Magyar Szó, 2014. augusztus (71. évfolyam, 177-201. szám)

2014-08-02 / 177. szám

4 KÜLFÖLD kulfold@magyarszo.com stató 2014. augusztus 2., 3., szombat-vasárnap A demokrácia kudarca A nemzetközi könyvpiacon nem keltett nagyobb érdeklődést két amerikai egyetemi tanár, Daron Asemoglu és James A. Robinson tanulmánya a demokráciáról. Az a körülmény, hogy a belgrádi Politika nemrégiben folytatásokban közölte ezt a tanulmányt, arról tanúskodik, hogy a demokrácia témája és a vele kapcsolatos dilemmák tömkelege mindjobban foglalkoztatja a közvéleményt, nemcsak nálunk, hanem a világban általában. A két amerikai egyetemi tanár ugyanis annak bebizonyítására vállalkozott, hogy a demokrácia lényeges tényezője - feltétele és hajtóereje - az országok gazdasági fejlődésének. Ezzel egyben kísérletet tesznek a demokráciába vetett hit visszaállítására. Azok után, lehet, hogy továbbra is érvényes Churchillnek az a megállapítása, hogy a demokrácia nem jó, de a legjobb, amit az ember eddig kitalált. Nemcsak a világgazdaság alakulása, hanem az a tény is, hogy a mostani gazdasági válság megoldására a demokrácia ilyen vagy olyan korlátozásával kísérleteznek, arra utal: vannak rendszerek, amelyek a gazdaság fejlesztésében hatékonyabbak. Az amerikai tanárok érvelése meggyőzően hat, amikor azt mutatják ki, hogy az USA és Mexikó kb. azonos gazdasági szintről indult, ám az USA azért tudta a gazdasági fejlődésben messze maga mögött hagyni Mexikót, mert demokratikus rendszere volt. (Bár itt is kérdés lehet, hogy mi az ok és mi a következmény. Mert lehet, hogy a helyzet az általuk ismertetettnek a fordítottja: az USA azért lehetett demokratikusabb, mert gazdasági fejlődése sikeresebb volt.) Amikor azonban azt fejtegetik, hogy Sierra Leone azért jutott a teljes rothadás, az állam szétesésének állapotába, és Zimbabwe azért ment gazdaságilag tönkre, mert nem a demokratikus megoldásokat választotta, akkor már az a benyomásunk, hogy a helyzet bonyolultabb. Inkább arról van szó, hogy nem volt meg a lehetőségük a demokratikus megoldások választására. A két amerikai kísérletére most mi nem csak azért utalunk, mert érzékeltetni akarjuk a demokrácia kérdései iránt megnövekedett érdeklődést, hanem azért is, mert e kérdések vizsgálatához két tanulságos, ezekben a hetekben lejátszódott eseményre akarjuk felhívni a figyelmet. Az egyik azt mutatja, hogy a demokrácia diadala hozhat olyan rosszat is, ami elindíthatja a tekintélyuralom új formájára való visszatérés folyamatát. A másik pedig azt, hogy a demokráciának győzelme után még sok problémával kell megküzdenie, és a sikerek elmaradása azok megoldásában csalódást, a közönynek, a populizmusnak vagy éppen a szélsőségeknek az erősödését hozhatja. Az első tanulságot a nemrégiben lezajlott egyiptomi elnökválasztás kínálja. Mint ismeretes, az arab világon végigsöprő, arab tavasznak elkeresztelt forradalmi hullám meghozta az ország modernizálásának és fejlődése meggyorsításának nasszeri kísérletével megteremtett, de időközben a korrupció és a lépésképtelenség martalékává vált tekintélyuralmi rendszer megbuktatását, kikényszerítette Mubarak elnök lemondását. A forradalmi hullám győzelme után azonban gyorsan kiderült: a tömegmozgalomnak csak egyik összetevője volt, hogy a lezajlott gazdasági fejlődés, a globális világgazdaságba való bekapcsolódás már nem fér a hatalom által megteremtett szűk keretek közé, hanem ki akarja kényszeríteni a demokratikusabb megoldásokat. Az eléggé szervezetlen és program nélküli demokratikus erőknél a továbbfejlődést azonban erőteljesebben befolyásolják azok az erők, amelyek azért fordultak Mubarak ellen, mert nem tartották eléggé mohamedánnak. A 2012-ben, 13 jelölttel megtartott első demokratikus elnökválasztás a Muzulmán Testvériség által alapított Szabadság és Igazságosság Pártja jelöltjének, Mohamed Murszinak a győzelmét hozta. Erre rögtön megkezdődött a mohamedán vallás szerepe, befolyása erősítésének folyamata, olyan intézkedésekig mint az, hogy minden üzletnek este tízkor, a vendéglőknek éjfélkor be kell zárniuk egy egész éjszaka élő 20 milliós városban. Ez a próbálkozás kiváltotta a demokratikus erők ellenállását, és amikor már az a veszély fenyegetett, hogy a két erő összecsapása polgárháborús állapotot teremt, közbelépett a katonaság, és - éppen egy évvel ezelőtt - átvette a hatalmat. Ez a rendszer lényegének megfelelően példátlan erőszakkal lépett fel a mohamedán ellenállással szemben. A tüntetések elfojtására 1400 embert megöltek és 15 ezret letartóztattak. Ezenkívül olyan elképesztő lépésekhez folyamodott, mint az, hogy egyetlen rendőr megöléséért az egyik perben 529, a másikban 683 halálos ítéletet mondtak ki. Ilyen előzmények után a katonaság jelöltje, Abdel Fattáh esz-Szíszi a szavazatok 94,5 százalékával megnyerte az elnökválasztást,, és lehetőséget kapott egy új tekintélyuralmi rendszer megteremtésére. A másik tanulságos esemény a Dél-afrikai Köztársaságban játszódott le. Mint ismeretes ebben az országban az 1964-ben életfogytiglani börtönre ítélt, onnan 1990-ben szabaduló Nelson Mandela vezetésével történelmi diadalt aratott a demokrácia: eltörölték a fekete többséget másodrendű polgárként kezelő apartheid rendszerét. Ez a nagy jelentőségű fordulat azonban nem hozta meg azt az eredményt, amit a tömegek vártak tőle. Elsősorban az ország gazdasági fejlődése lelassult: ma már nem Dél-Afrika, hanem Nigéria a kontinens első gazdasági hatalma. A tömegek azonban jobban megérezték, hogy a szegénység és az aránytalanság maradt. A szegénység, amelyet a mostani gazdasági válsággal járó 24 százalékos munkanélküliség még súlyosbított. Az aránytalanság: a fehérek átlagban hatszor annyit keresnek, mint a feketék, csak annyi változott, hogy fekete bőrűek is kerültek a gazdagok közé. Ez hozta meg Mandela Afrikai Nemzeti Kongresszusa támogatottságának lemorzsolódását a nemrég tartott parlamenti választásokon. Bálint István A tenger kincse újraegyesít? Szabó József Kíméletlen harcok helyszíne volt negyven éve a ciprusi Nicosia nemzetközi repülőtere. A szigetet 1974-ben megtámadó török hadsereg előrenyomuló alakulatait igyekeztek feltartóztatni a helyi görög és az anyaországukból érkezett fegyveresek. A repülőtér végül ENSZ fennhatóság alá került, s a harcok beszüntetése óta a „senki földjén” áll. Elhagyatottan, kihalt területen, a megosztott Ciprus egyik szimbólumaként. Ciprust pedig egy 180 kilométer hosszú védőzóna választja két részre, amely a török invázió utáni állapotokat jelzi: azt, hogy az egykor egységes sziget négy évtizede megosztott. A törökök továbbra is megszállva tartják az általuk elfoglalt északi országrészt, miközben a sziget másik - maradék kétharmad - részében a helyi görögök élnek. Törökországi katonák 1974 júliusában nyomultak be Észak- Ciprusra. Ankara az ott élő török közösség, vagyis a török ciprióták megvédésével indokolta az inváziót. Az alkalmat a katonai beavatkozásra a Görögországgal történő egyesülést sürgető helyi görög nacionalisták puccsa szolgáltatta. A ciprusi görögök, azaz a görög ciprióták azonban - több állammal együtt - kezdettől fogva megszállónak tartják Törökországot. Az intervenció után a sziget két nemzetiségi területre szakadt. A nagyobbik részben, a 2004 óta EU- és 2008-tól euróövezeti tag „görög” Ciprusi Köztársaság működik, a kisebbik (északi) területen pedig az Észak-ciprusi Török Köztársaság (TCKK). Utóbbit a helybeliek 1983-ban önhatalmúlag kiáltották ki, de hivatalosan egyetlen állam sem ismeri el, kivéve Törökországot. A TCKK-ban szinte csak török ajkú lakosság él, ami az Ankara irányításával végrehajtott etnikai tisztogatás és a „lakosságcsere” következménye. Évtizedek alatt tengernyi - egymás iránti - előítélet, gyűlölet és ellenséges érzelem halmozódott fel mindkét közösségben. Mindezt a média, az oktatási rendszer, a politika és több más tényező csak fokozta. A megosztottság napjainkban is mérgezi a két közösség, valamint a görög cipriótákat támogató Athén és a helyi törököket oltalmazó Ankara kapcsolatát. A régóta haragos szomszédoknak számító Görögország és Törökország viszonyát ezenkívül az égei-tengeri szigetek némelyike feletti fennhatóság kérdése is rontja. Ez olykor feszültségeket okoz a NATO- ban is, melynek mindkét ország tagja. A harcok 1974-ben szerencsére nem tartottak sokáig. A szemben állók - az ENSZ közvetítésével - már augusztusban tűzszünetet kötöttek, a béke azóta folyamatos. Bár a sziget nem egységes, és Nicosia továbbra is az utolsó kettéosztott európai főváros, a helybeli görög és török közösség óvatos lépésekkel próbál közeledni egymáshoz. Alighanem azért, hogy idővel felszámolják a megosztottságot, ami persze nem csak tőlük függ. Sőt, sokkal inkább a térség felett őrködő nagyhatalmak alkuitól, egymás közötti viszonyától. Athén és Ankara az elmúlt tíz évben többször is megpróbálta javítani kapcsolatát, amely Ciprus megosztottságán is változtathatna. Az ENSZ közvetítésével zajló ciprusi béketárgyalásokon azonban még nem sikerült átfogó megoldást találni a négy évtizedes problémára, ezért a rendezés még várat magára. A világszervezet erőfeszítéseinek eredményei szerények, de az utóbbi években mintha sikerült volna előrelépni. Ez annak köszönhető, hogy a regionális politikában fordult a szél, amely inkább a megbékülés irányába sodorná a szemben állókat Cipruson. Az oktatási rendszerben szintén érezhető pozitív szemléletváltás. A ciprusi görög és török történelemtankönyvek szellemisége fokozatosan változik, ami abban is megnyilvánul, hogy a két közösség fiataljait az együttélésre, és az együttműködésre próbálják nevelni. Nikosz Anasztasziadesz, a „görög” Ciprus elnöke tavaly szeptemberben az ENSZ-ben közölte: a megbékélés érdekében országa készen áll a problémákat napirendjére tűző megbeszélésekre. Bejelentése után néhány hónappal - a világszervezet égisze alatt - meg is kezdődtek ismét a tárgyalások a sziget megosztottságának felszámolását szolgáló közös megoldás kidolgozásáról. Anasztasziadesz és Dervis Eroglu észak-ciprusi „államfő” idén februárban - épp a nicosiai repülőtéren - alá is írt egy közös nyilatkozatot, amivel új lendületet adtak a béketárgyalásoknak, és a rendezésnek. Az előző egyezkedés 2012-ben szakadt meg, de ezúttal már egy új terv alapján igyekszik a két közösség elhárítani a problémákat. A koncepció szerint a sziget a jövőben - két közösséget tömörítő - föderatív államként működne, amelyet egy központi kormány irányítana. A Ciprus újraegyesítését szolgáló párbeszéd fontosságát hangsúlyozta júliusban Abdullah Gül török államfő és Derviş Eroglu, a török ciprióták elnöke is. A megbékélés és a szembenállás felszámolásának sürgetése nem véletlen. Ciprus geopolitikai és stratégiai jelentősége ugyanis felértékelődött az utóbbi években. A Közel- Keleten tomboló háborúk, fegyveres konfliktusok és zűrzavar miatt megnőtt a védelempolitikai jelentősége. Legalább ilyen fontosak tengeralatti kőolaj- és gázkészletei. Ezek alternatívát jelenthetnek az orosz energiahordozókkal szemben. Úgy tűnik, hogy Ciprus újraegyesítésének ezúttal a gazdasági okai kerültek előtérbe. Az egyesülés után az országnak vélhetően sokkal könnyebben menne a sziget körüli tengerfenéken rejlő természeti kincsek - mindenekelőtt a néhány éve felfedezett hatalmas földgáz- és kőolajtartalékok - kiaknázása, exportjának megszervezése, lebonyolítása. A tárgyalások mellett szól a ciprusi (bank)válság is, amely letaglózta a görög országrész gazdaságát, az államot pedig a csőd peremére sodorta. A ciprusi görög-török viszály megoldása ebben a helyzetben tehát csakis előnyére válhat a szigetnek, amely az egység megteremtésével erőteljesebben léphetne fel a különböző problémák ellen. A kapcsolatok rendezése esetén a földgáz és a kőolaj együttes kiaknázása sokat lendíthetne az ország gazdaságán. Még akkor is, ha a gáz- és olajmező nagyobbik része izraeli felségvizek alatt húzódik. Brüsszel és Washington ugyancsak elkötelezett a ciprusi görög és török közösség közötti dialógus támogatásában. Ezért is gondolják sokan, hogy az eddigi próbálkozásokhoz képest a rendezés esélyei ezúttal talán jobbak. Beta/AP Egy asszony virágot helyez az 1974-es török invázió idején elesett katona sírjára a kettéosztott Nicosia katonai temetőjében Az oroszok most a legboldogabbak Az orosz társadalom soha nem volt ilyen boldog mint most - állítja egy csütörtökön megjelent felmérés annak ellenére, hogy a hidegháború vége óta példátlanul válságos Moszkva viszonya a Nyugattal, és a gazdaságát szankciók sújtják. A francia hírügynökség által a hatalomhoz közelállónak nevezett VCIOM közvéleménykutató intézet szerint a társadalmi közérzet mutatói három hónapja emelkednek, és kivételesen magas szinten stabilizálódtak. Az élettel való elégedettség indexe történelmi csúcspontra (79 pont) nőtt, az anyagi jólét (76 pont) és a társadalmi optimizmus mutatója (72 pont) szintén magas. A megkérdezett 1600 ember 23 százaléka ugyanakkor elképzelhetőnek tart egy háborút Oroszország és a szomszédai között, ami 10 százalékponttal több mint egy évvel ezelőtt. Az embereknek „csak negyede” támogatná viszont, hogy katonákat küldjenek Kelet-Ukrajnába. Az intézet megjegyzi, hogy az oroszok nagyobb része nem tekint katonai fenyegetésként a Nyugatra, csak 13 százalékuknak ez a véleménye. A nemrég készült más felmérések szerint az emberek nem félnek a gazdasági szankcióktól, és a közgazdászok sem hiszik, hogy ezeknek azonnal hatásuk lesz a lakosságra. Vlagyimir Putyin elnök népszerűsége a 80 százalék fölött jár, amióta Oroszország bekebelezte a Krím félszigetet, és soha nem volt 60 százalék alatt a 2000. évi hatalomra kerülése óta. (MTI/AFP) Halálraítélteken kísérleteztek japánok Kínában Kínai halálraítélteken kórtani kísérleteket végeztek a japán megszállók az 1930-as évek második felében - erről tanúskodik egy japán tiszt csütörtökön Pekingben nyilvánosságra hozott írásos vallomása. Kínában július elején jelentették be, hogy megkezdik olyan japán háborús bűnösök vallomásának közreadását, akiket a második világháború után katonai bíróság elé állítottak és elítéltek. Az állami archívumok központi hivatala weboldalán negyvenöt japán katona kézzel írt vallomását teszik elérhetővé, a dokumentumokból naponta egyet töltenek fel a világhálóra. Ucugi Takeo, a japán katonai rendőrség tisztje, aki 1945 végén esett fogságba, 1954-ben fedte fel, hogy egy kínai halálraítéltet maga vitt be a katonai kórházba 1937 novemberében, majd 1938 januárjában ő adott parancsot egy másiknak a kórházba szállítására, a sebész „Ono százados” kezei alá. A harmadik alkalommal Ucugi letartóztatottjai közül egy köztörvényes bűnöző kötött ki a hszincsingi 2- es számú japán katonai kórházban. Pekingben a múlt hónapban jelentették be, hogy Kína az UNESCO világemlékezet listájára szeretné felvetetni azokat a dokumentumokat, amelyek a 2. világháborúban szexrabszolgaságra ítélt nőkkel kapcsolatosak, mert a kínai történészek és politikusok úgy vélik, ezek részei az egyetemes kulturális örökségnek. A közelmúltban az is elhangzott, hogy Északkelet-Kínában rekonstruálják a japán hadsereg hírhedt 731 -es egységének szinte teljes mértékben elpusztított biológiai laboratóriumát és börtönét, hogy jövőre, a japánellenes háborúban aratott győzelem 70. évfordulóján megnyithassák a nagyközönség előtt. A titkos rendeltetésű gigantikus telepen a kutatók kísérleteik nagy részét élő embereken végezték; nem ritkán altatás, érzéstelenítés nélkül operáltak, boncoltak. Több mint 10 ezer ember pusztult el itt, köztük kínai, szovjet, mongol és koreai civilek, hadifoglyok. Sajtóbeszámolók utalnak arra, hogy a háborús emlékek utóbbi időben történő aktív megjelenítését Kínában azért érzik szükségesnek, mert a japán kormányfő és jobboldali politikusok több ízben megkérdőjelezték a japánok Kínában elkövetett háborús bűncselekményeinek megtörténtét. (MTI)