Magyarország, 1861. január (1. évfolyam, 7-26. szám)

1861-01-13 / 11. szám

1861. — I. évfolyam. SZERKESZTŐSÉGI IRODA Ujtér 3. sz. I. emelet. KIADÓ-HIVATAL Ujtér 3. sz. földszint. T. MUNKATÁRSAINK kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő­séghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények a kiadó-hivatalhoz intézendők. HIRDETMÉNYEK DÍJA : 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 7, 3-szorinál 5 újkr. Bélyegdíj külön 30 újkr. A nyilttérben 4 hasábos petitsor 25 újkr. Egyes példányok OSTERLAMM K. és LAMPEL ROBERT könyvkereskedőknél 10 u­jkrajczáron kaphatók. Vasárnap, január 13-án. megjelen ünnep- és vasárnapot követő napok kivé­telével minden nap. Egészév 16 ft. Félév 8 ft. Negyedév 4 ft. Pest, január 12-dikén. Külföldi szemle Egy lépéssel odább vagyunk. A gaetai dráma utosó jelenete foly, a velenczei kérdés előtérbe lépett. A Moniteur hivatalosan megerősíti, hogy a fran­czia hajóhad folyó hó 19-ben elhagyja Gaetát. Igaz ugyan, hogy erről politikai „naplójában (az év eleje óta a Moniteur is hoz „résumé“ket, úgy nevezett szemléket) értesít — hanem azért nem kevésbbé hiva­talos ereje van az értesítésnek, mert a Moniteur csak nem fogja mondani: szivem vonalán felül a kormányé, azon alul meg a magamé vagyok. Azt már érintettük, hogy a franczia hajóhad e visszavonulását angol nyomásnak kell tulajdoníta­nunk. Ő felsége a királyné óhajtja trónbeszédében, Francziaországgal való jó egyetértését kifejezni. Na­póleon csak nem lehetett oly udvariatlan, hogy ily magas állású delnő kérését megtagadja. Viszont gyengéd akart maradni a három északi hatalom iránt, tudatta tehát velük, hogy fegyvernyugvást ajánlott úgy a gaetai kis udvarnak, mint Piemontnak, azon erélyes kikötéssel, hogy ha Piemont ajánlatát el nem fogadja, a franczia hajóhad tovább is Gaeta alatt marad; II. Ferencz király pedig akár fogadja el a fegyvernyugvást, akár nem: a franczia hajóhad Gaeta alól f. hó 19-én elvitorlázik. Akár­milyen ügyesen volt is a franczia indítvány fogalmazva, ez annak va­lódi értelme, s így azt a tényt sem kell soká magya­­rázgatni, hogy II. Ferencz a fegyvernyugvást vissza­utasította. A Constitutionnel már ki is jelentette, hogy a nápolyi király, vagy mint Piemont foglya, vagy mint Francziaország vendége távozhatik Gaetából — ter­­tium non datur. Az Union talál ugyan még egy har­madik módot : „mint Piemont legyőzője“ — hanem a Constitutionnel e megjegyzést „illetlen tréfának“ tart­ja oly fenséges személy irányában, ki nagy szeren­­csétlenisége miatt, még inkább érdemli tiszteletünket. A Napoleon császár és Cowley lord közt folyt beszélgetés — melyről tegnap már tüzetesebben szól­tunk — mutatja a velenczei kérdés előtérbe lé­pését. — Most csak azért térünk rá vissza hogy megjegyezzük, mily részletes hűséggel adták vissza a lapok e tété a tétc-t, mintha csak a franczia kormány intenziójával közölték volna. A világnak meg kelle tudni, hogy az angolok mennyire sarkal­ják Napóleon ő­felségét, ki békében szeretne élni egész Európával — de a londoni kabinet minden kér­désbe ügyvédül avatja be magát, olyan goromba csak nem lehet ő felsége, hogy azt mondja nekik „fogadatlan prókátornak ajtó megett a helye.“ No de azt sem kell elfelejteni,hogy az angol királyné fe­nébb érintett kérése nem csupán a gaetai ügyre vo­natkozott, mert azt szeretné trónbeszédében ki­jelenteni, hogy közte és Napóleon közt minden politikai nagy kérdésre nézve jó egyetértés létezik. A franczia császár tehát a velenczei kérdés­ben sem lehet udvariatlan — de delicat kíván ma­radni a többi Európa iránt is, azért hozta fel a con­­gressus eszméjét — az aztán nem az ő hibája, ha egyik vagy másik hatalom nem akar a congressusban részt venni, mivel nem tetszik neki ez vagy amaz uralkodó képviselőjének a képe. A Reuter-iroda ugyan kész megoldásával áll elő e kényes kérdésnek. Szerinte „Viktor Emanuel megígérte az európai hatalmaknak, hogy Velencze megtámadásáról Garibaldit lebeszéli,­­csak neki hagy­janak Gaetánál szabad kezet.“ Ha a Reuter iroda még egyszer mondaná, talán hinnék , így egy szóra sehogy sem fér a fejünkbe. Victor Emanuel­­nek már szabad keze van Gaetánál, mert az inter­­venziót sem Turinban, sem Parisban, sem Londonban el nem tűrik. A­mi pedig Garibaldit illeti, mindenki tud­ja, hogy­­ nem akar fejjel menni a falnak, hanem előbb egy kis diverziót csinál. Azt pedig Viktor Emánuel még a Reuter-iroda szerint sem ígéri, hogy a piemontiakat leb­széli a támadásról. Igaz, hogy Cavour elkövet mindent, hogy Garibaldit kibékítse, be akarja venni Ratazzit a kabinetbe, kinek személyisége egyedül van hatással a kissé naiv exdictatorra . Fantit a had­ügyminisztériumból elbocsátja, ki iránt Garibaldinak nagy az ellenszenve , de azt nem fogja eszközölhetni hogy Olaszország hőse továbbra is ne bízzék csilla­gában — mely őt uj tettekre szólítja. Azon körülmény,hogy a Moniteur m­egczáfolja a franczia külügyminiszter kilépéséről szállingó híreket, kezességül vehető arra,hogy Thourénél s vele együtt az a politika is kengyelben marad( mert a nyeregben maga Napoleon ül),melynek szívóssága tette lehetővé,hogy a múlt év sok hihetetlent hihetővé, sok lehetetlent tett dologgá avatott. Csak egy esetet említünk: Napoleon épen akkor utazott Algírba és Thouvenel h­asználá szabadságidejét, midőn a piemontiak az egyházi bir­tokokba betörtek. Olyan ügyes diplomatát, a­ki tudja, mikor kell neki szabad levegőt színi, a császár kön­­­nyen nélkülözni nem szokott. Az amerikai egyesült államok tőlünk messze — de hogy a talpunk alatt vannak, erre a bécsi „Vater­land“ figyelmeztet. Azt mondja hogy dél-Carolina elválásában az „uniótól“ először ismer Napoleon ke­zére. Ő felségének ugyan messzi nyúlik a keze — ha­nem ez mégis sok a „Vaterland“tól, mely merész hy­­pothésisét úgy indokolja, hogy a franczia császár, a különvált délamerikai államokból akar majd az an­golok nyugatindiai gyarmataihoz férni. Csak is ilyen combinatiót várhattunk a „Vaterland“tól, mely a magyar menekülteket mindenfelé utaztatja, Klap­kára Török- és Oroszország szemeivel vigyáztak, Türrt és az egész Garibaldi-bizottmányt a velenczei nép hangulatával kétségbe ejti stb. Dél-Carolinára visszatérve mégis meg kell súg­nunk a „ Vaterland“-nak, hogy a hivatalos „Moni­teur“ az amerikai köztársaság leendő elnökétől meg­várja, hogy Lincoln úr fegyverrel sem engedi a déli államokat kilépni, mihelyt hivatalát elfoglalja ; hogy a félhivatalos „Constitutionnel,“ a dél-caroliniaikat „lázzadók“-nak bélyegzi, kik haszonlesésből, hogy az európaiakkal előnyösebb kereskedést folytathat­nak , dölyfből, hogy Lincoln megválasztásában az északi államok erkölcsi győzelmét kell elszivelniök, embertelenségből, hogy a rabszolgakereskedést an­nál szabadabban űzhessék—szakadnak el az uniótól. XX . sz. Belföldi szemle. A „Srbski Dnevnik“ f. hó 6-dikai számában Svetozár Miletity aláírásával egy czikk jelent meg „a Vajdaság eltemetéséről.“ A czikkíró nem sajnál­kozik a Bach vajdasága fölött, de e helyett, kérdi, nem állhatott volna-e föl egy más vajdaság? — „A szerbek, úgy­mond, csak azt kívánták Ausztriától, hogy zsinatuk vagy nemzeti gyülések által a nemzeti léteket biztosító föltételek iránt Magyarországgal al­kudozhassanak ; e helyett most át vannak adva a ma­gyar országgyűlésnek, kegyelemre.“ A kegyelem szó úgy látszik, roszul van választ­va : sokkal inkább illik az, ha a szerbek viszonyát Ausztriához, nem pedig ha Magyarországhoz, kivált a magyarországi országgyűléshez tekintjük. Itt jog és méltányosság vannak hivatva uralkodni; kegye­lemre nincs szükség. Kegyelemért az absolutismusnál lehet kunyerálni — bár többnyire, mint szerb test­véreinknek is elég módjuk volt 11 év alatt meggyő­ződni, híjába. Melyik részen remélhetnek a szerbek többet: az osztrák kormánytól-e, melytől eddigelé csak teljesí­tetlen ígéreteket kaptak ? vagy a közös magyar or­szággyűléstől, mely még soha szószegést nem köve­tett el s melynek ők magok is csak úgy, mint az or­szág többi lakosa, jogos részesei ? A szerbek maguk eldöntötték már e kérdést. Épen az idézett czikkben is az van a szerbek óhajaképen kifejezve, hogy kívá­nalmaik a magyar országgyűlés elé terjesztessenek. És tarthatnak-e attól, hogy ez nem fog megtörténni ? Ha a kanczellária nem tenné meg, bizonyosan meg­teszi a négy megye főispánja, megteszik az e megyé­ből választandó szerb képviselők. És így nincs ok aggodalomra, hogy a visszacsa­tolás már megtörtént, a­mi különben is csak egy po­litikai hiba helyre­igazítása. Nem csak mondjuk ezt. Szerbiából is ugyanezt üzenik a szerbek magyarországi testvéreiknek; így beszélnek Horvát- és Tótországban is, és szintén óhajtják a viszonti egyesülést az anyaországgal — mint ezt alább közlött slavoniai tudósításunk is hirdeti. — Visszacsatolásodról szólván, meg kell emlé­keznünk azon Zalam­egy­éb­ő­l érkezett örvende­tes tudósításról, hogy a Muraköz visszacsatolása leg­felső helyen el van rendelve s a főispán az ebbeli ha­tározatot még e hó folytán viszi meg a megyének. — H­o­n­t­b­ó­l írják nekünk, hogy Hontmegye is visszacsatolta a német rendszer alatt tőle elszakí­tott részeket. A cs. k. hivatalok irományai is átvétet­tek már (valamennyié­e, nevezetesen a törvényszé­keké is — nem irja levelezőnk) s most már az or­szággyűlésre küldendő követek foglalkoztatják az elméket. A közbirodalom, mint levelezőnk értesít, ed­dig Boronkay Lajos, Okolicsányi Antal és Laszkáry Miklós derék hazafiakban öszpontosul. — Nyíregyházán meg, a népkör indítvá­nya folytán, önk­énytes nemzetőrség felállításán dol­goznak. Erre az nyújtott alkalmat, hogy a város za­vargások miatt pandurcsapatot, de a személy- és va­­gyonbá­torságra egyszersmind valami „bürgermiliz“ felét határozott állítatni. A pandurcsapat közhelyez­éssel találkozott, a „bürgermiliz“ ellenben közre­szólással, annyival inkább, mert az utóbbinak még századost is odtrogáltak. így szü­lemlett meg a gon­dolat, hogy addig is, míg a nemzetőrséget az 1848-ai törvények értelmében teljesen föl lehetene állítani, a „Bürgermiliz“ helyett önkénytes nemzetőrség ala­kuljon. E nemzetőrség megalakítására a magyar minisztérium által nemzetőrségi őrnagynak kineve­zett Kralovánszky András urat kérték föl. Az alá­írások erősen folynak, s remélhető, hogy pár nap alatt Nyíregyházának nemzetőrsége lesz. — Zemplén­b­ő­l hosszú czáfolat érkezett hoz­zánk egyik tudósítónk ellen, ki többek között a zem­pléni tisztujítás alkalmával előfordult nepotismusról panaszkodott. Jóllehet azóta már más tudósítást is vettünk, mely szintén fölhozza, hogy a tisztujításnál „előítéletek és elő vélemények“ uralkodtak és „junker­kedések“ mutatkoztak, mégis örömest ves­szük tudo­másul a czáfoló sorokat, melyek jelentik, hogy a zem­pléni tisztújításnál születésre, magas rangra, vallásra nem volt tekintet, csak az érdemre, hogy Zemplén me­gye a pestmegyei körlevelet egész terjedelmében ma­gáévá tette, — hogy végül a tisztviselők utasításául a meglevő „megyerendszer“ átdolgozására, valamint a törvénykezési ügyekre választmányok neveztettek ki, melyek működésüket már be is fejezték s munká­lataikat jóváhagyás végett e hó 14-dikén tartandó bizottmányi ülésnek elő fogják terjeszteni. A czikk­­hez Zemplén megye új tisztikarának névsorra van csatolva, melyből a főbb tisztviselőket a belföldi ro­vatban találja összeállítva az olvasó. Ha helyünk engedné, szívesen felvettük volna az egész czikket, így azonban kénytelenek­ voltunk rövid ismertetésére szorítkozni, a­mit azonban an­nál szívesebben tettünk, mert ha valaha, úgy most legszükségesebb megmutatnunk elleneinknek, hogy a magyar törvény tisztelete, s történelmi jogra hivat­kozása alatt nem lappang pomerániai junkerség. Ezen azért a hírlapirodalomnak szigorú kötelessége min­den oly jelenséget, mely nemesi előjogok érvényesí­tésére czéloz, kíméletlenül fölleplezni s a közvéle­mény sajtó ítélete alá bocsátani. Azért nem lehet hallgatnunk a sárosi esetről, melyet úgy beszélnek, hogy egy most választott szolgabiró valakit megcsa­patott és azért, mert egy Úri kocsi elől ki nem tért s ez alkalommal megüttetvén ellenszegült. A sárosme­gyei bizottmány kétségen kivü­l nyomoztatni fogja a dolgot, s ha kiderül, hogy az uj szolgabiró csakugyan visszaélt hivatalával, rögtön el is fogja mozdittatni. (Fk.) Az olasz drámabeli felvonáshoz, mely már néhány hónap óta tart, minden valószínű­ség szerint vége felé jár és azon meglepetés, melyet a most készült fordulat mindenütt szült, eléggé mutatja, miszerint Napoleon császárnak újra sikerült, terveire nézve a világot elámí­­tani vagy legalább bizonytalanságban hagyni. Mindnyájan emlékezünk még, hogy Fran­cziaország nyiltan nem helyeselte ugyan, de nem is gátolta a piemontiak előnyomulása mind az egyházi államban, mind Nápolyban­­ az utolsó állomásig! Ezen állomás előtt meg kelle állapodni és közvetlen közelbn néma vág­gyal pillantani az egyelőre elérhet­­len ezer felé, elérhetlen, mert a pápát csak úgy védte a franczia szárazföldi had, miként II. Ferencz királyt Barbier de Tinán hajóraja. Ez mindenesetre kellemetlen volt az ola­szokra nézve, de mégis feltűnt, hogy Napoleon csak akkor állítá meg Viktor Emánuel csapat­­jait, a midőn a munka legnagyobb része már meg­ volt téve, a még hátralevő pedig, a fran­czia oltalomnak egyszerű megszűnése által azonnal létesíthető lenne. Feltűnt, mondjuk, hogy Napóleon úgyszólván csak kárpitot vont a festvény elé, de ennek elkészülését nem gá­tolta és innen az olaszok azt a reményt merí­tették, miszerint a császárt egyelőre bizonyos ismeretlen tekintetek arra indítják ugyan,hogy a mozgalmat néhány perczre állítsa meg, hogy azonban adott pillanatban a kárpit le fog hűl­ni és akkor az olasz egység képe — Velenczét kivéve — az egész világ szeme előtt láthatóvá teend. Minden jelenség arra mutat, miszerint már nagyon közel állunk ezen eldöntő pillanathoz. A „pápa és a püspökök“ czímű röpirat megje­lenése szintoly világos előjele annak, hogy a római kérdés nem sokára ismét előtérbe fog lépni, a­mely bizonyos az, hogy a Gaeta előtti franczia oltalom tartamát már csak napok sze­rint kell számítani; a piemonti seregre nézve pedig Gaeta megszállása talán nem volt egé­szen fölösleges „exercitium,“ melynek a Minc­ó táján hasznát fogják vehetni. Azon fordulat, melyet most közeledni lá­tunk, újra bizonyítja, hogy Napóleon politikája­­ csak részleteiben homályos és rejté­lyes, de végez­é­ljaira nézve tiszta és kö­vetkezetes. Tekintsünk el az egyes tekervé­­nyektől és kanyarodásoktól, mik általunk nem ismert és profán szemre nézve láthatlan aka­dályok által tétettek szükségesekké, — tekint­sünk el ezektől és ügyeljünk egyedül a napó­leoni politika fő czélpontjaira. Nem­ azt találjuk-e akkor, hogy itt szabatos tervvel, következetes eljárással állunk szemben ? Genuában ő Felsége azt hirdette, misze­rint Olaszhonnak egynek kell lenni és szabad­nak az Adriáig. A programúj mai napig még­­nincs ugyan tökéletesen valósítva, de feleljünk őszintén e kérdésre : közelebb vagy tá­­v­o­l­a­b­b ál­l­u­n­k - e tőle ma, mint két évvel ezelőtt? A feladat oly óriási, hogy az emberek há­­romnegyed része a megoldást egyenesen lehe­tetlennek tartotta, a többiek pedig legalább kétkedtek a sikerben és ezt — ha átaláltak — csak hosszú évek során át hitték érlelhetőnek.­­ És hol állunk ma? Dél-Olaszországban egy már alig tartható erősség, — közepén fegyver­telen város és ennek környéke — északon Velen­­­­cze, ez mind, mi a régi állapotokból megma­radt. A két első helyen, miként említettük, már csak francziaország kegyelméből áll fen a­­ régi állapot és így ezen akadályok számba sem vehetők. Komoly akadálya tehát a na­póleoni programm valósításának egyedül V­e­­lencze lehetne, de habár ennek helyzetére néz­ve külsőleg mi sem változott, a mélyebben pillantó politikus nem tagadhatja, hogy még e téren is tetemes változások történtek a franczia programm valósitása felé. Ki ne tudná, hogy Ausztria ma többé nem az, a­mi 1859. január­ban volt! Hadserge kétségen kivül még ma is oly bátor és hit, a milyen akkor volt, de egy szerencsétlen hadjárat emlékezete nem oly könnyen törölhető ki a szivekből és elmékből. A birodalom belsejében mondhatlan chaos ural­kodik, melyet békés időben a rendszeres alko­tás és teremtés követhetne, mely azonban vál­ságos perczekben épen nem alkalmas, egy ál­lam teljes erejét rendelkezhetővé tenni kifelé. A pénzügy soha nem volt oly kétségbeesett állapotban, mint most, két év előtt legalább erőszak útján és az absolutismus engedelmes eszközeinek segélyével utolsó cseppig ki lehe­tett sajtolni a czitromot, ma az absolutismus haldoklóban van, eszközei széljel futottak és még nincs község, mely helyüket pótolhatná. Mindezeket — nemcsak a tárgy kényes voltá­nál fogva, hanem azért is, mivel köztudomású dolgok — nem szükség bővebben fejtegetnünk; már a mondottak után sem kétkedhetni arról, miszerint Velencze védelmezése Ausztriára nézve ma nehezebb és így természetesen a megtámadás az olaszokra nézve könnyebb, mint akkor, a­midőn III. Napóleon ama híres programmját tette közzé. Tehát bár­hányszor látszott is hátrálni, megállapodni , vagy mellékutakra térni a franczia politika Olaszországra nézve — egész­ben és nagyban mégis előmeneteleket tett, még­pedig tetemes előmeneteleket, czélját soha szem elől nem tévesztő, és ahhoz ma közelebb áll, mint valaha. Mind­azzal, a­mit Franczia- és Angol-, aztán Franczia- és Olaszország közti viszályról mondanak, mi csöppet sem gondolunk, akár alaposak e hírek, akár alaptalanok, az a vég­kimenetel szempontjából jóformán mindegy. Olaszország czéljai tiszták és változhatlanok. Így szintén Anglia is erkölcsileg kénytelen az olasz mozgalmat mindvégigpártolni.Franczia­­országnak pedig — akár minő egyéni nézete­ket és indulatokat tulajdonítsunk is a császár­nak — nem marad szabad választása, ha egy­szer a körül forog a kérdés: váljon a demok­­ratia vagy pedig a legitimitás részére álljon-e?

Next