Magyarország, 1861. május (1. évfolyam, 103-126. szám)

1861-05-30 / 126. szám

Folytatása a mellékleten, az institutiókba lerakta, midőn elmondhatja s mél­tán : „utánnam az özönvíz,“ — akkor, uraim, no akkor háta mögé veszi a mit csinált, Rómába megy, symbo­­lamaul választja a keresztet, mint „unicaspes mea“-t. És méltán. Mert hiszen egy Üdvözítő isten az csak, ki az ő bűneit megbocsáthatja; megváltani nem képes ő sem. Ez a faj, s ennek száz meg Száz, nagy és ki­csiny neme az, mit csendes vérrel megnevezni sem bir a magyar, mert ez ostorozza, mint Isten egykor Egyptomot, de ezernyi formában s három század óta. Ez a faj az, mely századról századra, nemzedékről nemzedékre bősz kitartással kongatja barbár fajunk fölött a halálharangot, s azt tudományos emberiségi s politikai okoknál fogva szükségesnek hirdeti ; mert hiszen harczias apáink emlékezetét különben is fenntartják majd az ő történelmi „Handbuch“-jaik; ez a faj az, mely — miként a római triumphatort bér­lett csőcselék insultálta útjában a Capitol felé — nemzetünk legmagasztosb tetteit, az augsburgi csata óta a mai napig, gún­nyal és epével dobálni meg nem szűnt, és mivel caluminare audacter, tam­en ali­­quid haeret, tolla örök mozdonyával őrli le a magyar becsületes nevét. És e faj tartá föl ős hagyományként a nép aj­kain : midőn Lehel vezért Konrád császár kezébe adá a balszerencse: a vérpadon — nem­ a bitó előtt, mert a német azt, kit megöl, meg is akarja becsteleniteni — csatakürtjét kérte még egyszer elő s midőn rajta az utolsó riadót elharsogá, a császárt sujtá agyon vele, mondván: menj előttem az alvi­lágba, hogy ott szolgám leendj. Visszaélek, érzem, az önök türelmével, uraim, mindamellett kénytelen vagyok azt kikérni, egy kér­dést illetvén még, mit a jelenkor bonyodalma az el­méleti vitatás szerény hátteréből, hol nyugovék, a felszínre, de sőt az előtérbe sodrott. Az úgynevezett »nemzetiségek“ kérdését ér­tem. Minden kor terem magának egy jelszót, mely­ben a jogos igény s az ábránd egyiránt formulázva találja mindazt, mit a létező állapotok ellenében, fegyverül sikerrel felhasználhatni vél. Miként egy­kor a fejedelmek isteni joga, majd a vallás és hit esz­méi egész világrészeket hoztak mozgalomba s gyak­ran öntudatos irány nélkül sodrották tova magukkal, uj ösvényeken, uj czélok felé s dúlva és irtva uj ala­kulások magvetői lőnek: úgy látszik, hogy korunk keresztes háborúi a »nemzetiségek“ zászlói alatt vi­­vandják meg hadjáratukat a történelmi állam és társadalom alapjai ellen. Chaoticus bonyodalom, melyben jogosult igé­nyek és vakmerő követelések, az ábránd jóhiszemű lelkesedése s a léha önhit együtt tolong a szereplők előterébe. »A hódítás őrszelleme“, „az erőszak ural­ma,“ a viszont: „a történelmi jog,“ az »álladalom életfeltétele“ meg annyi jelszó, ott a hol és miként a politikai érdekek sugallják. Legyen így vagy úgy: a kérdés van, tehát nem ignorálható. S eltekintve a roppant színtéren, mit — tovaharapódzó gyuladásként — elfoglal; s azon tömegek nagy számán, mik, s már cselekvőleg vagy szenvedőleg, rajta helyt foglalnak; elmondhat­juk : oly mozgalomnak nyíltak meg zsilippjei, milyen ez agg világrészt a népvándorlások korszaka óta meg nem rengető. A fogalmak bábeli zavara csatárlánczként nyo­mul előre, a puszta erőt állitni ellenébe, konok­­ság, gyöngeségből hátrálni előtte, helytelenség, sőt veszély. Salus reipubticae suprema lex, le és fel­felé. Kétségtelen, hogy a nyelv analógiája, s még inkább identitása, hatalmas kötelék a népek között, és miként a phisical conformatio a fajrokonság jelle­geinek egyike, de döntő politikai súlyát, a­hogy né­mely oldalról állittatik, el nem ismerem. Van ennél egy csalhatatlanabb critérium: a történelmi egy­üit­élet által kifejlesztett külön szellem és geographiai fekvés, mely a határokat kijelöli, s az ezek közti elemeket fusióra utalja. E két kapcsolat hatalmast minden egyébnél, mert alapja a vér, a föld, a tör­ténelem. A faj­rokonságnak ethymologiai, a nemzetiségnek történelmi alapja van , s a geographiai positio: egy, az em­beri intézmények felett álló törvény. Ha egy nemzetben elég életösztön van, hogy egy államnak léteit adjon, s maradandóságot biztosítson, kell, hogy lelkét és szellemét az egye­tem szellemi médiumává tegye. A politikai nép (nem­zet) s a népségek közti ezen küzdelmet végig vívta valamennyi nagyobb nemzet, s büszkén utal ered­ményeire. A franczia szabadság, testvériség s egyenlőség zászlaját néhány sebhely lyukgatá meg: most fen­nen hirdeti, hogy „az ő kardja tárta fel a jövőt a nemzetiségi jogok számára“,kevélyen utalván honára, mely az „unitas példányszerü typusát mutatja,” A nemzetiségi eszme, fegyver az ő kezében, miután benn nincs mit tartania tőle; apostola jön diadalmas harczok után. Nyelve a világé, mig Lothringen és Elsass lakossága ma is tolmácsok által közlekedik bíróságaival; s míg tudósai, Julius Caesar tanúságára hivatkozva, tartogatják emlékezetben, hogy az egy­kori Gallia a Rajnáig és Alpokig (beleértve a „Schwar­­zot“) terjedett. A Pyréneken átnyúlt a celta és gallus faj , geo­graphiai helyzete folytán beolvadt az ikerekbe. S Wales és Scotia (az egykori Caledoni) celta népségeinek semmi faj-analogiája Anglia szláv és an­gol, iker és gallus lakosaival; az alap-typus körvona­lait nem bírták elmosni a századok, s íme az angol államélet és tudomány, népiségek roma és maradvá­nyául tekinti, miknek nincs joguk követelni, hogy éljenek. S mikép bántak el a mi kedélyes atyánkfiai s tudós tanáraink a németek, a magok szlávjai irá­nyában ? Felelet: a­hol „assimilálniok“ nem sikerült: kiirtották őket a „polgárisodás javára.“ Nem tudjuk-e, hogy Hannover és Mecklenburg, Holstein és Anhalt, Poroszhon és Ausztria nagy ré­szének lakossága tót volt. Hogy Hamburg és Lübek, Rostock és Schwerin szláv knézek tót nevű székhe­lyei voltak ? a szlávok alapiták Lipcsét és Dresdát, s hogy az egykori k­nónoknak egy század előtt még saját nevű napjok vala? Nem tudjuk-e, hogy Albert a Medve, valódi ke­resztes háborút viselt Brandenburg szlávjai ellen­, hogy egyik utóda halálos büntetést decretált a szláv nyelv tanítóira, s a Fridrikek vé­rteien, de irtó had­viselést Pommern, Silesia, Posen nem német ajkú, tót, nem jövevény s „bekéredzett“ lakossága ellen, fennen magasztalja jelenleg is a higgadt német »köz­vélemény“ s áldja a német tudomány és hazafiság. Hiszen mind­az, a mi történt,a nagy »einiges Deutsch­land“ érdekében vagyon. S vajjon miként járt el a mi parányi »barbár* nemzetünk, s nem kivételesen, egyes korszakok nyo­mása folytán, hanem egy egész ezred folyama alatt ? Mióta az első magyar király, hagyományként öröklé utódaira szent tévedését : »Unius linguae, uniusque moris regnum imbecille et fragile est a magyar állam egyik életkérdése, megfejtés helyett, kímélettel utaltatott tova, a latin nyelv uralma feles­legessé tevén azon népiségek egybeolvadását egy magyar állammá, mire fejedelmeink, előbb vallási, majd közgazdászai tekinteteknél fogva, tárt kaput nyitottak. A kiket közénk hozott az ínség vagy remény­kedés : e „hospesek“ iránt mutat-e fel bármely nem­zet e földön oly nagylelkűséget, mint a magyar ? Fe­leljenek azon törvények és kiváltságok, mik két szá­zadon át mind e betoluló népcsoportnak autonom ál­lást biztositanak, sőt statust in statu engedménye­­zének. Mutasson fel országot a világtörténelem, mely­nek székvárosában a „hospes“ lakosság hivatalkép­telenné dekretálhatá a haza fiait, melynek törvény­­hozása egy bemenekült idegen faj irányában száza­dok előtt már kedvezőbbleg nyilatkozott saját pol­gárainál ? de sőt mutasson fel a pusztaszeri alkot­­mányozó gyűléstől az utolsó szegedi országgyűlésig egyetlen egy törvényczikkelyt, mely egy népiséget, mint olyat, sérelmesen illete ! S ime! épen hazánk kebelében, előbb a sajtó halk terén, az osztrák censura sasszárnyai alatt, indult meg az a mozgalom, mely most Pozsonytól Belgrádig, Varasdtól Brassóig veti el lüktetéseit. Magyarország alkotmányos institutióinak védel­me alatt a közhatalomnak — mondhatnék — szeme­­láttára, s a „nemzetiségi“ törekvések palástja alatt egész hálózata szövődött a magyar álladalmat léte­rében megtámadó fondorlatoknak. A cseh-tót párt az egykori maradan birodalom területét „foglalta le“ magának. Az illír egy déli Slávia magkövét képezgeti. Az oláh Dacoromania Váradtól a Dniszterig fogna nyúlni, mig mind ezt bekoronázná a nagy Pan­s­l­á­v­ia, a földteke lakosságának ‘/10 részével, hivatva egy birodalmat alkotni az Athos hegye és Pommern, Szerbia és Boroszló, Stambul és Pétervár, Kamacsatka és Japán között. Mindez nem volt titok előttünk, s mindez­zel szemben, megosztók a szabadságot, nemzeti té­telünket testvérileg, hogy a természet, a történelem s a törvény kapcsolatát a jog és hála áldása szente­sítse. Mi védtük a szabadság közös tulajdonát, azok ellen, a­kik el akarták rablani,hogy megtartsuk azok számára is, a­kik elutasíták. Együtt buktunk mindannyian. És mi nem néztük sebeink helyeit, midőn a testvérek szenve­dése szóla : megosztottuk filléreinket, miként jogain­kat megosztók; szivünk részvéte a jelen fájdalmában, részt ada a jövő reményeiből. Egyebünk nem vala. S most ? Sülyedező hajóban feledje önmagát kiki, most menekvése az egészről feltételeztetik. Mentsük meg, tartsuk meg magunknak e hazát, hiszen az olyan mint a szív : szeretetéből egyenlő osztalékot nyújt egy világnak, de önmaga megoszt­hatatlan.* Jó és balszerencse közt, künn és benn egy ez­red óta vív a magyar; elveszite koronaként mindent, csak e hazát nem, és mig maga él, nem fogja soha. Egy maroknyi por szent földéből mint áru, * elh­ará­­csolása volna őseink szent hamvainak, mik ott pihen­nek, árulás volna a természet ellen, mely egy or­szággá tévé e hont, s nemzetünk istene ellen, ki, a múlt fejében fentartá számunkra a j­ö­v­ő­t. Európa s Ázsia tusái közé, előőrsül állitá ki egykor , a keresztyénség védbástyája volt a keleti barbárság ellen; most az északi ellenében, a nyugoti polgárisodásé lén; szirtfok, mely a szlávság nagy tengerét egybeáradni nem engedi; hullámverése nem csak öt, de elnyelné mind azt a tért, minek védbás­tyája ő. De nemzetünk egy más eszmét is képvisel, s ellenében a nyugati subversiv irányoknak. A le­gitimitás magas eszméjét. A forradalom, mint a tűzvész háborog tova­ irt és hódít eszméket és országokat. Mi vagyunk a jogalapok csatárai egyedül; nem kell sem több, sem kevesebb. Pártütő zászlók alatt csatáznak a népek és fejedelmek: a mi zászlónk az egyetlen, min­t jelszó áll: a törvény­ nem több, nem kevesebb. Jöhet idő, midőn még egyszer meg kell mozdut­­nunk e hont: a föloszlás eszméinek hadjárata ellené­ben. E küzdelemtől sem riadunk vissza, mert igazsá­gunk érzetében erősek vagyunk — tehát méltá­nyosak. Hadd jöj­jön tehát a minek jönni kell. Megká­­romlása volna istennek, hinni, hogy az életkönyvéből e nemzet kitörölve jön, melynek egész élete egy lo­vagregény vala, magas eszmék s idegen érdekek nagy­lelkű védelmében; s kitörölve jön azért, mert az örök igazság és jog elveit közös tulajdonná tévé ; s kité­rőivé jön most, mikor az absolutismus menykövezése közt a népek és világok urának ítélő szava meny­dörög. Nem ! — *E nemzetnek i 11, e haza földén, „me­lyen kivül a nagy világon nincsen számára hely,“ hivatása van, szenvedésekben gazdag, mint a vér­tanuké, de magas mint az örök dicsőség. Hiszszük és valljuk ezt. Ebit az, mely a roskadó erőt felvilla­nyozza, a lelkesedésnek szárnyakat fűz, a szenve­désre megadó ihletet harmatoz ; delej, mely az ese­mények ejetén átvezérel; hatalom, mely megleli min­dig választottjait, s egyest és egyetemet bűbájos ha­talommal tesz eszközévé. Ki oly gyakran illeté szivünk legbensőbb húr­jait, mert néma érzéseit édes dallá szövi, mondja : „Az ég egy kincset ad minden hazának, S a nép megőrzi híven birtokát.“ Ez a kincs, uraim, a magyar álladalom eszméje. Történelmi szükség volt-e vagy ábrándos ösz­tön, nem tudom ; de hiszem, hogy egy megnevez­­hetlen hatalom volt, mely őseinket hazájukból megin­­ditá, el az ismeretlen nagy világ felé; vitte diadalmak és veszteségek közt, csaták és eszmék harczai közt, társ- és rokontalan; e nemzet tudta egyedüliségét, de hitte, hogy vele van hatalmas Istene, s ő vezérli előre, mindig előre a czél felé, mely, mint az elfutandó látkör, előtte lebeg. S földet hódított, s hazát teremte magának. Csa­tár és apostol, kezében fegyver, mely véd és öl; agyá­ban bölcseség, mely számit s mérlegel; kebelében gyermeteg becsületesség, mely hinni és megbocsátni tud, s az ármány s árulás szövedékei közt azon egye­nességgel járdál, mit az erő önérzete nyújt. S ime a kornak, mely egy uj világ szü­lemlési fájdalmaival vívódott, minden nyoma elsöpörve jön, mint a fergeteg, mely fenn a levegőt megtisztítja ugyan, de lenn a földön csak romokat hagy; országok és népek a régészet rejtelmes feladványaivá mosód­tak el — a magyar álladalom az egyetlen, mit mind e­gész megrengetni igen, elsöpörni nem birt soha. Az áradat, mely a Konstantin világbirodalma felé tolult, s eltemette Hellást és Bizánczot, mely elébe gátat vetni a Haemus bérczei nem birának; mely a Duna, Dráva és Száva partjainak szláv és oláh népiségeit elseperte; s mely, úgy látszott, hi­vatva van : végrehajtani azt, min két évezred előtt a Í­ ersa világhatalom megtörött, s Európát Ázsiává tenni enyegeté : — az ozmán erőnek a mi fajunk monda­netovábbat. A mi parányi fajunk egyedül , mert hi­szen segédkező b­a­r­á­t­a­i­n­k a „kereszténység bás­tyájává“ keresztelők ugyan e hont, de tekinték a ke­reszténység közzsákmányául. És immár három százada, hogy nemzetünk élete egy más, állandó hadjárat történelméből áll, azon ha­gyományos politika nyílt támadásai s titkos ármá­nyai ellen, mely a Mátyás király palotáját, a német császárság szállodájává s szent István birodalmát a szűk Ausztria provincziájává akará sülyeszteni. S eltekintve e három század győzelmein : sem pirulni nincs okunk, sem kétségbeesni. A fegyver és szellem tusái, kül- és befelé — mert hiszen a magyar király­nak legernyedetlenebb ellenfele az osztrák császár vala — a szabadság történelmének örökké ragyogó lapjai maradnak. Közben szép hazánk elpusztitta­­tott; nemzetünk némely rétegeinek jelleme megmér­­gezve jön, elszegényedve, megfogyva, vérezve, el­­darabolva; nekünk, annyi hála fejében, csakis bű­neinknek köszönve, e­g­y sajátunk­ maradt megtör­­hetlenül: ihlett hi­t­ün­k M­a­gy­ar­ország jövőjé­be­n. Ez volt a zászló, mit a diadal igen, a becsület el nem hagyott soha, mert az összes nemzet övezé körül: a n­é­p, mely tömeges hatalmát az értelmi fel­­sőség vezérletének adja bizalommal, tudván, hogy a magyar aristocratiának elsőséget az adott, mert va­gyon és véráldozatban meghaladni nem hagyá magát, s midőn a fegyver kihullt kezeiből, az eszmék zász­laját ragadta meg; s e hadsorokban is első megint; miket egykor fegyvere kivitt: kiváltságaival tölté be ő maga a szakadást a nemzet osztályai közt. S itt állunk, nagy és sötét idők s óriási fela­dásunk küszöbén, az összes nemzet képviselői „meg­fogyva bár, de törve nem“, lépteink alatt érezve az üszköket, „impositos cineri doloso“, s keblünkben a múltnak sebeivel és­­ tanulságaival. A politikát egykor az exigentiák tudományá­nak mondák : legyen erőnk ez utalást követni. A po­­sitiót, a­hol állunk, nem mi adók, de elfogadtuk, hazafiui kötelességből; óvjuk meg mint szent bizo­mányt, „nihil eredendő et omnia cavendo.“ Legyünk hiv védői az igaz ügynek, szilárd csatárai a méltó igényeknek, higgadt vezetői a bonyolult fogalmaknak, s őszinte tolmácsa a jognak, mely soha méltóbban, mint most, általunk, e trón irányában nem nyilatkozott. Viszont bizonyítsuk be, hogy e nemzet ismeri magát és helyzetét; ez ismeret szilárddá és méltá­nyossá teszi. Nem provocál, de nem tágít. Mandata fortis ürgét imperosa quios. Magyarul ország csak mint állam mérközhetik. Uraim, soha nemzet képviselőin sulyos a felelős­ség, mint a mi vállainkon, nem feküdt. — Kérdésbe hozva, a nemzet élete s egyesek existentiája, egyiránt. Mennyi bonyodalom, mely e 12 évi rendszeres anar­chia után megoldást — mennyi kérdés, mely (s ily előzmények után!) kiegyenlítést, mennyi szenvedés, mely enyhü­letet, mennyi remény, mely teljese­dést vár! A magánviszonyok ezernyi életkérdése az, mik felett damoclesi kardként csügg a bizonytalanság,mely ólomsul­lyal nyomaszt a közélet fölött; az egyes, mint a nemzet, ingatag alapokon érzi léteiét, mint a legközelebbi peret esetleges megrendíthetnek; meg­szokja a mának és a mában élni, a holnapra gondolat­­lanul, s a stabilitás azon érzéke, mit az államélet szintúgy nem nélkülözhet, mint a családiság, mind­inkább eltompul s gyakran az anyagi és erkölcsi lét árán. Aztán ne mystificáljuk magunkat. A negatio, ha túlmegy bizonyos határokon, rothadássá lesz; nincs türhetlenebb állapot, mint hosszabb időre, a c­aoticus; a rendezettség, a köz- és magánállapotok biztonsága szintoly ösztönszerű követelménye az em­beri kebelnek, mint a szabadság, s ki azt bármi ok­nál fogva hátráltatja , jóhiszeműleg is a reactió ke­zére játszik. És ha ez országgyűlés eredmény nélkül oszla­­nék el, utána más alig következhetik, mint a chaos, vagy oly rend, a­mi ennél nem kisebb csapás, mert ezt az önkény számunkra, nélkülünk szervezendő. S a szépelgés gyanúja nélkül mondhatom, hogy egy testületet, hol az elv egységét csupán az árnyala­tok különbözése színezi , tehetségekben fényesebb utódok követhetik, de jóakaratban, hazafius érzés­ben meghaladók, nem. Miként van rideg kötelesség, mely az egyént oda utasítja, hogy ne akarja megmenteni, sőt dobja oda, ha kell, életét : e tartozás sujtolhat néha egy nemzetet is. Vannak kérdések, miben megtörhetik, sőt, ha kell, törjék meg ez országgyűlés , de bölcsen tanít Thukydides, hogy a közügyek legvészebb baja: az elsietés és a harag. Ne minket sújtson e felelős­ség. Nincs magasztosb feladás, mint Tacitusként „víctoriam consiliis et ratione perfici“: ne mulas­­­szunk el semmit, mit a törvény nem tilt, kötelessé­günk megenged. Ítéljen aztán felettünk isten s a világ. A nemzet felsége felett csak isten van; mel­lette csak a fejedelmi hatalom. Közügyeinknek tör­ténelmileg megállapított vitelrende, s a magyar biro­dalmat képviselő eme ház méltósága egyiránt igényli, e hatalommal lépni érintkezésbe közvetlenül, s tőle követelni vissza elidegeníthetlen tulajdonát : őseinek 1848-ban csak formulázott örökségét. Áldozatokat kívánhat a rideg jelen — e nem­zet nem fillérezett soha — a jövő Isten kezében van; de a m­u­lt­a­t megtagadni, az több volna, mint honárulás — az becstelenség volna. Követeljük tehát, hogy a pragmatica sanctio, mely a dynastiának, a nemzet liberum votuma által, a szent István koro­náját adá, a kétoldalú szerződésként legyen kötelező, 1723: 1, 2, 3; hogy az 1715 : 2. t. ez.-be megállapított eskü, mely a magyar királyt arra kötelezi, hogy az állam terü­letét semmi részeiben el nem idegeníti, nem csök­kenti, sőt lehetőleg gyarapítja, terjeszti, ne legyen írott malaszt, bár kül-, bár beltámadások ellenében, hogy a nemzet birodalmának csonki­latlan terü­letén, oly függetlenül kezelje saját ügyeit, miként ő tartózkodik minden avatkozástól más országok intéz­kedéseibe. — 1791: 12. —Ennek folytán követeljük , hogy az egész magyar állam összes fegyve­res ereje, mint alkotmányos életének főbiztositéka felett is csak saját törvényhozása rendelkezhessék érvényesen. Lipót koronázási oklevelének 13-dik, az 1681: 8. t. sz. által megújított pontja, s a rendea katonaságot szervező 1715: 8., az 1791: 19. s 1840 : 2. t. czikkek értelmében ; követeljük, hogy a nemzet vállaira nehezülő szükségesnek elismert teher, s annak hová-forditása felett jogérvényesen ne egy idegen érdeknek szol­gáló kü­lhatóság, hanem a nemzet, a ki viseli intéz­kedjék, 1790: 19., 1808 : 2., 1827: 4. szerint, s pénz­ét kereskedelmi ügyeit saját jóléte igényei szerint rendezhesse, 1741: 14., 1791: 22; követeljük, hogy a magyar apostoli királynak a nemzeti anyaszentegyház feletti — jogérvénytelen „egyezkedés“ utján elharácsolt — védőri jogai teljes épségükben visszaállíttassanak; hogy szent koronánk azon birtokai, mik kezdet óta (sz. István II. könyve 6. szak.) a királyi udvar méltóságának fentartására szánvák, s már Albert Decretumának 16. t. c., Ulászló 1514-iki VII. Decr. 1., 2. 3. §-a elidegenithetetleneknek nyilvánít, s az 1723: 16. t. ez. 2. §-a mint „nemzeti javakat különös fi­gyelem“ alá vészén, az 1608 : 22. t. ez. 1. §-a,1609: 54. rendelete folytán, jelenlegi bitor (s jövedelmeik­ben elmarasztalandó) tulajdonosaik kezeiből egysze­rűen visszafoglaltassanak ; követeljük, hogy az 1559 : 43., 1723 : 5., 1741 : 26., 1791:56. t. ez. ellenére hazánk annyi fia ellen, ille­téktelen bírák által, idegen törvények szerint követett jog- és érvénytelen eljárásnak eredményei megszün­tessenek. És, hogy mind e jog- és törvénytapodás lehető­ségének, jövőre legalább, elője vétessék, követeljük, hogy az ősi törvényeink szellemén végig vonuló s Ulászló VI. Decretuma 7-dik czikkében tisztán formu­lázott felelőssége a kormányt hatalomnak újó­lag és határozottan kimondattassék. Szóval , követeljük vissza mindazt, miből sze­gény hazánkat a 12 évig durongott önkény a boszu méltatlanságával, s az irtó gyűlölet logikai követke­zetességével kifosztogatta. És ha, mindezt visszaszereztük is, ha a jogálla­potot, min tovább épithetend a jövő, megnyernők is: hány élet, mennyi köny és mennyi vér marad fenn, mely az igazság nagy istenétől várhat csak ítéletet ?! Várjuk be azt, szent megadással hajolva meg vég­zései előtt. A sírok felett mint örökzöld koszorú vi­rul a feltámadás szent hite; gyarló, korlátolt embe­rekül, tőlünk, elég ha tolmácsa lenni annak, mit a törvény parancsol, a nemzet jogos igényei kívánnak, a múltnak keserves tapasztalása követel s a jövő biz­tosítása feltételez. És lenni hűt tolmácsa azon érzületnek, mely — őseink hagyományaként — a Kárpátoktól Adriáig, kunyhók s palotákban, az összes nemzetnek Isten után legszentebb hitvallása, mely mind e szenvedés között — mint kohában az arany — mindinkább megszilárdult, hogy „vagyunk a kik voltunk,­­ le­szünk a kik vagyunk,“ és vesse igy vagy úgy fölöt­tünk koczkáit a végzet: lehet, hogy a magyar nem­zet veszni fog, de hogy osztrákká legyen , az nem lehet soha! Ez azon egy hitvallás, uraim, mit osztunk mind­annyian, s mely, mivel osztjuk, e házat a nemzet képviselőjévé teszi; s a hazánk nagy fia által kijelölt ösvény az, mely, ez irányban közügyünknek, e hányatott hajónak, annyi szírt között, legbiztosbnak mutatkozik. Versenyezzünk, ki szereti inkább a hazát, de kövessük őt mindannyian, együtt, egységes bizalommal, mely egységes erőt, egységes hatályt nyújt, mint a villanysodrony, egy kapcsot szőve mil­liók szive és karja közt. — Egyébiránt : Demosthenes magasztalva írja Spártáról,hogy ott tanácskozás közben a közügyek felett, tartalék nélkül nyilvánítja ki ki véleményét ; de ha valami mgálla­­pítva jön, fennen magasztalják mindannyian, s támo­gatják azok is, a­kik ellenezték. Legyünk szintoly hazafiak, legyünk hivebbek a hazához, mint vélemé­nyeinkhez. Gyakran nem kisebb szolgálatot tesz a szó, mint a fegyver. Az ige öl és teremt. Ha a nemzet és a trón közé válfalul nem tola­kodnék az elévülhetlen jognak s a pillanat követel­ményeinek balértése, s a közeledni kényszerült érde­keket tovább és tovább nem távolitaná; ha az igaz­ság szózata a trón messzeségéig elzendülni bírna: e válságos pillanatok küszöbén ekként szólalna a fe­jedelemhez : Midőn e nemzet 14 év előtt téged, gyermekül még jó remény fejében, oly részvevéssel üdvözölt, mint egy diadalmas királyt: nem álmodotok, sem ő, sem te, hogy a végzet egy évvel utóbb kezeidbe adandja a szilaj események gyeplőjét. Megragadád, gyenge, gyakorlatlan kézzel. Hogy vezetőjök he­lyett urok lehetsz : elhiteték veled azok, kik fiatal szived bizalmát, önérdekeik martalékául ellesték; nemes szenvedelmeidet csalképekkel izgaták, s a hi­tet erőd­ és hatalmadban azon fokig hurczák, hol a gyarló ember elé a lehetlenség von korlátokat, kiket kormányzásod élére állitál: nem szolgái voltak a tró­nod érdekével egy közügynek, sőt szembe álliták; csatára szálltak nem csak a nemzettel, harczra kel­tek a gondviseléssel, mely a népek történelmét ve­zérli. A legitimitást prodlamálták árulólag, igno­­rálva nem csak azt, a­mi vas, hanem azt is, a mi volt. E legitim császári kormány volt, mely pár­tot ütve a magyar király esküje ellen, tábort alakita öntestvéreinkböl, hazánk szent földét, mint hat század előtt, mongol csordák által egy nagy temetővé pusztittatá, s kik a törvény parancsára, a hon védelmeül, fegyvert ragadának, s a be­csület és hűség eltiltá, hogy azt — mert a ve­szély, mint Hannibál, közelgett — eldobják gyáván s hitszegőn — mint pártüitöket, ő maga a pártütő­ a bűn és gyalázat halálával gyilkoltatá le. Irtott és pusz­­titá, bitón, a börtönök fenekén, s a mi mindezeknél több, a száműzés s a lélek gyötrelmeinek kinpadán. — És midőn a hóhér kifáradott, kitörte az élet köny­véből e nemzetet, „geographai fogalommá“ tette e ha­zát, s a megalázás hadjáratát inditá meg ellene hon­talan zsoldosainak sáskatábora által. Mint a római caesárok korában, kiknek nevét megbélyegezte a tör­ténelem, oly magasra függesztetett fel a törvény, hogy tudomást ne vehessen róla a nép : a bitor­kény nem ér­­tett nyelven rendelkezett vér és vagyon felett, hogy az európai Kánaán népe, mint a Básták korában, sa­ját gyermekeit bocsátá áruba, s családok, kiknek ne­véhez a nemzeti bála boglárait fűzte a história, a tönk­­rejutás örvénye felé sodortatának. Elmondhatók a kesergő prófétával:„Örökségünk idegenekre szállott, házaink a kivül valókra, idegenek és szolgáink uralkodtak rajtunk.“ És jön, hogy a sir, mely e nemzetet volt elnye­lendő , nem azt, hanem a vérrel és könyvvel épített uj „nagy és egységes Ausztria“ anyagi hatalmát, hírne­vét s erkölcsi hitelét, künn és benn egyiránt, nyelte el, s a koronát eddigelé is már egy országtól fosztotta meg, e vereséget tízszerezve a­z által, hogy miként fosztotta meg. — És ime, óh fejedelem, künn a látkör elborítva

Next