Magyar Szó, 2000. október (57. évfolyam, 233-258. szám)

2000-10-01 / 233. szám

2000. október­­vasárnap Mesterséges lélegzés N­incs vége! Nem is lehet, hiszen a Milošević-korszak az évszázad egyik legnagyobb ámításával kezdődött, az alkotmány és a törvények kijátszásával, a bűnözés hallgató­lagos jóváhagyásával folytatódott, s most a vezér csillagá­nak leáldozását is a csalás teszi nevezetessé. Nem, nem ál­lítható egyértelműen, hogy véglegesen befellegzett neki, hiszen Slobodan Miloševićnek még mindig van lehetősége arra, hogy az ellenzék makulátlan győzelme ellenére sem­mibe vegye a népakaratot. Erőszakszervezetei révén csúfot űzhet az ébredező demokráciából, megerősítve a tételt, hogy a földkerekségen még sohasem uralkodott olyan dik­tátor, akit választások útján, tehát demokratikus módon megfosztottak volna hatalmától. De a balkáni tradíció is a békés hatalomváltás lehetősége ellen szól, és végső soron az utóbbi tíz-egynéhány évben meghonosodott miloševići politika is, amelyet a sorozatos háborúba torkolló őrjöngő nacionalizmus éltetett, amelyhez - enyhén fogalmazva is - igen sok vér tapad. És végül, Miloševićet az utca emelte trónra, a nacionalista hordószónokok koronázták meg, s úgy tűnik, hogy őt ugyanez a lármás, de most már a de­mokráciát éltető utca fogja elűzni a hatalomból­­, ha nem lesz más választása. A harag azonban nem jó tanácsadó. Tisztában van ezzel j­jl,a demokratikus ellenzék, s folyton a civilizált hatalom­­váltást emlegeti, akárcsak a külföld is, amely a jelenlegi helyzetben segíteni nem tud, legföljebb csak szurkolhat Vojislav Kostunicának, a maradék Jugoszlávia „megválasz­tott elnöké”-nek, hogy békés eszközökkel, méltóságteljesen vegye át a hatalmat. A hatalom jelenlegi birtoklója azon­ban a taktikázás nagymestere, s Jugoszláviában és külföl­dön egyaránt egy pillanatig sem merültek föl afféle kéte­lyek, vajon elismeri-e Slobodan Milošević a vereséget. Min­denki tudta, hogy nem fogja elismerni, hogy az állami vá­lasztási bizottságot - egyesek szerint a saját privát bizottsá­gát­­ a választási eredmény meghamisítására kényszeríti, így is történt. A bizottság csütörtök hajnalban kihirdette a „hivatalos” eredményt: egyik elnökjelölt sem szerezte meg az abszolút többséget, ennélfogva megejtik az elnökválasz­tás második fordulóját is. Csakhogy a Szerbiai Demokrati­kus Ellenzék köré tömörülök és maga Vojislav Koštunica is kijelentette: a választási eredmény nem alku tárgya, ennél­fogva nem lesz második forduló. B­árhogy alakulnak is a dolgok a továbbiakban, egyértel­mű, hogy Szerbia polgárai alaposan megtépázták az érinthetetlen Milosevic (és rezsimjének) tekintélyét, s nem­csak hogy megvonták tőle a bizalmat, hanem tetten is ér­ték. Milošević szavahihetőségét, nagyjából két éve, a nem­zetközi közösség lépten-nyomon megkérdőjelezi, de most már ezt teszik saját alattvalói is. A bizalmatlanság, ügyesen táplálva, csodákra képes: ezzel a taktikával nyert Milosevic egykoron, és ezáltal vezérelve folytatott (vesztes) háború­kat, hogy végül is a saját, de immár a civilizációs követel­ményekhez alkalmazkodó fegyverével nézzen farkassze­met. A méltóságára, valamint a törvényes látszatra oly so­kat adó Slobodan Milošević - aki 1997 közepén is alkotmá­nyos puccsal szerezte meg Jugoszlávia elnöki tisztségét - három évvel ezelőtt pompás kocsiban érkezett meg a Jugo­szláv Képviselőház elé, s miután megválasztották, ugyanaz­zal a gépkocsival, Tito hatajtós Mercedesével távozott on­nan, feleségével, fiával és lányával együtt. Akkor „csak” lyukas, elhasznált lábbelivel dobálta meg az elkeseredett tömeg. Most az a talányos kérdés, hogy mikor, de főleg miként távozik posztjáról. Remélhetőleg hamarosan él , szépszerével, mivelhogy az erőszak csak szenvedést ered­ményezhet. S amennyire ingatag Slobodan Milošević helyzete, any­­nyira bizonytalan Vojislav Kostunica politikai jövője is. A nagyjából szeplőtlen múltú komoly jogtudor népszerű­sége elvitathatatlan ugyan, de észre kell venni, hogy olykor elhamarkodott ítéleteivel ellenszenvet vált ki azok köré­ben, akik a továbbiakban hatékony segítséget nyújthatnak neki, és ami ennél is fontosabb: Szerbiának, Jugoszláviá­nak. Az európai fővárosokban, sőt az USA-ban sem tulaj­donítanak különösebb jelentőséget Koštunica Nyugat-elle­nes kijelentéseinek, mert azt tartják, hogy mindez a válasz­tási kampány része, kampányfogás a szavazatokért. S hogy a Nyugat csakugyan érdekelt a békés hatalomváltásban, Szerbia demokratizálódásában, igazolja a tény, hogy Was­hington ötszázmillió dolláros, az EU - amely a hét köze­pén hivatalosan is elismerte Kostunica győzelmét - pedig néhány milliárd (nem hivatalos források szerint 2,7 milli­árd) euró folyósítását, valamint a szankciók eltörlését he­lyezte kilátásba. A feltételektől azonban továbbra sem áll el a Nyugat: Miloševićnek távoznia kell az ország éléről, a ha­talmat a demokratikus ellenzéknek kell átvennie stb., Kos­tunica ugyanakkor Podgoricát is óvatlanul bírálja, mert megítélése szerint „egyes szerbiai és montenegrói demok­raták hátat fordítottak” neki. Nyitz célzás ez Podgoricának arra a döntésére, hogy bojkottálja a törvénytelen alkot­mánymódosítás alapján kiírt választásokat. A montenegrói­­ak az igazságtalanságot sérelmezték. Koštunica és stábja, ugyancsak az igazságtalanság miatt, az elnökválasztás má­sodik fordulójának bojkottjára szólította föl a lakosságot, mivel a szerda esti belgrádi nagygyűlésen kifejtett értéke­lése szerint „a demokrácia az igazságon alapul”. S ha ezt elfogadjuk az elnökválasztásra vonatkozólag, akkor a mon­­tenegróiak esetében is méltányolni kell az igazságot. Még akkor is, ha ez az ellenzék szempontjából kedvezőtlenül befolyásolta a szeptember 24-ei választások eredményét. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a meghirdetett elnökválasztási bojkottnak - ha az általános sztrájkra való fölhívás, Szerbia teljes megbénításának terve nem jár sikerrel - hasonló ki­menetele lesz, mint a montenegróinak. Győz az igazság, a baloldal pedig ujjonghat. Slobodan Milošević ugyanis egy hét múlva egyszemélyes jelöltként akár egy kis hegyi falu néhány lakójának szavazatával is Jugoszlávia elnöke lehet a következő négy évben. Kostunicáéknak ezt is figyelembe kellett volna venniük, már csak azért is, mert a baloldaliak vajmi keveset hederítenek az igazságra és ezzel együtt a demokráciára, annak játékszabályaira. A nemzetközi közösség - szinte föl sem lehet sorolni az E­A államfők és a fórumok nevét, akik és amelyek a válasz­tási eredmény elismerésére szólították föl Miloševićet - tá­mogatja Koštunica döntését, hogy nem indul az elnökvá­lasztás második fordulójában. A szerb ellenzék és a külföld is úgy vélekedik, hogy Koštunica részvétele voltaképpen a választási csalás elismerését jelentené és azt, hogy az ellen­zék újabb lehetőséget nyújt a rezsimnek a polgárok akara­tának a meghamisítására. A bojkot, illetve Milošević esetle­ges maradása időszerűsít két régi dilemmát is: Monteneg­ró és Kosovo kérdését, vagyis azt, hogy mi marad meg a maradék Jugoszláviából. A szerb kényurakat nem foglal­koztatja a kérdés, számukra az a legfontosabb, hogy min­denáron megőrizzék hatalmukat. A csonka ország újabb megcsonkításának árán is. S­lobodan Milosevic, aki mindig nagy előszeretettel hi­vatkozott a szerb népre, s a szerb nép nevében hozta meg az állampolgárokra nézve katasztrofális döntéseit, ab­ba a helyzetbe sodródott, hogy a saját népével áll szemben. Szerbia polgárai fölocsúdtak, négy háborút és seregnyi megaláztatást kellett elszenvedniük, hogy kijózanodjanak, s most az egykoron istenített vezér ellen fordultak. Százez­rek, milliók követelik távozását, hogy végre Kis-Jugoszlá­via is elinduljon azon az úton, amelyet az egykori szocialis­ta országok jórészt már megtettek. Kis-Jugoszlávia demok­ratikus erőit egy lépés választja el csupán a sikertől, ennek a lépésnek a megtétele azonban ezer veszéllyel jár. Mert a vezért mesterséges légzéssel éltetik már, de még nincs vé­ge- HORVÁTH András Éleződik a harc Személyi változások várhatóak a magyar baloldalon (Tudósítónktól) Budapest, szeptember 30. M­integy másfél esztendő van még hátra Magyarorszá­gon az újabb parlamenti választásokig, a legutóbb vesztes Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetségének berkein belül máris forrósodni látszik a hangulat, amely elsősorban belvillongásokban mutatkozik meg: hogyan összeállítani eredményesebb csapatot. Az MSZP-n belül „a három tenor” mintha külön kottából „énekelne”. Németh Miklós szerinte már most november­ben ki kellene hirdetni a párt leendő miniszterelnök-jelölt­jét. Horn Gyula a Szövetség az Európai Magyarországért elnevezésű civil mozgalmának beindításával váltott ki ellen­tétes érzelmeket a tagság soraiban, úgy tűnik, a mindig hig­gadt Kovács László pártelnök még képes elsimítani a na­ponta jelentkező belső feszültségeket. A politikus úgy véli, „a pártban senkinek sem kell senkit legyőznie, valameny­­nyiüknek a Fidesz vezette kormányra kell vereséget mér­nünk”. Kovács egyben emlékeztet arra, hogy az 1998-as választási kudarc utáni mélypontról az MSZP a pártszimpá­­tia-lista olyan fokára jutott, amilyenen az elmúlt tíz évben soha nem volt. Ebben nyilván szerepe van annak, hogy a szocialisták a leszakadó rétegek pártfogását célozták meg (Orbánék inkább a közép- és jómódú polgárságot támogat­nák). Burány Sándor, az MSZP alelnöke szerint, amennyi­ben 2002-ben új politikai helyzet alakult ki, akkor az MSZP- nek markáns korrekciót kell végrehajtania az „újszegény­ség” megállítása érdekében. Kovács László még szemlélete­sebben fogalmaz: „Míg Robin Hood a gazdagoktól a szegé­nyekhez »csoportosította át a jövedelmeket«, addig a kor­mány ezt fordítva teszi.” A pártelnök úgy tartja, választási egüttműködés minden olyan párttal elképzelhető, amely­nek programja összeegyeztethető az övékével (nyilvánvaló­an nem tartozik ebbe a körbe a MIÉP és a Fidesz). Szerinte ez lehetséges a szabad demokratákkal is, bár ez a párt a választások óta igyekszik megkülönböztetően elkülönülni az MSZP-től. Kovács leszögezi, eddig is Demszky Gábor volt az elhatárolódás fő szorgalmazója, aki úgy véli, az SZDSZ- nek egyenlő távolságot kell tartani az MSZP-től és a Fidesz­­től. Nos, a Szabad Demokraták Szövetsége a legújabb köz­vélemény-kutatási adatok szerint ötszázalékos támogatott­ságot élvez, ami éppen csak hogy elegendő a parlamenti részvételhez. Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere hosszú ideje élesen bírálja pártjának taktikáját. Demszky az SZDSZ leszálló ágában is népszerű politikus maradt, egy nemrégiben megtartott zártkörű ülésen állítólag elvállalta pártja országos listájának vezetését, amennyiben őt vélik a megmentőnek (bár ezzel veszélybe kerülhet polgármesteri posztja). Viszont feltételül szabta, hogy ő határozhassa meg a lista 30 százalékát és a parlamenti frakció személyi össze­tételét (ami igen ellentétes és élénk reakciókat váltott ki). Ezt követően Magyar Bálint pártelnökhöz írt levelében pe­dig azt javasolta, hogy a 2001-re tervezett tisztújító küldött­­gyűlést még az idén tartsák meg. Az SZDSZ vezetésében természetesen vannak olyanok, akik fenntartással fogadják Demszky lépéseit, mondván, a főpolgármester az elmúlt öt-hat évben aktívan jelen volt a pártvezetésben, és a dön­tések nem ellenére, hanem vele egyetértésben születtek meg. Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy Demszky túl sok frontot nyitott (például a metróépítés ügye), amibe belebukhat, ezért Kuncze Gábor vagy Fodor Gábor lehet esélyesebb a párt élén. Efelé hajlik Pető Iván egykori pártelnök is. Demszky egyébként úgy véli, az 1998-as vá­lasztások után az SZDSZ-re a helybenjárás volt a jellemző, szerinte ezért új arcok szükségeltetnek a megújuláshoz, ilyen tekintetben visszavárja például Tölgyessy Pétert is. Hack Péter, a párt ügyvivője szintén alátámasztja: ahhoz, hogy az SZDSZ erős és markáns szereplője legyen a ma­gyar politikai közéletnek, új vezetőkre van szüksége. Nem talál kivetnivalót abban sem, hogy Demszky beleszólást kér az SZDSZ országos listájának összeállításába. Hack vé­gül úgy ítéli meg, Demszky utóbbi időben tett nyilatkoza­tait úgy is lehet értelmezni, hogy a főpolgármester olyan párttá szeretné átalakítani az SZDSZ-t, amely a Fidesz és az MSZP számára egyaránt elfogadható koalíciós partner­ré válhat. Tegyük hozzá: a Fidesz anonim politikusai az SZDSZ esetleges közeledési kísérleteit egyelőre igen mér­téktartóan kezelik. SINKOVITS Péter Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 A kőolaj lázadása H­árom lázadás is rejlik a mögött az eseménysor mögött, amely a OPEC-nek, a kőolajexportáló orszá­gok szervezetének e héten tartott II. csúcsértekezletével kapta meg a maga keretét. A hírekről naponta számtalan formában informálódó újságolvasó ebből jóformán csak a felszínt, a kő­olaj drámáját látta. Ezekben a hetek­ben ugyanis elsőrendű téma volt a kő­olaj árának emelkedése: az, hogy az 1998 szeptemberében hordónkénti 10 dolláros ár 1999 decemberéig 25 dol­lárra emelkedett, majd ebben az év­ben hónapról hónapra emelkedő, 40 dollár felé közeledő rekordokat állí­tott­ az OPEC erőfeszítése az áremel­kedés mérséklésére, vagyis az, hogy három alkalommal végzett kiigazítás­sal összesítve napi 3,3 millió hordóval növelték a tagállamok kitermelését stb. Ezek a drámai események önma­gukban is elegendőek voltak az ér­deklődés felkeltésére, hisz a kőolaj döntően meghatározta századunk egész fejlődését, befolyásolta az ember életét. Ráadásul alkalmat adott az el­gondolkodásra napjaink egyik para­dox jelenségéről: egy ilyen létfontos­ságú nyersanyag készletei legfeljebb száz év alatt elfogynak, az emberiség mégis úgy tesz, mintha ez a gond nem érdekelné, sőt egy ilyen kimerü­lő árunak az ára lassabban növeke­dett, mint sok minden másé: 1990-et száznak véve 1997-ben a kőolaj ára 83,8-at, a többi nyersanyagé 112,9-et mutatott. A lényeg azonban, hogy az előtérben álló események mögött napjaink legösszetettebb jelensége rejlik: három lázadás. L­ázadás a globalizálódás ellen - a három lázadás közül a napisajtó­ban ez a legkevésbé kielemezett. Ed­­dig ugyanis az a benyomás volt az uralkodó, hogy a globalizálódással szembeni ellenállás csak a világgal - vallási vagy nemzeti alapon - szembe­helyezkedő országoknál érződik: a ha­talom elvakult birtokosai rendszerük védelmében meggyőzik a tömegeket, hogy a világba való bekapcsolódástól várható - számukra túl lassú és hatal­mukat veszélyeztető - anyagi jóléttel szemben részesítsék előnyben a túlvi­lág, a maói ideológiai vagy a nemzeti szuverenitás védelme kínálta vigaszt. Újabban már kiderült, hogy a „nem­zetállam” védelmének ellenállása is nagyobb, és ez az ellenállás nemcsak a szaddámi-milosevici végletes formá­ban jelentkezik. Majd a legalább 60 ország különféle szervezeteinek inter­net útján mozgósítani képes tiltakozá­sai jelezték, hogy a globalizálódásnak „globalizált” ellenzéke is lehet, amely a kapitalizmus által kínált - legfeljebb egy-egy országnál nagyobb jövedelmű mamutvállalatok által irányított és ter­vezett­­ automatizmus helyébe az em­beri irányítás igényét fogalmazza meg. Most pedig jelentkezett az igazi „globális” ellenzék, amelynek felbuk­kanása és szervezkedése csak Tito, Nehru, Nasszer mozgalmához hason­lítható. Nem a világból való kiszaka­dással, hanem a globalizálódó világon belül, annak befolyásolására, irányá­nak módosítására indult mozgalom, amelynek megfogalmazására és veze­tésére Hugo Chávez venezuelai elnök vállalkozott. Egy olyan sajátos ország­ban, amelynek fejenkénti nemzeti jö­vedelme 8000 dollár, amelyben a fog­lalkoztatottak 64 százaléka a szolgálta­tásokban dolgozik, mégis a fejlődők közé sorolja magát, amely - napjaink tipikus jelenségeként - kivitelének 57 százalékát viszi az USA-ba és behoza­talának 53 százalékát hozza onnan, mégis állandóan berzenkedik az USA ellen; a gazdasági megrázkódtatások - a 20 százalékos infláció és 18 százalé­kos munkanélküliség, meg a nemzeti valutának az egy dollár 1995-ben 176,8 bolivárról 2000-ben 652,3-ra történt gyengülése mellett még 15-20 milliárd dollárnyi tőke kimenekülése - következtében kitermelődő populiz­­mus hullámain, olyan új mozgalmak élén, mint az Ötödik Köztársaság Mozgalom, a Mozgalom a Szocializ­musért és a Hazát Mindenkinek Moz­galom 18 hónap alatt hat választást megnyert. A győzelem birtokában a Gramsci sajátos marxizmusát, Carter naiv humanizmusát, Sartre „harmadik világba” kiszállított forradalmát és Fa­­nonnak, a „harmadik világ” teoretiku­sának erőszakos módszerét egyesítő ideológiájával bent meghirdette a „képviseleti demokrácia” felcserélését a „részvételi demokráciával”, a világban pedig „vadglobalizálás” korrigálását a tömegek mozgalmával. Az OPEC e heti venezuelai csúcsértekezlete már ennek a mozgalomnak a szárnybontása volt, még olyan ambiciózus tervekkel is, hogy a globalizálás eddigi szervei mel­lett párhuzamos szerveket hoznak lét­re: például az OPEC-pénzekből egy másik világbankot, olyan hatóeszközök­kel, hogy például a szegényeknek ked­vezményesen szállítják a kőolajat. L­ázadás a világ hatalmasságai el­len - ez a mostani események mögött álló második lázadás. Mert az OPEC csak azért lehetett a fent ismer­tetett új típusú lázadás fegyvere, mert kezdettől fogva magában hordta - most csak felmelegítette - a lázadást a világgazdaságot irányító erők ellen, a kísérletet, hogy olyan erővé váljon, amely külön tényezőként önállóan be­leszólhat a világgazdaság irányításába. Az OPEC ilyen törekvéséhez fűződik ugyanis a világgazdaságot az előző korszakokban megrázó két olajsokk kirobbantása is. Az­ OPEC ugyanis a kőolajtermelő országok összefogásával és a kőolajtársaságok 51 százalékos ál­lamosításával több mint két évtizeddel ezelőtt elérte, hogy a kőolaj hordón­kénti ára az 1971. évi 1,8 dollárról - 1972-ben 2,67, majd 1974-ben 9,82 dollár átmenettel - gyorsan 22 dollár­ra emelkedjen. Ekkor az OPEC hatal­mát még sikerült megtörni azzal, hogy részesedése a világ kőolajexport­jából - más országok termelésének megindításával - a kétharmados rész­arányról 40 százalékra esett; hogy - általános takarékoskodással - az egy dollár nemzeti jövedelem előállításá­hoz szükséges energiaköltség a koráb­bi 19 százalékról 1998-ig 4 százalékra esett stb. Utána már nem ilyen gazda­sági, hanem politikai megrázkódtatá­sok jöttek: az iráni forradalom, mint kísérlet a kőolaj feletti hatalom meg­változtatására, az öbölháború, mint válasz arra az iraki kísérletre, hogy Kuvait bekebelezésével a világ kőolaj­­tartéka jelentős részének birtokába jusson stb. A kőolaj árának tavalyelőtt már tíz dollárra zuhanása tette lehető­vé, hogy Cháveznek sikerüljön aktivi­zálni az OPEC lázadását. L­ázadás az állam ellen - ez a mos­tani események hátterében álló harmadik lázadás. A benzin árának emelkedése ugyanis egész Európán végigsöprő, eddig ismeretlen méretű tiltakozás hullámát indította el: a halá­szok zárlat alá vették a kikötőket, a parasztok elzárták a városokba vezető utakat, a teherautók elvágták a világ­tól a finomítókat és a benzinkutakat. Olyan következményekkel, hogy Franciaország 17 ezer töltőállomásá­nak 80 százalékánál már elfogyott a benzin. A közvéleménynek olyan elég érthetetlen reagálásával (mivel a ben­zinárban szinte mindenki érdekelt, nem figyeltek fel arra, hogy ez a láza­dás a „jóléti állam” ellen irányul), mint az, hogy Nagy-Britanniában a közvélemény 75-80 százaléka szemé­lyesen Blair miniszterelnököt tette fe­lelőssé a válságért. A lázadás alapja, hogy az adó adja a benzin árának Nagy- Britanniában 70,3, Franciaor­szágban 55,8, Németországban 54,8 stb. százalékát. Azt azonban már nem vették figyelembe, hogy ez a pénz a jóléti állam, az európai szociális funk­ciók alapja, így ez az akció - attól füg­getlenül, hogy nagyobb összegnél ki­sebb százalék is elegendő­­ Németor­szágban a környezetvédelmi adó el­törlésének kísérletével, annak emlege­tésével, hogy az USA-ban egy gallon benzin 1,5, Nagy-Britanniában 4,72 dollár, újabb támadás az európai ál­lam társadalmi funkciói ellen. Hogy így egészében az, ami a kőolaj körül ezekben a napokban történik, figyel­meztesse az embereket: milyen bo­nyolult lesz az a világ, amely a XXI. században vár ránk. BÁLINT István (Reuters tetefotó) Belga kamionosok blokádja a német határnál

Next