Magyar Szó, 2008. május (65. évfolyam, 99-116. szám)

2008-05-03 / 99. szám

2008. május 3., 4., szombat-vasárnap MimSió kulfold@magyar-szo.co.yu KÜLFÖLD 3 Elfajuló pingpong Az utóbbi hetekben tovább éleződött az orosz-grúz viszony a Moszkva támogatását élvező Abházia és Dél-Oszétia miatt. Először akkor, amikor Kosovo kiválása nyomán Putyin a két szakadár területtel való gazdasági kapcsolatok liberalizálását és fejlesztését jelen­tette be, az abház és dél-oszét vezetőség pedig - még egy lépéssel megtoldva - másfél évtizeddel ezelőtt deklarált, diplomáciailag el nem ismert függetlenségük elismerését kérte Moszkvától. Április 20-án tovább feszült a húr, amikor Abházia felett lelőttek egy grúz pilóta nélküli kémrepülőgépet. Tbiliszi szerint azt egy orosz MiG-29-es lőtte le, Moszkva szerint pedig az abház légvédelem. Csakhamar előkerült egy felvétel, amelyen valóban egy MiG-29-es látható, de Moszkva maradt az eredeti állításá­nál, mondván: orosz gép aznap nem szállt fel, különben is a felvételen nem látszik a MiG felségjelzése. Az orosz külügyi tárca ezt még azzal az ellenváddal is megtoldotta, hogy Grúzia megszegte az 1994-ben kötött moszkvai szer­ződést, amely rendelkezik az abház konfliktus lezárását jelentő tűzszünetről, és azokat az ENSZ-határozatokat sem tartotta tiszteletben, amelyek a világszervezet béke­­fenntartóinak grúziai mandátumát szabályozzák. A moszkvai vádakra válaszolva a grúz külügyminisz­ter kifejtette, hogy a kémrepülőgép nem sértette meg a korábban aláírt megállapodásokat, a nemzetközi jog különben sem tiltja egyetlen szuverén államnak sem, hogy saját légterében repüléseket végezzen. Tbiliszi állí­tólag tájékoztatta a berepülésről a térségben állomásozó ENSZ-megfigyelőket, de azt eleve nem lehetett katonai küldetésnek nevezni, mert nem a hadsereg, hanem a belügyminisztérium kötelékébe tartozó gépről volt szó. Az események innen napi frissüléssel gyűrűztek/ gyűrűznek tovább. Az orosz külügy a hét elején azt állítot­ta, hogy Grúzia katonai akcióra készül Abházia ellen, ezért Abháziában és Dél-Oszétiában megnövelte „békefenntar­tó” kontingensének létszámát. A grúz miniszterelnök ezt „visszakézből” felelőtlen húzásnak nevezte, és arra kérte az Európai Parlamentet (EP), hogy „értékelje Moszkva lépéseit”. A reagálások sorából nem marad(hatot)t ki a NATO, az Egyesült Államok és az EU sem. Az észak­atlanti szövetségben úgy vélekedtek, hogy Moszkvának ez a lépése Grúzia területi egységét fenyegeti, Washingtont „nagyon aggasztja az orosz csapatok létszámnövelése”, Brüsszel pedig a feszültség mérséklésére szólította fel a feleket. Erre Moszkva - Szergej Lavrov orosz külügymi­niszter révén -jelezte, hogy nem szándékozik háborúzni, de ha Grúzia erőszakhoz folyamodik, Oroszország kényte­len lesz állampolgárai védelme érdekében válaszlépéseket tenni. A grúz ellenzéknek is kapóra jött a dolog, így Miha­il Szaakasvili elnök fejéhez vágta a vádat: az csak azért szította a szakadár régiókkal kapcsolatos feszültséget, hogy a május 21-i előrehozott parlamenti választások előtt elterelje a figyelmet az ország belpolitikai problé­máiról. Ezt mintegy felültromfolva, Szaakasvili kedd esti tévébeszédében az egységes ország építésére hívta fel a két régiót, de a címzettek köszönték szépen, újólag megerősítve előző napi eltökéltségüket, hogy készek kato­nai megállapodást kötni Oroszországgal és területükön orosz bázisoknak helyet adni. Nyilvánvaló, hogy ebből a pingpongból még több­­játszmányit végignézhetünk majd, és az is, hogy ez így sehová sem vezet, alapos diplomáciai alkudozás nélkül a konfliktusból nincs kiút. Az is nyilvánvaló, hogy az érdekellentétek itt három tényezőre redukálhatók: a NATO-ba igyekvő grúz vezetés arra épít, hogy a Nyugat nem fogja megengedni a két szakadár térség kiválását, az abházok és az oszétok pont ennek ellenkezőjében bíznak, remélve hogy Kosovo példája nyomán számukra is elérkezett a függetlenné válás órája, Moszkva pedig immáron nyíltan adja alájuk a lovat, és­­ félhangosan szintén Kosovóra hivatkozva - kész de facto is elismerni e két terület függetlenségét. Valójában csupán ütőkár­tyaként tekint rájuk, amelyet alkalomadtán ki lehet játszani Tbiliszi ellen, még inkább pedig abban a nagy - még számos mélyütést tartogató - játszmában, amely a kaukázusi térség fölötti befolyásért folyik. ■ GIMPEL Tibor­ ­_________­_­­ Léphaft Pál Zágrábban a maksimiri hagyományos babgulyásos majális házigazdája idén a munka nemzetközi ünnepén nem a szakszervezet, hanem a horvát főváros volt, Milan Bandic polgármesterrel az élen. Az államvezetés, Stje­­pan Mesic elnök, Ivo Sanader kormányfő és Luka Bebic házelnök Okucaniban az 1995. május elsején indult, Villám fenőnevű hadművelet 13. évfordulóján koszorúzott, annak emlékére, hogy a horvát katonai és rendőrségi haderő annak idején mintegy 16 ezer fő részvételével alig 36 óra leforgása alatt felszabadított addig szerb kézen levő, 800 négy­zetkilométernyi megszállt területet, és ellenőrzése alá vonta az autópálya zágráb-lipovaci szakaszát, valamint a Kelet-Szlavónia felé vezető vasútvonalat. Mesic kiemelte, hogy a Villám kiválóan előkészített és végrehajtott, a háborúban fordulópontot jelentett akció volt, amely megteremtette az év augusztusának eleji, az ország minden addig megszállt területét felsza­badító Fergeteg fedőnevű hadművelet előkészítésének és kivitelének történelmi feltételeit. Ivo Sanader hangsúlyozta, hogy Horvátország ma az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagja, NATO-ba lépéséről tárgyal és békeküldöttségekben vesz részt a világ számos országában. Luka Bebic házelnök szerint a Villám fényével beragyogta egész Horvátországot, és ösztönözte a többi felszabadító hadműveletet, amilyen a Fergeteg is volt. A hazáért elesettek emlékének adózott a horvát fegyveres erők küldöttsége is Josip Lucic tábornok, vezérkari főnök és Marijan Benko rendőrfőparancs­nok vezetésével, valamint megyei és járási tisztségvi­selők és az elesettek családtagjai és hozzátartozói. A maksimiri díszemelvényről Bandic polgár­­mester utasítására ezúttal politikusok helyett csak a szakszervezeti vezetők szólhattak a polgárokhoz. Fő követelésük a bér- és nyugdíjemelés volt, mert azokból ma nem lehet tisztességesen megélni. A polgármes­teri recept szerint főzött babgulyásért - idén először - elmaradtak a kilométeres sorok, és amikor 13 óra tájban elfogyott a 20 ezer adag, Milan Bandic további 12 ezer adagot rendelt meg. A 6 szakszervezeti közösség hamarosan - az átla­gosan 2000 kunás munkásnyugdíjnál kis híján ötször nagyobb, átlagosan 9000 kunás­­ kedvezményes képviselőnyugdíj-törlést célzó népszavazás kiírá­sához szükséges 450 ezer aláírás gyűjtésébe kezd. Horvátországban a dolgozó férfiak 65, a nők 60 éves életkorukban lesznek teljes nyugdíjjogosultak, legalább 15 évi szolgálat után, míg a parlamenti képviselők 20 éves szolgálati idővel, már egy nappal több mint kétévi képviselői megbízatás után is. És amíg a munkásnyugdíjat 37 évi átlagbérhez mérik, a képviselői nyugdíjat csak az átlagbérnél sokkal magasabb utolsó havi képviselői fizetéshez. KORMÁNYFŐI TALÁLKOZÓ A HORVÁT­­SZLOVÉN ORSZÁGHATÁRON Mint 1991 óta minden április 30-án, a hét dere­kán idén is találkozott Breganénál a két ország kormányfője, ezúttal a horvát önálló szakszervezetek és a szlovén szakszervezetek meghívására. Ivo Sana­der horvát miniszterelnök szlovén kollégája, Janez Jansa társaságában kifejtette, hogy egyetlen egyén sem, így Josko Joras sem diktálhat a horvát-szlo­­vén kapcsolatok alakításában. Sanader beismerte, hogy akadnak ugyan nyitott kérdések is a két ország között, de a jó barátság és jószomszédi viszony túlsúlyban van. Mindkét részről hangsúlyozták, hogy teljes mértékben támogatják a Szakszervezetek határok nélkül kölcsönös megállapodást is kötött szakszervezeti kezdeményezést. Horvát részről már májusban törvényjavaslatot terjesztünk elő a mini­málbérről, és remélem, átmegy a törvényhozáson a szakszervezetek és a munkaadók közreműködésével - emelte ki Sanader. A kormánynak kell a harma­dik partnernek lennie, és tudni kell, hogy nincs sikeres munkaadó elégedett és jól fizetett munkás nélkül és fordítva - mondta. Arra a kérésre pedig, hogy fűzzön magyarázatot Dimitrij Rupel szlovén külügyminiszter nyilatkozatához, mely szerint horvát kollégája, Gordan Jandrokovic beis­merte neki, hiba lenne a harmadik fél bevo­nása a határrendezési kérdések megoldásába, azt válaszolta, találkozója Janez Jansával a legjobb kommentár. Mindkét részről nagy­fokú eltökéltség tapasztalható a nyitott kérdések megoldásában. Szlovénia ennek másfajta módját javasolta, mint mi, és áthidaló harmadikban állapod­tunk meg. Jansa viszont szólt arról a nyolcezernyi horvát munkásról, akik naponta járnak át dolgozni Szlovéniába, és hozzáfűzte, hogy ez a találkozójuk is azt bizonyította, hogy a határoknak nem szükséges elválasztaniuk egymástól a polgárokat. Ana Kneze­­vic, az önálló horvát szakszervezetek elnöknője nagy örömmel fogadta a két ország államfőinek találko­zóját, és felszólította a munkaügyi minisztereket is, hogy kövessék példájukat, fogjanak hozzá végre a bevándorló munkások kérdésének a megoldásá­hoz. Eszébe jutott, Jansa egyszer panaszkodott neki, hogy tízszer kisebb a fizetése, mint a francia elnök Nicolas Sarkozyé. Mire ő azt kívánta Sanadernek és Jansának, hogy ugyanakkora fizetésük legyen, mint Sarkozyé, de akkor a horvát és a szlovén munká­sok bére is akkora legyen, amekkora a két ország kormányfőjének mostani keresete, és felhívta Sana­der figyelmét arra a szlogenjére, hogy „megyünk tovább, közösen erősebbek vagyunk”. ■ SZ. REMETE Péter Horvát majális az államvezetés nélkül Tudósítónktól ­ A munka becsületéért öt ellentétes folyamat játszódik le a munka világában, és ez nyomta rá bélyegét az idei május elsejei ünnepségekre. Az egyik folyamat a munka leértékelődését jelzi. A globalizálódásnak nevezett folyamat ugyanis odáig jutott, hogy ma az európai és az amerikai munkásnak a kínaival (aki ma annyit keres, mint az angol munkás 100 évvel ezelőtt) és az indiaival kell felvennie a versenyt. Sőt odajut, hogy lassan a robotok veszik át azt a munkát, amelyet ma ember végez. (Csak a General Motors gyáraiban 50 ezer robot működik, és a számítások szerint 2050-ben az USA-ban robotok végzik annak a munkának a felét, amelyet ma ember végez.) A munka öröme és biztonsága helyébe az állástalanság veszélye lépett. (A Nemzetközi Munkairoda közölte, hogy 2008-ban a világban 5 millióval nő a munkanélküliek száma.) Az egész életre szóló, sőt apáról fiára szálló munkahelyek és foglalkozások már a múltéi. (Egy amerikai munkás élete folyamán átlagosan tizenegyszer cserél állást.) A dolgozó mind nagyobb tehernek érzi a munkát. (Az amerikai munkások 62 százaléka nehéznek, sőt 53 százaléka „nagyon fárasztónak” tartja munkáját.) Mind nagyobb veszéllyé lesz a munkahelyi stressz, sőt mind gyakoribbá válik a munkahelyi problémák miatt elkövetett öngyilkosság. (A francia foglalkoztatásügyi miniszter „valóságos öngyilkossági hullámról” beszélt azzal a jelentéssel kapcsolatban, amely náluk készült „a munka pszichoszociális következményeiről”.) És mindezzel velejár, hogy a munkások lassan maguk adják fel eddigi vívmányaikat - a munkaidő megrövidítését, a hosszabb évi szabadságot, a szakszervezeti jogokat -, csakhogy megőrizzék állásukat. Mert szépen hangzott a „munkásököl - vasököl” korszakának jelszava: fizessen a tőke! A tőke azonban nem fizet, hanem ha megszorítják, fogja magát, és elköltözik. A másik folyamat viszont az jelzi, hogy a munka mind fontosabb helyet kap az ember életében. Hol van már az az idő, amikor az ember azt hitte, hogy élete akkor kezdődik, amikor a dolga véget ér, így azért küzdött, hogy munkájának elvégzése után minél több ideje maradjon. Harcolt azért, hogy minél rövidebb legyen a munkaidő, minél hosszabb a nyári szabadság. Most már ott tartanak, hogy a multinacionális vállalatok horribilis összegeket fizet­nek embereknek, akik a vállalatnak élnek. (Egyetlen francia autógyár hat élvezetője 2006-ban 107,3 millió eurót keresett.) De a kisebb fizetésűektől éppúgy elvárják, hogy ne törődjenek a munkaidővel, haza is vigyék a munkát, elaprózva éljenek a csökkentett évi szabadságjogával. (A japánokról mondják, hogy napi 12 órát dolgoznak, de az Európai Unió is lemondott arról, hogy szabályozásával rendet teremtsen. 1993-ban kimondta, hogy a heti munkaidő nem lehet több 48 óránál, és egy teljes 24 órás pihenőnap jár vele, de ezt a rendelkezést már 2004-ben revízió alá vette, megelégedve annyival, hogy kimondta: a heti túlóra nem lehet 65 óránál több, „hacsak a kollektív szerződés másképp nem rendelkezik”. Az amerikaiak már ott tartanak, hogy átlagosan 6 óra 40 percet alszanak, és a sok munka meg a kialvatlanság miatt közülük minden ötödik elveszítette érdeklődését még a szex iránt is.) A­z ember önmagát hajszolja - ez tette olyan hatékonnyá az árutermelés rendszerét. Minden más rendszer a vallás parancsával és az állami erőszakkal kiegészített kény­szernek valamilyen formájával bírta rá az embert, hogy elvégezze a terhes­nek tartott munkáját. (Azzal, hogy a szocializmus a munkaversenyekkel, sztahanovista mozgalmakkal még a „lelkesedést” is beépítette a kényszernek ebbe a rendszerébe.) A kapitalizmus az egyet­len rendszer, amely módot talált arra, hogy az embert rábírja: maga hajszolja önmagát! A globalizálódással járó világ e tekintetben hozott kettős változást. Egyrészt kíméletlenebbé tette a hajsza hajtóerejét, a versenyt, amely a társadalmi különbségek fokozódásával azzal jár, hogy jaj annak, aki ebben a versenyben lemarad. Másrészt ebben a versenyben a munkát csapásnak, Ádámot az isteni parancs megszegése miatt sújtó büntetésnek érző zsidó-keresztény civilizáció embere szembe találja magát a kínaival, akinek vallása a kötelezettségek teljesítését állítja az ember életének a középpontjába, meg az indiaival, akinek vallása azt tanítja: azért él, hogy szavatolja magának egy felsőbbrendű életben való újjászületést, megakadályozza, hogy következő életében még alacsonyabbrendű életet éljen. Ez a helyzet szüli azt a törekvést, hogy létrehozzák annak még ideológiai megindoklását is, hogy a fehér ember is természetesnek vegye, elfogadja a globalizált világ parancsát, a munkának kell kitöltenie életét, nyugodjon bele, hogy nem a szabadidő, hanem a munka életének nemcsak fontosabb, de igazibb része is. Jellemző, hogy a franciák által „valeur travail”-nak (a munka értékének), az angolok által „work ethnic"-nek (munkaerkölcsnek) nevezett jelszót mind többször emlegetik, ezeknek a fogalmaknak mind nagyobb fontosságot tulajdonítanak. De jellemző az is, hogy a munkának az átértékelése olyan fontos helyett kapott a francia elnökválasztási kampányban. A különbség az volt, hogy a baloldal jelöltje, Ségoléne Royal csak a munka megbecsülését nyomatékosította, kiemelve, hogy „egy gazdaság egészsége attól függ, mennyire becsüli meg a munkát”. Nicolas Sarkozy, a jobboldal jelöltje viszont azt hangsúlyozta, hogy szakítani akar azzal a hozzáállással, amely a szabadidőt a munka fölé helyezi, a munkátlanságban látja az eszményképet, „a politikával, amely 30 éve leértékeli a munkát, erősíti azt, ami a franciákat akadályozza a munkában, demoralizálja és elszegényíti azokat, akik dolgoznak”. És az idén május elsejét már annak az eltökéltségnek a jegyében ünnepelték, hogy ha már mind fontosabbá teszik a munkát, akkor becsüljék is meg. ■ B­ÁLINT István

Next