Magyarország, 1861. január (1. évfolyam, 7-26. szám)
1861-01-13 / 11. szám
1861. — I. évfolyam. SZERKESZTŐSÉGI IRODA Ujtér 3. sz. I. emelet. KIADÓ-HIVATAL Ujtér 3. sz. földszint. T. MUNKATÁRSAINK kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztőséghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények a kiadó-hivatalhoz intézendők. HIRDETMÉNYEK DÍJA : 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 7, 3-szorinál 5 újkr. Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 újkr. Egyes példányok OSTERLAMM K. és LAMPEL ROBERT könyvkereskedőknél 10 ujkrajczáron kaphatók. Vasárnap, január 13-án. megjelen ünnep- és vasárnapot követő napok kivételével minden nap. Egészév 16 ft. Félév 8 ft. Negyedév 4 ft. Pest, január 12-dikén. Külföldi szemle Egy lépéssel odább vagyunk. A gaetai dráma utosó jelenete foly, a velenczei kérdés előtérbe lépett. A Moniteur hivatalosan megerősíti, hogy a franczia hajóhad folyó hó 19-ben elhagyja Gaetát. Igaz ugyan, hogy erről politikai „naplójában (az év eleje óta a Moniteur is hoz „résumé“ket, úgy nevezett szemléket) értesít — hanem azért nem kevésbbé hivatalos ereje van az értesítésnek, mert a Moniteur csak nem fogja mondani: szivem vonalán felül a kormányé, azon alul meg a magamé vagyok. Azt már érintettük, hogy a franczia hajóhad e visszavonulását angol nyomásnak kell tulajdonítanunk. Ő felsége a királyné óhajtja trónbeszédében, Francziaországgal való jó egyetértését kifejezni. Napóleon csak nem lehetett oly udvariatlan, hogy ily magas állású delnő kérését megtagadja. Viszont gyengéd akart maradni a három északi hatalom iránt, tudatta tehát velük, hogy fegyvernyugvást ajánlott úgy a gaetai kis udvarnak, mint Piemontnak, azon erélyes kikötéssel, hogy ha Piemont ajánlatát el nem fogadja, a franczia hajóhad tovább is Gaeta alatt marad; II. Ferencz király pedig akár fogadja el a fegyvernyugvást, akár nem: a franczia hajóhad Gaeta alól f. hó 19-én elvitorlázik. Akármilyen ügyesen volt is a franczia indítvány fogalmazva, ez annak valódi értelme, s így azt a tényt sem kell soká magyarázgatni, hogy II. Ferencz a fegyvernyugvást visszautasította. A Constitutionnel már ki is jelentette, hogy a nápolyi király, vagy mint Piemont foglya, vagy mint Francziaország vendége távozhatik Gaetából — tertium non datur. Az Union talál ugyan még egy harmadik módot : „mint Piemont legyőzője“ — hanem a Constitutionnel e megjegyzést „illetlen tréfának“ tartja oly fenséges személy irányában, ki nagy szerencsétlenisége miatt, még inkább érdemli tiszteletünket. A Napoleon császár és Cowley lord közt folyt beszélgetés — melyről tegnap már tüzetesebben szóltunk — mutatja a velenczei kérdés előtérbe lépését. — Most csak azért térünk rá vissza hogy megjegyezzük, mily részletes hűséggel adták vissza a lapok e tété a tétc-t, mintha csak a franczia kormány intenziójával közölték volna. A világnak meg kelle tudni, hogy az angolok mennyire sarkalják Napóleon őfelségét, ki békében szeretne élni egész Európával — de a londoni kabinet minden kérdésbe ügyvédül avatja be magát, olyan goromba csak nem lehet ő felsége, hogy azt mondja nekik „fogadatlan prókátornak ajtó megett a helye.“ No de azt sem kell elfelejteni,hogy az angol királyné fenébb érintett kérése nem csupán a gaetai ügyre vonatkozott, mert azt szeretné trónbeszédében kijelenteni, hogy közte és Napóleon közt minden politikai nagy kérdésre nézve jó egyetértés létezik. A franczia császár tehát a velenczei kérdésben sem lehet udvariatlan — de delicat kíván maradni a többi Európa iránt is, azért hozta fel a congressus eszméjét — az aztán nem az ő hibája, ha egyik vagy másik hatalom nem akar a congressusban részt venni, mivel nem tetszik neki ez vagy amaz uralkodó képviselőjének a képe. A Reuter-iroda ugyan kész megoldásával áll elő e kényes kérdésnek. Szerinte „Viktor Emanuel megígérte az európai hatalmaknak, hogy Velencze megtámadásáról Garibaldit lebeszéli,csak neki hagyjanak Gaetánál szabad kezet.“ Ha a Reuter iroda még egyszer mondaná, talán hinnék , így egy szóra sehogy sem fér a fejünkbe. Victor Emanuelnek már szabad keze van Gaetánál, mert az intervenziót sem Turinban, sem Parisban, sem Londonban el nem tűrik. Ami pedig Garibaldit illeti, mindenki tudja, hogy nem akar fejjel menni a falnak, hanem előbb egy kis diverziót csinál. Azt pedig Viktor Emánuel még a Reuter-iroda szerint sem ígéri, hogy a piemontiakat lebszéli a támadásról. Igaz, hogy Cavour elkövet mindent, hogy Garibaldit kibékítse, be akarja venni Ratazzit a kabinetbe, kinek személyisége egyedül van hatással a kissé naiv exdictatorra . Fantit a hadügyminisztériumból elbocsátja, ki iránt Garibaldinak nagy az ellenszenve , de azt nem fogja eszközölhetni hogy Olaszország hőse továbbra is ne bízzék csillagában — mely őt uj tettekre szólítja. Azon körülmény,hogy a Moniteur megczáfolja a franczia külügyminiszter kilépéséről szállingó híreket, kezességül vehető arra,hogy Thourénél s vele együtt az a politika is kengyelben marad( mert a nyeregben maga Napoleon ül),melynek szívóssága tette lehetővé,hogy a múlt év sok hihetetlent hihetővé, sok lehetetlent tett dologgá avatott. Csak egy esetet említünk: Napoleon épen akkor utazott Algírba és Thouvenel használá szabadságidejét, midőn a piemontiak az egyházi birtokokba betörtek. Olyan ügyes diplomatát, aki tudja, mikor kell neki szabad levegőt színi, a császár könnyen nélkülözni nem szokott. Az amerikai egyesült államok tőlünk messze — de hogy a talpunk alatt vannak, erre a bécsi „Vaterland“ figyelmeztet. Azt mondja hogy dél-Carolina elválásában az „uniótól“ először ismer Napoleon kezére. Ő felségének ugyan messzi nyúlik a keze — hanem ez mégis sok a „Vaterland“tól, mely merész hypothésisét úgy indokolja, hogy a franczia császár, a különvált délamerikai államokból akar majd az angolok nyugatindiai gyarmataihoz férni. Csak is ilyen combinatiót várhattunk a „Vaterland“tól, mely a magyar menekülteket mindenfelé utaztatja, Klapkára Török- és Oroszország szemeivel vigyáztak, Türrt és az egész Garibaldi-bizottmányt a velenczei nép hangulatával kétségbe ejti stb. Dél-Carolinára visszatérve mégis meg kell súgnunk a „ Vaterland“-nak, hogy a hivatalos „Moniteur“ az amerikai köztársaság leendő elnökétől megvárja, hogy Lincoln úr fegyverrel sem engedi a déli államokat kilépni, mihelyt hivatalát elfoglalja ; hogy a félhivatalos „Constitutionnel,“ a dél-caroliniaikat „lázzadók“-nak bélyegzi, kik haszonlesésből, hogy az európaiakkal előnyösebb kereskedést folytathatnak , dölyfből, hogy Lincoln megválasztásában az északi államok erkölcsi győzelmét kell elszivelniök, embertelenségből, hogy a rabszolgakereskedést annál szabadabban űzhessék—szakadnak el az uniótól. XX . sz. Belföldi szemle. A „Srbski Dnevnik“ f. hó 6-dikai számában Svetozár Miletity aláírásával egy czikk jelent meg „a Vajdaság eltemetéséről.“ A czikkíró nem sajnálkozik a Bach vajdasága fölött, de e helyett, kérdi, nem állhatott volna-e föl egy más vajdaság? — „A szerbek, úgymond, csak azt kívánták Ausztriától, hogy zsinatuk vagy nemzeti gyülések által a nemzeti léteket biztosító föltételek iránt Magyarországgal alkudozhassanak ; e helyett most át vannak adva a magyar országgyűlésnek, kegyelemre.“ A kegyelem szó úgy látszik, roszul van választva : sokkal inkább illik az, ha a szerbek viszonyát Ausztriához, nem pedig ha Magyarországhoz, kivált a magyarországi országgyűléshez tekintjük. Itt jog és méltányosság vannak hivatva uralkodni; kegyelemre nincs szükség. Kegyelemért az absolutismusnál lehet kunyerálni — bár többnyire, mint szerb testvéreinknek is elég módjuk volt 11 év alatt meggyőződni, híjába. Melyik részen remélhetnek a szerbek többet: az osztrák kormánytól-e, melytől eddigelé csak teljesítetlen ígéreteket kaptak ? vagy a közös magyar országgyűléstől, mely még soha szószegést nem követett el s melynek ők magok is csak úgy, mint az ország többi lakosa, jogos részesei ? A szerbek maguk eldöntötték már e kérdést. Épen az idézett czikkben is az van a szerbek óhajaképen kifejezve, hogy kívánalmaik a magyar országgyűlés elé terjesztessenek. És tarthatnak-e attól, hogy ez nem fog megtörténni ? Ha a kanczellária nem tenné meg, bizonyosan megteszi a négy megye főispánja, megteszik az e megyéből választandó szerb képviselők. És így nincs ok aggodalomra, hogy a visszacsatolás már megtörtént, ami különben is csak egy politikai hiba helyreigazítása. Nem csak mondjuk ezt. Szerbiából is ugyanezt üzenik a szerbek magyarországi testvéreiknek; így beszélnek Horvát- és Tótországban is, és szintén óhajtják a viszonti egyesülést az anyaországgal — mint ezt alább közlött slavoniai tudósításunk is hirdeti. — Visszacsatolásodról szólván, meg kell emlékeznünk azon Zalamegyéből érkezett örvendetes tudósításról, hogy a Muraköz visszacsatolása legfelső helyen el van rendelve s a főispán az ebbeli határozatot még e hó folytán viszi meg a megyének. — Hontból írják nekünk, hogy Hontmegye is visszacsatolta a német rendszer alatt tőle elszakított részeket. A cs. k. hivatalok irományai is átvétettek már (valamennyiée, nevezetesen a törvényszékeké is — nem irja levelezőnk) s most már az országgyűlésre küldendő követek foglalkoztatják az elméket. A közbirodalom, mint levelezőnk értesít, eddig Boronkay Lajos, Okolicsányi Antal és Laszkáry Miklós derék hazafiakban öszpontosul. — Nyíregyházán meg, a népkör indítványa folytán, önkénytes nemzetőrség felállításán dolgoznak. Erre az nyújtott alkalmat, hogy a város zavargások miatt pandurcsapatot, de a személy- és vagyonbátorságra egyszersmind valami „bürgermiliz“ felét határozott állítatni. A pandurcsapat közhelyezéssel találkozott, a „bürgermiliz“ ellenben közreszólással, annyival inkább, mert az utóbbinak még századost is odtrogáltak. így szülemlett meg a gondolat, hogy addig is, míg a nemzetőrséget az 1848-ai törvények értelmében teljesen föl lehetene állítani, a „Bürgermiliz“ helyett önkénytes nemzetőrség alakuljon. E nemzetőrség megalakítására a magyar minisztérium által nemzetőrségi őrnagynak kinevezett Kralovánszky András urat kérték föl. Az aláírások erősen folynak, s remélhető, hogy pár nap alatt Nyíregyházának nemzetőrsége lesz. — Zemplénből hosszú czáfolat érkezett hozzánk egyik tudósítónk ellen, ki többek között a zempléni tisztujítás alkalmával előfordult nepotismusról panaszkodott. Jóllehet azóta már más tudósítást is vettünk, mely szintén fölhozza, hogy a tisztujításnál „előítéletek és elő vélemények“ uralkodtak és „junkerkedések“ mutatkoztak, mégis örömest vesszük tudomásul a czáfoló sorokat, melyek jelentik, hogy a zempléni tisztújításnál születésre, magas rangra, vallásra nem volt tekintet, csak az érdemre, hogy Zemplén megye a pestmegyei körlevelet egész terjedelmében magáévá tette, — hogy végül a tisztviselők utasításául a meglevő „megyerendszer“ átdolgozására, valamint a törvénykezési ügyekre választmányok neveztettek ki, melyek működésüket már be is fejezték s munkálataikat jóváhagyás végett e hó 14-dikén tartandó bizottmányi ülésnek elő fogják terjeszteni. A czikkhez Zemplén megye új tisztikarának névsorra van csatolva, melyből a főbb tisztviselőket a belföldi rovatban találja összeállítva az olvasó. Ha helyünk engedné, szívesen felvettük volna az egész czikket, így azonban kénytelenek voltunk rövid ismertetésére szorítkozni, amit azonban annál szívesebben tettünk, mert ha valaha, úgy most legszükségesebb megmutatnunk elleneinknek, hogy a magyar törvény tisztelete, s történelmi jogra hivatkozása alatt nem lappang pomerániai junkerség. Ezen azért a hírlapirodalomnak szigorú kötelessége minden oly jelenséget, mely nemesi előjogok érvényesítésére czéloz, kíméletlenül fölleplezni s a közvélemény sajtó ítélete alá bocsátani. Azért nem lehet hallgatnunk a sárosi esetről, melyet úgy beszélnek, hogy egy most választott szolgabiró valakit megcsapatott és azért, mert egy Úri kocsi elől ki nem tért s ez alkalommal megüttetvén ellenszegült. A sárosmegyei bizottmány kétségen kivül nyomoztatni fogja a dolgot, s ha kiderül, hogy az uj szolgabiró csakugyan visszaélt hivatalával, rögtön el is fogja mozdittatni. (Fk.) Az olasz drámabeli felvonáshoz, mely már néhány hónap óta tart, minden valószínűség szerint vége felé jár és azon meglepetés, melyet a most készült fordulat mindenütt szült, eléggé mutatja, miszerint Napoleon császárnak újra sikerült, terveire nézve a világot elámítani vagy legalább bizonytalanságban hagyni. Mindnyájan emlékezünk még, hogy Francziaország nyiltan nem helyeselte ugyan, de nem is gátolta a piemontiak előnyomulása mind az egyházi államban, mind Nápolyban az utolsó állomásig! Ezen állomás előtt meg kelle állapodni és közvetlen közelbn néma vággyal pillantani az egyelőre elérhetlen ezer felé, elérhetlen, mert a pápát csak úgy védte a franczia szárazföldi had, miként II. Ferencz királyt Barbier de Tinán hajóraja. Ez mindenesetre kellemetlen volt az olaszokra nézve, de mégis feltűnt, hogy Napoleon csak akkor állítá meg Viktor Emánuel csapatjait, a midőn a munka legnagyobb része már meg volt téve, a még hátralevő pedig, a franczia oltalomnak egyszerű megszűnése által azonnal létesíthető lenne. Feltűnt, mondjuk, hogy Napóleon úgyszólván csak kárpitot vont a festvény elé, de ennek elkészülését nem gátolta és innen az olaszok azt a reményt merítették, miszerint a császárt egyelőre bizonyos ismeretlen tekintetek arra indítják ugyan,hogy a mozgalmat néhány perczre állítsa meg, hogy azonban adott pillanatban a kárpit le fog hűlni és akkor az olasz egység képe — Velenczét kivéve — az egész világ szeme előtt láthatóvá teend. Minden jelenség arra mutat, miszerint már nagyon közel állunk ezen eldöntő pillanathoz. A „pápa és a püspökök“ czímű röpirat megjelenése szintoly világos előjele annak, hogy a római kérdés nem sokára ismét előtérbe fog lépni, amely bizonyos az, hogy a Gaeta előtti franczia oltalom tartamát már csak napok szerint kell számítani; a piemonti seregre nézve pedig Gaeta megszállása talán nem volt egészen fölösleges „exercitium,“ melynek a Mincó táján hasznát fogják vehetni. Azon fordulat, melyet most közeledni látunk, újra bizonyítja, hogy Napóleon politikája csak részleteiben homályos és rejtélyes, de végezéljaira nézve tiszta és következetes. Tekintsünk el az egyes tekervényektől és kanyarodásoktól, mik általunk nem ismert és profán szemre nézve láthatlan akadályok által tétettek szükségesekké, — tekintsünk el ezektől és ügyeljünk egyedül a napóleoni politika fő czélpontjaira. Nem azt találjuk-e akkor, hogy itt szabatos tervvel, következetes eljárással állunk szemben ? Genuában ő Felsége azt hirdette, miszerint Olaszhonnak egynek kell lenni és szabadnak az Adriáig. A programúj mai napig mégnincs ugyan tökéletesen valósítva, de feleljünk őszintén e kérdésre : közelebb vagy távolabb állunk - e tőle ma, mint két évvel ezelőtt? A feladat oly óriási, hogy az emberek háromnegyed része a megoldást egyenesen lehetetlennek tartotta, a többiek pedig legalább kétkedtek a sikerben és ezt — ha átaláltak — csak hosszú évek során át hitték érlelhetőnek. És hol állunk ma? Dél-Olaszországban egy már alig tartható erősség, — közepén fegyvertelen város és ennek környéke — északon Velencze, ez mind, mi a régi állapotokból megmaradt. A két első helyen, miként említettük, már csak francziaország kegyelméből áll fen a régi állapot és így ezen akadályok számba sem vehetők. Komoly akadálya tehát a napóleoni programm valósításának egyedül Velencze lehetne, de habár ennek helyzetére nézve külsőleg mi sem változott, a mélyebben pillantó politikus nem tagadhatja, hogy még e téren is tetemes változások történtek a franczia programm valósitása felé. Ki ne tudná, hogy Ausztria ma többé nem az, ami 1859. januárban volt! Hadserge kétségen kivül még ma is oly bátor és hit, a milyen akkor volt, de egy szerencsétlen hadjárat emlékezete nem oly könnyen törölhető ki a szivekből és elmékből. A birodalom belsejében mondhatlan chaos uralkodik, melyet békés időben a rendszeres alkotás és teremtés követhetne, mely azonban válságos perczekben épen nem alkalmas, egy állam teljes erejét rendelkezhetővé tenni kifelé. A pénzügy soha nem volt oly kétségbeesett állapotban, mint most, két év előtt legalább erőszak útján és az absolutismus engedelmes eszközeinek segélyével utolsó cseppig ki lehetett sajtolni a czitromot, ma az absolutismus haldoklóban van, eszközei széljel futottak és még nincs község, mely helyüket pótolhatná. Mindezeket — nemcsak a tárgy kényes voltánál fogva, hanem azért is, mivel köztudomású dolgok — nem szükség bővebben fejtegetnünk; már a mondottak után sem kétkedhetni arról, miszerint Velencze védelmezése Ausztriára nézve ma nehezebb és így természetesen a megtámadás az olaszokra nézve könnyebb, mint akkor, amidőn III. Napóleon ama híres programmját tette közzé. Tehát bárhányszor látszott is hátrálni, megállapodni , vagy mellékutakra térni a franczia politika Olaszországra nézve — egészben és nagyban mégis előmeneteleket tett, mégpedig tetemes előmeneteleket, czélját soha szem elől nem tévesztő, és ahhoz ma közelebb áll, mint valaha. Mindazzal, amit Franczia- és Angol-, aztán Franczia- és Olaszország közti viszályról mondanak, mi csöppet sem gondolunk, akár alaposak e hírek, akár alaptalanok, az a végkimenetel szempontjából jóformán mindegy. Olaszország czéljai tiszták és változhatlanok. Így szintén Anglia is erkölcsileg kénytelen az olasz mozgalmat mindvégigpártolni.Francziaországnak pedig — akár minő egyéni nézeteket és indulatokat tulajdonítsunk is a császárnak — nem marad szabad választása, ha egyszer a körül forog a kérdés: váljon a demokratia vagy pedig a legitimitás részére álljon-e?