Magyar Vadász, 1964 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1964-01-10 / 1. szám

mmiNOKtmMH S­ÖTÉT FELHŐKET kerget a sízél, mögülük ki-ki kandikél a lenyugvó nap. A sötét felhők élén fehér hólovasok száguldanak és nagy pelyhekben indul el a havazás. A szél viszi, táncoltatja a hópelyhe­ket, úgy tesz, mintha sajnálná itt­hagyni a földön az álmos és nagy hópilléket és újra fel akarja kapni, hogy a fehér felhőkön a szél cs háit a sebeket betapassza velük. Egész este havazott. Rövid pár órai esteli alvás után, 12 órakor utaztunk vonattal a szomszéd vasútállomásig, onnan 8 kilométert tettünk meg sível Kisvaszarig. Innen még vagy 5 kilométernyire volt a te­rületnek az a része, ameddig sívét tudtunk menni. Fenn a hegygerincen süvítve szá­guldott a szél, el-ellkapva egy kevés porhavat. Innét végig lehetett láitni a szalatnaki mezőn. Hiába vártunk vadra, a mezőben úgy látszik semmi sem tartózkodott ezen a szeles éjsza­kán. Havasi Jóskának — aki még nem látott vaddisznót — megmutattam, hogyha ki­virrad, merre menjen cser­készni a nagy kiterjedésű sűrű fiata­losban. Át kellett mennem a mező­nek egy részén, hogy a szalatnaki er­dőbe jussak. Fél hétkor jó térdig érő hóban rej­tettem el símet és bundámat. Elértem a venyítési nagy irtás lejtős oldalát. Az oldalban két csapat szarvas nyo­mai keresztezték az utamat. A mély gödrök feletti széles allén három disznónak a nyoma vezetett át. A nyomok frisse­k, pár órásak lehettek. Az egészen friss nyomban a hó nem áll össze, az egy-két napos csapák­ban a déli melegtől megolvad a hó és vékonyka jégréteg fedd a körmök lenyomatát. DOMBTETŐN túrásokat talál­tam, majd fiatalos, husán­gos erdőbe jutottam, a nyomokat követve. Óvatosan kell előrehaladni, vigyázva arra, hogy az ember a leg­kisebb zörgést se ejtse a fagyos hó­vá­ telt ágak közt. A disznót úgy kell elerni, hogy lehetőleg nyolc-kilenc óra közt találjon rá az ember, mert ilyenkor mély álomban van. Jó szél mellett, porhóban csendesen haladva, meg lehet közelíteni, főként a na­gyobb darabokat, ezek könnyebben bevárják a vadászt lőtávolságra. A Csonka-hegy nyugati oldalán egy derékvastagságú fenyőfán 80—1Q0 cm magasan a kéreg simára van ledör­zsölve, éppen úgy, mint falusi disznó­­legelőinken az öreg vadkörtefák. A nyomok ehhez a fához vezettek és arról árulkodtak, hogy a disznók az éjszaka folyamán itt jártak, neki­dörzsölődtek a fának, s rajta sörtét és téli puha disznószőrt hagytak. A nap erősen sütött, vakítón csil­logott a hó. Amint körülnézek, köz­vetlen közelemben valami furcsa, vi­lágosszürke tárgyat látok feküdni a havon. Első pillanatra döglött szarvas­­tehénnek néztem. Egy lépést közeled­tem felé. A szarvastehénnek nézett tárgy talpraugrott, hatalmas vad­disznó volt. A közelemben levő víz­mosás irányába elrohant, két társa nyomon követte. A disznó elugrási helye és a szakadék közt alig volt tíz lépés. A rohanó disznó után lőttem, természetesen utána... K­ISIETTEM a szakadék szélére és észrevettem, hogy a szem­ben levő hegyoldalon, a szaka­dék túlsó felén nem három, hanem hét disznó kocog lassan felfelé. Úgy látszik magukkal vitték azokat is, amelyek lent a völgyben, vagy a túlsó oldalon tartózkodtak. A fiatal cset­erdőbe a nap erősen bevilágított, és tökéletesen ki tud­tam venni két ha­talmas vaddisznót. A többit nem lát­tam egészen, csak ha megmozdultak, akkor sejtettem, hogy merre vannak. A hozzám legközelebb álló nagy disznó lehetett vagy kétszázhúsz, két­­százharminc lépésre. Leültem és tér­demre támasztva könyökömet, célba­­vettem a disznót. A füle fölé céloz­tam. Lövésemre eltűnt a hatalmas állat, mintha elnyelte volna a hó. Távcsöven jól láttam, hogy helyben rogyott össze. A domboldalon felette álló disznó a lövésre megugrott, de kicsit feljebb ismét megállt. Megkísé­reltem erre is leadni egy lövést, azon­ban ez sértetlenül távozott, mert a disznó lába­ magasságában álló fáról lövésre hatalmas felhőben hullott a hó, jelezve a golyó becsapódását. Erő­sen alája lőttem. Átmásztam a havas szakadékon. Fölfelé fától fáig kapaszkodtam a néhol majdnem derékig érő hóban. A disznó fölé kellett ikerülnöm, a seb­zett vaddisznónál nem tanácsos a lej­tőn alulról közeledni, mert ha­­ még él, igen kellemetlenül tanít meg erre a szabályra. Lefelé könnyen és gyor­san tud támadni. Egyszerre könnyűnek éreztem ma­gam, mintha valami hiányozna. Ka­lapom, hátizsákom megvan — tehát „csak” a puskám hiányzik­, semmi más. Kapra­szkod­ás közben valahol le­maradt a hóban, mert nemegyszer estem hasra a meredek domboldalon. Letettem a hátizsákot és a szokott szánkázó módszerrel visszacsúsztam odáig ahol a puska csöve kiállott a hóból. Hogy mit jelent a puskát ilyenkor lőkész állapotba hozni, a ha­vat mindenhonnét kitisztítaná­m, aki nem ismeri, próbálja meg, majd meg­látja milyen nehéz. M­AJD Két MÉTER hosszú, gyö­nyörű téli „bundájú” disznót lőttem. Kizsigerelés után vis­­­szamentem az elhagyott sífelszerelé­semhez, és boldogan ereszkedtem le éjszakai nyomaimon a vadászkunyhó­hoz, most már jó világításbnál, a ra­gyogó téli napfényben. Társam lilára fagyva melengette el­gémberedett tagjait a vörösen izzó kályha mellett. Nem akarta el­hinni, hogy disznót lőttem. Nagysoká­ra sikerült kocsit kapni a faluból és A Jankóval, „hivatásos vadszállítóm­mal” elindultunk a disznóért. Amint a völgyben csendben haladt a szánkó, a lankás cserjés oldaliban nyolc vad­disznót pillantottunk meg. Jóskának megmagyaráztam, hogy széllel szem­ben honnét próbálja megközelíteni. Olyan helyen voltak, hogy a becser­­készésük egyáltalán nem okozott ne­hézséget. Mi a szánkóval tovább­mentünk. A szalatnaki erdőrészre ér­ve, a szánkó előtt rohant át egy disznó, azonban lövést nem tudtam rá leadni. Megkerestük a disznót, de sem szánkóval, sem lóval nem lehetett közelébe kerülni és olyan sűrű erdő­rész választott el bennünket az úttól, hogy oda a hegyoldalon fekvő disznót emberi erővel felvonszolni nem lehe­tett. Nekifogtunk Jankóval, hogy le­­tessékeljük a szakadékba Kezdtem lefelé húzni a disznót Jankó is neki­bátorodott és taszította a mélység irányába. Hol ő volt lejjebb a hegy­oldalon, hol a disznó. Egy olyan al­kalommal, mikor a disznó maga után vonszolta, az hirtelen megcsúszott és elindultak lefelé, Jankóval együtt, ha­talmas hófelhőbe burkolózva. Hol Jankót hol a disznót láttam, amint lefelé haladtak. Lent kötelet kötöttem a disznó nyakára, a kötélbe befogtam magamat és elkezdtem lefelé cibálni a völgyön. Jankó visszament, hogy a szánkóval nagy kerülőt leírva, le tud­janak jutni egy megadott pontra. A közel kétmázsás disznó vontatása na­gyon nehéz volt, bár a völgy erősen lejtett lefelé és a hó is eléggé csú­szott, igaz, hogy hasonlóképpen csú­szott a lábam is. Nagysokára meghallottam a kocsis káromkodását, szitkozódását, hogy az ördögbe is nem tud továbbjutni ezen az átkozott rossz úton. Eléjük mentem és kifogva az egyik lovat, Jankóval lementem a disznóért és fel­vontattuk oda lóval, ahol a szánkó állt. Este hét óra lett, mire a kunyhó­hoz leértünk. Sok cókmókkal felpakol­va, mínusz 21 fokos hidegben, a szé­pen ragyogó holdvilág mellett el­indultunk hazafelé. KIRÁNDULÁS nagyon jól si­került, de sajnáltam, hogy Jóska barátomnak nem sike­rült disznót lőni, bár megközelítette őket elég jól, azonban lövés előtt a disznók kereket oldottak. Dr. Abádi Gyula A

Next