Magyar Ujság, 1873. szeptember (7. évfolyam, 201-224. szám)

1873-09-11 / 208. szám

szegyű­jtsék a szükséglet adatait s felterjeszszék a kormányhoz, hogy az gondoskodjék kielégítésé­ről, akkor biztosan mondhatjuk, hogy sem a ve­tőmagbeli, sem az élelmezési szükséglet nem leend kielégítve felerészben sem s a nem min­denben jól értesült kormány nem a legigazsá­gosabban s csak későn fogja szétoszthatni az állami segélyt — vagy épen csak azon segélyt, mit a megyéktől mint engedelmes közegektől beszedhet. Mit is oszthatna szét a kormány „állami se­gély“ útján? holott önmaga a legnagyobb­­Szű­kölködő, fogyasztó gépezet. A „Pester Llyod“ mely a kormány terveiről s elveiről rendesen legelőbb értesíttetik, már múlt vasárnapi számá­ban beszélt egy nagy államkölcsön szükséges­ségéről, mely nemcsak a jövő évi hanem a követ­kező 4—5 évi (!) defic­iteket is fedezné. Egy ily kölcsön összege nem lehetne kevesebb mint 200 millió­ért, mert most, midőn már a közös activák elfogytak, vagy be nem hajthatók, midőn eladni valónk nincs (legalább nincs reá tetszetős ürügy) s midőn az adóösszegek sokkal nagyobb hátralé­kokat mutatnak fel, mint minőkre számított a pénzügyér úr: 50—60 millió kölcsön is aligha lenne elég évenként. Tetszetős alakba önthetné a kormány ezen óriási kölcsönt az által, ha azt mondaná, hogy a saját részére például e folyó évben csak (1) 50 milliónyit igényel s ha még ez év folytán képes többet, például szintén 50 milliónyit belőle fo­­lyóvá tenni, tehát ezt, mint „állami segélyt," a vetőmag a kenyérnek való szükséglet beszerzé­sére 1 — 2 évi tartamra kiosztja (mert sokan vannak, kik a jelen évi válság kikerülése remé­nyéért szívesen feláldoznák a jövő évi, vagy egész jövendőbeli boldogulhatásuk jogát és re­ményét). De nem hihető, hogy magában a jobb­oldali pártban is találkoznék többség egy ily óriási teher elvállalásához, melynek mint látjuk csakis az volna főczélja, hogy a defic­ites állam­­háztartási rendszert még 4 — 5 évre kinyújtsa s a ma kölcsön adott összegeket uzsorás kamatai­val (mert az államkölcsönök legdrágábbak) hol­nap minden szigorral visszavegye. Ne várjanak tehát a megyék ilyféle sültga­lambokra. Az a kétszáz milliónyi kölcsön, mely­ből talán a nép is kaphatna valamit, még nagyon messze, lehet hogy épen csak­ a mesék országá­ban van s a vetőmag már­­kell“ — mert hiszen ki arra nem számíthat, földjét sem fogja mag alá megmivelni. Sőt néhol már a kenyérnek való is kell. Legjobban tudhatják s kipuhatolhatják ezt maguk a megyék, vagyis úgynevezett királyi törvényhatóságok. Mutassák meg a megyék, hogy megbénítva, önhatóságukban korlátolva is többet tudnak tenni: életre valóbbak mint a kormány,s a vető­mag - élelmi szükségletet nagyrészben kiegyen­líthetik, holott ha ennek kielégítését is a mostani kormányzattól várják, úgy járhatnak vele, mint jártak a pénzszükséglettel, — a bankügygyel.­­* — A horvát országgyűlés pénzügyi bizottsága a ház szombati ülése után folytatta tanácskozásait és délutáni két óráig ülésezett. Ez alkalommal teljesen végig tárgyalta az 1873-as költségvetést. Lényeges törlések nem történtek: a bizottság javaslatai a közép­párt kebelében külön tanácskozás tárgyát képezendik, mely alkalommal a bizottságnak a 4000 frtnyi rendel­kezési alapra vonatkozó határozata meg fog változtat­­tatni. Ha ez megtörtént, a Muller által szerkesztendő bizottsági jelentés azonnal kinyomatik, szétosztatik és a valószínűleg szerdán vagy csütörtökön tartandó nyil­vános ülésen tárgyalás alá vétetik. "«KÖBBna----­ Eredeti levelek. Nyíregyháza, szept. 7. A nyomor városunkban és a vidéken már is nagy­mérvű, pedig még csak szeptember hó elején, vagyis ezen nyomorteljes évnek, a jövő aratásig számítva az annál is inkább, hogy azért épen nem volt az ifjú leány se unalmas, se nehézkes. Egy ízben Vallombreuse, ki már egészen helyre­jött, ajánlotta nővérének, hogy lovagoljanak együtt a parkban. A két ifjú hosszú százados fasort követett, melynek lombozata övezetet képezett fellették, a nap sugarai nem halhattak át és üdítő fris volt ott a leg a legmelegebb időben is. A herczegnek minden szépsége visszatért, Izabella is gyönyörű volt és soha kellemtel­­jesebb pár nem lovagolt egymás mellett. Csakhogy az ifjú tekintete vig volt, a nőé pedig szomorú. Néha Val­lombreuse tréfás mosolyt csaltak ugyan ajkira, de csak­hamar visszamerült méla gondolkodásaiba; testvére nem vette észre vagy nem látszott észrevenni e szomo­rúságot és mindig növekedett vigsága és szeszélye. — Oh­ben szép dolog az élet — mondá. Nem is sejti az ember, mennyi élvezet van e szóban: lélekzetet venni! A fák soha se tetszettek nekem oly zöldeknek, az ég oly kéknek, a virágok oly illatosaknak. Mintha tegnap születtem volna és legelőször élhelném a termé­szet szépségeit! Ha elgondolom, hogy márvány sírban fekhetném, és a helyett itt sétálok kedves nővéremmel, oda vagyok a boldogságtól. Sebem már nem fáj, azt hi­szem mehetünk egy kicsit gyorsabban is a kastélyig, hol atyánk már türelmetlenül vár. Izabella ellenvetései daczára, ki mindig félt test­vére miatt, Vallembreuso megsarkantyúzá lovát és se­besen tértek vissza. Midőn Izabellát leemeld nyergéről, Vallombreuse így szólott hozzá. — Már most férfi vagyok, meg fogják nekem en­gedni, hogy magam elmehessek kissé. — Mit, el akar hagyni, hamis, alig gyógyult meg? — Szükségem van néhány napi utazást tenni — felelé gondtalanul Vallombreuse. Más­nap csakugyan el is ment, miután elbúcsúzott volna atyjától, ki nem tartotta vissza és Izabellának rejtelmes hangon mondta volna: „Viszontlátásig kis testvérem, meg lesz velem elégedve!“ (Folytatása következik.)­ ­ A képviselőkben: „Rég veri már a magyart a teremtő.“ Alig van ember, kinek szíve ne véreznék, ki ne érezné az élet terheit, viszonyaink, nyomorult helyze­tünk önként ránehezedő súlyát. Az egyesek jóléte képezi a haza jólétének alapját, s ha az egyesek helyzete nyomasztó országszerte, h úgy ebben csak az állam siralmas állapotát lát­hatjuk. Azok, kik valamely rendes fizetésből élnek, ezzel nem jöhetnek ki a nagy drágaság miatt. A tisztviselők közül alig van olyan, ki lakbérilletményét az amúgy is igénybe vett fizeetéséből ne kényteleníttetnék pótolni; az alsóbb rangú hivatalnokok, hivatalszolgák, kik köl­­csönpéreket vettek fel a remélt drágasági pótlék és fizetésemelés fejében, most a magas kamatok fizetése mellett, a szó teljes értelmében nyomorognak; a keres­kedőknél sincs pénz, nem bírják készleteiket még hitel­ben sem eladni, a gabnaforgalom is jelentéktelen ; ipa­rosok nem kapnak megrendeléseket, az elkészített czik­­kekért a megrendelők nem képesek fizetni, noha a se­gédek, munkások bérét ki kell teremteni, hol vegye te­hát a pénzt az iparos, midőn kölcsön sem kaphat ? s ha kapna is, az iszonyú nagy perczentek csak siettet­nék bukását. Az iparnak majdnem minden ágában beál­lott a pangás, gyárak buknak, a pénzintézetek, takarék­­pénztárak kimerülnek, mindenki pénzt kér, és mindenki csak azt feleli : nincs ! Mily irtóztató, mily borzasztó szó az a nincs. Igen könnyen el lehet képzelni az oly ember hely­zetét, kinek számos tagból álló család fentartásáról, sőt munkásainak, segédeinek béréről, napszámáról kell gondoskodnia. Kész­pénze nincs, üzlete, mestersége roszul megy, keresete nincs, honnan szerezze be a mindennapi drága élelmet, honnan fizeti házbérét, hon­nan vegye segédeinek díját, munkásainak bérét, honnan fizesse az adót ? Mikor a legtöbb embernek a mindennapi szükség­letek előteremtéséért kell küzdenie, fáradoznia, akkor nem jut sem piperére, sem egyéb luxusczikkekre kidob­ni való pénze , akkor hogyan éljenek meg azok az em­berek, kik épen az ily nemű czikkek eladásából tartot­ták fen életöket. Egymásra vagyunk utalva. Egyi­künk romlása a másiknak bukását kell hogy előbb utóbb okozza. A társadalomban minden embernek jut hely és minden ember megtalálja a maga hivatását, mit neki betöltenie kell, ha be nem töltheti, akkor az sok­szor beláthatlan bajoknak szülő oka. — Mindenki azt hiszi, hogy mások jobban állnak nála. Innen van, hogy a szorongatott hitelező megtámadja adósát, hogy fizes­sen. Ha ez azt feleli, hogy pénze nincs, amaz biztosí­tást, végrehajtást kér ellene, eladatja csekély holmiját, ha ez nem elég, elárverezteti bitang árért viskóját, há­zát is.— így azután félünk egymástól honfitársaink­ban, Borsosainkban ellenségünket képzeljük, ,sőt látjuk. Elszomorító látványt nyújtanak napjainkban az árverések is. Az oly ház, mely 18,000 frtra becsültetett 2­­ 21 ezer frtért adatott el; egy 120 ezerre becsült gyár 15000 frtért stb. Mindennek gyorsan száll alá az értéke, ára , csak a pénzé, meg az élelmi­szereké emelkedik kétségbe­­ejtőleg. Az, kinek bár házai vannak, de pénze nincs, és adós , az gonoszabb helyzetben van, mint a­kinek se há­za, se pénze, de adóssága sincs. Pillantsunk be a családi szentélyekbe. Nyitva áll­nak most azok is! Egyiket a halál hagyta nyitva, má­sikat kinyitotta a nyomor. Az irigység úgy is kerüli az ily helyeket, azokba csak a részvét, szánalom meg a könyör szemei láthatnak be. Itt egy szegény család keresőjének koporsója mel­lett zokog; im itt a jó anyát könnyezik, kiben a jó gond­viselő és háziasszony veszett el, amott a testvért, a ked­ves gyermeket siratják, — sok oly ház van Magyar or­szágszerte, melyből egész családok haltak ki, — ott­­ vannak a pénz áldozatai, csőd alá került, tönkre jutott­­ családok; amott czivódnak, hogy pénz nincs, honnan fizessék az adósságokat, vagy legalább a kamatokat; emitt siránkozó gyermekek kérnek egy kis kenyeret; ott az iparos ellen zúgolódnak segédei, hogy emelje fel : MAGYAR ÚJSÁG 1873. SZEPTEMBER 11. évet, midőn a föld, közös anyánk javíthat ismét sor­sunkon, csak kezdetén vagyunk. Még ki sem hevertük a 63-iki nagy szárazságot, már 66-ban az árvíz pusztította el a Tisza mentét. Ez ismétlődött 68-ban és ezeknek még mindég érezte me­gyénk és környékünk utóizét. Jött a jelen év, mely csapásokban kitűnően gazdag volt, s még jelenleg is az. Pusztított itt ez idén a fagy, mely életnemüinket megtizedelte, aztán a rozsda, mely megfelezte a fagy által meghagyottat; ezután az aszály, mely a megfele­­zettet ismét megfelezte ; ez nem mese, hanem szomorú valóság. A járványnak pedig nemcsak egy neme pusztít részben még ma is, ilyen volt a himlő, váltóláz, ilyen most a kolera. Az anyagi pusztulásnak pedig még több neme dühöng: u. m. a sokféle executió, az orszá­gos hitelvesztés stb. Hitelegyleteinkben most a szegény ember nem kap­hatván pénzt, kénytelen ez egyes uzsorásoktól kölcsön venni 2ÓO°/0-re. Néha jó, ha úgy is kap, mert különben elliczitálják testi ruháját, az enni valót, a párnáját be­teg családja feje alól, a midőn megveszik egyes hand­­lék potom áron p. o. egy 100 frt értékű tárgyat 5 —10 frton. Az iparos, a járvány miatt nem járhatván vásá­rokra, munkája gyümölcsének hasznát nem veszi stb. És ha sírhattak Jeruzsálem leányai annak pusztulása fe­lett, úgy kétszeresen van okunk sírni mindnyájunknak, mindnyájunk pusztulása felett. De mi ezt részben meg is érdemeljük, mert ha bé­­két raknak kezeinkre, „mi elvárjuk, hogy isten kegyel­méből, a rozsda rágja le kezünkről.“ És itt eszembe jut egy adoma, melyet a nyíregy­házai baloldali gyűlésen, mely Lónyait megbuktatta, egy izraelita úri­ember mondott. „Egykor — úgymond — egymás között panaszoskodtak a fiatal cserfák egy­más között hogy mennyire irtja őket a fejsze egyre más­ra. Erre megszólal az öreg tölgy : balgák, minek ad­tok a fejszébe nyelet, nyél nélkül nem volna képes ben­neteket irtani, s békén maradhatnátok, ha eszközül nem szolgálnátok a fejszének.“ Ezen adomában mély igazság rejlik. Minket sem ily többség képviselne,­­ minket sem ily kormány képviselne,ha némelyek egy kis eszem iszomért el nem adták volna meggyőződésüket. Nyelet adtunk a fejszének. Adjon a gondviselés jö­vőre több belátást a választó­polgároknak. Hogy pedig addig is el ne veszszünk végképen, igyekezzünk oda hatni, hogy a kormány kénytelen le­gyen a „magyar független jegybankot“ mielőbb léte­síteni. Azon arany mondást követjük „segíts ember maga­don, Isten is úgy segít.“ Mikesz József a béreket, vagy legalább is kifizesse , — és így tovább, a pénzhiány a jóbarátokat összeveszíti, ellenségekké te­szi, mindenki elégületlen magával, viszonyaival és az emberekkel; mindenütt ott van az ingerültség, ott van a veszély! És mind­ennek egyik fé fő oka végső eleme­­mezésben Bécs maga. Ilyen körülbelül a főváros képe. Milyen lehet a vidéki? Bizony kétségbeejtő. A földmi­velőknek, föld­­birtokosoknak a terméshez kötött reménye meghiúsult; az elemi csapások számos neme, a járvány, a szárazság egyrészt, másrészt az általános pénzhiány a legjobb gazdákat szorultságba hozta, minek számtalan követ­kezménye lett már is, hogy egyetmást el kelle zálogo­sítani, el kelle adni. Sokak nyomorban vannak, a leg­többre pedig már várakozik a bizonyos nyomor. — Ily körülmények között tessék elég vetőmagot eltenni, a téli szükségletet beszerezni, fizetni adósságokat, cse­lédeket és adót! Ezek mindenki előtt ismeretes dolgok. Ez fővoná­sokban a helyzet képe. Nyomorult jelen, borzasztó jövő! Ha nincsenek vállalatok, nincsenek megrendelé­sek , nem lesznek vállalkozók, nem lesznek munkaadók sem. Legalább is nem a szükséghez képest. Mit csinál­jon így, miként keressen és miből éljen akkor a mun­kás­osztály? Nekik is van joguk élni és pedig vala­miből csak kell élniök. És amit a nyakunkon van a t­é­r, a­mi a drágaságot kétségtelenül fokozni fogja. Ez következményeiben rendkívül nagy fontosságú körülmény, mi okot adhat úgy a politikusnak, mint az egyes polgárnak a komoly gondolkozásra, méltó aggo­dalomra főleg ha a jövő tavaszra gondolnak. Itt vannak már az árnyékok, félhetjük a nagy ese­ményeket ! Az általános zavarnak ez is egyik nevezetes oka; ne engedjük, hogy az rémületté fejlődjék. És kikhez fordulnánk mi, kikhez volna és lehetne nagyobb bizalma a nemzetnek, ha nem az ő választott és törvényes képviselőihez ? ! Hisz ő általuk gyakorol­juk politikai jogainkat, ők ismerik választóik speciális és általános érdekeit; ő nekik kellene legjobban ismerni helyzetünket és bujáinkat; ők, a honatyái tudhatnák legjobban, hogy a haza fiait mik aggódtatják ! Forduljunk tehát képviselőinkhez, hogy hallgassa­nak meg bennünket, ismerjék meg bajainkat, hogy ha bírnak tegyenek értünk, a nemzetért valamit, tegyenek meg mindent, a­mi tőlük telik, gyűljenek össze, ők a haza bölcsei tudni fogják a módokat­­, melyek által megmenthetik a mi menthető, megmenthetik a magyar népet, a melynek — „áldjon­ vagy verjen sors keze“ — itt élni, halni kell! Cs. G. Az egyesült magyar gőzhajózási társu­lat értekezlete. Szeptember 9-én. Az egyesült magyar gőzhajózási társulatnak ma d. e. 10 órára a lutheránus iskola­épület termébe egybehí­vott közgyűlésére a részvényesek határozatképes szám­mal meg nem jelenvén, az meg nem tartathatott. 10 órától 11-ig tartott a részvények összeszámlálása s ösz­­szesen 1006 szavazat 1940 részvénynyel volt képviselve. A határozatképes szám 2500 db részvény. Ivánka Imre elnök tehát az alapszabályok 49. §-ára támaszkodva, a közgyűlést meg se nyitja. Houchard az elnök e határozat kimondása után indítványozta, hogy a közgyűlés helyett értekezlet tar­tassák, melyen az elnök a társulat állapotáról adjon fel­világosítást. Az indítvány elfogadtatott s miután a jelenlevő részvényesek legnagyobb része elhagyta a termet, az értekezlet elnökévé Ivánka Imre közfelkiálltással megválasztatván, az értekezletet megnyitja. Az 50. §. értelmében 14 napon belül egybehívandó közgyűlésnek, mely napon leendő egybehivása ellen többen, különösen vidékiek emeltek szót, minthogy ér­dekeik, elfoglaltságuk nem engedik, hogy ily rövid időn megint felránduljanak s ennek folytán a határnapot későbbre kivánják kitűzni. Elnök megígéri, hogy a határnapot vidékiekre való tekintettel fogja kitűzni. Ezután Weisz Berthold az egyesület ma­gyar gőzhajózási társulat megmentése mellett szó­lalt fel. Morális kötelessége a magyar kormánynak, hogy e vállalatot támogassa. Elpazarol annyi pénzt egyes va­­sutakra, s e 300 mértföldön közlekedő vállalatot egy fabatkával sem segélyezi. Felhívandó tehát a kormány, hogy a vállalatot támogassa. A társulatnak továbbá hatni kell a vidéken, országszerte, hogy a nép nyi­latkozzék a mellett, hogy a magyar társulat fen­­tartását kívánja. Továbbá magán­embereknek is tenni kell. Járuljanak hozzá aláírással. Felhivandó Pest vá­rosa, mely boulevardokra, vendégszeretetre költ, hogy tegyen a kereskedelem érdekében is, és írjon alá maga részéről is bizonyos összeget. Továbbá a részvényesek­nek is kell még áldozni, csakhogy a társulat ne legyen kénytelen fusionálni, mibe ő soha bele nem egyezik. Beszédét nagy tetszéssel fogadták. Sebők Imre osztja Weisz szavait, s a fusiót soha­sem fogadja el, mely annyi volna mint hazaárulás. Ivánka mind szépnek találja azt, a­mit mondot­tak, de ezzel még nincs segítve a bajon, itt a fődolog , a pénz hiányzik. Ha gyűjtés útján akarjuk ezt össze­hozni, akkor vállalkozzék kiki arra, hogy a vállalat ál­tal érdekelt vidéki tehetős osztályokat felszólítsa támo­gatásra , de ezt minél hamarább tegyék, mert a baj na­gyon gyors orvoslást kíván. L­u­k­á­c­s­y indítványozza, szóllítsák­ fel a pénz­ügyminisztert még egyszer, hogy támogasa a vállalatot. P­o­lt­á­k Gyula azonnal köröz néhány aláírási ívet, melyre többen meginditák az aláírásokat. Houchard nem kevés embertől nagy összeget hanem soktól kis összeget tart leghelyesebbnek. Szól­­líttassék fel az ország lakossága, hogy 5 frtnyi köl­csönt adjon a társulatnak, s reméli, hogy a kivánt ösz­­szeg rövid időn összejő. Strass­er inkább tisztességes fúziót akar mint liquidatiót, mit egy részvénytársulat soha sem tehet meg, mert ez nem tis­tességes eljárás. Különben ha 500—600.000 forintot lehet egyelőre gyűjteni, akkor egy évig még fenmaradhat a vállalat, s reméli, hogy később az idők is megváltoznak s majd csak lehet va­lami módon segíteni. Többen szólottak meg, de érdem­legeset nem határozhatott az értekezlet, mert tagjai egymásután elhagyták az üléstermet. Egy 8 tagú bi­zottmány fog különben tanácskozni a felett, miképen kelljen a pénzbeszerzésről gondoskodni, melylyel egy­­időre segíteni lehessen. A világkiállításról. (A „Magyar Újság“ eredeti tudósítása.) Bécs, szept. 9-én. H. S. Körülbelöl egy hava, hogy a magyar k­ü­­lön tárgyjegyzék megjelent. Eddig időm nem engedő arról behatóbban jelentést tenni. Amit annak idején a tárgyjegyzéki confusiókról és nehézségekről írtam, az teljes megerősítést talál a tárgyjegyzéki hivatalos előszó végszavaiban .„A catalo­gue a bejelentések alapján készült, és a tényleg bekül­dött kiállítási tárgyaknak a hely­színén eszkö­zölt leltározása által igazíttatott helyre, ezt mondtam én is, és kár volt czáfolatokkal erőködni. Az előszóban az is van mondva: „Bécsben, 1873-ban tartandó közkiállításon Ma­gyarország először volt önálló államként megjelenendő. Mint ilyennek különleges katalógusról is kellett gon­doskodnia a közkiállítás látogatói számára. Ezen gon­doskodást a közkiállítási magyar országos bizottmány végrehajtó bizottsága vállalta magára, 1872. február és márczius havában tartott gyűlésein a katalógus oly ter­vezését fogadván el, mely első, honismertető részében hű képét mutassa Magyarország földrajzi, állami és tár­sadalmi viszonyaink. Ezzel meg akarta a vég­rehajtó bizottság szüntetni azt, hogy Magyarország továbra is „terra inco­­gnita“-nak neveztethessék a külföld r­é­­sz­éről.“ E czél bizony nem éretett igen el, miután a német kiadása a tárgyjegyzéknek is csak augusztus második felében jelent meg, a Pesten járt surytagoknak, kik leg­inkább érdeklődtek volna ez irányban, nem adhattak át (hacsak utólag mindegyiknek el nem küldték — mi némi nehézségekkel jár). A zárjegyzék főczélja tehát tagadhatóan el van té­vesztve gyökeresen. A­mi a tartalmat illeti, első­sorban a honismertető részt, az, eltekintve egynéhány szépítgető „gutgesinnt“ hamisításoktól, igen tartalomdús és maradó tudomá­nyos becscsel biró mű. Közreműködtek : Hunfalvy J­á­n­o­s (a magyar birodalom termé­­szettani viszonyainak vázlata), Handtken Miksa (a földtani viszonyok váz­lata). Dr. Schenzl Guido (légtüneti viszonyok) e két rész különös elismerést érdemel, mert igen alapos dolgozat. Dr. Szontágh Miklós (növényzeti viszo­nyok), Frivalszky János (állattani viszonyok­) Keleti Károly (a népesség, az őstermelés, az ipar), Havas S­án­d­or (az állam). Dr. K­on­e­k S­á­n­dor, Keleti Gusztáv, R­ó­mer Flóris, Dr. Barsi József (műveltségi állapotok és mi­­velődési törekvések), Beöthy Leó (kereskedés és közlekedés), — ugyanez és Dr. Matlekovics Sándor (hitel- és pénz­ügy) — mondom e honismertető résztől az elismerést mégtagadni nem lehet**— csak hogy sajnosan oly későn látott napvilágot. A tulajdonképi tárgyjegyzék egészen a német bi­rodalmi „Specialcatalog“ után van dolgozva, — mely az igaz, a legjobb minta volt a kiállításon — de nem fojthatom el a gyanút, hogy a magyar tárgyjegyzék egyrészt azért is késett el, mert e mintát meg akarták várni. E körülmény nem épen fényes bizonyítéka az önálló munkaképességnek — és ezt magától elhárítani oly könnyű lett volna, ha elejétől fogva más kezekben leendett e rész. A bécsi és külföldi sajtó a külön tárgyjegyzékkel még igen kevéssé foglalatoskodott — holott, ez volna a legjobb út a „terra incognita“ ismertetésére — de a mi uraink nem értenek a „journalistikai bevezetéshez“ — ha nem kímélték volna a munkát, minden bécsi és idegen laphoz küldendő cataloguspéldány mellé egy nyájas és kötelező modorban írt levelet csatolni, mely­ben a honismertető rész bizonyos fontosabb pontjaira utalva leendett, meg vagyok győződve, nem hallgatták volna úgy agyon tárgyjegyzékünket. Hiában­ a jour­­nalistiki minden debutánstól megkívánja a figyel­met ; Magyarország pedig az idén volt csakugyan világ­tárlat­i első debutáns — az 1867-ki rögtönzés annak nem igen vehető. Tehát nem kellett volna büszkélkedni. Nem im­ponál a hírlapirodalomnak sem a nagyságos, sem a mél­­tóságos czím, szép szóval kell ott benyitni — „ein gu­tes Wort, findet einen guten Hort“. Denique csak mindenütt kiderül, miszerint kiállí­tóink kitettek magukért, de a Regisseurek nem értek sokat. Végre még egy megjegyzés a magyar külön tárgy­jegyzék, magyartalan czime iránt: „Különle­ges katalógus“ nem emlékeztet e czim a „specia­­litäten Trafik“-ra; iparkodjunk már egyszer abból a czikornyás hivatalos irányból kibontakozni, mely ily különlegességeket hoz napfényre. Kivonat a hivatalos lapból. A vallás- és oktatásügyi m. kir. miniszter Sze­mélyi Kálmán jogtudort a nagyváradi királyi jogaka­démiához helyettes tanársegéddé nevezte ki. A kir. igazságügy miniszter a verebélyi kir. járás­bírósághoz aljegyzővé Dilesz Kálmán pozsonyi ügy­védjelöltet, Popper Antal kaposvári k. törvényszéki te­lekkönyvi írnokot a marczali k. járásbírósághoz II. osztályú segédtelekkönyvvezetővé, Kovács József já­­rásbirósági dijnokot a csurgói k. járásbírósághoz ír­nokká és Szakíts Antal törvényszéki dijnokot a tabi k. járásbirósághoz írnokká, Tamási Gyula kir. ügyész­ségi írnokot a zilahi kir. járásbirósághoz aljegyzővé, továbbá Pap Valentin végzett jogászt a zilahi, Andre­­kovits József joggyakornokot a szilágy­csehi és Bar­­thos József végzett jogászt a tasnádi járásbirósághoz írnokokká nevezte ki; Döbrentey Ferencz győri kir. törvényszéki írnokot az ottani járásbirósághoz és Föl­des­sy Károly győri járásbirósági írnokot az ottani tör­vényszékhez helyezte át. A m. kir. pénzügyminiszter a zalatonai kincstári kohóhivatalhoz hivataltisztté Posch Lipót magán bá­nyaigazgatót, Bros Ferencz mázsamestert a bródi, Ber­tie Márk mázsálót a mitroviczi, Jurisic Lőrincz má­zsálót a zsupánjei, Mayer Lőrincz mázsálót az ó­gra­­diskai és Vigles Máté mázsálót a zimonyi egyesitett vám- és sóhivatalhoz mázsatisztekké nevezte ki. Az 1873. XXVII. törvényczikkely rendelkezése következésében a bánsági határőrvidék és a titeli zász­lóalj azon részei, melyek a törvény 4-ik §-a szerint Krassó, 5-ik §-a szerint Temes, 6-ik§-a szerint Torontál, és 7-ik §-a szerint Bács-Bodrog­ vármegyékbe határoztattak bekebeleztetni, ugyanazon vármegyékbe a múlt augusz­tus hó második felébe már bekebeleztettek.

Next