Magyar Ujság, 1899. február (8. évfolyam, 32-59. szám)
1899-02-01 / 32. szám
A Stoilor-kabinet helyzete úgy látszik némely katonai és vasúti ügyek miatt vált tarthatatlanná, ezeket az ügyeket most az utódjának kellene lebonyolítania, épen ezért a válságnak aligha van politikai jelentősége, vagy legfeljebb csak annyiban, amennyiben a fejedelem a kabinetalakítás végett Grekovhoz, Stambulov legutolsó külügyi miniszteréhez fordult, nyilván azért, hogy a bulgáriai viszonyok iránt megrendült bizalmat, nem csupán Oroszországban, hanem egyebütt is helyreállítsa. E sorok írójának több ízben volt alkalma úgy Stoiloval, mint Grekovval bolgár dolgokról bizalmasan beszélgetni és pedig első ízben, midőn küldöttségileg Bécsben jártak, Kóburg Ferdinánd herczegnek fölajánlani a bolgár trónt és azóta különösen Grekovval, midőn Ferdinánd herczeg esküvője alkalmából Bécsen átutazván, ott néhány napig időzött Szambulovval, akit ez alkalommal ő Felsége a király kihallgatáson is fogadott Mind a kettő az orosz befolyás ellenségének vallotta magát, a temperamentumos Szoilov sokkal élénkebben és hevesebben nyilatkozott az orosz kormány politikája és tendencziái ellen, mint a zárkózottabb, szűkszavú Grekov, akinek törekvései ép úgy, mint Stanibulovéi főleg arra a czélra látszottak irányozva lenni, hogy Bulgária teljesen önálló és független állam legyen és ezt a czélt inkább a hármasszövetség, mint Oroszország segélyével vélte elérhetőnek. Szoilov azóta teljesen az orosz politika szolgálatába lépett, nem ellenezte az emigráns tisztek visszatérését és visszahelyezését, kiknek I. Sándor ellen elkövetett hitszegését és árulását pedig senki sem ítélte el és bélyegezte meg kíméletlenebbül, mint épen ő. Grekov meglehetősen visszavonult a politikától Stambulov meggyilkoltatása óta. Amennyiben azonban a kabinet-alakítást csakugyan elvállalta és azt keresztülvinnie sikerül, feltehető, hogy Bulgária legalább politikai jellem és megbízhatóság tekintetében nyerni fog a cserével. És Ferdinánd fejedelem? Az ő összes törekvései csak két czélra irányulnak. Az egyik az, hogy a saját és a dinasztiája állását biztosítsa és megszilárdítsa, a második pedig az, hogy Bolgárország királyává legyen. E két czél volt minden tettének rugója, attól a naptól fogva, mikor trónra lépett. Stanbulov magasabb, általánosabb eszmét szolgált, amelyet csak Oroszország ellenére érhetett volna el, mert Bulgária teljes függetlensége, még Oroszországtól való függetlensége is, soha se nyerhette volna meg az akkor uralkodott III. Sándor czár beleegyezését, a fejedelemség ilyen függet— Kérlek kelj fel! Ne csináljunk színházi jelenetet! — Anyád ősz fejére kérlek . . . Erre haragosan közbe kiáltott: — Az anyám nevét ne említsd . . . E szavak hallatára a matróna felemelkedett. A következő pillanatban már az ajtónál állt. Arcza fehér volt, mintha minden vér a szivébe talult volna. — De igen, hadd említse — és nem hiába, — szólt megtört hangon, a megtört anyasziv fájdalmával. A térdelő nőhöz lépett s átkarolva gyöngéden, igy szólt hozzá: »Keljen fel, leányom, s bocsásson meg, hogy az előbb szigorú voltam önhöz. A nő kell, hogy segítse a másikat. Most óvja meg nemünk méltóságát, melyet ő lábbal tapod , jöjjön velem. Engem is meggyalázott, mert megfeledkezett arról, hogy az anya, aki életet adott neki, szintén nő. Fájdalmasan emlékeztetett rá ebben az órában. — Anyám, kérlek, hallgass meg .... — A tekintet, mely reá lövellt, elhallgattatta. És a matróna, maga is támolyogva, kivezette a fia remegő kedvesét . . . Egész nap mosszt szobájában maradt. Fia hiába kért bebocsáttatást. Estefelé elment hazulról, hogy bárban keressen kábulást s feledést Mire hazajött, édesanyja eltávozott. Az asztalon fekszik egy levél, könyöktől áztatva. Hogy mit tartalmazott, azt sohase tudta meg senki. A mintafiú, X. úr áttétette azután magát a kerületi közigazgatáshoz valami kis városba Ott talán megtanulja, hogy nő és anya egy és ugyanaz. Fordította: CIRCULUS. fensége nélkül pedig Szambulov előtt igen alárendelt fontosságú kérdés volt akár királyi felségnek, akár fejedelmi fenségnek czímezik Kóburg Ferdinándot. Stoilov egyik erős én tevékeny tényezője volt az Oroszországgal való megbékülésnek, de a királyi czímet mindeddig nem tudta kieszközölni az ura számára, Ferdinánd fejedelem tehát minden valószínűség szerint nem nagyon nehéz szívvel válik meg tőle. Grekov miniszterelnöki jövője attól függ, késznek nyilatkozik-e mindent — de igazán mindent elkövetni a fejedelem szive vágyának kielégítésére. Mert ha a készség nincs meg benne, akkor minisztersége már előre is a kútba esett, vagy a legjobb esetben is csak pünkösdi királyság lesz. —s—I. MAGYAR ÚJSÁG, 1899. február 1. 11 ■’TT1T ’TI TTT'inW" rHITTTHT"T Kivételes bíróság. Budapest, január 31. A Dreyfus-ügy számtalan evolúciói szerencsésen elvezettek a kivételes bíróságig. Tehát arra a pontra, ahol a forradalom kezdődik, mert az ilyen intézkedés megdönti az igazságszolgáltatás rendes menetének törvényben lefektetett garanciáit. Szinte felesleges fejtegetnünk, hogy mit jelent az állami életben a kormány készsége arra, hogy megsértse a bírói működés érinthetetlenségének az alapelvét; megingatja ilyen módon a biztonság érzését a társadalomban, mert senki többé nem tudhatja, tulajdonképen hol kezdődik és hol végződik egyéni szabadsága, személyének és vagyonának a biztonsága. Mindenki nyugtalanul tekint a hatalomra, látva, hogy jogosulatlan befolyások hatása alatt az igazságszolgáltatás legfelsőbb fórumának a megtámadásától sem riad vissza. A végzetes bomlás csiráit" rejti magában az ilyen vállalkozás és aggodalmat kelt mindazokban a nemzetekben, amelyedv tisztelettel viseltetnek a tiszta jogérzés iránt és ragaszkodnak a római jelszóhoz: justitia regnorum fundamentum. Mit használ, hogy a kormány a törvényhozással szövetkezve akarja végrehajtani a merényletet az igazságszolgáltatás ellen? Hiszen csöppet sem csökkenti a megterheltséget az a körülmény, hogy bűntársai vannak a bűnösnek, sőt fokozza felelősségét, ha fölbujtással tetézi eltévelyedésének súlyosságát. Autokrata államban, hol a korlátlan hatalom tetszése és érdeke szerint rendelkezik a czivilizált állami rendnek oszlopos tényezőivel és önkényesen félretolja azt amelyik épen útjában áll, akkor azzal csillapítjuk megbotránkozásunkat, hogy ez az erőszakoskodás az államforma természetében bírja gyökerét és a parlamentáris országoknak az egyéni szabadságot megvédelmező szilárd intézményeiben keresünk vigasztalást. De mit szóljunk, mivel enyhítsük keserűségünket, hol keressünk vigaszt akkor, amikor az az ország, amely a szabadság szülőföldjének és hazájának tartja és hirdeti magát, támadja meg a szabadság intézményeit, lábbal tiporni készül, ezen intézmények egyik legfenségesebbjét, a független igazságszolgáltatást. A szabadság és az alkotmány szeretetének megingását árulja el ez a szomorú jelenség, és felbátorítja a reszpublika ellenségeit, hogy újult erővel törjenek a megbuktatására. A törvényhozás közreműködése a kormány erőszakos kísérletében, arra vall, hogy nem a hatalmukkal vakmerően visszaélő miniszterek elszigetelt merényletével állunk szemben. Ennél sokkal megdöbbentőbb jelenséggel kell számolnunk ; azzal, hogy a franczia nemzet közérzése elvesztette lába alól a szilárd talajt, vezéreszme nélkül támolyog tehetetlenül álnok lidérczfény után, amely az elnyeléssel fenyegető fertőbe csalogatja. Azok az áramlatok, amelyek eszközül használják föl a Dreyfus-ügyet czéljaik elérésére, lelkiismeretlen üzelmeikkel megrontották a franczia nemzet lelki egyensúlyát és a fölizgatott szenvedélyek békéibe vérve hurczolják magukkal az érvénybe. Hogy a szabadság hagyományai és intézményei meg nem óvhatták ezt a dicső nemzetet ettől a szörnyű sorstól, az csak sötétebbé, reménytelenebbé teszi az elénk táruló képet. A reszpublika önmegalázó fetrengése az autokráczia lábánál, a boszuérzés mesterséges belenevelése az újabb nemzedékekbe, kongó és csillogó jelszavak mögött az anyagi érdekek féktelen hajhászása erősebbnek bizonyul és lassan kint felemészti a nemzet ellenálló erejét. így rohan Francziaország, kormányának és törvényhozásának vezetése alatt, az erkölcsi csődbe, és a parlamentáris reszpublika képtelennek bizonyul a romlás megakadályozására. A képviselőház tegnapi ülése nem nyújt reményt arra, hogy a törvényhozó testület elég erős volna a folyamatban levő processzus feltartóztatására. A radikális Bourgeois és a republikánus-opportunista Poincaré a folyosókon nagy hangon kritizálták a javaslatot. Bourgeois felülről jövő forradalomnak bélyegezte a kormány kísérletét és Poincaré kijelentette, hogy ellene fog beszélni és szavazni. De az ülésen, a szoczialista Millerand kivételével, senki a republikánus képviselők közül fel nem állott, hogy tiltakozzék a semmitőszék megrendszabályozása ellen. Nyoma sem mutatkozott annak a mindent elsöprő megbotránkozásnak és fölháborodásnak, amelynek egészséges közérzésű ország parlamentjében ki kellene törnie, amikor a kormány ráteszi a kezét az igazságszolgáltatásra és kivéetles törvényszékek alkotásának veszedelmes lejtőjére lép. Mert bármiképen fogalmazta légyen javaslatát és indokolását Lebret igazságügyminiszter, az iránt semmi kétség fenn nem forog, hogy kivételes bíróságot teremt a Dreyfus-ügy elintézésére. És amikor maga a kormány üt rést a legfelsőbb bíróság tekintélyén, akkor hiába beszélnek a revízióellenes szónokok, a miniszterelnök és az igazságügyminiszter arról, hogy az egész semmitőszék ítélete nagyobb bizalomra tarthat igényt és nagyobb megnyugvást idézhet elő, mintha a büntetőtanács egyedül járna el. A bizalom megingatása után megnyugvásról sem lehet többé szó. Bizonyára sehol sem uralkodik nézeteltérés arra nézve, hogy a Dupuy-kormány menthetetlen gyengeségéről tett tanúságot akkor, amikor lépésről-lépésre hátrálva az antirevizionisták támadása és izgatása előtt, végül ennek a javaslatnak a benyújtására engedte rákényszeríteni magát. És menthetetlen gyengeségének részese lesz a törvényhozás, ha megszavazza a javaslatot, amiben, párisi tudósítások szerint, alig kételkedhetünk. Ilyen kormány, ilyen törvényhozás és ilyen közvélemény mellett ki bír elég éleslátással annak a megmondására, hogy hol ér véget az egyre ijesztőbb mérveket öltő bomlás? DIPLOMATA.* Páris, január 30. A kamarában Lébret igazságügyminiszter törvényjavaslatot terjeszt elő, amelynél fogva a revíziós ügyek a semmitőszék valamennyi egyesült tanácsa elé terjesztendők döntés végett. Lebret igazságügyminiszter kéri a javaslatnak ahhoz a bizottsághoz való utasítását, amelynek más hasonló indítványokat adtak ki. (Kiáltások : Olvassa fel!) Lebret általános figyelem közepett felolvassa a törvényjavaslat megokolását, amely hangsúlyozza, hogy nem alkalmi törvényről van szó, hanem a szükség törvényéről, amely az ország nyugalmát helyre fogja állítani. (Tetszés a centrumban. Mozgás a szélsőbaloldalon.) Lebret ismétli azt az indítványát, hogy a törvényjavaslatot a már megalakított bizottsághoz utasítsák. Berry azt mondja, hogy a kamara nem tudja, miért nyújtja be a kormány ezt a javaslatot. A hivatalos lapban közzé kellene tenni azokat a vallomásokat, amelyeket a Hazeau elnöktől vezetett vizsgálat során fölvettek. (Helyeslés.)