Magyar Vadász, 1948 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1948-07-01 / 1. szám
MAGYAR VADÁSZ 5 Utánnyomás tiilos, így kellett valahogy történni a beszélgetésnek, mert közrefogtuk őket és közben mi az egyik csónakból kiszálltunk és a másik kettővel társaink bentmaradtak a szélen. Kezdődött a terelés. Most nagyon kelllett vigyázni, mert az őzeket épségben, szárazon megfogni lehetetlen. Az úgy földhöz veri magát, hogy abban a kis tömött testben élet nem maradhat. Vízbe tereltük őket. Az öreg (már kb. 6 cm-es, ágazó agancsával) belépett a vízbe és úszott a csónak mellett, a messzi part irányába. Utána a többi is emelt fejjel, kecses testtartással nekisimult a víznek. Most következett a mi feladatunk! Hátulról kaptuk már a szelet és bevettük az őzeket. Három csónak vette őket közre és lassan, egyenként értük be őket. Mi történt most! Az utolsó őz a csónakunk mellé került. Egy gyors fogás és már bent is volt a csónakban. Reszketve, víztől csepegőn állt a ladik közepén. Szeme nedves fátyollal tekintett egy irányba, előre. Rátettünk egy száraz ruhát és sietve mentünk tovább, így ment a mentés, hátulról előre. Még csak egy volt hátra, illetve legelő, lévő. Ez már nehezebben ment, de sikerült. Vrrhím..."hangulatiban, de nyakig Július, lucskosan eveztünk a part felé. Bizony többször kellett a vízbe lépni ás tolni a csónakot, ha fennakadás Amit. Lehúztuk hát a nadrágot is. Nem volt kellemes a fürdő, de a kimelegedett testünk nem is érezte annyira a hideg, szennyes vizet, így haladunk kifellé, mikor jobbra egy csattanást hallok és alig tudjuk a két kis őzikét kézzel lefogni. Jobbra nézek és egy róka koma volt a vízen. Vére pirosra festette a szürke vizet. Ő már „megdicsőült“! Bizonyára nem fog a túlvilágon a vízárból kiálló fa középtörzséhez lapulva, a jó fácánpecsenye reményében az áradatból fára menekülő és repülő fácánra leselkedni. Végre is kiértünk a partra, ahonnan az őzeket istállózásra vitték. Estére már egészségesen ropogtatták a jó, szárított, selymes szénát. Itt bizonnyal nagy örömmel vették, hogy mégis csak vannak olyan emberek, akik meleg hajlékba mentik őket és a csúnya emlék is elmúlik, mint a rossz és gonosz áradat, hogy helyet adjon a jónak és mint kiáradt víz, amely medrébe kényszerül, a salakot lenthagyva az emberek is becsület és szeretet útjára lépnek. Vepényi: Elemér rajza. Mi is erre gondoltunk, mikor igazi meghatottsággal gyönyörködtünk a megmentett kincsünkben és láttuk, hogy van tisztesség és jóakarat, mert vadászok és emberek vagyunk. Így tértünk nyugovóra, hogy holnap kora hajnalban ismét menteni menjünk, de másnap már nyulat és fácánt. Halmágyi S. Gyula így vadásztak! Néhai Gömbös Gyula egyszer el ment vadászni. Ahogy mennek a területen, mellette a lővadászmesterrel, egyszer csak egy szaladó fácánkakast pillantanak meg. Gömbös felkapja puskáját és ráduplázik a fácánkakasra. A kakas sértetlenül tovább repül. Gömbös dühösen néz a fővadászmesterre, az pedig fejcsóválva mondja, neki: — Ejnye, Kegyelmes Uram, ezt mégse lett volna, szabad tenni, hogy egy szaladó fácánkakasra lőjön. Gömbös méltatlankodva mondta neki: — Hát mit csináljak, hogyha_ nem áll meg. ” .........