Magyar Szó, 2011. június (68. évfolyam, 124-149. szám)
2011-06-11 / 133. szám
2011. június 11., 12., szombat-vasárnap iltautó kilato@magyarszo.com KILATO 21 „Mindenki Mártikája Béres Márta: One-girl show, Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka Mennyit mutathat meg magából egy színész egy előadás során? Pontosabban, mit mutathat meg? Mennyi lehet mozdulatainak valóságtartalma, mennyi a szövege? Főleg akkor, ha nincs szabály, ha az előadás magáról a színészről szól. Van-e határ, van-e olyan vonal, amelyen nem léphet át, mert akkor már csontig csupaszítja magát, és belepusztul egyetlen előadásba? Valóság vagy fikció, ha a Béres Márta nevű szerepet a Béres Márta nevű színésznő játssza el? A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház legújabb előadásáról éppen ezt nem lehet eldönteni, hiszen ami a színpadon zajlik, ugyanannyira lehet a valóság, mint egy képzelet szülte másik élet. Mert mit látunk? Áll a színpadon egy nő kisestélyiben, és arról beszél, hogyan juthatnak a színésznők jobb szerepekhez, hogy konkrétan „ő” hogyan jutott egy belgrádi fellépéshez. Meg hogy általában egy nő mi mindenre képes, ha előrébb akar jutni. Valós adatokat, valós történeteket, valós személyeket emleget. Akaratlanul is elhisszük neki tehát a darab többi részletét is. Egy orgiába fulladt éjszaka meséje után le is veti a „szép ruháját”, és teljesen hétköznapivá válik, olyanná, mint amilyenek mi, a közönség vagyunk. Elhiteti velünk, hogy ő is egy közülünk, hogy bármelyikünk állhatna fenn a színpadon, és mesélhetne az életéről, ami ugyanannyira érdekes lenne, mint amiket ő mond. A gyermekkortól a színművészeti akadémiáig, Srbán Andrással való megismerkedésétől a mostani előadásig semmi irreálist nem hallunk. Innentől viszont két alternatívát kínál fel: világhírnév vagy teljes feledés. Erre most még nem tudjuk a választ, hatvan év múlva meg már úgysem emlékszünk az előadásban elhangzottakra. Áll ez a szép lány a színpadon, és több-kevesebb sikerrel kommunikál a közönséggel. Milyennek látjuk őt? Mit gondolunk róla? Mit tegyen még, hogy megszeressük? Amit értünk, a nézőkért tesz, az éppen elég. Megmutatja legbensőbb énjét, legmélyebb gondolatait, legtitkosabb vágyait. És azt a mérhetetlen alázatot és szeretetet, amit a színpad, a színház és közönség iránt érez. A közönség pedig viszontszereti. Nem is tehet másként. Ez a lány lenyűgöző. Az eszköztelen, díszlettelen színpad kényszeríti a nézőt, hogy csak és kizárólag a történetre figyeljen, és arra az emberre, aki mindezt meséli. Arra az emberre, aki egy széken, egy mikrofonon és egy banánon kívül nem használ semmit. Azaz mégis: saját testét. Béres Márta (a színésznő és a karakter) pillanatról pillanatra változik valaki valami mássá a színpadon: hol kislány, hol öregasszony, hol csak egy entitás, egy eszmény. Ezért is feleslegesek a már túl sokszor látott, sablonos, polgárpukkasztónak szánt jelenetek, például a banánevés közbeni szemkontaktus, az orális szex bemutatása vagy a csontváz megszemélyesítése. Ezek még veszítenek is érdekességükből az őket követő közönségpukkasztgatás miatt. Az a színház, amely felvállaltan nem hagyományos előadásokat tűz műsorra, nem kellene, hogy ilyen aprópénzre váltott, szájbarágott mondanivalót akarjon ezüsttálcán kínálni. Amelyik polgár a látottakon megpukkadna, az úgysem megy el az előadásra, aki pedig ott van, az szándékosan van ott, és nem fog pukkadni, mert éppen ilyesmikre számít. Polgárpukkasztás ide vagy oda, az édesapa csontvázával előadott jelenetek képezik az előadás legmegragadóbb, legmeghatóbb, legfontosabb részét. Ritkán látni ilyen erős érzelmeket színpadon. Akkor is, ha tudjuk, hogy a természetesnek ható szöveget nagyon precízen megkomponálták és jól megírták, az időnként el-elcsukló hangtól és a megfelelően elhelyezett szünetektől a legjobb barátnőnknek érezzük Mártát. Miért is ne éreznénk: bemutatja a családját, mesél szüzessége elvesztéséről, valamint nagyanyja és apja haláláról, megoszt velünk minden titkot. Vagy mindent, amiről mi azt gondolhatjuk: titok. A jeleneteket ugyan zene választja el egymástól, illetve köti össze, de nem derül ki, hogy miért pont ezt vagy azt a dalt választották egyegy témakörhöz, hiszen sem szövegileg, sem dallamilag nem állnak kapcsolatban a látottakkal. Valószínűleg személyes kötődése lehet a színésznőnek ezekhez a zeneszámokhoz, ezt az elméletet azonban semmi sem erősíti meg. A dalok egyébként szándékosan túl hangosak, hogy ne lehessen a közben elmondott szöveget érteni. Egy néptáncjelenet után Béres Márta annyit mond: Önök a Béres Márta: One-girl show-t látták. És vége. Meghajlás, taps. Ez nem olyan, mint egy zarándokút: nem lettünk jobb emberek, és ő sem lett jobb színésznő (ha szabad őt magát idéznem), mégis... 80 perc után úgy érezzük, megváltozott valami. Mi cserélődtünk ki, vagy a világ körülöttünk? Pedig „csak” egy lányt láttunk, aki másfél órában összefoglalta az életét. Absztrakt fotográfia Nem fénykép, nem festmény, hanem fényképészet ■ FEKETE J. József Június hatodikán nyílott meg a Zombori Laza Kostic Művelődési Központ galériájában Virág István zombori fotográfus Fotóálmok című kiállítása. Noha korábban számos remek címlapfotójával állt közönség elé, most hagyományos fotók helyett képzőművészeti alkotássá transzponált fényképeivel mutatkozott be a nagyérdeműnek. A fotográfusok közt szokatlan, a képzőművészek esetében viszont nem ritka szakmai pályán haladt Virág István vizuális munkássága. A legigényesebb nyersanyagtól, a diától indult, az eleve manipulálhatatlan képfelületet adó képkockától, és a fotó minden szegmensébe beavatkozó „labormunkáig” jutott. A kettő között egyetlen közös dolog, hogy mindkét esetben az alkotó maximálisan uralja a vizuális felületet. Aki (még) fényképezett diára, tudja, hogy ahhoz a fotózás magasiskolájára van szükség: meg kell találni a tökéletes kompozíciót, a leghatásosabb kivágást, az ideális mélységélességet, az optimális expozíciót, a kellő színszűrőt, mert a fényképezőgép kioldógombjának lenyomása után semmit se lehet módosítani a felvételen, előhívás után a kép eredeti beállításai végérvényesek maradnak. A negatívról készült pozitív képek esetében, még az instant polaroid felvételeknél is különböző utómunkákra nyílik lehetőség, amelyekkel módosítható, esetleg javítható az eredeti felvétel. A dia tehát tökéletes fegyelmet és szakmai tudást követel. Ha a képzőművészeti analógiát keresnénk összehasonlításul, talán azt mondhatnánk, a rajziskola elvégzése lehet a megfelelő párhuzam. Az alkotó ismeri a pontok, vonalak, síkok, felületek, textúrák, árnyalatok, hangsúlyok és kihagyások bonyolult rendszerét. Ezekből az elsajátított ismeretekből kell aztán létrehoznia saját képi világát. Ez a folyamat zajlott le Virág István fényképértelmezésében is. Egy ideig a dia volt számára a kész, befejezett mű, a fotográfia végső terméke, a testet öltött képi realitás. Egyszerre viszont száznyolcvan fokot fordult alkotói koncepciója. Ami addig kész műnek számított, egyszerre nyersanyaggá lett. Nem keretek közé zárt grafikai tartalomként, hanem ismét képzőművészeti analógiával szólva, tubusból palettára nyomott festékként, felhasználhatóvá tett koloritként, amiből a rajziskolában elsajátítottak alkalmazásával az egyik vizuális alkotásból egy másik vizuális alkotást hoz létre. Labormunkával, csak nem levilágítógép mellett és vegyszeres tálcák között, hanem a számítógép képernyője előtt. A számítógép a digitális fotózás laboratóriuma, de Virág István nem felvételei tisztítására, javítására, átkomponálására használja ezt az eszközt, hanem új felületek, új struktúrák, új kolorit, új textúrák, egyszóval új vizuális alkotás létrehozására. Ez a tevékenysége pedig a fotográfia világából átvezet a képzőművészetbe. Abból a szempontból, hogy Virág István az érzéki tapasztalat és a megalkotott mű közé beiktat egy adathordozó közeget - a fényképet -, az eljárás második részét bátran nevezhetjük absztrakciónak, hiszen a fotográfia vizuális tartalmait radikálisan visszabontja alkotóelemeire, színekre, vonalakra, felületekre. A belőlük létrehozott nonfiguratív műalkotásokat pedig bátran a konkrét művészet fogalomkörébe sorolhatjuk. Virág István fényfestészetének két fő karakterjegye az impresszív hatás és a kísérletezés. A kettőt együtt talán a konvenciók figyelmen kívül hagyásának is nevezhetjük. A fotókon megjelenő finom textúrák, érzékletes raszterek, kapilláris struktúrák, dimenzionista kompozíciók, kubista mátrixok egyértelművé teszik, hogy a néző egyfajta nemeuklideszi művészettel, a festészetből leképzett fotográfiai művészetmutációval szembesül. A kiállításon szerepel olyan immaginális tájkép, ami egyértelműen a lírai absztrakció fogalomkörébe sorolható, viszont a színkatedrálisok már inkább a multiplikációs algoritmus révén létrehozott, fraktál jellegű alkotásokhoz állnak közelebb, egyfajta transzdimenzionális poétikát sejtetve. Vizuálisan lebilincselők a fotókon megjelenő torzított, roncsolt hasábfelületek, amelyek színkezelésében szinte egymással felesel a redukált színvilág és a harsány kolorit, a penészbe hajló húsrózsaszín és az artériás vér vöröse, a klorofill nyers zöldje. Gyakori motívumként épülnek a fotókba az ívek, valamint az erős asszociációs mezőt kibontó kozmikus felületek, amelyek megidézik az őskáoszból pillanatokra felbukkanó amorf formákat, ezek alakjukat változtatják az erős gravitációs tér hatására, keresik lehetséges explozív alaköltésük adódó pillanatát. A nonfigurativitás mögött rekedt alakábrázolás kétségbeesése jelenik meg ezeken a képeken. Természetesen képzettársításaink révén, a formák, színek és felületek mögött úgy tűnik, mintha ocsmány űrlények, megriadt halak, csókolózó szerelmespár, gyászos varjak, zsákmányra leső rákollók igyekeznének széttépni az őket rabul ejtő képsíkot, pedig csupán színek, szögletes, gömbölyű vagy amorf formák, megfagyott hullámfelületek jelennek meg, látszólag festészeti eszközökkel - szerszámokkal - létrehozva. Akkor végül Virág István művészete festészet-e, vagy fotográfia? Eszközét tekintve az utóbbi, végeredményét tekintve az előbbi, s e kettősséget nem fedi a fényfestészet kifejezés. Sokkal inkább nevezhetnénk egyfajta digitális művészetmutációnak, aminek sajátosságát Virág István képzőművészi érzékenysége adja meg. Az e heti kilátót Virág István fotóival illusztráltuk. MARKOVICS Annamária