Magyar Szó, 2001. július (58. évfolyam, 151-171. szám)
2001-07-02 / 151. szám
2001. július 1., vasárnapMagyar Szó MILOSEVICH ÁGAIB ÍRÁS ELŐTT Kezdődhet a XXI. század Beteljesedett Slobodan Milosevic sorsa, de beteljesülhet a maradék Jugoszláviáé is Vannak dolgok, amelyeket nem lehet lenyelni: rájött erre Vojislav Kostunica, a maradék Jugoszlávia elnöke is, aki a héten első vereségét ízlelgette a nagy nyilvánosság előtt. A cinikusok szerint nem lehet tudni, hogy mit fájlal jobban a „legalista” Kostunica: a neves akadémikusok által kidolgozott, majd a Milosevic nevével fémjelzett nemzeti program gyalázatos bukását vagy azt, hogy Kis-Jugoszlávia az első és egyetlen olyan állam, amely átadta egykori elnökét a nemzetközi törvényszéknek. A kérdés egyértelmű eldöntésére természetesen senki sem vállalkozhat, de alighanem az felel meg leginkább az igazságnak, hogy az elnök egyformán bánkódik a nemzetet tömörítő és véres háborúkba taszító „nagy álom” szertefoszlása miatt és amiatt is, hogy Milosevic fölött Hágában ítélkeznek. Vojislav Kostunica és pártja a kezdetektől fogva támogatta — igaz, nem a szocialisták és a radikálisok, majd a baloldaliak lármás propagandájával - a „túlhaladott elvet”, a szerb területek egyesülésének gondolatát, s az ország mostani első embere Jugoszlávia elnöki tisztségére való jelölését is azzal a föltétellel fogadta el, hogy ne kelljen lemondania pártjának programjáról. S tartotta is magát ehhez az elvhez: megválasztása után első útja Kelet-Hercegovinába (a boszniai szerb entitásba) vezetett, s az első nemzetközi együttműködési szerződést is a Szerb Köztársasággal ütötte nyélbe. Későbbi számos külföldi útján (az SZDE-n belüli egyre kiéleződő ellentétek nyomán is) ráébredhetett, hogy egy a pártprogram és egészen más az ország nemzeti, szociális, gazdasági stb. érdeke. Kostunica eleinte a következetes Nyugat- és Hága-ellenes politikát próbálta érvényesíteni, de az általa vezetett SZDE tömörülés nem volt elragadtatva ettől az elgondolástól, s az idő múltával egyre több nézeteltérést, nyílt kérdést vetett felszínre az élet, vagy ha úgy tetszik, a realitásokat méltányoló és az azokat mellőző politikai erők belső, meglehetősen halk, de tisztán kivehető acsarkodása. Máig sem világos, hogy Kostunica miért tette kockára tekintélyét azzal, hogy Washingtonban, majd az európai fővárosokban is vállalta a „hágai törvény” meghozatalát, holott a nemzetközi közösség ezt nem követelte tőle. Miért ment bele a játékba anélkül, hogy meggyőződött volna a montenegrói Szocialista Néppárt szavahihetőségéről. A Kostunica által szorgalmazott törvény tervezete elkészült ugyan, de amikor a vallatásra került a sor, kiderült, hogy a montenegrói koalíciós partner a Milosevic idejében meghonosodott gyakorlatnak a híve: egyet ígérünk, másként cselekszünk. Kostunica tehát elszenvedte első politikai vereségét: az általa szorgalmazott törvényből kormányrendelet lett, amelyet mind Milosevic védőügyvédjei és a komplett ellenzék, mind pedig a kormányzásban részt vevő montenegrói partner is alkotmányellenesnek tartott. A szervezkedő ellenzék és a hatalmon levő Szocialista Néppárt csakis egy olyan dokumentumot tudna magáévá tenni, amely megtiltja a háborús bűnök elkövetésével gyanúsított szerbek kiadatását Hágának. Kostunica ezt a kérdést törvényes keretek között szerette volna elintézni — a törvényes eljárás végtelenül hosszú folyamat, a kiadatások elodázásánál mindenkor takarózni lehet vele, de végül is egyetértett a szóban forgó rendelet meghozatalával, mert az is „megfelel a célnak”. A Milosevic által kinevezett Szövetségi Alkotmánybíróság azonban másként ítélkezett: érvénytelenítette a rendelet végrehajtását. Ezután lépett színre a szerb kormány, amely csütörtökön, Vid-napján döntött és nyomban cselekedett is, még mielőtt érvénybe lépett volna az alkotmánybírósági határozat. Nyilván a sors iróniája, hogy Slobodan Milosevic 1989. június 28-án, Vid-napján tartotta meg hírhedt gazimestani (Kosovo) beszédét, amely voltaképpen (burkolt) fölhívás volt a háborúra. Hogy a szerbség megértette az üzenetet, azt a későbbi háborús évek ékesen bizonyítják. És 12 évvel később, 2001. június 28-án, Vidnapján a levitézlett elnököt átadják a háborús bűnöket kivizsgáló hágai nemzetközi törvényszéknek. Vajon föleszmélte, megértette-e a szerbség a mostani szerb kormány üzenetét? Ha igen, akkor még van remény, ha viszont nem, és elfogadja Kostunica sugallatát („a kiadatás alkotmány- és törvényellenes volt”), akkor Szerbiában egy újabb bizonytalansági hullám következik. Végső soron természetesnek minősíthető, hogy a pártok eltérően értékelik Slobodan Milosevic hágai útját, és az is magától értetődő, hogy a kiadatás jogszerűségéről parlamenti és egyéb szintű vita kerekedik, de mindez nem kérdőjelezheti meg Szerbia távlati érdekeit. Pillanatnyilag talán elhamarkodottnak, egyesek szemében ellenszenvesnek tűnik a szerb kormány váratlan, de igenis bátor döntése, kétségtelen azonban, hogy ez volt az a lépés, amit a lakosság többsége - nyíltan vagy titokban - elvárt a mostani hatalmiaktól. Ez a cselekedet teszi lehetővé a távlattalanság érzésének leküzdését, a távlatok fölcsillantását. Nem érdektelen persze megállapítani: Milosevicet saját fegyverével csalta tőrbe a szerb kormány. A szerb alkotmány ugyanis úgy rendelkezik, ha a szövetségi szervek Szerbia érdekeivel ellentétben működnek, a szerbiai szervek átvehetik a szövetség bizonyos hatáskörét. Milosevic annak idején saját hatalmának megerősítésére foglaltatta bele a szerb alkotmányba a fenti mondatot, amelyet most igen ügyesen ellene használt fölt a Dindic vezette köztársasági kormány. A kimenetel közismert: Milosevic, akit egykoron néphősként ünnepelt a tömeg, akit a szerbség megmentőjeként tisztelt, de akinek a kezéhez elképesztően sok vér tapad, aki százezreket küldött a halálba anélkül, hogy egyszer is — nyilvánosan - részvétét fejezte volna ki a sok-sok emberáldozat kapcsán, péntek hajnal óta Hágában ül. A szerb kormány intézkedése nyomán óhatatlan a kérdés: működik-e, van-e jövője a szövetségi államnak? Dindkék lépése, amellyel szinte egyhangúlag átvették a szövetségi szerv hatáskörét, azt igazolja, amit a montenegrói függetlenségiek régóta hangoztatnak: a szövetségi állam fölbomlott, ami megmaradt belőle, fikció csupán, és nem hatékony a két tagköztársaság érdekeit különféleképpen képviselő szervezet. A szövetségi államot eddig mesterséges légzéssel tartották fönn az egyakaratúak, de október óta bebizonyosodott, hogy az eddigi ellenzék, a választásokat megnyert SZDE és Milosevic montenegrói hívei (elsősorban a Predrag Bulatovic-féle szocialisták) nem képesek életben tartani a maradék Jugoszláviát. Az SZDE-n belüli törés arra sarkallja a volt hatalmiakat, hogy együttműködési megállapodást kössenek, s az általános választások kiírását követeljék. Ebben az esetben az SZDE-ben kisebbségbe szorult Kostunica pártja valószínűleg önállóan indulna a választásokon, de a jelek szerint a mostani hatalmi tömörülést alkotó szerbiai pártok többsége megmaradna a koalícióban. A montenegrói Szocialista Néppárt bejelentette már kilépését a kabinetből, s ezáltal fölgyorsul a szövetségi kormány válsága, de ez is csak föltevés, mert a montenegrói Együtt Jugoszláviáért elnevezésű tömörülés vezetői naponta megcáfolják egymás kijelentéseit, sőt gyakran a sajátjukat is. Eközben a független, nemzetközileg elismert Montenegróért harcoló hatalmiak a kezüket dörzsölik: az egységes Jugoszlvia hívei gyakrabban hozakodnak elő a Montenegró függetlenségéről szóló referendum megejtésének szükségességével, mint a régi államiság visszaállításának a hívei. De Szerbiában is egyre hangosabbak azok, akik úgy vélik, hogy az egységes állam további fennmaradásának kérdésében a szerbiai választópolgárok véleményét is ki kell kérni. Nem zárható ki tehát a lehetőség, hogy mindkét köztársaságban referendumon döntenek a maradék Jugoszlávia további sorsáról. És - a pártalkudozások helyett - alighanem ez lenne a legszerencsésebb megoldás. Szerbia ügyes propagandával rövid idő alatt ugyanolyan önállósági hangulatot teremthetne, amilyen 1992 óta Montenegróban tapsztalható. A jelenlegi helyzetben mindkét állam a másiknak a túsza, s ez a megkötöttség semmiképpen sem járul hozzá a meghirdetett célok valóra váltásához. Végső soron miért ne léphetne föl Szerbia önálló álamként - Szlovéniához, Horvátországhoz, Macedóniához hasonlóan - a nemzetközi politikai porondon? A nagyvilágot nemigen érdekli Szerbia belső fájdalmas politikai fetrengése, hiszen Belgrád ezúttal önként vállalta a vádlottak hágai útjának megszervezését. S mivel elindult a „pozitív folyamat”, s Zoran Dindic szerb kormányfő a leghatározottabban megígérte a további együttműködést, az USA is részt vett a brüsszeli donátori értekezleten. Ezzel pontot is lehetne tenni az e heti összefoglaló végére, de nem lehet, mert Washington és még néhány európai szövetségese - az értekezlet előtti napokban - föltételekhez kötötte a jóváhagyott összeg folyósítását. Afelől nem lehetnek kételyek, hogy a részvevők fölajánlanak bizonyos összeget - állítólag az idei évre 1,2 milliárd dollárt de a pénz folyósítása csak akkor lesz esedékes, ha a maradék Jugoszlávia a többi vádlottat is átadja Hágának. (Mivel az írás pénteken a kora délutáni órákban készült, emiatt nem lehetett tudni, hogy milyen eredménnyel zárult az értekezlet, s Brüsszelben szabtak-e új feltételeket a külföldi segélyre szoruló Jugoszláviának.) Kétségtelen, hogy Slobdan Milosevic kiadatásában nagy szerepet játszott a nyugati, főként a washingtoni politikai nyomás, ami alighanem a zsarolás fogalmát is kimerítette. De az is vitathatatlan, hogy az SZDE-n belüli, hónapokon át tartó élesedő vita válaszút elé állította a mostani hatalmiakat, megérlelte az elhatározást, amely itthon és külföldön is eltérő reagálásokat váltott ki. A Nyugat üdvözli Milosevic kiadatását, Moszkva viszont elítéli. Mindebben azonban az a legfontosabb, hogy Belgrád (voltaképpen Szerbia) jelezte: a fölvirágzás lehetőségét választotta és nem a visszafejlődését. Hamis reményeket azonban nem szabad dédelgetni: a gazdasági és egyéb fölemelkedés keserves, sokak számára talán kiábrándító lesz. A küzdelem azonban nem adható föl. Szerbia és Montenegró talpra állításában a külföld is kötelezettséget vállalt, s ez szavatolhatja a polgárok vágyának teljesülését. Egy, a XXI. század kihívásaink a megfelelő társadalom építését. A délszlávok ezzel fogják visszaszerezni „nemzeti és állami méltóság”ukat és nem azzal, aminek szemtanúi voltunk az elmúlt évtizedben, s amivel voltaképpen a vesztükbe rohantak. HORVÁTH András Scheveningen új lakója Péntek, hajnali fél kettő: Milosevicet a scheveningeni börtön vizsgálati fegyházába helyezik Megkésve érkeztek a beszélőre: Mira Markovic menyével a belgrádi központi börtönnél keinek eléréséhez fölhasználja-e az albánokat, hiszen a tetovói poklot megjárt egyik magyarul igen jól beszélő albán ismerősöm váltig azt állítja, hogy ők nem követelnek semmiféle határmódosítást, sem föderalizálást, Macedóniát tekintik hazájuknak és nem Albániát, sem pedig Kosovót. Amiből pedig egy jottányit sem engednek, az elsősorban az egyenrangúság, az anyanyelv sza-bad használata, az albánok részarányos foglalkoztatása az állami hivatalokban, az albán nyelvű iskoláztatás kérdésének a megoldása. S ha a nemzetközi közösség is ebben véli fölfedezni (hacsak részint is) a nyomasztó ellenségeskedés gyökerét, akkor egyáltalán nem kell csodálkoznunk azon, hogy az EU bírálta Szkopjét, mert a politikai rendezés helyett a katonai megoldást részesítette előnyben. Sajnos, Macedónia is könnyelműen behódolt Slobodan Milosevic egykori „érvei”-nek. Képünkön a macedón rendőrség különleges alakulatai Aracsinovóban (Љ) ___________________________________________________________ Keserves, a múlt héten még aránylag egyszerűnek tűnt a macedóniai görnyedezés is. A tűzszünetet - az EU és a NATO nagy bosszúságára - a kormánycsapatok szegték meg, mert a közvélemény és a hatalom héjái mindenképpen katonai győzelmet akartak kivívni. Bebizonyosodott azonban, hogy a macedón erők nem tudnak zöld ágra vergődni a gerillaharcot folytató albánokkal, s az EU, a NATO és állítólag Bush elnök személyes beleegyezésével az albán harcosokat amerikai járművekkel evakuálták Aracsinovóból. Az albánok által kitűzött fehér zászló, legalábbis a macedónok szemében, a legközönségesebb ámítás volt, s azt igazolja, hogy a Nyugat nem tekinti befejezettnek a délszláv térség fölbomlását. A macedónok saját „nemzeti” államuk etni-ikai alapon történő földarabolásától, Nagy-Albánia létrehozásától tartanak, s ebbéli kételyeiket a nemzetközi közösségnek a határok sérthetetlenségére vonatkozó álláspontja sem tudja eloszlat- ni. A macedónok immár senkinek sem hisznek - saját elnöküknek sem, akit a múlt héten már- s már puccsal távolítottak el tisztségéből -, abban a szerencsétlen helyzetben vergődnek, amikor az emberek (akárcsak egykoron Szerbiában) fegyvert és megtorlást követelnek. S a tömeghisztéria együtt jár a rombolással, az öldökléssel, a pogrommal. Nyugati vélemények szerint Macedónia egyre közelebb sodródik a polgárháborúhoz. Kár más kérdés az, hogy a Nyugat saját érde KÜLPOLITIKA 3