Magyar Vadász, 1948 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1948-07-01 / 1. szám

MAGYAR VADÁSZ 5 Utánnyomás tiilos, így kellett valahogy történni a beszélgetésnek, mert közrefogtuk őket és közben mi az egyik csónak­ból kiszálltunk és a másik kettővel társaink bentmaradtak a szélen. Kezdődött a terelés. Most nagyon kelllett vigyázni, mert az őzeket ép­ségben, szárazon megfogni lehetet­len. Az úgy földhöz veri magát, hogy abban a kis tömött testben élet nem maradhat. Vízbe tereltük őket. Az öreg (már kb. 6 cm-es, ágazó agancsával) be­lépett a vízbe és úszott a csónak mellett, a messzi part irányába. Utána a többi is emelt fejjel, kecses testtartással nekisimult a víznek. Most következett a mi feladatunk! Hátulról kaptuk már a szelet és bevettük az őzeket. Három csónak vette őket közre és lassan, egyen­ként értük be őket. Mi történt most! Az utolsó őz a csónakunk mellé került. Egy gyors fogás és már bent is volt a csónak­ban. Reszketve, víztől csepegőn állt a ladik közepén. Szeme nedves fá­tyollal tekintett egy irányba, előre. Rátettünk egy száraz ruhát és sietve mentünk tovább, így ment a men­tés, hátulról­ előre. Még csak egy volt hátra, illetve legelő,­ lévő. Ez már nehezebben ment, de sikerült. V­rrhím..."hangulatiban, de nyakig Július, lucskosan eveztünk a part felé. Bizony többször kellett a vízbe lépni ás tolni a csónakot, ha fenn­akadás Amit. Lehúztuk hát a nadrá­got is. Nem volt­ kellemes a fürdő, de a kim­elegedett testünk nem is érezte annyira a hideg, szennyes v­izet, így haladunk kifellé, mikor jobbra egy csattanást hallok és alig tudjuk a két kis őzikét kézzel lefogni. Jobb­ra nézek és egy róka koma volt­ a vízen. Vére pirosra festette a szür­ke vizet. Ő már „megdicsőült“! Bi­zonyára nem fog a túlvilágon a vízárból kiálló fa középtörzséhez lapulva, a jó fácánpecsenye remé­nyében az áradatból fára menekülő és repülő fácánra leselkedni. Végre is kiértünk a partra­, ahon­nan az őzeket istállózásra vitték. Estére már egészségesen ropogtat­ták a jó, szárított, selymes szénát. Itt bizonnyal nagy örömmel vették, hogy mégis csak vannak olyan em­berek, akik meleg hajlékba mentik őket és a csúnya emlék is elmúlik, mint a rossz és gonosz áradat, hogy helyet adjon a jónak és mint ki­áradt víz, amely medrébe kénysze­rül, a salakot lenthagyva az embe­rek is becsület és szeretet útjára lépnek. Vepényi: Elemér rajza. Mi is erre gondoltunk, mikor igazi meghatottsággal gyönyörköd­tünk a megmentett kincsünkben és láttuk, hogy van tisztesség és jó­akarat, mert vadászok és emberek vagyunk. Így tértünk nyugovóra, hogy hol­­nap kora hajnalban ismét menteni menjünk, de másnap már nyulat és fácánt. Halmágyi S. Gyula így vadásztak! Néhai Gömbös Gyula egyszer el ment vadászni. Ahogy mennek a te­rületen, mellette a lővad­ászmesterrel, egyszer csak egy szaladó fácán­kakast pillantanak meg. Gömbös fel­kapja puskáját és ráduplázik a fácán­kakasra. A kakas sértetlenül tovább repül. Gömbös dühösen néz a főva­dászmesterre, az pedig fejcsóválva mondja, neki: — Ejnye, Kegyelmes Uram, ezt mégse lett volna, szabad tenni, hogy egy szaladó fácánkakasra lőjön. Gömbös méltatlankodva mondta neki: — Hát mit csináljak, hogyha_ nem áll meg. ” .........

Next