Magyar Vadász, 1964 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1964-01-10 / 1. szám
mmiNOKtmMH SÖTÉT FELHŐKET kerget a sízél, mögülük ki-ki kandikél a lenyugvó nap. A sötét felhők élén fehér hólovasok száguldanak és nagy pelyhekben indul el a havazás. A szél viszi, táncoltatja a hópelyheket, úgy tesz, mintha sajnálná itthagyni a földön az álmos és nagy hópilléket és újra fel akarja kapni, hogy a fehér felhőkön a szél cs háit a sebeket betapassza velük. Egész este havazott. Rövid pár órai esteli alvás után, 12 órakor utaztunk vonattal a szomszéd vasútállomásig, onnan 8 kilométert tettünk meg sível Kisvaszarig. Innen még vagy 5 kilométernyire volt a területnek az a része, ameddig sívét tudtunk menni. Fenn a hegygerincen süvítve száguldott a szél, el-ellkapva egy kevés porhavat. Innét végig lehetett láitni a szalatnaki mezőn. Hiába vártunk vadra, a mezőben úgy látszik semmi sem tartózkodott ezen a szeles éjszakán. Havasi Jóskának — aki még nem látott vaddisznót — megmutattam, hogyha kivirrad, merre menjen cserkészni a nagy kiterjedésű sűrű fiatalosban. Át kellett mennem a mezőnek egy részén, hogy a szalatnaki erdőbe jussak. Fél hétkor jó térdig érő hóban rejtettem el símet és bundámat. Elértem a venyítési nagy irtás lejtős oldalát. Az oldalban két csapat szarvas nyomai keresztezték az utamat. A mély gödrök feletti széles allén három disznónak a nyoma vezetett át. A nyomok frissek, pár órásak lehettek. Az egészen friss nyomban a hó nem áll össze, az egy-két napos csapákban a déli melegtől megolvad a hó és vékonyka jégréteg fedd a körmök lenyomatát. DOMBTETŐN túrásokat találtam, majd fiatalos, husángos erdőbe jutottam, a nyomokat követve. Óvatosan kell előrehaladni, vigyázva arra, hogy az ember a legkisebb zörgést se ejtse a fagyos hóvá telt ágak közt. A disznót úgy kell elerni, hogy lehetőleg nyolc-kilenc óra közt találjon rá az ember, mert ilyenkor mély álomban van. Jó szél mellett, porhóban csendesen haladva, meg lehet közelíteni, főként a nagyobb darabokat, ezek könnyebben bevárják a vadászt lőtávolságra. A Csonka-hegy nyugati oldalán egy derékvastagságú fenyőfán 80—1Q0 cm magasan a kéreg simára van ledörzsölve, éppen úgy, mint falusi disznólegelőinken az öreg vadkörtefák. A nyomok ehhez a fához vezettek és arról árulkodtak, hogy a disznók az éjszaka folyamán itt jártak, nekidörzsölődtek a fának, s rajta sörtét és téli puha disznószőrt hagytak. A nap erősen sütött, vakítón csillogott a hó. Amint körülnézek, közvetlen közelemben valami furcsa, világosszürke tárgyat látok feküdni a havon. Első pillanatra döglött szarvastehénnek néztem. Egy lépést közeledtem felé. A szarvastehénnek nézett tárgy talpraugrott, hatalmas vaddisznó volt. A közelemben levő vízmosás irányába elrohant, két társa nyomon követte. A disznó elugrási helye és a szakadék közt alig volt tíz lépés. A rohanó disznó után lőttem, természetesen utána... KISIETTEM a szakadék szélére és észrevettem, hogy a szemben levő hegyoldalon, a szakadék túlsó felén nem három, hanem hét disznó kocog lassan felfelé. Úgy látszik magukkal vitték azokat is, amelyek lent a völgyben, vagy a túlsó oldalon tartózkodtak. A fiatal cseterdőbe a nap erősen bevilágított, és tökéletesen ki tudtam venni két hatalmas vaddisznót. A többit nem láttam egészen, csak ha megmozdultak, akkor sejtettem, hogy merre vannak. A hozzám legközelebb álló nagy disznó lehetett vagy kétszázhúsz, kétszázharminc lépésre. Leültem és térdemre támasztva könyökömet, célbavettem a disznót. A füle fölé céloztam. Lövésemre eltűnt a hatalmas állat, mintha elnyelte volna a hó. Távcsöven jól láttam, hogy helyben rogyott össze. A domboldalon felette álló disznó a lövésre megugrott, de kicsit feljebb ismét megállt. Megkíséreltem erre is leadni egy lövést, azonban ez sértetlenül távozott, mert a disznó lába magasságában álló fáról lövésre hatalmas felhőben hullott a hó, jelezve a golyó becsapódását. Erősen alája lőttem. Átmásztam a havas szakadékon. Fölfelé fától fáig kapaszkodtam a néhol majdnem derékig érő hóban. A disznó fölé kellett ikerülnöm, a sebzett vaddisznónál nem tanácsos a lejtőn alulról közeledni, mert ha még él, igen kellemetlenül tanít meg erre a szabályra. Lefelé könnyen és gyorsan tud támadni. Egyszerre könnyűnek éreztem magam, mintha valami hiányozna. Kalapom, hátizsákom megvan — tehát „csak” a puskám hiányzik, semmi más. Kapraszkodás közben valahol lemaradt a hóban, mert nemegyszer estem hasra a meredek domboldalon. Letettem a hátizsákot és a szokott szánkázó módszerrel visszacsúsztam odáig ahol a puska csöve kiállott a hóból. Hogy mit jelent a puskát ilyenkor lőkész állapotba hozni, a havat mindenhonnét kitisztítanám, aki nem ismeri, próbálja meg, majd meglátja milyen nehéz. MAJD Két MÉTER hosszú, gyönyörű téli „bundájú” disznót lőttem. Kizsigerelés után visszamentem az elhagyott sífelszerelésemhez, és boldogan ereszkedtem le éjszakai nyomaimon a vadászkunyhóhoz, most már jó világításbnál, a ragyogó téli napfényben. Társam lilára fagyva melengette elgémberedett tagjait a vörösen izzó kályha mellett. Nem akarta elhinni, hogy disznót lőttem. Nagysokára sikerült kocsit kapni a faluból és A Jankóval, „hivatásos vadszállítómmal” elindultunk a disznóért. Amint a völgyben csendben haladt a szánkó, a lankás cserjés oldaliban nyolc vaddisznót pillantottunk meg. Jóskának megmagyaráztam, hogy széllel szemben honnét próbálja megközelíteni. Olyan helyen voltak, hogy a becserkészésük egyáltalán nem okozott nehézséget. Mi a szánkóval továbbmentünk. A szalatnaki erdőrészre érve, a szánkó előtt rohant át egy disznó, azonban lövést nem tudtam rá leadni. Megkerestük a disznót, de sem szánkóval, sem lóval nem lehetett közelébe kerülni és olyan sűrű erdőrész választott el bennünket az úttól, hogy oda a hegyoldalon fekvő disznót emberi erővel felvonszolni nem lehetett. Nekifogtunk Jankóval, hogy letessékeljük a szakadékba Kezdtem lefelé húzni a disznót Jankó is nekibátorodott és taszította a mélység irányába. Hol ő volt lejjebb a hegyoldalon, hol a disznó. Egy olyan alkalommal, mikor a disznó maga után vonszolta, az hirtelen megcsúszott és elindultak lefelé, Jankóval együtt, hatalmas hófelhőbe burkolózva. Hol Jankót hol a disznót láttam, amint lefelé haladtak. Lent kötelet kötöttem a disznó nyakára, a kötélbe befogtam magamat és elkezdtem lefelé cibálni a völgyön. Jankó visszament, hogy a szánkóval nagy kerülőt leírva, le tudjanak jutni egy megadott pontra. A közel kétmázsás disznó vontatása nagyon nehéz volt, bár a völgy erősen lejtett lefelé és a hó is eléggé csúszott, igaz, hogy hasonlóképpen csúszott a lábam is. Nagysokára meghallottam a kocsis káromkodását, szitkozódását, hogy az ördögbe is nem tud továbbjutni ezen az átkozott rossz úton. Eléjük mentem és kifogva az egyik lovat, Jankóval lementem a disznóért és felvontattuk oda lóval, ahol a szánkó állt. Este hét óra lett, mire a kunyhóhoz leértünk. Sok cókmókkal felpakolva, mínusz 21 fokos hidegben, a szépen ragyogó holdvilág mellett elindultunk hazafelé. KIRÁNDULÁS nagyon jól sikerült, de sajnáltam, hogy Jóska barátomnak nem sikerült disznót lőni, bár megközelítette őket elég jól, azonban lövés előtt a disznók kereket oldottak. Dr. Abádi Gyula A