Magyar Zene, 2002 (40. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 2. szám - TANULMÁNY - Dalos Anna: "Folklorisztikus nemzeti klasszicizmus" - egy fogalom elméleti forrásairól
192 XL. évfolyam, 2. szám, 2002. május Magyar zene ban mégis csupán egyetlenegyszer találkozunk a nemzeti klasszicizmus kifejezéssel, mégpedig a magyar népzenéről szóló, 1935-ben keletkezett, s először 1937-ben napvilágot látott nagy tanulmány Néphagyomány és zenekultúra című fejezetében: Ha nemzeti klasszicizmus annyi, mint egy nemzet lelkét tökéletes formában kifejezni, akkor eddig klasszikus magyar zenét másban, mint a néphagyomány néhány ezer dallamában nem találunk. Ez egyelőre a legtökéletesebb zenei kifejezése a nemzeti léleknek. Nemzeti és nemcsak népi, mert valaha az egész nemzeté volt, és ha szerves zenekultúrát akarunk, minél előbb újra azzá kell válnia. A gondolat, hogy a klasszikus magyar zene mindeddig csak a népzenében testesülhetett meg, már jóval korábban. Kodály a magyar népdal művészi jelentőségét bemutató 1929-es tanulmányában megjelent. Akkor szinte pontosan ugyanígy fogalmazott („A magyar népdal a par excellence klasszikus magyar zene”), de még nem csatlakozott értelmezéséhez a nemzeti klasszicizmus fogalma. A harmincas évek második felére azonban a kérdés nyilvánvalóan időszerűvé vált számára - ezt bizonyítja Népzene és műzene című, 1941-es előadása is, amelyben arról értekezik, hogy a klasszicizmusok egyszerűsödését, tisztulását mindig a népzenei hatás segíti elő. Előadásának egy korábbi szakasza azt is megvilágítja, milyen kontextuson belül kell értelmeznünk írásaiban a nemzeti klasszicizmus fogalmának megjelenését. Még a legnagyobb mesterek kezdőalkotásai is csak utánzatok, elődeik műveitől sokszor alig különböznek. Mondhatjuk: „variánsokat” írnak, nem új műveket. [...] A művészettörténeti iskolák, csoportok, követők serege azt jelenti, amit a népzene terén a variáns. Kodály a harmincas évek második felében feltehetően érzékelte: tanítványi köre megerősödött. Követőivel nem feltétlenül értett mindenben egyet, vagy legalábbis nem tekintette egyformán értékesnek kísérleteiket. Előadásában használt hasonlatát népzenei szemléletmódjának tükrében kell értelmeznünk. Kodály szerint ugyanis mindegyik népdalnak létezik egy klasszikus alakja, ideális formája, amely kiemelkedik a kevésbé tökéletes, kevésbé mintaszerű variánsok közül. A szóhasználattól - és talán az ideától - való elhatárolódását jelzi a Magyar népzene tanulmányból előbb idézett első mondatának első szava is („Ha nemzeti klasszicizmus annyi, mint egy nemzet lelkét tökéletes formában kifejezni...”). Ez az egyszerre megengedő-kétségbevonó „Ha” azonban nemcsak azt mutatja: a nemzeti klasszicizmus fogalma nem Kodálytól származik, hanem azt is, hogy amikor felveti-alkalmazza, akkor reflektál a témáról folyó korabeli magyar diskurzusra. 5 Kodály Zoltán: „A magyar népzene.” In: uő: Visszatekintés. Hátrahagyott írások, beszédek, nyilatkozatok III. Közl.: Bónis Ferenc. Budapest: Zeneműkiadó, 1989. 292-372. Ide: 371-372. 6 Kodály Zoltán: „A magyar népdal művészi jelentősége.” In: uő: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok I. Közr.: Bónis Ferenc. Budapest: Zeneműkiadó, 1974, 33-35. 7 Uott 35. 8 Kodály Zoltán: „Népzene és műzene.” In: uö: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok II. Közr.: Bónis Ferenc. Budapest: Zeneműkiadó, 1974, 261-267. Ide: 266. 9 Uott 264.