Magyar Szó, 2011. június (68. évfolyam, 124-149. szám)

2011-06-11 / 133. szám

2011. június 11., 12., szombat-vasárnap iltaut­ó kilato@magyarszo.com KILATO 21 ­ „Mindenki Mártikája Béres Márta: One-girl show, Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka Mennyit mutathat meg magából egy színész egy előadás során? Pontosabban, mit mutathat meg? Mennyi lehet mozdu­latainak valóságtartalma, mennyi a szövege? Főleg akkor, ha nincs szabály, ha az előadás magáról a színészről szól. Van-e határ, van-e olyan vonal, amelyen nem léphet át, mert akkor már csontig csupaszítja magát, és belepusztul egyetlen előadás­ba? Valóság vagy fikció, ha a Béres Márta nevű szerepet a Béres Márta nevű színésznő játssza el? A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház legújabb előadá­sáról éppen ezt nem lehet eldönteni, hiszen ami a színpadon zajlik, ugyanannyira lehet a valóság, mint egy képzelet szülte másik élet. Mert mit látunk? Áll a színpadon egy nő kisesté­­lyiben, és arról beszél, hogyan juthatnak a színésznők jobb szerepekhez, hogy konkrétan „ő” hogyan jutott egy belgrádi fellépéshez. Meg hogy általában egy nő mi mindenre képes, ha előrébb akar jutni. Valós adatokat, valós történeteket, valós személyeket emleget. Akaratlanul is elhisszük neki tehát a darab többi részletét is. Egy orgiába fulladt éjszaka meséje után le is veti a „szép ru­háját”, és teljesen hétköznapivá válik, olyanná, mint amilye­nek mi, a közönség vagyunk. Elhiteti velünk, hogy ő is egy közülünk, hogy bármelyikünk állhatna fenn a színpadon, és mesélhetne az életéről, ami ugyanannyira érdekes lenne, mint amiket ő mond. A gyermekkortól a színművészeti akadémiáig, S­rbán Andrással való megismerkedésétől a mostani előadásig semmi irreálist nem hallunk. Innentől viszont két alternatívát kínál fel: világhírnév vagy teljes feledés. Erre most még nem tudjuk a választ, hatvan év múlva meg már úgysem emlék­szünk az előadásban elhangzottakra. Áll ez a szép lány a színpadon, és több-kevesebb sikerrel kommunikál a közönséggel. Milyennek látjuk őt? Mit gondo­lunk róla? Mit tegyen még, hogy megszeressük? Amit értünk, a nézőkért tesz, az éppen elég. Megmutatja legbensőbb énjét, legmélyebb gondolatait, legtitkosabb vágyait. És azt a mérhe­tetlen alázatot és szeretetet, amit a színpad, a színház és közön­ség iránt érez. A közönség pedig viszontszereti. Nem is tehet másként. Ez a lány lenyűgöző. Az eszköztelen, díszlettelen színpad kényszeríti a nézőt, hogy csak és kizárólag a történetre figyeljen, és arra az ember­re, aki mindezt meséli. Arra az emberre, aki egy széken, egy mikrofonon és egy banánon kívül nem használ semmit. Azaz mégis: saját testét. Béres Márta (a színésznő és a karakter) pillanatról pillanatra változik valaki­ valami mássá a színpadon: hol kislány, hol öregasszony, hol csak egy entitás, egy eszmény. Ezért is feleslegesek a már túl sokszor látott, sablonos, polgár­pukkasztónak szánt jelenetek, például a banánevés közbeni szemkontaktus, az orális szex bemutatása vagy a csontváz megszemélyesítése. Ezek még veszítenek is érdekességükből az őket követő közönségpukkasztgatás miatt. Az a színház, amely felvállaltan nem hagyományos előadásokat tűz műsor­ra, nem kellene, hogy ilyen aprópénzre váltott, szájbarágott mondanivalót akarjon ezüsttálcán kínálni. Amelyik polgár a látottakon megpukkadna, az úgysem megy el az előadásra, aki pedig ott van, az szándékosan van ott, és nem fog pukkadni, mert éppen ilyesmikre számít. Polgárpukkasztás ide vagy oda, az édesapa csontvázával előadott jelenetek képezik az előadás legmegragadóbb, legmeg­­hatóbb, legfontosabb részét. Ritkán látni ilyen erős érzelmeket színpadon. Akkor is, ha tudjuk, hogy a természetesnek ható szöveget nagyon precízen megkomponálták és jól megírták, az időnként el-elcsukló hang­tól és a megfelelően elhe­lyezett szünetektől a legjobb barátnőnknek érezzük Mártát. Miért is ne érez­nénk: bemutatja a család­ját, mesél szüzessége elvesz­téséről, valamint nagyanyja és apja haláláról, megoszt velünk minden titkot. Vagy mindent, amiről mi azt gondolhatjuk: titok. A jeleneteket ugyan zene választja el egymástól, illet­ve köti össze, de nem derül ki, hogy miért pont ezt vagy azt a dalt választották egy­­egy témakörhöz, hiszen sem szövegileg, sem dallamilag nem állnak kapcsolatban a látottakkal. Valószínűleg személyes kötődése lehet a színésznőnek ezekhez a zeneszámokhoz, ezt az elméletet azonban semmi sem erősíti meg. A dalok egyébként szándékosan túl hangosak, hogy ne lehessen a közben elmondott szöveget érteni. Egy néptáncjelenet után Béres Márta annyit mond: Önök a Béres Márta: One-girl show-t látták. És vége. Meghajlás, taps. Ez nem olyan, mint egy zarándokút: nem lettünk jobb emberek, és ő sem lett jobb színésznő (ha szabad őt magát idéznem), mégis... 80 perc után úgy érezzük, megválto­zott valami. Mi cserélődtünk ki, vagy a világ körülöttünk? Pedig „csak” egy lányt láttunk, aki másfél órában összefog­lalta az életét. Absztrakt fotográfia Nem fénykép, nem festmény, hanem fényképészet ■ FEKETE J. József Június hatodikán nyílott meg a Zombori Laza Kostic Műve­lődési Központ galériájában Virág István zombori fotográ­fus Fotóálmok című kiállítása. Noha korábban számos remek címlapfotójával állt közönség elé, most hagyományos fotók helyett képzőművészeti alkotássá transzponált fényképeivel mutatkozott be a nagyérdeműnek. A fotográfusok közt szokatlan, a képzőművészek esetében viszont nem ritka szakmai pályán haladt Virág István vizuális munkássága. A legigénye­sebb nyersanyagtól, a diától indult, az eleve manipulálhatatlan képfelületet adó képkockától, és a fotó minden szegmensébe beavatkozó „labormunkáig” jutott. A kettő között egyetlen közös dolog, hogy mindkét esetben az alkotó maximálisan uralja a vizuális felületet. Aki (még) fényképezett diára, tudja, hogy ahhoz a fotózás magasiskolá­jára van szükség: meg kell találni a tökéletes kompozíciót, a leghatásosabb kivágást, az ideális mélységélességet, az optimális expozíciót, a kellő színszűrőt, mert a fényképezőgép kioldógombjá­nak lenyomása után semmit se lehet módosítani a felvételen, előhívás után a kép eredeti beállításai végérvényesek maradnak. A negatívról készült pozitív képek esetében, még az instant polaroid felvételeknél is különböző utómunkákra nyílik lehetőség, amelyekkel módosít­ható, esetleg javítható az eredeti felvé­tel. A dia tehát tökéletes fegyelmet és szakmai tudást követel. Ha a képző­­művészeti analógiát keresnénk össze­hasonlításul, talán azt mondhatnánk, a rajziskola elvégzése lehet a megfelelő párhuzam. Az alkotó ismeri a pontok, vonalak, síkok, felületek, textúrák, árnyalatok, hangsúlyok és kihagyások bonyolult rendszerét. Ezekből az elsajá­tított ismeretekből kell aztán létrehoznia saját képi világát. Ez a folyamat zajlott le Virág István fényképértelmezésében is. Egy ideig a dia volt számára a kész, befejezett mű, a fotográfia végső terméke, a testet öltött képi realitás. Egyszerre viszont száz­­nyolcvan fokot fordult alkotói koncepciója. Ami addig kész műnek számított, egyszerre nyersanyaggá lett. Nem keretek közé zárt grafikai tartalomként, hanem ismét képzőművészeti analógiával szólva, tubusból palettára nyomott festékként, felhasználhatóvá tett koloritként, amiből a rajziskolában elsajá­títottak alkalmazásával az egyik vizuális alkotásból egy másik vizuális alko­tást hoz létre. Labormunkával, csak nem levilágítógép mellett és vegyszeres tálcák között, hanem a számítógép képernyője előtt. A számítógép a digitális fotózás laboratóriuma, de Virág István nem felvételei tisztítására, javítására, átkomponálására használja ezt az eszközt, hanem új felületek, új struktúrák, új kolorit, új textúrák, egyszóval új vizuális alkotás létrehozására. Ez a tevé­kenysége pedig a fotográfia világából átvezet a képzőművészetbe. Abból a szempontból, hogy Virág István az érzéki tapasztalat és a megal­kotott mű közé beiktat egy adathordozó közeget - a fényképet -, az eljárás második részét bátran nevezhetjük absztrakciónak, hiszen a fotográfia vizu­ális tartalmait radikálisan visszabontja alkotóelemeire, színekre, vonalakra, felületekre. A belőlük létrehozott nonfiguratív műalkotásokat pedig bátran a konkrét művészet fogalomkörébe sorolhatjuk. Virág István fényfestészetének két fő karakterjegye az impresszív hatás és a kísérletezés. A kettőt együtt talán a konvenciók figyelmen kívül hagyásának is nevezhetjük. A fotókon megjelenő finom textúrák, érzékletes raszterek, kapilláris struktúrák, dimenzionista kompozíciók, kubista mátrixok egyértel­művé teszik, hogy a néző egyfajta nemeuklideszi művészettel, a festészetből leképzett fotográfiai művészetmutációval szembesül. A kiállításon szerepel olyan immaginális tájkép, ami egyértelműen a lírai absztrakció fogalom­körébe sorolható, viszont a színkatedrálisok már inkább a multiplikációs algoritmus révén létrehozott, fraktál jellegű alkotásokhoz állnak közelebb, egyfajta transzdimenzionális poétikát sejtetve. Vizuálisan lebilincselők a fotó­kon megjelenő torzított, roncsolt hasábfelületek, amelyek színkezelésében szinte egymással felesel a redukált színvilág és a harsány kolorit, a penészbe hajló húsrózsaszín és az artériás vér vöröse, a klorofill nyers zöldje. Gyakori motívumként épülnek a fotókba az ívek, valamint az erős asszociációs mezőt kibontó kozmikus felületek, amelyek megidézik az őskáoszból pillanatokra felbukkanó amorf formákat, ezek alakjukat változtatják az erős gravitáci­ós tér hatására, keresik lehetséges explozív alaköltésük adódó pillanatát. A nonfigurativitás mögött rekedt alakábrázolás kétségbeesése jelenik meg ezeken a képeken. Természetesen képzettársításaink révén, a formák, színek és felületek mögött úgy tűnik, mintha ocsmány űrlények, megriadt halak, csókolózó szerelmespár, gyászos varjak, zsákmányra leső rákollók igyekez­nének széttépni az őket rabul ejtő képsíkot, pedig csupán színek, szögletes, gömbölyű vagy amorf formák, megfagyott hullámfelületek jelennek meg, látszólag festészeti eszközökkel - szerszámokkal - létrehozva. Akkor végül Virág István művészete festészet-e, vagy fotográfia? Eszközét tekintve az utóbbi, végeredményét tekintve az előbbi, s e kettősséget nem fedi a fényfestészet kifejezés. Sokkal inkább nevezhetnénk egyfajta digitális művészetmutációnak, aminek sajátosságát Virág István képzőművészi érzé­kenysége adja meg. Az e heti kilátót Virág István fotóival illusztráltuk. MARKOVICS Annamária

Next