állomá­nyát. Mint mondták, az eredeti terv az volt, hogy július 7-én vonulnak ki a zsidók Dél-Libanonból, de úgy lát­szik, a politikai eszmecsere lelassulá­sa miatt Ehud Barak miniszterelnök kényszerítő intézkedésre szánta el magát. Az arab világ és Izrael béke­egyeztetése ugyanis megint válságba került, mert Szíria fékezi az eszme­csere lebonyolítását. Izrael haza is rendelte tárgyalóküldöttségét Stockholmból, és úgy tűnt, hogy a közel-keleti probléma ismét vissza­zökken régi kerékvágásába, azaz nem történik semmi. Nyilvánvaló, hogy ez­ az állapot az elmúlt fél év­században azoknak a malmára haj­totta a vizet, akik az ellenségkép fönntartásával nem is akarták ko­molyan a politikai megoldás fölku­tatását. Saját belső politikai viszo­nyaik és az arab világban uralkodó kedvezőtlen belső kapcsolatrend­szer szükségessé is tette a tehetetlen politikai toporgás igazolását, vala­mely külső tényező hajthatatlan ál­láspontjának hangoztatása révén. Most azonban, amikor Izrael is igyekszik elmozdítani a holtpontról a politikai eszmecserét, sőt, meg­döbbentő katona-politikai lépésekre is elszánja magát, könnyen megtör­ténhet, hogy a névleges béke hirde­tői a háború szószólóinak szerepét kénytelenek magukra vállalni. Már maga az a tény, hogy az izraeli had­sereg elhagyta Dél-Libanont, arra kényszeríti ennek az országnak a politikai vezetését, hogy megakadá­lyozza a benti ellenzék fegyveres ak­cióit, például azt, hogy a siíta Hez­bollah szervezet hajthatatlan fegyve­resei leszámoljanak azokkal a szuni­­ta és drúz alakulatokkal, amelyek mindmáig szolgálták az izraeli meg­­szálló­ erőket, sőt, komoly támadáso­kat is végrehajthatnak izraeli föl­dön, izraeli települések ellen. Ezt Li­banonnak és Szíriának kellene meg­akadályoznia, hiszen a Hezbollah szervezetet, és általában Libanon kormányát Szíria fegyverekkel és utánpótlással, 30 ezer katonával tá­mogatja. Egyszóval nemcsak Liba­nonnak, hanem Szíriának is lépnie kellene politikai vonalon. A csapat­­kivonásnak valószínűleg ez volt az egyik rugója Izrael részéről: intéz­kedésre kényszeríteni Szíriát. És nemcsak ezt az országot, hanem nyugati támogatóit is, például Fran­ciaországot, amely fölajánlotta poli­tikai közbenjárását a közel-keleti válság újabb elmérgesedésének megfékezése céljából. Persze, úgy képzelte el, hogy előbb megszületik a béke Szíria és Izrael között, és az­­tán­ a jól ismert módszerek szerint a válságövezetekben fölsorakoznak az ENSZ békefenntartó erői, és utána a politikai egyezkedés akár évtizede­kig is eltarthat még, mint például történt Bejrút esetében, vagy Cipru­son. Dél-Libanon izraeli megszállt területeinek kiürítése ezt a lehetősé­get most elvágta, mert a kéksapká­sokat nem békefenntartónak, ha­nem béketeremtőnek kellene oda­rendelni, erre a szerepre viszont az ENSZ képtelen, ezt bizonyította Szomáliában, Sierra Leonéban és más afrikai országokban is. E­bből kiindulva most Szíriának kellene komoly tárgyalásokat kezdeményeznie Izraellel, ponto­sabban folytatni kellene a már meg­kezdett politikai eszmecserét. Fran­ciaország vagy valamely más nyuga­ti szövetséges már csak úgy kapcso­lódhat be ezekbe a tárgyalásokba, hogy nyomást gyakorol nemcsak Iz­raelre, hanem az arab országok leg­befolyásosabb, és mindmáig sajátsá­gosan egyéni módon politizáló té­nyezőire. Mindez persze nem annyira az eszmecsere fölgyorsításának, hanem új politikai tárgyalások kezdetének tűnik, és ezért nehezen hihető, hogy a közel-keleti válság az elkövetkező években végleg megoldódik. JAKOBSZ István Washington, május 31. A „CNN-hatás” immár tíz éve az egyik legfontosabb politikai szervezési elv az amerikai fővárosban. 1998 ja­nuár 16-án történt, hogy az atlantai székhelyű CNN hírtelevízió élő közve­títést adott Bagdadból, abból a fővá­rosból, amelyet az Egyesült Államok vezette nemzetközi koalíció éppen megtámadott, hogy felszabadítsa az iraki rezsim által elfoglalt Nyugat-ba­rát Kuvaitot. Az inkább sikertelen tű­zijátékra, mint háborúra hasonló éjjeli közvetítés egymilliárdos nemzetközi közönsége azóta is a legnagyobb néző­seregnek számít, amely valaha is fi­gyelt egy sporton kívüli eseményt. Azóta egyetlen döntő politikai lé­pést sem tesznek a világ leghatalma­sabb vezetői anélkül, hogy be ne kal­kulálnák annak „CNN-es hatását”. Ami nem megy a CNN-en, az nem hír. Ami ott nap nap után megjelenik, erre az államnak reagálnia kell Ennek volt a legkonkrétabb példája a boszniai há­borúba való amerikai beavatkozás: ha nem lettek volna a kirívó kegyetlensé­gek, ha nem irányította volna kamerá­it a CNN nap nap után a fogolytábo­rokra és az ágyútűz alatt álló Szaraje­vóra, Bosznia-Hercegovina esetleg ma nem is létezne mint független állam. És ez nem túlzás: a Clinton-kor­­mányzat politikai ellenségei az elmúlt 5 év amerikai Balkán-politikájának minden egyes bírálatakor hangsúlyoz­zák, hogy a CNN „rántotta bele” Clin­tont és az USA-t a daytoni béketárgya­lások megszervezésébe és a békefenn­tartó erők állomásoztatásába. Kosovo már csak „ismétlés” volt: ha nem vo­nultak volna feltartóztathatatlanul az albán menekültek végtelennek tűnő siralmas sorai a macedón és az albániai határra a kamerák tanúskodása mel­lett, minden valószínűség szerint a ta­valyi légiháborúra sem került volna sor. A kör azzal a bizarr játékfilmmel zá­rul, amely még jóval a kosovói válság kiéleződése előtt, 1997 nyarán szüle­tett: a képzeletbeli amerikai elnök, hogy eltussolja vita szerelmi kilengé­sét, virtuális háborút indít Albánia el­len, és ezt a szintén képzeletbeli 7.NN hírtelevízión keresztül tálalják a közvé­leménynek. ,A farok csóválja a kutyát” c. film - amelyben az összes „csatajele­netet” egy égő házakból menekülő kis­lány képviselte - később majdnem megvalósult. Bill Clinton szerelmi bot­ránya Monica Lewinskyvel alig­ né­hány hónappal később robbant ki. 1998 decemberében, a kongresszusi leváltási maraton sorsdöntő óráiban néhány napos rakétatámadás indult Irak ellen, majd - már a botrány elcsi­­tulása után ugyan - légiháború a ko­sovói albán menekültek védelmére... A rend párhuzamok és a jelenlegi tévés helyzet szinte nevetséges lenne, ha nem lenne nagyon is komoly: Ame­rikában nemcsak a film és a tévé imi­tálja az életet, hanem az élet is a leg­népszerűbb médiumokat. És a politi­kusok kénytelenek odafigyelni: az i­dőz, aki a legsikeresebben kommuni­ál. A daytoni béketárgyalás utolsó napján, az ohiói Wright Patterson lé­gitámaszponton összesereglett újság­íróknak az akkori amerikai külügyi szóvivő megígérte, hogy a végered­ményt a helyszínen fogják először hi­vatalosan bejelenteni. Az utolsó órák huzavonájában ez a tudósító is kissé le­bágyadt már a többiekkel együtt, ami­kor a folyosón felállított képernyőn vá­ratlanul megszólalt Bill Clinton Wa­shingtonból, és bejelentette, hogy megszületett a megállapodás! A későb­bi daytoni show már csak formaság volt, legalábbis ami az amerikaiakat il­leti. NEM VOLT MINDIG ÍGY... Amikor éppen húsz évvel ezelőtt, 1980. június elsején a tévéhullámokon megszólalt ez a provinciálisnak tűnő állomás, szinte senki sem vette komo­lyan. Ted Turner atlantai üzletember és kvázibohém, Jane Fonda férje, sportklub-tulajdonos és hivatásos ál­modozó olyasmibe vágta a fejszéjét, amire a korábbi három évtizedben mindenható, akkoriban úgynevezett hálózati tévéknek sem eszük, sem ked­vük nem volt­ valódi, globális híreket sugározni, méghozzá napi 24 órán ke­resztül! Mindössze egymillió hétszázezer háztartás kábelszóró szolgáltatása hor­dozta annak idején a CNN műsorjelét, és még tíz évvel k­ésőbb is úgy tartották az üzleti szakemberek, hogy az ameri­kaiak nagy részét nem érdeklik annyi­ra a hírek, különösen a külföldi hírek, hogy lemondjanak a folyamatos szóra­koztató műsorokról. A CNN hamaro­san arra kényszerült, hogy beperelje nemcsak az akkori három nagyot: az ABC, CBS és NBC tévétársaságokat, hanem egyenesen a Fehér Házat is, amiért azok nem akarták komolyan venni a rügyező hírhatalom elszántsá­gát, hogy az elnököt kísérő minden ügyeletes sajtócsapatban szerepeljen. 1982-ben Turnerék megnyerték a pert, és azóta a Fehér Ház többször kö­­nyörgött a CNN-nek, hogy legyen je­len egy-egy - kevésbé fontos - esemé­nyen. Turner kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy esélyei elenyészőek, és kitartott elképzelése mellett. Mivel a CNN eredeti, a maihoz képest túlzot­tan is komoly műsorformátuma nem volt elég rugalmas az állandóan ismét­lődő hírek sugárzására, másfél évvel az indulás után bevezették a CNN2 háló­zatot, amelyet később átkereszteltek Headline News-nak (a. m. Címszavas Hírek), és amely a félóránként alig frissítve újrapergő, éppen ezért bármi­kor bekapcsolható hírcsatorna őstípu­sa lett. 1985-ben beindult a Nemzetközi CNN a 24-órás európai műholdas su­gárzással, és attól fogva vált nézhetővé a volt Jugoszlávia területén is. Egyben ez volt az első nyereséges éve a válla­latnak, amely attól kezdve még nagy­­stílűbb bővítésekbe fogott, sorra nyi­totta a külföldi tudósítóirodákat­(ma 27 van belőlük, több tucat bedolgozó­­val, a világ több mint 200 országában és területen), amikor a többi amerikai tévéstúdió egymás után zárta be a sa­játjait, a hidegháború végét szagolva. 1988-ban beindult a CNN Notide­­ro, a spanyol nyelvű hálózat (azóta még egy született Latin-Amerika és az USA- ban élő latinok számára). 1995 augusz­tusában külön stúdiót alapítottak az üz­leti élet és a tőzsde kísérésére. 1996-ban a legnagyobb amerikai sportlappal kö­zösen, az atlanti olimpia fogadtatásától fellelkesülve, útjára bocsátották a CNN/SI nevű sportcsatornát is. Időközben Ted Turnéit 1991 vé­gén - nem kis mértékben az öbölhá­borús közvetítés és a tízéves siker ha­tására - a Time hírmagazin az év em­berének nyilvánította. A siker azonban Amerikában csak akkor igazi, ha soha­sem halványul el. Turner a kilencve­nes évek közepére „mindent bizonyí­tott" önmaga számára, és inkább to­vábbi pénzcsinálásra szánta rá magát, eladva az egész CNN- csoportot az or­szág (akkor) legnagyobb médiavállala­tának, a Time- Warner birodalomnak, amely alelnöki poszttal jutalmazta. Körülbelül ez volt az a forduló­pont, amitől kezdve a CNN politikai hírműsorai halványulni kezdtek, és egyre inkább hozzá hasonulnak a töb­bi stúdióéhoz. Noha még manapság is sokkal részletesebb a politikai esemé­nyek taglalása, mint bármely más ame­rikai csatornán, a külföldi hírek egyre inkább beskatulyázódnak az érintett területre szakosított sugárzásba. Ez a tudósító 1992 nyarán eredménytele­nül vitatkozott Ed Turner akkori CNN-alelnökkel (nincs rokonság köz­te és az alapító között) arról, hogy az európai néző nem egészen ugyanazt látja, amit az amerikai. Annak idején a CNN vezetői nem szívesen nyilatkoz­tak erről, mert ez azt is jelentette, hogy az Európa felé sugárzott műsor jobb volt, mint ami az USA kábelhálózatain nézhető. CSILLAGOK ÉS KIHÍVÁSOK Turner egyik eredeti takarékossági fogása az volt, hogy vezető riportereit 50 százalékkal alacsonyabb szinten fi­zette, mint a nagy társaságok. Ha tud­juk, hogy a legnagyobb riportercsilla­gok néhány millió dolláros évi fizeté­sért dolgoznak, akkor ez nem kis ösz­­szeg. Erre is azt mondták neki, hogy képtelenség, mivel így ismeretlen újsá­gírókkal volt kénytelen beérni. Ezek közül sokan azonban gyorsan felverekedték magukat az élvonalba, és mára már Larry King, Bernard Shaw, Frank Lesno, Wolf Blitzer, Ralph Begleiter, Judy Woodruff, neve fogalommá vált. Nem beszélve Chris­tiane Amanpourról, a perzsa születésű nagy-britanniai újságírónőről, aki „szinte egymaga nyerte meg a boszniai háborút’­, a televíziós riporterszakma történetében a legtöbb féle elism­erést és díjat kapta, sokéves balkáni tudósító munkájáért. A CNN éppen veszíteni kezdett szakmai tekintélyéből (híradásai meg­koptak, ellaposodtak, válogatása a „ziccerekre összpontosít”, nem az egy­kori globálisan aktív szerkesztéspoliti­­kára), amikor a kommunikáció világa újabb kihívást tett az asztalra: megje­lent az internetes Világháló. A tévéál­lomások közül elsőként felismerve a webes tájékoztatás potenciális szere­pét, a CNN 1995 augusztusában indí­totta be webhelyét, amely azóta a világ leglátogatottabb internetes célpontjá­vá vált. Csak a webes kiadás előkészí­tésén 360 újságíró és műszaki dolgo­zik, de számuk még az idén hatszáz fölé emelkedik. Utánzók és kihívók persze mindig akadnak, és a CNN egyik legfontosabb hatása éppen annak számít az elmúlt húsz év alatt, hogy újjáélesztette a hír iránti érdeklődést az amerikai társada­lomban, illetve úttörő szerepet játszott az éppen csírázó globális falu felépíté­sében. A CNN ma a világ legnyeresége­sebb 24 órás hírtévéhálózata, világ­szerte mintegy 151 millió háztartás nézheti műsorait (ennek fele az USA- ban). Négyezer foglalkoztatottja 10 amerikai és 11 nemzetközi csatornát táplál műsorral tíz nyelven. A CNN stílusát - és ma már szak­mai gőgjét is - lehet kedvelni vagy szidni, de ignorálni semmi esetre sem. Talán ez a legnagyobb kihívás az ame­rikai politikusok és a sajtó vezetői szá­mára: hogyan táncolni abban a szorító ölelésben, amely mindkét fél számára az életet jelenti (hatalmat, befolyást, profitot), de állandó halálos veszélyt is a fennmaradásért folytatott küzdelem­ben. PURGER Tibor HÚSZÉVES A CNN HÍRTELEVÍZIÓ A hír az élet show-ja Hogyan változtatta meg a hírközlés világát egy kis vidéki kezdő tévéállomás, és hogyan hasonult később a lekörözött vetélytársakhoz (Tudósítónktól) LENGYEL KORMÁNYVÁLSÁG Előrehozott választások? Egyre valószínűbbnek látszik, hogy jövő tavasszal, sőt esetleg már idén ősszel előrehozott parlamenti választá­sok lesznek Lengyelországban - írja szerdai számában a Rzeczpospolita kommentátora. A jelenlegi lengyel koalícióban minden megtörténhet, még az is, hogy sikerül megegyezni a kormányfő sze­mélyében, és azt a szejm is megszavaz­za. Lehetséges, de kevéssé valószínű ez a megoldás - állapítja meg cikkében Malgorzatta Suborc. Boguslaw Grabowski visszalépése után - függetlenül attól, mennyire volt komoly az ő jelölése - ismét a korábbi lehetséges miniszterelnök-jelöltek ne­ve forog a politikai tőzsdén: Maciej Plazynskié, a szejm elnökéé, Marian Krzaklewskié, a Szolidaritás Választási Akció (AWS) elnökéé és újabban Jan Maria Rokitáé, aki az AWS egyik tag­pártja, a Konzervatív Néppárt (SKS) vezetője. Krzaklewski miniszterelnöksége kockázatos a saját szemszögéből. Eh­hez le kellene mondania ugyanis arról, hogy induljon az államfőválasztások­. Ki lenne akkor az AWS elnökjelöltje? Ki lenne az AWS és a Szolidaritás Ve­zetője? Mindenesetre egyelőre ő lát­szik olyan személyiségnek, aki képes biztosítani a szejmben a szükséges mi­nimális többséget, a 231 szavazatot. És csak az ő vezetésével van esély az ato­mizálódott AWS­ egyben tartására. Csakhogy a koalíciós társ Szabadság Uniója (UW) meglehetősen szkeptikus Krzaklewski miniszterlnökségét illető­en. Plazynski esetében félő, hogy nem kapná meg az AWS többségének tá­mogatását, ráadásul régóta ismert, hogy nem a legjobb a viszony közte és Marian Krzaklewski között. Az AWS elnöke számára a legjobb megoldás az lenne, ha Jerzy Buzek maradna to­vábbra is a kormányfő, de ez inkább csak egy kisebbségi AWS-kormány esetén képzelhető el. Még az is kétsé­ges, hogy egy ilyen kormány a jövő ta­vaszig kitartana. Minden arra utal, hogy a koalíció­nak egyszerűen hiányzik a szejmben a szükséges 21 szavazata a változások ke­resztülviteléhez. Ha pedig így van, a szejm és a szenátus legsürgetőbb fel­adata az új parlamenti választások na­pirendre tűzése. Néhány koalíciós po­litikus - nyilvánosan elsőként Jacek Merkel, a Szabadság Uniójából - már fel is szólította Plazynskit, hogy tegye meg a kezdeményezést. Akkor pedig a parlamenti választá­sokat már idén ősszel, az elnökválasz­tásokkal egyidőben megrendezhet­nék. Addig ügyvezető kormány mű­ködhetne. Az AWS számára az esemé­nyek ilyen alakulása a lehetséges for­gatókönyvek legrosszabbika, a lengyel jobbközép széteséséhez és vereségéhez vezetne. Egyúttal felbomlana a törté­nelmi Szolidaritásból kinőtt politikai tábor, ahogyan a lengyelek nevezik, az „augusztus utáni tábor”. Ám a történelem arra tanít, hogy olykor a legrosszabb forgatókönyvnek van a legnagyobb realitása - írja a Rzeczpospolita kommentátora. Magyar Szó 2000. június 1., csütörtök Összehangolt fegyverzetpolitika ■ Hat európai ország megállapodása Hat európai ország: Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Olasz­ország, Spanyolország és Svédország júliusban kötelező erővel bíró doku­mentumot ír alá fegyverzetpolitikájuk összehangolásáról. Ezt Alan Richard francia védelmi miniszter kedden jelentette be Párizs­ban annak a tanácskozásnak a végén, amelyen mintegy ezer katona, mér­nök, technikus, illetve nagyiparos vett részt.­­ Richard közlése szerint a hat ország az aláírók számára kötelező érvénnyel bíró szándéklevélben rögzíti az ex­portra, a kutatásra, a szükségletek meghatározására, valamint az ipari és technológiai biztonság kérdéseire ki­terjedő közös szabályokat a fegyverzet­politikát illetően. Az ipari és a technológiai biztonság közös szabályainak megalkotása lehe­tővé teszi majd, hogy a hat ország a titkos kezelés szigorú­­ keretei között fejlett technológiákat cserélhessen egymás között. Ezeket a biztonsági sza­bályokat ki kell „egyensúlyozni” Euró­pa és az Egyesült Államok között - mondta Richard, hangsúlyozva, hogy e témakörben „meg kell kezdeni a munkát az Egyesült Államokkal”. A szándéklevél tervezetét Francia­­ország, Németország és Nagy-Britan­nia 1997 decemberében közös nyilat­kozatban tette közzé, a három másik európai­ ország később csatlakozott a kezdeményezéshez - emlékeztetett az AFP.

Next