Magyar Ujság, 1871. október (5. évfolyam, 225-250. szám)

1871-10-25 / 245. szám

245-ik szám. V. évfolyam. Szerda, 1871. October 25. Kiadó-hivatal: Lipót-utcza 11. sz. földszint. s ide intézendő a lap anyagi ré­szét illető minden közlemény, n. m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli panaszok és a hirdetmények. AGYAR ÚJSÁG POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztőségi iroda: Lipót utcza 11. szám, földszint. Ide intézendő a lap szellemi részét illető minden közlemény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fogadtat­nak el. Előfizetési Ar: Vidékre postán vagy helyben ház­hoz hordva. Egész évre . . . . 20 frt — kr. Félévre...................10 „ — „ Negyedévre . . . 5 „ — „ Egy hónapra ... 1 „ 70 „ Egyes szám ára 10 kr. Hirdetési dij: 8 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 12 kr., többszörinél 9 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér : 5 hasábo­­petitsor 25 kr. mefizetés a „Magyar Újság“-ra egy évre . . 20 forint — kr. félévre ... 10 „ — „ évnegyedre . 5 „ — „ egy hóra . . 1 .. 70 „ Az előfizetési pénzek A „MAGYAR UJSÁG“ kiadó­­hivatalához (Pesten, Lipót utcza 11. sz.) intézendők. Az előfizetést legczélszerű­bben pos­­tautalványnyal eszközölhetni. Pest, October 24. Ha a ma érkezett híreknek hitelt adhatunk, az elhatározás tegnap megtörtént. Sokan ezt azon körülményből is igyekeznek kimagyaráz­ni, hogy Andrássy Bécsből ma visszaérkezett. Lehet, hogy így áll a dolog, de ha a jelen viszonyokat tekintjük, azt fogjuk észrevenni, hogy a nagyobb válság még csak ezután követ­kezik. Hogy az elhatározás mily értelemben történt meg, erről ez ideig még semmit sem lehet tudni, de a homály nem­sokára el lesz oszlatva, miután a leirat a cseh országgyűlésnek valószínűleg már elkü­ldetett. A leirat szerkezetét illetőleg Hohenwart az ellenpárt kivonatai irányában engedékenysé­get tanúsított, további elhatározását azonban attól téve függővé, hogy a cseh országgyűlés mily magatar­tást foglaland el a leirattal szem­ben. Hohenwart tehát csak azon feltétel alatt engedett, ha sikerülene a cseh vezéreket a mi­nisztertanács által a szerkezetben tett módosí­tások számára megnyerni. Midőn a leirat tegnap a minisztérium elé ter­jesztetett, az uralkodó azt indítványozá hang­súlyozni, hogy a magyar kiegyezés nem fog utólagos jóváhagyás alá vonatni, az arra vo­natkozó törvények csak oly módon fognak megváltoztathatni, a­mint létre­hozattak. Az ausztriai országok államjogi helyzete az alkot­mány által van meghatározva. Az osztrák minisztérium tehát, a­mint az eddigiekből kitűnik, egész határozottsággal lé­pett föl s ha a csehek a leirat mostani szer­kezete miatt vonakodnak majd a reichs­­rab­ba képviselőket küldeni, a válság, mely ma jóformán még véget sem ért, egész élességé­ben újra előtérbe lépend. Nem szabad szem elől téveszteni egy fontos mozgalmat, mely a cseh kiegyezés által hoza­tott szőnyegre s ez az osztrák-német határozott fellépése s a nagy Németországgal való kacsin­­gatása. Az egyes országok fővárosaiban zajos ülések tartatnak s mindenütt a német egység eszméje mellett hoznak határozatokat. A franczia hivatalos egy közleményt hoz, mely­ben visszautasítja a bonapartisták részéről elszórt azon rágalmakat, melyek szerint Thiers illetményeit csak azért fizetteti aranyban, hogy az agróból előnyt húzzon. A „Journal Officiels“ kijelenti , hogy Thiersnek 60,000 franknyi illetményes bankjegyekben fizettetnek ki, és megjegyzi,hogy a bonapartisták nem felejthetik el azt, hogy Francziaország a császárságnak kö­szönheti csak fájdalmas helyzetét,de a kormány nem védtelen, és t­zelmeiket elnyomni tudja. — Hazugságaiknak nem sikerülend azokat, kik Francziaország szerencsétlenségének okozói, fel­cserélni azokkal, kik épen azon fáradoznak, hogy azt helyreüssék. Az „Independance“ tudósítása szerint alkudozások már folynak az iránt, hogy Fran­­cziaországból a német csapatok végleg hazahi­vassanak. A versaillesi minisztertanács elhatá­rozta, hogy a kamara elé törvényjavaslatot ter­­jesztene a Bonaparte család száműzetéséről. Különben a franczia kormány minden intéz­kedése azt mutatja, hogy a bonapartista moz­galmaknak nagy fontosságot tulajdonít. A „Ti­m­­e­s“ tudósítása szerint ez fölösleges, mert a franczia nép a Bonaparte családot szive mélyé­ből gyűlöli, s csak a­kik uralomra jutása által hasznot vélnek húzni, izgatnak mellette. Az el­lenszenv nem­régiben nyilvánult, midőn Napo­leon ha Valenceba érkezett, a pályaudvarnál nagy néptömeg tüntetést fejtett ki ellene, úgy, hogy csak a praefect közbejövetele által utazha­tott tovább a­lig sértetlenül. Érdekes tudni,hogy a német „St. Petersburger Ztg.“ miként nyilatkozik a cseh javaslatról.„E kis népnek — mond az említett lap — mely alig számlál valamivel többet 4 millió embernél, hiúsága és egoismusa még soha sem lépett fel oly szemte­len módon, mint e javaslatban, melyben új al­kotmányt akar Ausztriára erőszakolni. Már a magyarok vállalata sem volt ment minden túl­terjeszkedéstől, hanem hogy a csehek most Ausz­tria nyugati felében a magyarokat kezdik maj­molni s az itt aránytalanul nagyobb számú né­meteket akarják politikai vezényletük alá haj­tani, s ez sokkal komikusabb, mint tragikus benyomást gyakorol. E népecskének, mely alig néhány évtizeddel ez­előtt fedeztetett fel, hiú pártvezérei teljesen félreismerték a kort és azt, hogy mi nem vagyunk a középkorban, midőn egy új néptöredék isolált életet folytathatott. ------A foederalismust nem lehet csak félig ke­resztül vinni; ez fajháborúra vezet, melynek vége és kimenetele belát­atlan.“ A „Daily Telegraph“ berlini tudósí­tója az említett lapnak azt távírja, miszerint bi­zonyos, hogy a Gasteinban Ausztria s Németor­szág részéről folytatott konferencziákban azon megállapodás jött létre, hogy az internazionale ellen erélyes rendszabályokat fognak használni. Olaszország szintén fölszólíttatott a hozzá­járulásra, de ez e tekintetben nagy ellenkezést tanúsított s végre is a faggatások elöl ki akar­ván térni, azt válaszolá, hogy Olaszország izga­­tói, mint Mazzini, nincsenek az „Internazionale“­­lal összeköttetésben, sőt irányában ellenzéket képeznek. A párisi lapok közül a „Constit.“ Ausztriá­nak végromlását látja a szláv elem praevalen­­tiájában ; a csehek s lengyeleknek egykori bi­rodalmuk helyreállítását illetőleg egy európai állam által sem fognak támogattatni. Oroszország, hiteles tudósítások szerint há­ború esetében az új hadszervezés folytán 1 mil. 653,393 embert 59,054 tiszttel képes sikra állí­tani; ebből a Kaukázusra 4071 tiszt s 163,211 közvitéz esik ; az ágyuk száma 2574-et tesz. A kozákok s nemzetőrség­e számításba nincs föl­­véve. Csupán a doni kozákok 64,000 lovast 116 ágyúval képesek sikra állítani. Az olasz király november második felében fog Rómába menni, hogy a télen át állandóul ott lakjék s a farsangon fényes estélyeket ké­szül adni. Az angol királyné megtagadta az amnestiát az elfogott fémektől, mert ezek a hadsereghez tartoznak. Pénzügyi kérdések.^) .........mi­­,in II. Kiu­m a stratégiai utak tárgyában emlék­iratot fog terjeszteni a törvényhozás elé, melyben a közutakra 1872-ik évre pót­lólag 280.000 forintot kér megszavaz­tatni. A közutak mielőbbi helyreállítása és jó karban tartása, mondja az emlékirat, ma már egy oly követelménye közleke­dési ügyünknek, melyet legfontosb állam­érdekeink megsértése nélkül elhallgatni nem lehet, és a­melyet úgy hazánk anya­gi fejlődése mint pedig és főleg az or­szág nyugalma és biztonsága szempontjából, a lehetőségig kielégítni múlhatlanul szükséges. Figyelmeztet ezen emlékirat, hogy Poroszország a közelebbi hadjárat alkal­mával nem lett volna képes 14 nap alatt 600.000 embert harczkészen a franczia határra állítani, ha czélszerű­en berende­zett közlekedési eszközökkel nem bírt volna . Magyarország észak és keleti oldalán 512 mértföld utat jelöl ki, jókarba helyhezés végett. Ezen 512 mértföld út közül 2021/2 államkezelés, 2571/2 a törvényhatóságok kezelése alatt van s csak 52 mértföld len­ne egészen újból építendő. A terhek sú­lyát tehát a törvényhatóságok vinnék, de hogy ebben se legyen a törvényható­ságoknak semmi önállóságuk, ez eset­ben­­ a minisztérium azon feltételhez kívánja kötni a segélyzést, hogy a tör­vényhatóságok a szükséges munkaerőt a kir. kormány e czélra kiküldött műszaki közegének rendelkezése alá bocsássák. Stratégiai szempontokból több mint 6000 négyszög mértföld területen csupán 512 mértföldet jelölni ki rendbehozás vé­gett és csupán 52 mértföldnyi új utat tervezni, holott összes Magyarország fe­neketlen útjairól világszerte hires s mind­ezen nagyfontosságu teendőkhöz csak 280.000 forintot kérni és pedig tisztán 1872-ik évre csakis 150.000 frtot, holott az ország nyugalmát és biztonságát akarja megvédni a közmunka - közlekedési mi­nisztérium . . . valóban oly eljárás, mint­ha itt a fődolog mégsem annyira az or­szág nyugalma és biztonsága, mintsem inkább azon kezdeményezés lenne, misze­rint a megyéket e téren is teljesen saját hatásköre alá vonhassa a kormány­. Gondolja-e a pénzügy­ér, hogy mai világban, midőn a védelmi erő fokozása aránylagos kezd lenni az abba fektetett pénzösszegekkel, megmentheti az orszá­got az északról s keletről ugy látszik mindinkább fenyegető ellenséges hadse­r­ Tegnapi czikkünk 4-ik kikezdéséből néhány szó kimaradván kérjük azokat így olvasni: „a magyar fél is aligha tudhatja, mert ezt csak a másik fél tudja, mely természetes hogy nem fogja készségesen kiadni kezei­ből az ellene szolgáló adatokat regektől évenkint, 150,000 frtnyi ilynemű befektetésekkel ? Gondolja-e hogy azon 4.306,219 írttal, melyet a közlekedési és közmunka minisztérium­a 1872-ik évre Magyar-, Horvát- s Szlavonország összes kőutainak fentartására kér, oly karba helyezi kőutainkat, minek például azon poroszországi utak, melyeken 14 nap alatt 60.000 embert lehetett öszponto­­sítni ? Ezt egy „pénzügyér“ nem gondol­hatja. Pedig ne feledje a magyar királyi pénzügyér, hogy még mindig háta mögött áll az a nagyhatalom, melyet tulajdon­kép osztrák hadseregnek neveznek — az ő temérdek, kielégíthetlen követeléseivel szintén az ország vagyis „monarchia“ nyugalmának s biztonságának fentartása czimén. Kétségkívül kellő tudomása van a magyar királyi pénzügyérnek arról, hogy az „osztrák-magyar“ hadügy­ér a határ­őrségi erdőket szintén az említett czimen szándékozik pénzzé tenni. De biztos tu­domása lehet arról is, hogy még csak a most hirdetett eladást sem lehet létesíteni, 1., mert 11,475 hold erdő termését, 533,832 szál fát,melynek tovaszállításá­­hoz most évenként 300,000 szekér kelle­ne, a helyszínéről 8 év alatt a mostani közlekedési utak s eszközök mellett a vevő, ha ingyen kapná, sem volna képes tovaszállítani, 2. mert annyi temérdek fáj, ily viszonyok közt nem is lehet méltányos áron egyszerre eladni, elhelyezni, holott a h­adü­gyérnek a 8 évi termés ára nem­de mind most egyszerre kellene. A had­­ügyér pénzművelete nem sikerülvén, pe­dig természetes, hogy az ő véletlen szük­ségeinek kielégítése végett legközelebb is a pénzügy­éreket fogja megkeresni. A védelmi erő fokozásán kívü­l, mely könnyen elnyelheti az ország összes jö­vedelmét a­nélkül, hogy tényleg bebizo­nyulna : valóban fokozódott-e a véderő, mely után pedig oly forró vágygyal epe­­deznek az európai kormányok, mint a for­ró lázban sintődő betegek a fris víz után, ott van egy másik vágy, a felvilágosodás, az okulás, értelmesbülés vágya, mely után Európa népei kezdenek epedezni, s mely szintén csak pénz és ismét csak pénz által­ elégíthető ki. És a népek, melyek különben sem táplálnak hódítási vágyakat egymás irá­nyában, melyek tehát méltán kárhoztat­ják a fegyverkezés rendszerét, „jogosan kívánhatják, hogy a pénzügy jelentéke­nyebb súlya a hadügyről mindinkább át­menjen a népnevelés ügyére. Kívánhatják ezt épen az ország nyu­galmának s biztonságának tekintetéből is, mert elvégre a csatákban is nem a nyers erő, nem a fegyver, nem a közle­kedési eszköz stb., hanem főkép az érte­lem bir döntő súlylyal, s hiában áldozunk milliárdokat a czifra hadsereg gépies sakk­vonásainak pontos teljesítése végett, ha bernnek hiányzik a lélek, a kellő képzett­ség hivatásuk betöltéséhez. S hol veszi az ehez kellő pénzösszeget, ha t. i. a népek jogos kivánalma valahára teljes mérvben előtérbe léphet: a pénzügyér. A czifra, óriási hadseregek tartását csakis mostanában kezdték az „állam“ első szükséglete gyanánt elismerni a tör­vényhozó testek, mióta t. i. semmit nem képesek a kormánytól megtagadni. Nem rég, 1826-ban még Ferencz császár s ki­rály is saját bevételeiből adogált éven­kint 7.402.317 frtot a hadseregre, s meg­határozta, hogy: „a katonai szükséglet 38 millió frtot meg nem haladhat“ misze­rint ezen czélra a kincstár részéről csak 30.597.000 frt s az is mint csak „pótlék“ (bár kissé nagyon is nagy „pótlék“) irá­­nyoztatott elő. S hová jutottunk most, a­midőn a hadsereg elnyeli a népnevelés költségeit, elvonja munkájától s iskolái­tól a nép fiatalságát, sőt felemészti még a saját fegyvereire, közlekedési eszkö­zeire kellő költségeket is ?! Ezen aránytalanságoknak előbb-utóbb meg kell szű­nniök, s a pénzügyér sokban enyhítheti azon erőszakos rázkódtatáso­­kat, melyek ily rendszer­változás alkal­mával előtérbe léphetnek, ha a túlcsapon­­gó kívánalmakat mindinkább medrébe szorítván, az erőszakkal háttérbe nyomott érdekeknek mindinkább tért enged, az államköltségvetések alkalmával — mi­kép azt a jövő évi költségvetésben fel n­e­m találhatjuk. A század elején 1810-ben, midőn a pénzzavar szintén a hadseregre tett áldo­zatok következtében tetőpontját látszott elérni, az előbb említett uralkodó a nádor­hoz egy iratot intézett, melyben hangsú­lyozta, hogy a monarchia pénz­zavarából, Magyarország áldozat­készséges hozzájárulása nélkül nem ké­pes menekülni és evégett az országgyű­lés által egy javaslatot szándékolt elfo­gadtatni, miszerint az egyházak, megyék szabad királyi városok 20 évre köteleztet­­nének bizonyos vagyonadó fizetése mel­lett a pénzrendszer (valuta) helyreállítá­sához járulni. A javaslatban, melyet e czélra a m. kir. kamara készített, az egyház 20 éven át következendő fizetésekre volt felszó­lítva : esztergomi érsekség 250.000 frt, veszprémi 100.000 forint, nagyváradi 120.000 frt, kalocsai 100.000 frt, nyitrai 85.000 forint, pécsi 80.000 forint, zágrábi 80.000 frt stb. stb., melyek az akkori tiszta jövedelem 1/3 részének mondattak, s az apátságok, prépostságok és káptala­nok jövedelmeinek ág-aival összesen 2.065.000 frtra rúgtak. A magyar törvényhozás nem fogadta el ezen javaslatot, mert tudta, hogy az osztrák valutát helyreállítani segélyezés útján Magyarország sem képes, hanem — csak — a bukás nyílt bevallása s a hadsereg létszámának leszállítása. De akkor Scipió nyílt tekintettel leült, s a jó tréfás öreg mosolyogni kezdett, összehúzott szemmel mondván: — Igen ő ismeri a politikát... he! he! he! Rajta . . . rajta! A kutya fejére tette kezét, s Scipió nagyon meg volt elégedve. — Friczi, mondá Schmidt apó, a kegyetek kutyája annyi aranyat ér, mint a mennyit nyom, igazi katona kutya. És reánk nézvén téve hozzá: —­ Minthogy oly igen jó kutyája* van, oda kölcsönzöm szánomat, de öt órakor visszahozzák, s vigyázzanak, nehogy kitörjék a nyakuk. Kijött velünk s kihuzó szánát a szin alól. Ekkor óhajtásom kétfelé oszlott, hogy jelent­sem-e nagybátyámnak Scipiónak szerfölötti te­hetségeit és hogy lecsússzam szánunkon Alten­bergről, de midőn láttam Aden Jankót, Lépes Franczit s többi társaimat, egyiket elöl, másikat hátul, tolni s húzni, a legboldogabban nyargal­ván, nem állhattam ellent, hogy a csapathoz ne csatlakozzam. Schmidt ajtajából nézett bennünket. — Vigyázzanak, hogy le ne bukjanak! ki­áltá még egyszer. Azután bement, mialatt mi a hóban egy­más után mentünk. Scipió oldalunk mellett ug­rált. Önökre bízom elképzelni örömünket, kiál­tásunkat és kitörő örömünket,amíg a hegytetőre értünk. S midőn a magasban voltunk, Áden Jankó elöl, két kezével a meghajlott rácsba kapaszko­dott, mi többiek hátul, hárman-hárman ültünk, Scipió a közepében s a szán megindult, hullá­mozván a kerékvágásokban, s áthaladva a'­há­tor Jászokon : minő lelkesedés volt ez. Ah ! az ember csak egyszer fiatal! Scipió a­mint a szán elindult, egy szökéssel keresztül ugrott fejünkön. Jobban szeretett ugrálni, sza­ladni, ugatni, s a hóban beheveredni valódi gyer­mekként, mint szánkázni. De mind­ez nem aka- / - TERÉZ ASSZONYSÁG. — Regényes korrajz. — Az első franczia köztársaság idejéből. Irta Erkmann-Chatrian. (Folytatás.­ Megérkeztünk a nagy utcza végére, Schmidt Ádám apó háza elé, II. Frigyes vén katonájá­hoz , ki egy kis nyugdijt kapott, hogy kenyeret, dohányt, s néha pálinkát, vegyen Schmidt Ádám az egész hét éves háborúban Szilézia, s Pome­rania minden hadjárataiban részt vett, nagyon öreg volt már s testvére Rozina halála óta egyedül élt, a falu legutolsó szalma fedeles há­zában. Csak egy szobája volt alant és egy fent, két szelelő lyukkal. Oldalt volt egy szin, hátul egy disznó­ór, s a falu felé egy élő sövénynyel bekerített kertecske, melyet Schmidt apó nagy gonddal ápolt. Jakab bátyám szereté a vén katonát, néha látván őt előttünk elhaladni, az ablakon ko­pogva kiáltá : Adám jöjjön be! S ő rögtön belépett, tudván, hogy nagybá­tyámnak van igazi franczia cognacja, s azért hitte, hogy egy pohárkával megkínálja belőle. Tehát megállottunk háza előtt és Lépel Franczi, egy sövényre támaszkodva mondá ne­künk : — Nézzétek ezen szánt. Fogadok , hogy Schmidt apó ide kölcsönzi, főkép ha Friczi me­részen belép, kezét az öreg füléhez teszi, s mondja: „Ádám apó kölcsönözze ide a szánját. Igen, fogadok, hogy ide kölcsönzi, nem kell egyéb, csak bátorság. Elvörösödtem, fél szememmel a szánkát néz­tem, másikkal a kis alacsony ablakot. Társaim, a ház szegletén, vállamnál fogva toltak, mond­ván : — Menj be, ő ide kölcsönzi! — Nem merek, mondom halkan. — Nincs bátorságod, felesé Aten Jankó, a te helyedben én mindjárt belépnék. — Hagyjátok legalább, hadd nézzem meg jó kedve van-e. Ekkor a kis ablak felé hajoltam, s fél szem­mel kandikálva láttam a kis széken ülő Schmidt apót, a tűzhely köve előtt, hol néhány üszék pislogott egy csomó hamuban. Háttal volt felénk, csak hosszú hátgerinczét, meghajlott vállát, kis kék vászon mellényét le­hetett látni, mely nem ért le vastag szürke vá­szon pantalonjáig, oly rövid volt, fehér hajfürt­jei a nyakára omlottak, kék gyapot sapkájának bojtja homlokára csüngött, nagy veres fülei el­álltak fejétől, s roppant papucsai a tűzhely ol­dalához voltak támasztva. Cserép pipáját szivta, miáltal kissé domboruabb lett beesett arcza. íme mindaz amit láttam. Ez nem vonzott engem, s meg akartam menekülni, midőn tár­saim a folyosóba toltak, halkan mondván­: — Friczi . . . Friczi ... ő ide kölcsönzi, légy bizonyos benne. — Nem! — Igen. — Én nem akarom. De Aden Jankó kinyitá az ajtót, s én Sci­­pióval együtt a szobában voltam, a többiek há­tunk megött lehajolva, kidüledt szemekkel néz­vén, füleltek. Oh! hogy szerettem volna megszökni! Sze­rencsétlenségre lépel Franczi, ott künn félig betéve tartá az ajtót, csak az ő, s a háta mö­gött lábujhegyen álló Aden Jankó fejének volt nyílás rajta. A vén Schmidt visszafordult. — Nini! ez Friczi! mondá, felemelkedvén. Hát mi a baj ? Kinyitá az ajtót, mire az egész csapat meg­szökött mint a felrobbanó seregélyek. Egyedül maradtam. A vén katona egészen elbámulva né­zett rám. — Mit akar hát Friczi ? kérdé, a tűzhelyről szenet véve, hogy kialudt pipáját meggyújtsa. Végre meglátván Scipiót, komolyan szemlélte nagy füstöket eregetvén. Kissé összeszedtem magam. — Schmidt apó, mondám, a többiek azt akarják, hogy kérjem el kegyedtől a szánját, hogy lecsússzunk Altenbergről. A kutyával szemben levő vén katona, hu­nyorított szemével és mosolygott. Ahelyett, hogy felelt volna, fülét vakará, sapkáját megemelint­­vén, kérdé : — Tiétek ez a kutya ? — Igen, Ádám apó, ez a nálunk levő asz­­szonyság kutyája. — Tyúh ! hát ez katona kutya, ismernie kell a gyakorlatot. Scipió feltartott fővel nézett minket, Schmidt apó, kivevén a pipát szájából, mondá : — Ez egy tábori kutya; hasonlít a vén Mi­hókhoz ; velünk volt Sziléziában. Ezzel felemelte pipáját s igy kiáltott: „Tisz­telegj !“ Ez pedig oly erős hangon történt, hogy a kaliba viszhangzott tőle. Mily nagy volt meglepetésem, látni hogy Scipiót leül, első lábait előre fityegtetvén s ma­gát valódi katonaként tartva! — Ha! ha ! ha! kiáltá a vén Schmidt, jól tudtam! Társaim visszajöttek, némelyek a félig nyílt ajtón kukucskáltak be, mások az ablakon. Sci­pió nem mozdult, s az épen oly vig mint előbb komoly Schmidt mondá: — Figyelem az induló vezényletére! Azután a dobot utánozva nagy fapapucsain hátra felé menvén, elkezdett kiabálni: — Mars! egy! kettő! Scipió meglepően komoly arc­czal járt, hosz­szu fület vállain s farka trombitaként felkonko­­rodva. Ez csodálatos volt, szivem szökdécselt. Künn a többiek mind zavartnak látszottak a csodál­kozástól. — Állj ! kiáltá Schmidt, s Scipió megállt. Ekkor nem gondoltam többé a szánra, egé­szen büszke voltam Scipió tehetségére. Ó mint szerettem volna haza futni, s igy kiáltani nagy­bátyámnak : A mi kutyánk „tud execirozni!“ De Aden Jankó, Lepes Franczi s a többiek, az öreg katona jó kedvétől felbátorítva, bejöt­tek, s elragadtatva állottak, az ajtónak vetett háttal, sapkájuk karjok alatt. — Helyre, nyugalomra! — mondá Schmidt apó , s Scipió négy lábára lépett, lehajtván fe­jét s nyakacsigáját első lábaival megkaparván, mintha mondaná: Két percz óta csip egy bolha, de fegyverben nem merünk vakarózni! Néma lettem az örömtől ezeket látva, nem mertem hívni Scipiót, félvén, hogy megszégye­­nítem; de ő magától mellém húzódott szerényen, mi nekem nagy elégtétel volt; úgy képzeltem magam, mint egy tábornagy seregei élén, a töb­biek mind irigyen néztek rám. Schmidt apó meglepett arczcval szemlélte Scipiót; látszott, hogy visszaemlékszik a jó időkre ezredénél. — Igen, mondá pár percz múlva. Ez igazi katona kutya. De még hátra van annak tudása, várjon ért­e a politikához, mert sok kutya nem tudja a politikát. Ugyanekkor elővett az ajtó mögül egy botot s azt keresztbe tartván, kiáltá: — Várakozás a parancsszóra. Scipió már készen tarta magát. — Ugorj a köztársaságért! kiáltá a vén katona. Scipió szarvasként szökött át a boton. — Ugorj Hoche generálisért! Scipió ugrott. — Ugorj a porosz királyért!

Next