Magyar Vadász, 1959 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1959-01-10 / 1. szám

Tjeim, d­z esdmi évszázados havas erdő ^ paplana lett már a felhő. Borult idő borította mozdulatlan mély álomba. •jázmorával megrakottan “ ál, csak áll és meg se moccan. Meg se moccan, míg testébe nem hasít apám fejszéje. S­zólnék neki: ne, ne bántsa! E nyugalom olyan drága, hagyja nekem ezt a csendet, hogy az ölén megpihenjek, Szólnék, de már késő. Amott­­ más is egyet odacsapott. Oda egyet, apám egyet, s megsebezték a szép csendet.­­csendet, erdőt megsebezve teszik, mi a dolguk rendje. Csillog a fagy s a nyugalom számukra, halt birodalom, szivet, szobát nem melenget. Nem becézik hát a csendet. Ami nekik életet ád az, e hangos, fejszés világ. Ijs, gondolom, igazuk van, mert ha csattog az az erdő a munka szól, — a jövendő. ' ■ . . . ' (

Next