Magyar Szó, 2003. november (60. évfolyam, 259-283. szám)
2003-11-01 / 259. szám
2003. november L. 2., szombat-vasárnap Lesz-e alkotmánya Európának m ár egy hónapja, hogy megkezdte munkáját az Európai Unió alkotmányát kidolgozó kormányközi értekezlet. Azóta ez a kérdés már szerepelt egy rendkívüli csúcsértekezleten, tárgyaltak a külügyminiszterek, volt egy magas szintű francia-német egyeztetés, a kulisszák mögött igazi birkózás folyik stb. Ez lesz a fő téma az EU decemberi csúcsértekezletén. Minden jel arra utal, hogy nem sikerül tartani az ütemtervet, amely szerint a decemberi csúcson el kellene fogadni a tagállamok és tagjelöltek elé megerősítésre terjesztendő változatot. Berlusconi, az EU soros elnöklője ugyan azt mondta, hogy nem lesz tragédia, ha a munkát a következő félévben fejezik be. Rossz időpontot választottak ugyanis az alkotmány elfogadására. Egyrészt az európai önbizalmat kikezdte, hogy pangás van az európai gazdaságban, már néhány éve nulla körül van a gazdasági növekedés, ismét növekszik a munkanélküliség, a legfontosabb országok nem tudják tartani az euró bevezetésekor megszabott maximum 3 százalékos hiányt stb. Ez a helyzet kemény igazságokat tudatosít, amelyet a franciákra vonatkozóan a Nouvel Observateur így fogalmazott meg: „A franciák messzebbre nyújtózkodnak, mint a takarójuk ér, a nagyzoló életszínvonaluk fenntartását pedig a jövő generációkkal fizettetik meg.” Ilyen helyzetben természetes az is, hogy az országok jobban maguk felé fordulnak, meg az is, hogy álláspontjaik merevebbé válnak. Másrészt szertefoszlott az az európai álom, hogy az EU ellensúlyozhatja Amerika fölényét, és ez sokak szemében csökkenti az EU vonzerejét. Mindezen felül az új helyzet szült egy olyan jelenséget, amely a mostani vitákat is befolyásolja: az iraki háború körüli ellentétek azt a benyomás keltik, hogy egy ország nemzetközi súlyát az szabja meg, hogy az USA milyen fontosságot tulajdonít neki. Ez nemcsak új versengést szült a tagállamok között, hanem megnövelte a Washington által újabban felértékelt Spanyolország és Lengyelország önbizalmát. Most már nemcsak azért harcolnak, hogy szavazataik számát egyenlítsék ki a „négy nagyéval”, hanem Kwasniewski lengyel köztársasági elnök madridi látogatásán már a „francia-német direktórium” elleni harc platformját is megfogalmazták. Hogy Fischer német külügyminiszter már nemcsak ezt a két országot, hanem „a közös pénzekre számító keleti országokat” figyelmeztesse: segélyre szorulnak. Sőt megfenyegette őket, hogy Németország csökkenti a segélyekre szánt összeget, ha megakadályozzák az alkotmány elfogadását. A mélyben rejlő fend problémákhoz képest szinte mellékesnek tűnnek a vitában előtérben álló problémák. Mint például a „kis államok”, köztük a tagjelöltek zömének lázadása az Európa Tanács választott elnöke, az európai biztosok számának csökkentése stb. ellen, amit az a félelmük táplál, hogy az alkotmány mostani tervezetének elfogadásával megcsorbul a tagállamok egyenlősége. Különben is nem sok értelme van ebben a kérdésben ragaszkodni a nizzai megállapodáshoz, amelyet 25 tagra méreteztek, amikor néhány év múlva már ennél több tag lesz, és az alkotmányt nem két-három évre kell meghozni. Ráadásul a spanyol-lengyel offenzíva éppen a Nizzában megállapított arányok felbontását célozza, így valószínűleg még itt születik meg legkönnyebben a kompromisszum, mondjuk a lett javaslat alapján, hogy legyen az Európai Bizottságnak 15 tagja, de szigorú szabályok szerint válasszák őket, elejét véve annak, hogy a „kicsik” mindig kimaradjanak. Talán nem okoznak nagyobb gondot az időközben felvetett kérdések sem, így például, bár újabban kiéleződött a vita a vallás szerepe fokozottabb hangsúlyozásának követelői meg a „világi” megoldások hívei között (Olaszországban például bíróság rendelte el a keresztek eltávolítását egy iskolából), de valószínű, hogy a vallási örökség „keményebb” megfogalmazásával találnak egy olyan megoldást, amely kielégíti a módosítást követelőket, és nem sérti a „világiakat”. És az alkotmányban helyet kaphat II. János Pál követelése az egyházak helyének rendezésére, a vallásszabadság hangsúlyozására stb. Nem kellene nagyobb gondot okoznia annak a magyar követelésnek sem, hogy az alkotmányban kapjon helyet a kisebbségek védelmének kérdése is. A magyar diplomácia ugyanis megmutatta ügyességét, amikor megoldást talált a státustörvény körüli vitákra. Ráadásul most megszabadult egy kényes témától, amikor a „kettős állampolgárság léggömbje” elpukkant, azzal, hogy az annyit emlegetett szerbiai miniszterelnök egyszerűen kijelentette: persze hogy lehet kettős állampolgárság, de azt nem a vajdasági magyarok, hanem Szerbia és Montenegró és - viszonzásként - Magyarország polgárai kaphatják. Az ily módon tehermentesített magyar diplomácia az európai alkotmány kérdésében már kimunkálhatja a kompromisszumot, mondjuk a pozitív diszkrimináció elvének elfogadtatásával. Sajnos, az igazi problémát az jelenti, hogy az elbizonytalanodott Európa éppen most nem tudja, mit akar és azt, hogyan akarja. ■ BÁLINT István Cselekedni a jót... Műszaki értelmiségiből emberbaráti munkás Erzsébet El-Charbaji a Magyar Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként járt Szabadkán és Topolyán, egy csoport tagjaként, amely fölmérést készített arról, hogy a Kolevka Intézetben elhelyezett gyerekek és a topolyai Bethesda napközi lakói között hány gyermeken tudnának segíteni az általuk jól ismert mozgásterápia ismertetésével. Rövid itt-tartózkodásuk során esett szó arról, hogy Erzsébet asszony szinte Irakból utazott Vajdaságba. Az ott átéltekről, és életének eddigi fontos állomásairól kérdeztük. - Magyar vagyok, a férjem libanoni. 1975-ben, az egyetem elvégzése után házasodtunk össze, a férjem fogorvos. Én Budapesten, a Műszaki Egyetemen szereztem diplomát, Libanonban is mérnökként kezdtem dolgozni, bár ez nagyon nehéz feladat volt számomra, a kicsi gyerekek mellett. Szinte 20 órát terepen kellett lennem, különböző építkezéseknél. A hetvenes években a háborús Libanon nem volt biztonságos, nőként ezt még fokozottabban megtapasztalhattam. Ezért úgy döntöttem, hogy amint lehetőség adódik rá, a tanügyben helyezkedem el. Ott Libanonban megszereztem az angoltanári diplomát is, tíz évig tanítottam egy katolikus egyetemen, és órákat adtam a keleti egyházak ökumenikus egyetemén is. Közben a gyerekeim megnőttek, nem igényelték már annyira a mindennapi gondoskodást, kicsit több szabad idővel rendelkeztem, és ismét mérnöki munkát vállaltam egy hatalmas építőipari vállalatnál, ahol újabb kihívások vártak. 1997- ben a cég képviselőjeként kerültem ki először Irakba. A cégem tulajdonképpen az ott már teljesen lepusztulóban levő és túlterhelt elektromos hálózati rendszer újjáépítésének a megtervezését vállalta magára, így kerültem úgymond az iraki mélyvízbe. Hozzá kell azonban tennem, hogy mindig volt egy ilyen előérzetem, hogy én egyszer el fogok menni Irakba. Nagyon nehéz volt a terepi munka. 2001 nyarán azonban hirtelen, szinte egyik napról a másikra megcsömörlöttem az addigi feladatkörömtől, az üzleti világtól, és úgy döntöttem, hogy feladom a pozíciómat, és megpihenek egy kicsit. Nagyfiam Magyarországon tanult, őhozzá jöttem látogatóba, és közben megismerkedtem a Magyar Baptista Szeretetszolgálat munkájával, és be is kapcsolódtam, hiszen ők éppen olyan embereket kerestek, akik valamennyire ismerik Irakot. Munkájuk nagy részét a válságövezetekben végzik, olyan helyeken keresik fel a kiszolgáltatott kisembereket, időseket, betegeket, gyerekeket, ahol nagyon nehéz a megélhetés. Júliusban jártam Bagdadban, ahol a feladatom tulajdonképpen az volt, hogy olyan szeretetotthonokat, kórházakat keressek fel, ahol sérült, elsősorban mozgássérült, illetve értelmi fogyatékos emberek, gyerekek élnek. A helyszínen derült ki, hogy ez nem is olyan egyszerű, mert Irakban hivatalosan nincsenek fogyatékkal élő állampolgárok, nem kaphatnak útlevelet, magyarán mondva nem léteznek. A család számára is csak szégyent jelentenek, így szinte a négy fal között élik le életüket. Ennek ellenére sok nyomozás után találtam olyan kisebb otthonokat, ahol ilyen emberek élnek, embertelen körülmények között, hiszen akkor helyezik csak őket ide, amikor már senkijük sincs, szüleik meghalnak, rokonaik nem vállalják őket. Egy nagyobb intézményre Bagdadban találtam a Szent Anna-házban, ahol kifejezetten mozgássérült nők élnek, de helyesebb talán, ha azt mondom: vegetálnak. Ott találkoztam egy árva kisfiúval, aki a borzalmas háborús mindennapokból éppen a nyomorgó asszonyok között talált menedékre. Meghatározó volt számomra ez az élmény, az egymásrautaltság, a kiszolgáltatottság, az, hogy mindenkiből lehet segélyt kérő, de mindenki adhat a másik embernek szépet és jót. Bár annak idején a háborús Libanonban már jól megedződtünk a férjemmel, hiszen az tudvalevő dolog volt a kis kikötővárosban, a klinika közelében, ahol mi laktunk, hogy bármiben hozzánk fordulhattak a bajba jutott emberek, főleg szüléseknél, és elsősegélynyújtásban tudtunk segíteni. • A gyerekek jelenleg mit csinálnak? - Három gyerekem van, a legidősebb most fejezte be az egyetemet Magyarországon, és a Nemzetközi Vöröskeresztben fog dolgozni, valószínű, hogy első útja Afganisztánba vezet. A középső fiú fogorvos szeretne lenni, a lányom, Maja 17 éves, több éve Ázsia bajnoka dzsúdóban, és nagyon szeretne kijutni az olimpiára. • Mennyire érzi magát világpolgárnak? Én annak érzem magam, számomra a bőrszín, a vallás nem jelent különbséget az emberek között, csak a jó szívük szerint tudok különbséget tenni. Beszélgetésünk óta Erzsébet asszony ismét volt Irakban. Az ő közbenjárásával műtöttek meg Magyarországon egy 14 éves iraki fiút, akinek a kezét repeszek roncsolták szét annyira, hogy nem tudott fogni, de a műtéteket követően ismét tudja használni az ujjait. * HERCEG Elizabetta Erzsébet és kis iraki védence utat a kulfold@magyarszo.co.yu KÜLFÖLD 3 ■ GIMPEL Tibor EGY MEGHÖKKENTŐ ELMÉLET MEGHÖKKENTŐ IMPLIKÁCIÓI Irak csak a jéghegy csúcsa?! avagy gondolatok annak eshetőségéről, hogy az egész csak az euró és a dollár miatt van, és arról, hogy célkeresztben most Szíria, Jordánia, Venezuela... au ugusztus dereka volt, javában dühöngött a nyár, amikor kezembe került egy első olvasásra provokatív, intrigáns, szélsőséges és ennélfogva túlkapásnak ható - nevezzem: gazdaságpolitikai elmélet. A Kanadában keltezett és nyilván amatőr „szakértő” tollából származó szöveget bizonyára tartósan „ejtem” is, ha időközben nem ütközök lépten-nyomon olyan hírekbe, adatokba, melyek meghökkentő egybevágóságot mutatnak a szóban forgó elmélet egyes tételeivel. Ez érthetően fúrni kezdte az oldalamat, újra elővettem hát az irományt, majd magam is „bányászni” kezdtem azt kiderítendő (igazolandó vagy cáfolandó), vajon lehetséges-e, hogy nem is oly extrémek az állításai. A (számomra ismeretlen) szerző kizárólag a pénzpiac mozgásaihoz, még pontosabban a dollár-euró viszonyhoz köti meghökkentő elméletét, „bemelegítésként” állítván, hogy az Egyesült Államok az utóbbi 50 évben tetszés (szükséglet) szerint - és ellenőrzés nélkül - ontja a világkereskedelemben a 70-es évektől alapfizetőeszköznek számító dollárt, amiből a kölcsönök folyósításából származó jutalékon szépen profitál. Ha pl. Franciaország 50 millióért akar valamit venni - írja, ezt úgymond le kell dolgoznia. Ha mondjuk banánt vásárol, az azt kínáló ország igényelte dollárért az USA-hoz fordul, mely (természetesen provízióval) elő is „varázsolja” azt. Ha viszont az Államoknak kell valamire, úgy egyszerűen kinyomtatja (kiírja) a szükséges összeget. Részben ezt alátámasztandó közli, hogy - mivel erre nincs fedezete - az USA költségvetési hiánya 2,5 trillió (2500 ezer milliárd) dollár, és a következő 3 évben 3,5 trillióra nő majd... Itt egy szusszantásnyira meg kell állnunk, ti. az áll, hogy az USA idei mérleghiánya mintegy 327 milliárdot nyom, az Irakra és Afganisztánra kért 87 milliárd - ha a kongresszus jóváhagyja - a 2004. évi költségvetési hiányt a nyáron előirányzott 475 milliárdról 562 milliárdra növeli, kültartozása pedig nagyobb a világ összes többi országának együttes tartozásánál (egy július 22-i kimutatás 6 730 688 465 931 dolláros adósságról számol be), ám a monetáris folyamatok, az elsődleges pénzkibocsátást szabályozó mechanizmusok még egy feltételezett merész forgatókönyv esetén sem lehetnek ennyire triviálisak. A kruciális pont esetünkben nem is ez, hanem az ebből származó világpolitikai implikációk, elsősorban Irak, mely elsőként konvertálta euróra dollárjait az Olajat élelmiszerért program keretében, és azonos időben kérte a világ bankjaiban elfekvő (a szankciók folytán befagyasztott) 10 milliárd dollárjának konvertálását is. A szerző tudomása szerint erre tavaly november 6-án került sor, valójában azonban az átállás azonos dátummal, ám két évvel korábban (tehát 2000-ben) történt meg. Irak eme húzását a gyenge euróra való tekintettel (az EUR:USD keresztárfolyama akkor 10,8 volt) elemzők sora próbálta megérteni, ám nem jutott másra, mint arra, hogy Szaddámék oktondiságból rossz boltot csináltak, ergo a lépés hátterében legfeljebb az állhatott, hogy Bagdad ezzel is borsot szándékozott törni Washington orra alá, azaz valamelyest gyengíteni pozícióin. Mára kiderült, hogy az eme gazdasági öngyilkossággal felérő tranzakcióból származó iniciális veszteség megtérült (ill. térült volna), hisz a dollár-euró paritás azóta változott, így a jelenlegi arány pont az akkori fordítottja. A szerző ebből egyenesen a háború alapokát következteti ki, mondván, Bush azért ásta ki a csatabárdot, mert érzékenyen érintette a províziós bevételektől való elesés. Nos, az ilyen megközelítésnek lehet igazságalapja, ám az invázió valós okainak sorából néhány semmiképp sem hagyható ki. A Szaddám buktatását és a vélt tömegpusztító fegyverek fellelését célzó bárgyú dajkamese természetesen igen, nem úgy a kőolaj, valamint a területi, katonai, politikai... befolyás kiterjesztésének igénye. Annak ellenére, hogy üveglábakon áll, a mese itt sem egyértelműen dobandó, hisz igazán azáltal kap duplacsavart, hogy euróügyben Irak példáját hamarosan Irán és Szíria is követte, és fennforog, hogy az OPEC is egészében átáll. Noha az utóbbi okoz(na) igaz tőzsdei „földrengést”, itt és most a két közel-keleti ország szúr szemet, hisz a szemlélt elmélet születésekor még semmi sem kínálta magát abból, ami az elmúlt hetekben, hónapokban rotyog az üstben. Teherán kapcsán ugye az urániumdúsítás, azaz a kifogásolt atomprogram jelentette, illetve még jelenti az egyelőre békés kimenetelűnek ígérkező „sakkpartit”, Szíria pedig a közelmúltban „lett forróvá”, előbb úgy, hogy izraeli gépek a területén vélt palesztin szélsőségesekre lőttek, majd - ebből gyűrűzve - úgy, hogy (az izraeli gépek mellett) gyakorta röpdöstek és azóta is röpdösnek irányába a vádak, melyek szerint oltalmat ad a terroristáknak, köztük nem egy al-Kaida-tagnak. A gyakorlat azt mutatja, hogy akit ilyesmi ügyében egyszer „bemártanak” (gyanúba kevernek), annak bizony megszámláltattak a napjai. Különösen érdekes aztán Venezuela esete, melyet az elmélet alkotója is említ. A világ olajkitermelésének 7 százalékát adó dél-amerikai országban tapasztalható aktuális belviszály nyilván nem lehet a véletlen műve. Egyrészt van kőolaja, másrészt annak jelentős hányadát már most euróban számlázza, a közeljövőben pedig szintúgy teljesen át kíván térni az európai valutára. Bármi is a kiváltó ok, az valóban erősen szimptomatikus, ami Venezuelában éppen zajlik. Az ország gazdasága a csőd szélén áll. Hugo Chávez 1998. évi megválasztása óta tízből hat gyár zárta be kapuit. Ebből adódóan Chávez most valószínűleg elveszítene egy elnökválasztást, aminek az USA-ban kimondottan örülnének. Nyilván az sem véletlen, hogy épp a napokban érkeztek olyan hírek, melyek szerint CIA-ügynökök készítik szorgalmasan a terepet a puccsra. Déja vu. Az elméletet alátámasztani hivatott az is, miszerint állítólag maga Alan Greenspan, az amerikai jegybank (Federal Reserve) elnöke becsülte fel, hogy az USA csak ezeken a valutacseréken 13 trillió (?!) dollárról marad le. Ebből a szerző egyet olvas ki: Amerika szemében mindazok a lator országokhoz (axis of evil) tartoznak, amelyek a dollár hegemóniáját veszélyeztetve - az euróra tértek át. Végkövetkeztetése - és jóslata - pedig: az USA következő célpontja Szíria és Jordánia (ürügyet nem nehéz találni), majd egy belforradalom kiprovokálásával Venezuela, mert ha a globális imperialista monopóliumra törekedő USA nem erősíti meg pozícióit, ha nem indítja el ezeket a háborúkat, képtelen lesz érdekeit megvédeni, azaz - ha a francia-német béketörekvések oldalára billen a mérleg - tartósan elveszíti szuperhatalmi pozícióját. Ha csak tizede igaz is elgondolkodtató. A