Magyar Szó, 2000. október (57. évfolyam, 233-258. szám)
2000-10-01 / 233. szám
2000. októbervasárnap Mesterséges lélegzés Nincs vége! Nem is lehet, hiszen a Milošević-korszak az évszázad egyik legnagyobb ámításával kezdődött, az alkotmány és a törvények kijátszásával, a bűnözés hallgatólagos jóváhagyásával folytatódott, s most a vezér csillagának leáldozását is a csalás teszi nevezetessé. Nem, nem állítható egyértelműen, hogy véglegesen befellegzett neki, hiszen Slobodan Miloševićnek még mindig van lehetősége arra, hogy az ellenzék makulátlan győzelme ellenére semmibe vegye a népakaratot. Erőszakszervezetei révén csúfot űzhet az ébredező demokráciából, megerősítve a tételt, hogy a földkerekségen még sohasem uralkodott olyan diktátor, akit választások útján, tehát demokratikus módon megfosztottak volna hatalmától. De a balkáni tradíció is a békés hatalomváltás lehetősége ellen szól, és végső soron az utóbbi tíz-egynéhány évben meghonosodott miloševići politika is, amelyet a sorozatos háborúba torkolló őrjöngő nacionalizmus éltetett, amelyhez - enyhén fogalmazva is - igen sok vér tapad. És végül, Miloševićet az utca emelte trónra, a nacionalista hordószónokok koronázták meg, s úgy tűnik, hogy őt ugyanez a lármás, de most már a demokráciát éltető utca fogja elűzni a hatalomból, ha nem lesz más választása. A harag azonban nem jó tanácsadó. Tisztában van ezzel jjl,a demokratikus ellenzék, s folyton a civilizált hatalomváltást emlegeti, akárcsak a külföld is, amely a jelenlegi helyzetben segíteni nem tud, legföljebb csak szurkolhat Vojislav Kostunicának, a maradék Jugoszlávia „megválasztott elnöké”-nek, hogy békés eszközökkel, méltóságteljesen vegye át a hatalmat. A hatalom jelenlegi birtoklója azonban a taktikázás nagymestere, s Jugoszláviában és külföldön egyaránt egy pillanatig sem merültek föl afféle kételyek, vajon elismeri-e Slobodan Milošević a vereséget. Mindenki tudta, hogy nem fogja elismerni, hogy az állami választási bizottságot - egyesek szerint a saját privát bizottságát a választási eredmény meghamisítására kényszeríti, így is történt. A bizottság csütörtök hajnalban kihirdette a „hivatalos” eredményt: egyik elnökjelölt sem szerezte meg az abszolút többséget, ennélfogva megejtik az elnökválasztás második fordulóját is. Csakhogy a Szerbiai Demokratikus Ellenzék köré tömörülök és maga Vojislav Koštunica is kijelentette: a választási eredmény nem alku tárgya, ennélfogva nem lesz második forduló. Bárhogy alakulnak is a dolgok a továbbiakban, egyértelmű, hogy Szerbia polgárai alaposan megtépázták az érinthetetlen Milosevic (és rezsimjének) tekintélyét, s nemcsak hogy megvonták tőle a bizalmat, hanem tetten is érték. Milošević szavahihetőségét, nagyjából két éve, a nemzetközi közösség lépten-nyomon megkérdőjelezi, de most már ezt teszik saját alattvalói is. A bizalmatlanság, ügyesen táplálva, csodákra képes: ezzel a taktikával nyert Milosevic egykoron, és ezáltal vezérelve folytatott (vesztes) háborúkat, hogy végül is a saját, de immár a civilizációs követelményekhez alkalmazkodó fegyverével nézzen farkasszemet. A méltóságára, valamint a törvényes látszatra oly sokat adó Slobodan Milošević - aki 1997 közepén is alkotmányos puccsal szerezte meg Jugoszlávia elnöki tisztségét - három évvel ezelőtt pompás kocsiban érkezett meg a Jugoszláv Képviselőház elé, s miután megválasztották, ugyanazzal a gépkocsival, Tito hatajtós Mercedesével távozott onnan, feleségével, fiával és lányával együtt. Akkor „csak” lyukas, elhasznált lábbelivel dobálta meg az elkeseredett tömeg. Most az a talányos kérdés, hogy mikor, de főleg miként távozik posztjáról. Remélhetőleg hamarosan él , szépszerével, mivelhogy az erőszak csak szenvedést eredményezhet. S amennyire ingatag Slobodan Milošević helyzete, anynyira bizonytalan Vojislav Kostunica politikai jövője is. A nagyjából szeplőtlen múltú komoly jogtudor népszerűsége elvitathatatlan ugyan, de észre kell venni, hogy olykor elhamarkodott ítéleteivel ellenszenvet vált ki azok körében, akik a továbbiakban hatékony segítséget nyújthatnak neki, és ami ennél is fontosabb: Szerbiának, Jugoszláviának. Az európai fővárosokban, sőt az USA-ban sem tulajdonítanak különösebb jelentőséget Koštunica Nyugat-ellenes kijelentéseinek, mert azt tartják, hogy mindez a választási kampány része, kampányfogás a szavazatokért. S hogy a Nyugat csakugyan érdekelt a békés hatalomváltásban, Szerbia demokratizálódásában, igazolja a tény, hogy Washington ötszázmillió dolláros, az EU - amely a hét közepén hivatalosan is elismerte Kostunica győzelmét - pedig néhány milliárd (nem hivatalos források szerint 2,7 milliárd) euró folyósítását, valamint a szankciók eltörlését helyezte kilátásba. A feltételektől azonban továbbra sem áll el a Nyugat: Miloševićnek távoznia kell az ország éléről, a hatalmat a demokratikus ellenzéknek kell átvennie stb., Kostunica ugyanakkor Podgoricát is óvatlanul bírálja, mert megítélése szerint „egyes szerbiai és montenegrói demokraták hátat fordítottak” neki. Nyitz célzás ez Podgoricának arra a döntésére, hogy bojkottálja a törvénytelen alkotmánymódosítás alapján kiírt választásokat. A montenegróiak az igazságtalanságot sérelmezték. Koštunica és stábja, ugyancsak az igazságtalanság miatt, az elnökválasztás második fordulójának bojkottjára szólította föl a lakosságot, mivel a szerda esti belgrádi nagygyűlésen kifejtett értékelése szerint „a demokrácia az igazságon alapul”. S ha ezt elfogadjuk az elnökválasztásra vonatkozólag, akkor a montenegróiak esetében is méltányolni kell az igazságot. Még akkor is, ha ez az ellenzék szempontjából kedvezőtlenül befolyásolta a szeptember 24-ei választások eredményét. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a meghirdetett elnökválasztási bojkottnak - ha az általános sztrájkra való fölhívás, Szerbia teljes megbénításának terve nem jár sikerrel - hasonló kimenetele lesz, mint a montenegróinak. Győz az igazság, a baloldal pedig ujjonghat. Slobodan Milošević ugyanis egy hét múlva egyszemélyes jelöltként akár egy kis hegyi falu néhány lakójának szavazatával is Jugoszlávia elnöke lehet a következő négy évben. Kostunicáéknak ezt is figyelembe kellett volna venniük, már csak azért is, mert a baloldaliak vajmi keveset hederítenek az igazságra és ezzel együtt a demokráciára, annak játékszabályaira. A nemzetközi közösség - szinte föl sem lehet sorolni az EA államfők és a fórumok nevét, akik és amelyek a választási eredmény elismerésére szólították föl Miloševićet - támogatja Koštunica döntését, hogy nem indul az elnökválasztás második fordulójában. A szerb ellenzék és a külföld is úgy vélekedik, hogy Koštunica részvétele voltaképpen a választási csalás elismerését jelentené és azt, hogy az ellenzék újabb lehetőséget nyújt a rezsimnek a polgárok akaratának a meghamisítására. A bojkot, illetve Milošević esetleges maradása időszerűsít két régi dilemmát is: Montenegró és Kosovo kérdését, vagyis azt, hogy mi marad meg a maradék Jugoszláviából. A szerb kényurakat nem foglalkoztatja a kérdés, számukra az a legfontosabb, hogy mindenáron megőrizzék hatalmukat. A csonka ország újabb megcsonkításának árán is. Slobodan Milosevic, aki mindig nagy előszeretettel hivatkozott a szerb népre, s a szerb nép nevében hozta meg az állampolgárokra nézve katasztrofális döntéseit, abba a helyzetbe sodródott, hogy a saját népével áll szemben. Szerbia polgárai fölocsúdtak, négy háborút és seregnyi megaláztatást kellett elszenvedniük, hogy kijózanodjanak, s most az egykoron istenített vezér ellen fordultak. Százezrek, milliók követelik távozását, hogy végre Kis-Jugoszlávia is elinduljon azon az úton, amelyet az egykori szocialista országok jórészt már megtettek. Kis-Jugoszlávia demokratikus erőit egy lépés választja el csupán a sikertől, ennek a lépésnek a megtétele azonban ezer veszéllyel jár. Mert a vezért mesterséges légzéssel éltetik már, de még nincs vége- HORVÁTH András Éleződik a harc Személyi változások várhatóak a magyar baloldalon (Tudósítónktól) Budapest, szeptember 30. Mintegy másfél esztendő van még hátra Magyarországon az újabb parlamenti választásokig, a legutóbb vesztes Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetségének berkein belül máris forrósodni látszik a hangulat, amely elsősorban belvillongásokban mutatkozik meg: hogyan összeállítani eredményesebb csapatot. Az MSZP-n belül „a három tenor” mintha külön kottából „énekelne”. Németh Miklós szerinte már most novemberben ki kellene hirdetni a párt leendő miniszterelnök-jelöltjét. Horn Gyula a Szövetség az Európai Magyarországért elnevezésű civil mozgalmának beindításával váltott ki ellentétes érzelmeket a tagság soraiban, úgy tűnik, a mindig higgadt Kovács László pártelnök még képes elsimítani a naponta jelentkező belső feszültségeket. A politikus úgy véli, „a pártban senkinek sem kell senkit legyőznie, valamenynyiüknek a Fidesz vezette kormányra kell vereséget mérnünk”. Kovács egyben emlékeztet arra, hogy az 1998-as választási kudarc utáni mélypontról az MSZP a pártszimpátia-lista olyan fokára jutott, amilyenen az elmúlt tíz évben soha nem volt. Ebben nyilván szerepe van annak, hogy a szocialisták a leszakadó rétegek pártfogását célozták meg (Orbánék inkább a közép- és jómódú polgárságot támogatnák). Burány Sándor, az MSZP alelnöke szerint, amennyiben 2002-ben új politikai helyzet alakult ki, akkor az MSZP- nek markáns korrekciót kell végrehajtania az „újszegénység” megállítása érdekében. Kovács László még szemléletesebben fogalmaz: „Míg Robin Hood a gazdagoktól a szegényekhez »csoportosította át a jövedelmeket«, addig a kormány ezt fordítva teszi.” A pártelnök úgy tartja, választási egüttműködés minden olyan párttal elképzelhető, amelynek programja összeegyeztethető az övékével (nyilvánvalóan nem tartozik ebbe a körbe a MIÉP és a Fidesz). Szerinte ez lehetséges a szabad demokratákkal is, bár ez a párt a választások óta igyekszik megkülönböztetően elkülönülni az MSZP-től. Kovács leszögezi, eddig is Demszky Gábor volt az elhatárolódás fő szorgalmazója, aki úgy véli, az SZDSZ- nek egyenlő távolságot kell tartani az MSZP-től és a Fidesztől. Nos, a Szabad Demokraták Szövetsége a legújabb közvélemény-kutatási adatok szerint ötszázalékos támogatottságot élvez, ami éppen csak hogy elegendő a parlamenti részvételhez. Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere hosszú ideje élesen bírálja pártjának taktikáját. Demszky az SZDSZ leszálló ágában is népszerű politikus maradt, egy nemrégiben megtartott zártkörű ülésen állítólag elvállalta pártja országos listájának vezetését, amennyiben őt vélik a megmentőnek (bár ezzel veszélybe kerülhet polgármesteri posztja). Viszont feltételül szabta, hogy ő határozhassa meg a lista 30 százalékát és a parlamenti frakció személyi összetételét (ami igen ellentétes és élénk reakciókat váltott ki). Ezt követően Magyar Bálint pártelnökhöz írt levelében pedig azt javasolta, hogy a 2001-re tervezett tisztújító küldöttgyűlést még az idén tartsák meg. Az SZDSZ vezetésében természetesen vannak olyanok, akik fenntartással fogadják Demszky lépéseit, mondván, a főpolgármester az elmúlt öt-hat évben aktívan jelen volt a pártvezetésben, és a döntések nem ellenére, hanem vele egyetértésben születtek meg. Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy Demszky túl sok frontot nyitott (például a metróépítés ügye), amibe belebukhat, ezért Kuncze Gábor vagy Fodor Gábor lehet esélyesebb a párt élén. Efelé hajlik Pető Iván egykori pártelnök is. Demszky egyébként úgy véli, az 1998-as választások után az SZDSZ-re a helybenjárás volt a jellemző, szerinte ezért új arcok szükségeltetnek a megújuláshoz, ilyen tekintetben visszavárja például Tölgyessy Pétert is. Hack Péter, a párt ügyvivője szintén alátámasztja: ahhoz, hogy az SZDSZ erős és markáns szereplője legyen a magyar politikai közéletnek, új vezetőkre van szüksége. Nem talál kivetnivalót abban sem, hogy Demszky beleszólást kér az SZDSZ országos listájának összeállításába. Hack végül úgy ítéli meg, Demszky utóbbi időben tett nyilatkozatait úgy is lehet értelmezni, hogy a főpolgármester olyan párttá szeretné átalakítani az SZDSZ-t, amely a Fidesz és az MSZP számára egyaránt elfogadható koalíciós partnerré válhat. Tegyük hozzá: a Fidesz anonim politikusai az SZDSZ esetleges közeledési kísérleteit egyelőre igen mértéktartóan kezelik. SINKOVITS Péter Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 A kőolaj lázadása Három lázadás is rejlik a mögött az eseménysor mögött, amely a OPEC-nek, a kőolajexportáló országok szervezetének e héten tartott II. csúcsértekezletével kapta meg a maga keretét. A hírekről naponta számtalan formában informálódó újságolvasó ebből jóformán csak a felszínt, a kőolaj drámáját látta. Ezekben a hetekben ugyanis elsőrendű téma volt a kőolaj árának emelkedése: az, hogy az 1998 szeptemberében hordónkénti 10 dolláros ár 1999 decemberéig 25 dollárra emelkedett, majd ebben az évben hónapról hónapra emelkedő, 40 dollár felé közeledő rekordokat állított az OPEC erőfeszítése az áremelkedés mérséklésére, vagyis az, hogy három alkalommal végzett kiigazítással összesítve napi 3,3 millió hordóval növelték a tagállamok kitermelését stb. Ezek a drámai események önmagukban is elegendőek voltak az érdeklődés felkeltésére, hisz a kőolaj döntően meghatározta századunk egész fejlődését, befolyásolta az ember életét. Ráadásul alkalmat adott az elgondolkodásra napjaink egyik paradox jelenségéről: egy ilyen létfontosságú nyersanyag készletei legfeljebb száz év alatt elfogynak, az emberiség mégis úgy tesz, mintha ez a gond nem érdekelné, sőt egy ilyen kimerülő árunak az ára lassabban növekedett, mint sok minden másé: 1990-et száznak véve 1997-ben a kőolaj ára 83,8-at, a többi nyersanyagé 112,9-et mutatott. A lényeg azonban, hogy az előtérben álló események mögött napjaink legösszetettebb jelensége rejlik: három lázadás. Lázadás a globalizálódás ellen - a három lázadás közül a napisajtóban ez a legkevésbé kielemezett. Eddig ugyanis az a benyomás volt az uralkodó, hogy a globalizálódással szembeni ellenállás csak a világgal - vallási vagy nemzeti alapon - szembehelyezkedő országoknál érződik: a hatalom elvakult birtokosai rendszerük védelmében meggyőzik a tömegeket, hogy a világba való bekapcsolódástól várható - számukra túl lassú és hatalmukat veszélyeztető - anyagi jóléttel szemben részesítsék előnyben a túlvilág, a maói ideológiai vagy a nemzeti szuverenitás védelme kínálta vigaszt. Újabban már kiderült, hogy a „nemzetállam” védelmének ellenállása is nagyobb, és ez az ellenállás nemcsak a szaddámi-milosevici végletes formában jelentkezik. Majd a legalább 60 ország különféle szervezeteinek internet útján mozgósítani képes tiltakozásai jelezték, hogy a globalizálódásnak „globalizált” ellenzéke is lehet, amely a kapitalizmus által kínált - legfeljebb egy-egy országnál nagyobb jövedelmű mamutvállalatok által irányított és tervezett automatizmus helyébe az emberi irányítás igényét fogalmazza meg. Most pedig jelentkezett az igazi „globális” ellenzék, amelynek felbukkanása és szervezkedése csak Tito, Nehru, Nasszer mozgalmához hasonlítható. Nem a világból való kiszakadással, hanem a globalizálódó világon belül, annak befolyásolására, irányának módosítására indult mozgalom, amelynek megfogalmazására és vezetésére Hugo Chávez venezuelai elnök vállalkozott. Egy olyan sajátos országban, amelynek fejenkénti nemzeti jövedelme 8000 dollár, amelyben a foglalkoztatottak 64 százaléka a szolgáltatásokban dolgozik, mégis a fejlődők közé sorolja magát, amely - napjaink tipikus jelenségeként - kivitelének 57 százalékát viszi az USA-ba és behozatalának 53 százalékát hozza onnan, mégis állandóan berzenkedik az USA ellen; a gazdasági megrázkódtatások - a 20 százalékos infláció és 18 százalékos munkanélküliség, meg a nemzeti valutának az egy dollár 1995-ben 176,8 bolivárról 2000-ben 652,3-ra történt gyengülése mellett még 15-20 milliárd dollárnyi tőke kimenekülése - következtében kitermelődő populizmus hullámain, olyan új mozgalmak élén, mint az Ötödik Köztársaság Mozgalom, a Mozgalom a Szocializmusért és a Hazát Mindenkinek Mozgalom 18 hónap alatt hat választást megnyert. A győzelem birtokában a Gramsci sajátos marxizmusát, Carter naiv humanizmusát, Sartre „harmadik világba” kiszállított forradalmát és Fanonnak, a „harmadik világ” teoretikusának erőszakos módszerét egyesítő ideológiájával bent meghirdette a „képviseleti demokrácia” felcserélését a „részvételi demokráciával”, a világban pedig „vadglobalizálás” korrigálását a tömegek mozgalmával. Az OPEC e heti venezuelai csúcsértekezlete már ennek a mozgalomnak a szárnybontása volt, még olyan ambiciózus tervekkel is, hogy a globalizálás eddigi szervei mellett párhuzamos szerveket hoznak létre: például az OPEC-pénzekből egy másik világbankot, olyan hatóeszközökkel, hogy például a szegényeknek kedvezményesen szállítják a kőolajat. Lázadás a világ hatalmasságai ellen - ez a mostani események mögött álló második lázadás. Mert az OPEC csak azért lehetett a fent ismertetett új típusú lázadás fegyvere, mert kezdettől fogva magában hordta - most csak felmelegítette - a lázadást a világgazdaságot irányító erők ellen, a kísérletet, hogy olyan erővé váljon, amely külön tényezőként önállóan beleszólhat a világgazdaság irányításába. Az OPEC ilyen törekvéséhez fűződik ugyanis a világgazdaságot az előző korszakokban megrázó két olajsokk kirobbantása is. Az OPEC ugyanis a kőolajtermelő országok összefogásával és a kőolajtársaságok 51 százalékos államosításával több mint két évtizeddel ezelőtt elérte, hogy a kőolaj hordónkénti ára az 1971. évi 1,8 dollárról - 1972-ben 2,67, majd 1974-ben 9,82 dollár átmenettel - gyorsan 22 dollárra emelkedjen. Ekkor az OPEC hatalmát még sikerült megtörni azzal, hogy részesedése a világ kőolajexportjából - más országok termelésének megindításával - a kétharmados részarányról 40 százalékra esett; hogy - általános takarékoskodással - az egy dollár nemzeti jövedelem előállításához szükséges energiaköltség a korábbi 19 százalékról 1998-ig 4 százalékra esett stb. Utána már nem ilyen gazdasági, hanem politikai megrázkódtatások jöttek: az iráni forradalom, mint kísérlet a kőolaj feletti hatalom megváltoztatására, az öbölháború, mint válasz arra az iraki kísérletre, hogy Kuvait bekebelezésével a világ kőolajtartéka jelentős részének birtokába jusson stb. A kőolaj árának tavalyelőtt már tíz dollárra zuhanása tette lehetővé, hogy Cháveznek sikerüljön aktivizálni az OPEC lázadását. Lázadás az állam ellen - ez a mostani események hátterében álló harmadik lázadás. A benzin árának emelkedése ugyanis egész Európán végigsöprő, eddig ismeretlen méretű tiltakozás hullámát indította el: a halászok zárlat alá vették a kikötőket, a parasztok elzárták a városokba vezető utakat, a teherautók elvágták a világtól a finomítókat és a benzinkutakat. Olyan következményekkel, hogy Franciaország 17 ezer töltőállomásának 80 százalékánál már elfogyott a benzin. A közvéleménynek olyan elég érthetetlen reagálásával (mivel a benzinárban szinte mindenki érdekelt, nem figyeltek fel arra, hogy ez a lázadás a „jóléti állam” ellen irányul), mint az, hogy Nagy-Britanniában a közvélemény 75-80 százaléka személyesen Blair miniszterelnököt tette felelőssé a válságért. A lázadás alapja, hogy az adó adja a benzin árának Nagy- Britanniában 70,3, Franciaországban 55,8, Németországban 54,8 stb. százalékát. Azt azonban már nem vették figyelembe, hogy ez a pénz a jóléti állam, az európai szociális funkciók alapja, így ez az akció - attól függetlenül, hogy nagyobb összegnél kisebb százalék is elegendő Németországban a környezetvédelmi adó eltörlésének kísérletével, annak emlegetésével, hogy az USA-ban egy gallon benzin 1,5, Nagy-Britanniában 4,72 dollár, újabb támadás az európai állam társadalmi funkciói ellen. Hogy így egészében az, ami a kőolaj körül ezekben a napokban történik, figyelmeztesse az embereket: milyen bonyolult lesz az a világ, amely a XXI. században vár ránk. BÁLINT István (Reuters tetefotó) Belga kamionosok blokádja a német határnál