Magyar Ujság, 1899. február (8. évfolyam, 32-59. szám)

1899-02-01 / 32. szám

A Stoilor-kabinet helyzete úgy látszik némely katonai és vasúti ügyek miatt vált tarthatatlanná, ezeket az ügyeket most az utódjának kellene le­bonyolítania, épen ezért a válságnak aligha van politikai jelentősége, vagy legfeljebb csak annyi­ban, a­mennyiben a fejedelem a kabinetalakítás végett Grekovhoz, Stambulov legutolsó külügyi miniszteréhez fordult, nyilván azért, hogy a bulgáriai viszonyok iránt megrendült bizalmat, nem csupán Oroszországban, hanem egyebütt is helyreállítsa. E sorok írójának több ízben volt alkalma úgy Stoiloval, mint Grekovval bolgár dolgokról bizalmasan beszélgetni és pedig első ízben, mi­dőn küldöttségileg Bécsben jártak, Kóburg Fer­­dinánd herczegnek fölajánlani a bolgár trónt és azóta különösen Grekovval, midőn Ferdinánd herczeg esküvője alkalmából Bécsen átutazván, ott néhány napig időzött Szambulovval, a­kit ez alkalommal ő Felsége a király kihallgatáson is fogadott Mind a kettő az orosz befolyás ellen­ségének vallotta magát, a temperamentumos Szoilov sokkal élénkebben és hevesebben nyilat­kozott az orosz kormány politikája és tenden­­cziái ellen, mint a zárkózottabb, szűkszavú Gre­kov, a­kinek törekvései ép úgy, mint Stanibu­­lovéi főleg arra a czélra látszottak irányozva lenni, hogy Bulgária teljesen önálló és független állam legyen és ezt a czélt inkább a hármas­­szövetség, mint Oroszország segélyével vélte elér­hetőnek. Szoilov azóta teljesen az orosz politika szolgálatába lépett, nem ellenezte az emigráns tisztek visszatérését és visszahelyezését, kiknek I. Sándor ellen elkövetett hitszegését és árulá­sát pedig senki sem ítélte el és bélyegezte meg kíméletlen­ebbü­l, mint épen ő. Grekov meglehe­tősen visszavonult a politikától Stambulov meg­gyilkoltatása óta. A­mennyiben azonban a ka­­binet-alakítá­st csakugyan elvállalta és azt ke­­resztülvinnie sikerül, feltehető, hogy Bulgária legalább politikai jellem és megbízhatóság te­kintetében nyerni fog a cserével. És Ferdinánd fejedelem? Az ő összes törekvései csak két czélra irá­nyulnak. Az egyik a­z, hogy a saját és a dinasz­tiája állását biztosítsa és megszilárdítsa, a má­sodik pedig az, hogy Bolgárország királyává le­gyen. E két czél volt minden tettének rugója, attól a naptól fogva, mikor trónra lépett. S­tan­­bulov magasabb, általánosabb eszmét szolgált, a­melyet csak Oroszország ellenére érhetett volna el, mert Bulgária teljes függetlensége, még Orosz­országtól való függetlensége is, soha se nyerhette volna meg az akkor uralkodott III. Sándor czár beleegyezését, a fejedelemség ilyen fü­gget­— Kérlek kelj fel! Ne csináljunk szín­házi jelenetet! — Anyád ősz fejére kérlek . . . Erre haragosan közbe kiáltott: — Az anyám nevét ne említsd . . . E szavak hallatára a matróna felemelke­dett. A következő pillanatban már az ajtónál állt. Arcza fehér volt, mintha minden vér a szivébe talult volna. — De igen, hadd említse — és nem hiába, — szólt megtört hangon, a megtört anyasziv fájdalmával. A térdelő nőhöz lépett s átkarolva gyön­géden, igy szólt hozzá: »Keljen fel, leányom, s bocsásson meg, hogy az előbb szigorú voltam önhöz. A nő kell, hogy segítse a másikat. Most óvja meg nemünk méltóságát, melyet ő lábbal tapod , jöjjön velem. Engem is meggyalázott, mert megfeledkezett arról, hogy az anya, a­ki életet adott neki, szintén nő. Fájdalmasan em­lékeztetett rá ebben az órában. — Anyám, kérlek, hallgass meg .... — A tekintet, mely reá lövellt, elhallgattatta. És a matróna, maga is támolyogva, ki­vezette a fia remegő kedvesét . . . Egész nap moss­zt szobájában maradt. Fia hiába kért bebocsáttatást. Estefelé elment hazulról, hogy bárban keressen kábulást s fele­dést Mire hazajött, édesanyja eltávozott. Az asztalon fekszik egy levél, könyöktől áztatva. Hogy mit tartalmazott, azt sohase tudta meg senki. A mintafiú, X. úr áttétette azután magát a kerületi közigazgatáshoz valami kis városba Ott talán megtanulja, hogy nő és anya egy és ugyanaz. Fordította: CIRCULUS. fensége nélkül pedig Szambulov előtt igen alá­rendelt fontosságú kérdés volt akár királyi fel­ségnek, akár fejedelmi fenségnek czímezik Kóburg Ferdinándot. Stoilov egyik erős én tevékeny té­nyezője volt az Oroszországgal való megbékülés­­nek, de a királyi czímet mindeddig nem tudta kieszközölni az ura számára, Ferdinánd fejede­lem tehát minden valószínűség szerint nem na­gyon nehéz szívvel válik meg tőle. Grekov mi­niszterelnöki jövője attól függ, késznek nyilatko­zik-e mindent — de igazán mindent elkövetni a fejedelem szive vágyának kielégítésére. Mert ha a készség nincs meg benne, akkor miniszter­sége már előre is a kútba esett, vagy a legjobb esetben is csak pünkösdi királyság lesz. —s—I. MAGYAR ÚJSÁG, 1899. február 1. 11 ■’TT1T ’TI TTT'inW" rHITTTHT"T Kivételes bíróság. Budapest, január 31. A Dreyfus-ügy számtalan evolúc­iói szeren­csésen elvezettek a kivételes bíróságig. Tehát arra a pontra, a­hol a forradalom kezdődik, mert az ilyen intézkedés megdönti az igazság­szolgáltatás rendes menetének törvényben lefekte­tett garanc­iáit. Szinte felesleges fejtegetnünk, hogy mit jelent az állami életben a kormány készsége arra, hogy megsértse a bírói működés érinthetetlenségének az alapelvét; megingatja ilyen módon a biztonság érzését a társadalomban, mert senki többé nem tudhatja, tulajdonképen hol kezdő­dik és hol végződik egyéni szabadsága, személyének és vagyonának a biztonsága. Mindenki nyugta­lanul tekint a hatalomra, látva, hogy jogosulat­lan befolyások hatása alatt az igazságszolgálta­tás legfelsőbb fórumának a megtámadásától sem riad vissza. A végzetes bomlás csiráit" rejti magában az ilyen vállalkozás és aggodalmat kelt mindazokban a nemzetekben, a­melyedv tisz­­telettel viseltetnek a tiszta jogérzés iránt és ra­gaszkodnak a római jelszóhoz: justitia regnorum fundamentum. Mit használ, hogy a kormány a törvény­­hozással szövetkezve akarja végrehajtani a me­rényletet az igazságszolgáltatás ellen? Hiszen csöppet sem csökkenti a meg­terheltséget az a körülmény, hogy bűntársai vannak a bűnösnek, sőt fokozza felelősségét, ha fölbujtással tetézi eltévelyedésének súlyosságát. Autokrata­ állam­ban, hol a korlátlan hatalom tetszése és érdeke szerint rendelkezik a czivilizált állami rendnek oszlopos tényezőivel és önkényesen félretolja azt a­melyik épen útjában áll, akkor azzal csilla­pítjuk megbotránkozásunkat, hogy ez az erősza­koskodás az államforma természetében bírja gyökerét és a parlamentáris országoknak az egyéni szabadságot megvédelmező szilárd in­tézményeiben keresünk vigasztalást. De mit szóljunk, mivel enyhítsük keserűségünket, hol keressünk vigaszt akkor, a­mikor az az ország, a­mely a szabadság szülőföldjének és hazájának tartja és hirdeti magát, támadja meg a szabad­ság intézményeit, lábbal tiporni készül, ezen intéz­mények egyik legfenségesebbjét, a független igazságszolgáltatást. A szabadság és az alkot­mány szeretetének megingását árulja el ez a szomorú jelenség, és felbátorítja a reszpublika ellenségeit, hogy újult erővel törjenek a meg­buktatására. A törvényhozás közreműködése a kormány erőszakos kísérletében, arra vall, hogy nem a hatalmukkal vakmerően visszaélő miniszterek elszigetelt merényletével állunk szemben. Ennél sokkal megdöbbentőbb jelenséggel kell számol­nunk ; azzal, hogy a franczia nemzet közérzése elvesztette lába alól a szilárd talajt, vezéreszme nélkül támolyog tehetetlenül álnok lidérczfény után, a­mely az elnyeléssel fenyegető fertőbe csalogatja. Azok az áramlatok, a­melyek esz­közül használják föl a Dreyfus-ügyet czéljaik elérésére, lelkiismeretlen üzelmeikkel megron­tották a franczia nemzet lelki egyensúlyát és a fölizgatott szenvedélyek békéibe vérve hurczolják magukkal az érvénybe. Hogy a szabadság hagyományai és intézményei meg nem óvhatták ezt a dicső nemzetet ettől a szörnyű sorstól, az csak sötétebbé, reménytelenebbé teszi az elénk táruló képet. A reszpublika önmegalázó fetrengése az autokráczia lábánál, a boszu­­érzés mesterséges belenevelése az újabb nemze­dékekbe, kongó és csillogó jelszavak mögött az anyagi érdekek féktelen hajhászása erősebbnek bizonyul és lassan kint felemészti a nemzet ellen­álló erejét. így rohan Francziaország, kormá­nyának és törvényhozásának vezetése alatt, az erkölcsi csődbe, és a parlamentáris reszpublika képtelennek bizonyul a romlás megakadályo­zására. A képviselőház tegnapi ülése nem nyújt reményt arra, hogy a törvényhozó­ testület elég erős volna a folyamatban levő proc­esszus fel­tartóztatására. A radikális Bourgeois és a re­publikánus-opportunista Poincaré a folyosókon nagy hangon kritizálták a javaslatot. Bourgeois felülről jövő forradalomnak bélyegezte a kor­mány kísérletét és Poincaré kijelentette, hogy ellene fog beszélni és szavazni. De az ülésen, a szoczialista Millerand kivételével, senki a republi­kánus képviselők közül fel nem állott, hogy tilta­kozzék a semmitőszék megrendszabályozása ellen. Nyoma sem mutatkozott annak a mindent el­söprő megbotránkozásnak és fölháborodásnak, a­melynek egészséges közérzésű ország parla­mentjében ki kellene törnie, amikor a kormány ráteszi a kezét az igazságszolgáltatásra és kivé­­etles törvényszékek alkotásának veszedelmes lej­tőjére lép. Mert bármiképen fogalmazta légyen javaslatát és indokolását Lebret igazságügymi­niszter, az iránt semmi kétség fenn nem forog, hogy kivételes bíróságot teremt a Dreyfus-ügy elintézé­sére. És a­mikor maga a kormány üt rést a legfel­sőbb bíróság tekintélyén, akkor hiába beszélnek a revízióellenes szónokok, a miniszterelnök és az igazságügyminiszter arról, hogy az egész sem­mitőszék ítélete nagyobb bizalomra tarthat igényt és nagyobb megnyugvást idézhet elő, mintha a büntetőtanács egyedül járna el. A bizalom megingatása után megnyugvásról sem lehet többé szó. Bizonyára sehol sem uralkodik nézeteltérés arra nézve, hogy a Dupuy-kormány menthetetlen gyengeségéről tett tanúságot akkor, a­mikor lépésről-lépésre hátrálva az antirevizionisták támadása és izgatása előtt, végül ennek a javas­latnak a benyújtására engedte rákényszeríteni magát. És menthetetlen gyengeségének részese lesz a törvényhozás, h­a megszavazza a javasla­tot, a­miben, párisi tudósítások szerint, alig ké­telkedhetünk. Ilyen kormány, ilyen törvényhozás és ilyen közvélemény mellett ki bír elég éles­látással annak a megmondására, hogy hol ér véget az egyre ijesztőbb mérveket öltő bomlás? DIPLOMATA.* Páris, január 30. A kamarában Lébret igazságügyminiszter törvényjavaslatot terjeszt elő, a­melynél fogva a revíziós ügyek a semmitőszék valamennyi egyesült tanácsa elé terjesztendők döntés végett. Lebret igazságügyminiszter kéri a javaslatnak ahhoz a bizottsághoz való utasítását, a­melynek más hasonló indítványokat adtak ki. (Kiáltá­sok : Olvassa fel!) Lebret általános figyelem kö­zepett felolvassa a törvényjavaslat megokolását, a­mely hangsúlyozza, hogy nem alkalmi tör­vényről van szó, hanem a szükség törvényéről, a­mely az ország nyugalmát helyre fogja állí­tani. (Tetszés a c­entrumban. Mozgás a szélső­baloldalon.) Lebret ismétli azt az indítványát, hogy a törvényjavaslatot a már megalakított bizottsághoz utasítsák. Berry azt mondja, hogy a kamara nem­ tudja, miért nyújtja be a kormány ezt a javas­latot. A hivatalos lapban közzé kellene tenni azokat a vallomásokat, a­melyeket a Hazeau elnöktől vezetett vizsgálat során fölvettek. (He­lyeslés.)

Next