Magyar Szó, 2008. május (65. évfolyam, 99-116. szám)
2008-05-03 / 99. szám
2008. május 3., 4., szombat-vasárnap MimSió kulfold@magyar-szo.co.yu KÜLFÖLD 3 Elfajuló pingpong Az utóbbi hetekben tovább éleződött az orosz-grúz viszony a Moszkva támogatását élvező Abházia és Dél-Oszétia miatt. Először akkor, amikor Kosovo kiválása nyomán Putyin a két szakadár területtel való gazdasági kapcsolatok liberalizálását és fejlesztését jelentette be, az abház és dél-oszét vezetőség pedig - még egy lépéssel megtoldva - másfél évtizeddel ezelőtt deklarált, diplomáciailag el nem ismert függetlenségük elismerését kérte Moszkvától. Április 20-án tovább feszült a húr, amikor Abházia felett lelőttek egy grúz pilóta nélküli kémrepülőgépet. Tbiliszi szerint azt egy orosz MiG-29-es lőtte le, Moszkva szerint pedig az abház légvédelem. Csakhamar előkerült egy felvétel, amelyen valóban egy MiG-29-es látható, de Moszkva maradt az eredeti állításánál, mondván: orosz gép aznap nem szállt fel, különben is a felvételen nem látszik a MiG felségjelzése. Az orosz külügyi tárca ezt még azzal az ellenváddal is megtoldotta, hogy Grúzia megszegte az 1994-ben kötött moszkvai szerződést, amely rendelkezik az abház konfliktus lezárását jelentő tűzszünetről, és azokat az ENSZ-határozatokat sem tartotta tiszteletben, amelyek a világszervezet békefenntartóinak grúziai mandátumát szabályozzák. A moszkvai vádakra válaszolva a grúz külügyminiszter kifejtette, hogy a kémrepülőgép nem sértette meg a korábban aláírt megállapodásokat, a nemzetközi jog különben sem tiltja egyetlen szuverén államnak sem, hogy saját légterében repüléseket végezzen. Tbiliszi állítólag tájékoztatta a berepülésről a térségben állomásozó ENSZ-megfigyelőket, de azt eleve nem lehetett katonai küldetésnek nevezni, mert nem a hadsereg, hanem a belügyminisztérium kötelékébe tartozó gépről volt szó. Az események innen napi frissüléssel gyűrűztek/ gyűrűznek tovább. Az orosz külügy a hét elején azt állította, hogy Grúzia katonai akcióra készül Abházia ellen, ezért Abháziában és Dél-Oszétiában megnövelte „békefenntartó” kontingensének létszámát. A grúz miniszterelnök ezt „visszakézből” felelőtlen húzásnak nevezte, és arra kérte az Európai Parlamentet (EP), hogy „értékelje Moszkva lépéseit”. A reagálások sorából nem marad(hatot)t ki a NATO, az Egyesült Államok és az EU sem. Az északatlanti szövetségben úgy vélekedtek, hogy Moszkvának ez a lépése Grúzia területi egységét fenyegeti, Washingtont „nagyon aggasztja az orosz csapatok létszámnövelése”, Brüsszel pedig a feszültség mérséklésére szólította fel a feleket. Erre Moszkva - Szergej Lavrov orosz külügyminiszter révén -jelezte, hogy nem szándékozik háborúzni, de ha Grúzia erőszakhoz folyamodik, Oroszország kénytelen lesz állampolgárai védelme érdekében válaszlépéseket tenni. A grúz ellenzéknek is kapóra jött a dolog, így Mihail Szaakasvili elnök fejéhez vágta a vádat: az csak azért szította a szakadár régiókkal kapcsolatos feszültséget, hogy a május 21-i előrehozott parlamenti választások előtt elterelje a figyelmet az ország belpolitikai problémáiról. Ezt mintegy felültromfolva, Szaakasvili kedd esti tévébeszédében az egységes ország építésére hívta fel a két régiót, de a címzettek köszönték szépen, újólag megerősítve előző napi eltökéltségüket, hogy készek katonai megállapodást kötni Oroszországgal és területükön orosz bázisoknak helyet adni. Nyilvánvaló, hogy ebből a pingpongból még többjátszmányit végignézhetünk majd, és az is, hogy ez így sehová sem vezet, alapos diplomáciai alkudozás nélkül a konfliktusból nincs kiút. Az is nyilvánvaló, hogy az érdekellentétek itt három tényezőre redukálhatók: a NATO-ba igyekvő grúz vezetés arra épít, hogy a Nyugat nem fogja megengedni a két szakadár térség kiválását, az abházok és az oszétok pont ennek ellenkezőjében bíznak, remélve hogy Kosovo példája nyomán számukra is elérkezett a függetlenné válás órája, Moszkva pedig immáron nyíltan adja alájuk a lovat, és félhangosan szintén Kosovóra hivatkozva - kész de facto is elismerni e két terület függetlenségét. Valójában csupán ütőkártyaként tekint rájuk, amelyet alkalomadtán ki lehet játszani Tbiliszi ellen, még inkább pedig abban a nagy - még számos mélyütést tartogató - játszmában, amely a kaukázusi térség fölötti befolyásért folyik. ■ GIMPEL Tibor __________ Léphaft Pál Zágrábban a maksimiri hagyományos babgulyásos majális házigazdája idén a munka nemzetközi ünnepén nem a szakszervezet, hanem a horvát főváros volt, Milan Bandic polgármesterrel az élen. Az államvezetés, Stjepan Mesic elnök, Ivo Sanader kormányfő és Luka Bebic házelnök Okucaniban az 1995. május elsején indult, Villám fenőnevű hadművelet 13. évfordulóján koszorúzott, annak emlékére, hogy a horvát katonai és rendőrségi haderő annak idején mintegy 16 ezer fő részvételével alig 36 óra leforgása alatt felszabadított addig szerb kézen levő, 800 négyzetkilométernyi megszállt területet, és ellenőrzése alá vonta az autópálya zágráb-lipovaci szakaszát, valamint a Kelet-Szlavónia felé vezető vasútvonalat. Mesic kiemelte, hogy a Villám kiválóan előkészített és végrehajtott, a háborúban fordulópontot jelentett akció volt, amely megteremtette az év augusztusának eleji, az ország minden addig megszállt területét felszabadító Fergeteg fedőnevű hadművelet előkészítésének és kivitelének történelmi feltételeit. Ivo Sanader hangsúlyozta, hogy Horvátország ma az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagja, NATO-ba lépéséről tárgyal és békeküldöttségekben vesz részt a világ számos országában. Luka Bebic házelnök szerint a Villám fényével beragyogta egész Horvátországot, és ösztönözte a többi felszabadító hadműveletet, amilyen a Fergeteg is volt. A hazáért elesettek emlékének adózott a horvát fegyveres erők küldöttsége is Josip Lucic tábornok, vezérkari főnök és Marijan Benko rendőrfőparancsnok vezetésével, valamint megyei és járási tisztségviselők és az elesettek családtagjai és hozzátartozói. A maksimiri díszemelvényről Bandic polgármester utasítására ezúttal politikusok helyett csak a szakszervezeti vezetők szólhattak a polgárokhoz. Fő követelésük a bér- és nyugdíjemelés volt, mert azokból ma nem lehet tisztességesen megélni. A polgármesteri recept szerint főzött babgulyásért - idén először - elmaradtak a kilométeres sorok, és amikor 13 óra tájban elfogyott a 20 ezer adag, Milan Bandic további 12 ezer adagot rendelt meg. A 6 szakszervezeti közösség hamarosan - az átlagosan 2000 kunás munkásnyugdíjnál kis híján ötször nagyobb, átlagosan 9000 kunás kedvezményes képviselőnyugdíj-törlést célzó népszavazás kiírásához szükséges 450 ezer aláírás gyűjtésébe kezd. Horvátországban a dolgozó férfiak 65, a nők 60 éves életkorukban lesznek teljes nyugdíjjogosultak, legalább 15 évi szolgálat után, míg a parlamenti képviselők 20 éves szolgálati idővel, már egy nappal több mint kétévi képviselői megbízatás után is. És amíg a munkásnyugdíjat 37 évi átlagbérhez mérik, a képviselői nyugdíjat csak az átlagbérnél sokkal magasabb utolsó havi képviselői fizetéshez. KORMÁNYFŐI TALÁLKOZÓ A HORVÁTSZLOVÉN ORSZÁGHATÁRON Mint 1991 óta minden április 30-án, a hét derekán idén is találkozott Breganénál a két ország kormányfője, ezúttal a horvát önálló szakszervezetek és a szlovén szakszervezetek meghívására. Ivo Sanader horvát miniszterelnök szlovén kollégája, Janez Jansa társaságában kifejtette, hogy egyetlen egyén sem, így Josko Joras sem diktálhat a horvát-szlovén kapcsolatok alakításában. Sanader beismerte, hogy akadnak ugyan nyitott kérdések is a két ország között, de a jó barátság és jószomszédi viszony túlsúlyban van. Mindkét részről hangsúlyozták, hogy teljes mértékben támogatják a Szakszervezetek határok nélkül kölcsönös megállapodást is kötött szakszervezeti kezdeményezést. Horvát részről már májusban törvényjavaslatot terjesztünk elő a minimálbérről, és remélem, átmegy a törvényhozáson a szakszervezetek és a munkaadók közreműködésével - emelte ki Sanader. A kormánynak kell a harmadik partnernek lennie, és tudni kell, hogy nincs sikeres munkaadó elégedett és jól fizetett munkás nélkül és fordítva - mondta. Arra a kérésre pedig, hogy fűzzön magyarázatot Dimitrij Rupel szlovén külügyminiszter nyilatkozatához, mely szerint horvát kollégája, Gordan Jandrokovic beismerte neki, hiba lenne a harmadik fél bevonása a határrendezési kérdések megoldásába, azt válaszolta, találkozója Janez Jansával a legjobb kommentár. Mindkét részről nagyfokú eltökéltség tapasztalható a nyitott kérdések megoldásában. Szlovénia ennek másfajta módját javasolta, mint mi, és áthidaló harmadikban állapodtunk meg. Jansa viszont szólt arról a nyolcezernyi horvát munkásról, akik naponta járnak át dolgozni Szlovéniába, és hozzáfűzte, hogy ez a találkozójuk is azt bizonyította, hogy a határoknak nem szükséges elválasztaniuk egymástól a polgárokat. Ana Knezevic, az önálló horvát szakszervezetek elnöknője nagy örömmel fogadta a két ország államfőinek találkozóját, és felszólította a munkaügyi minisztereket is, hogy kövessék példájukat, fogjanak hozzá végre a bevándorló munkások kérdésének a megoldásához. Eszébe jutott, Jansa egyszer panaszkodott neki, hogy tízszer kisebb a fizetése, mint a francia elnök Nicolas Sarkozyé. Mire ő azt kívánta Sanadernek és Jansának, hogy ugyanakkora fizetésük legyen, mint Sarkozyé, de akkor a horvát és a szlovén munkások bére is akkora legyen, amekkora a két ország kormányfőjének mostani keresete, és felhívta Sanader figyelmét arra a szlogenjére, hogy „megyünk tovább, közösen erősebbek vagyunk”. ■ SZ. REMETE Péter Horvát majális az államvezetés nélkül Tudósítónktól A munka becsületéért öt ellentétes folyamat játszódik le a munka világában, és ez nyomta rá bélyegét az idei május elsejei ünnepségekre. Az egyik folyamat a munka leértékelődését jelzi. A globalizálódásnak nevezett folyamat ugyanis odáig jutott, hogy ma az európai és az amerikai munkásnak a kínaival (aki ma annyit keres, mint az angol munkás 100 évvel ezelőtt) és az indiaival kell felvennie a versenyt. Sőt odajut, hogy lassan a robotok veszik át azt a munkát, amelyet ma ember végez. (Csak a General Motors gyáraiban 50 ezer robot működik, és a számítások szerint 2050-ben az USA-ban robotok végzik annak a munkának a felét, amelyet ma ember végez.) A munka öröme és biztonsága helyébe az állástalanság veszélye lépett. (A Nemzetközi Munkairoda közölte, hogy 2008-ban a világban 5 millióval nő a munkanélküliek száma.) Az egész életre szóló, sőt apáról fiára szálló munkahelyek és foglalkozások már a múltéi. (Egy amerikai munkás élete folyamán átlagosan tizenegyszer cserél állást.) A dolgozó mind nagyobb tehernek érzi a munkát. (Az amerikai munkások 62 százaléka nehéznek, sőt 53 százaléka „nagyon fárasztónak” tartja munkáját.) Mind nagyobb veszéllyé lesz a munkahelyi stressz, sőt mind gyakoribbá válik a munkahelyi problémák miatt elkövetett öngyilkosság. (A francia foglalkoztatásügyi miniszter „valóságos öngyilkossági hullámról” beszélt azzal a jelentéssel kapcsolatban, amely náluk készült „a munka pszichoszociális következményeiről”.) És mindezzel velejár, hogy a munkások lassan maguk adják fel eddigi vívmányaikat - a munkaidő megrövidítését, a hosszabb évi szabadságot, a szakszervezeti jogokat -, csakhogy megőrizzék állásukat. Mert szépen hangzott a „munkásököl - vasököl” korszakának jelszava: fizessen a tőke! A tőke azonban nem fizet, hanem ha megszorítják, fogja magát, és elköltözik. A másik folyamat viszont az jelzi, hogy a munka mind fontosabb helyet kap az ember életében. Hol van már az az idő, amikor az ember azt hitte, hogy élete akkor kezdődik, amikor a dolga véget ér, így azért küzdött, hogy munkájának elvégzése után minél több ideje maradjon. Harcolt azért, hogy minél rövidebb legyen a munkaidő, minél hosszabb a nyári szabadság. Most már ott tartanak, hogy a multinacionális vállalatok horribilis összegeket fizetnek embereknek, akik a vállalatnak élnek. (Egyetlen francia autógyár hat élvezetője 2006-ban 107,3 millió eurót keresett.) De a kisebb fizetésűektől éppúgy elvárják, hogy ne törődjenek a munkaidővel, haza is vigyék a munkát, elaprózva éljenek a csökkentett évi szabadságjogával. (A japánokról mondják, hogy napi 12 órát dolgoznak, de az Európai Unió is lemondott arról, hogy szabályozásával rendet teremtsen. 1993-ban kimondta, hogy a heti munkaidő nem lehet több 48 óránál, és egy teljes 24 órás pihenőnap jár vele, de ezt a rendelkezést már 2004-ben revízió alá vette, megelégedve annyival, hogy kimondta: a heti túlóra nem lehet 65 óránál több, „hacsak a kollektív szerződés másképp nem rendelkezik”. Az amerikaiak már ott tartanak, hogy átlagosan 6 óra 40 percet alszanak, és a sok munka meg a kialvatlanság miatt közülük minden ötödik elveszítette érdeklődését még a szex iránt is.) Az ember önmagát hajszolja - ez tette olyan hatékonnyá az árutermelés rendszerét. Minden más rendszer a vallás parancsával és az állami erőszakkal kiegészített kényszernek valamilyen formájával bírta rá az embert, hogy elvégezze a terhesnek tartott munkáját. (Azzal, hogy a szocializmus a munkaversenyekkel, sztahanovista mozgalmakkal még a „lelkesedést” is beépítette a kényszernek ebbe a rendszerébe.) A kapitalizmus az egyetlen rendszer, amely módot talált arra, hogy az embert rábírja: maga hajszolja önmagát! A globalizálódással járó világ e tekintetben hozott kettős változást. Egyrészt kíméletlenebbé tette a hajsza hajtóerejét, a versenyt, amely a társadalmi különbségek fokozódásával azzal jár, hogy jaj annak, aki ebben a versenyben lemarad. Másrészt ebben a versenyben a munkát csapásnak, Ádámot az isteni parancs megszegése miatt sújtó büntetésnek érző zsidó-keresztény civilizáció embere szembe találja magát a kínaival, akinek vallása a kötelezettségek teljesítését állítja az ember életének a középpontjába, meg az indiaival, akinek vallása azt tanítja: azért él, hogy szavatolja magának egy felsőbbrendű életben való újjászületést, megakadályozza, hogy következő életében még alacsonyabbrendű életet éljen. Ez a helyzet szüli azt a törekvést, hogy létrehozzák annak még ideológiai megindoklását is, hogy a fehér ember is természetesnek vegye, elfogadja a globalizált világ parancsát, a munkának kell kitöltenie életét, nyugodjon bele, hogy nem a szabadidő, hanem a munka életének nemcsak fontosabb, de igazibb része is. Jellemző, hogy a franciák által „valeur travail”-nak (a munka értékének), az angolok által „work ethnic"-nek (munkaerkölcsnek) nevezett jelszót mind többször emlegetik, ezeknek a fogalmaknak mind nagyobb fontosságot tulajdonítanak. De jellemző az is, hogy a munkának az átértékelése olyan fontos helyett kapott a francia elnökválasztási kampányban. A különbség az volt, hogy a baloldal jelöltje, Ségoléne Royal csak a munka megbecsülését nyomatékosította, kiemelve, hogy „egy gazdaság egészsége attól függ, mennyire becsüli meg a munkát”. Nicolas Sarkozy, a jobboldal jelöltje viszont azt hangsúlyozta, hogy szakítani akar azzal a hozzáállással, amely a szabadidőt a munka fölé helyezi, a munkátlanságban látja az eszményképet, „a politikával, amely 30 éve leértékeli a munkát, erősíti azt, ami a franciákat akadályozza a munkában, demoralizálja és elszegényíti azokat, akik dolgoznak”. És az idén május elsejét már annak az eltökéltségnek a jegyében ünnepelték, hogy ha már mind fontosabbá teszik a munkát, akkor becsüljék is meg. ■ BÁLINT István