Magyarország, 1861. május (1. évfolyam, 103-126. szám)
1861-05-30 / 126. szám
Folytatása a mellékleten, az institutiókba lerakta, midőn elmondhatja s méltán : „utánnam az özönvíz,“ — akkor, uraim, no akkor háta mögé veszi a mit csinált, Rómába megy, symbolamaul választja a keresztet, mint „unicaspes mea“-t. És méltán. Mert hiszen egy Üdvözítő isten az csak, ki az ő bűneit megbocsáthatja; megváltani nem képes ő sem. Ez a faj, s ennek száz meg Száz, nagy és kicsiny neme az, mit csendes vérrel megnevezni sem bir a magyar, mert ez ostorozza, mint Isten egykor Egyptomot, de ezernyi formában s három század óta. Ez a faj az, mely századról századra, nemzedékről nemzedékre bősz kitartással kongatja barbár fajunk fölött a halálharangot, s azt tudományos emberiségi s politikai okoknál fogva szükségesnek hirdeti ; mert hiszen harczias apáink emlékezetét különben is fenntartják majd az ő történelmi „Handbuch“-jaik; ez a faj az, mely — miként a római triumphatort bérlett csőcselék insultálta útjában a Capitol felé — nemzetünk legmagasztosb tetteit, az augsburgi csata óta a mai napig, gúnnyal és epével dobálni meg nem szűnt, és mivel caluminare audacter, tamen aliquid haeret, tolla örök mozdonyával őrli le a magyar becsületes nevét. És e faj tartá föl ős hagyományként a nép ajkain : midőn Lehel vezért Konrád császár kezébe adá a balszerencse: a vérpadon — nem a bitó előtt, mert a német azt, kit megöl, meg is akarja becsteleniteni — csatakürtjét kérte még egyszer elő s midőn rajta az utolsó riadót elharsogá, a császárt sujtá agyon vele, mondván: menj előttem az alvilágba, hogy ott szolgám leendj. Visszaélek, érzem, az önök türelmével, uraim, mindamellett kénytelen vagyok azt kikérni, egy kérdést illetvén még, mit a jelenkor bonyodalma az elméleti vitatás szerény hátteréből, hol nyugovék, a felszínre, de sőt az előtérbe sodrott. Az úgynevezett »nemzetiségek“ kérdését értem. Minden kor terem magának egy jelszót, melyben a jogos igény s az ábránd egyiránt formulázva találja mindazt, mit a létező állapotok ellenében, fegyverül sikerrel felhasználhatni vél. Miként egykor a fejedelmek isteni joga, majd a vallás és hit eszméi egész világrészeket hoztak mozgalomba s gyakran öntudatos irány nélkül sodrották tova magukkal, uj ösvényeken, uj czélok felé s dúlva és irtva uj alakulások magvetői lőnek: úgy látszik, hogy korunk keresztes háborúi a »nemzetiségek“ zászlói alatt vivandják meg hadjáratukat a történelmi állam és társadalom alapjai ellen. Chaoticus bonyodalom, melyben jogosult igények és vakmerő követelések, az ábránd jóhiszemű lelkesedése s a léha önhit együtt tolong a szereplők előterébe. »A hódítás őrszelleme“, „az erőszak uralma,“ a viszont: „a történelmi jog,“ az »álladalom életfeltétele“ meg annyi jelszó, ott a hol és miként a politikai érdekek sugallják. Legyen így vagy úgy: a kérdés van, tehát nem ignorálható. S eltekintve a roppant színtéren, mit — tovaharapódzó gyuladásként — elfoglal; s azon tömegek nagy számán, mik, s már cselekvőleg vagy szenvedőleg, rajta helyt foglalnak; elmondhatjuk : oly mozgalomnak nyíltak meg zsilippjei, milyen ez agg világrészt a népvándorlások korszaka óta meg nem rengető. A fogalmak bábeli zavara csatárlánczként nyomul előre, a puszta erőt állitni ellenébe, konokság, gyöngeségből hátrálni előtte, helytelenség, sőt veszély. Salus reipubticae suprema lex, le és felfelé. Kétségtelen, hogy a nyelv analógiája, s még inkább identitása, hatalmas kötelék a népek között, és miként a phisical conformatio a fajrokonság jellegeinek egyike, de döntő politikai súlyát, ahogy némely oldalról állittatik, el nem ismerem. Van ennél egy csalhatatlanabb critérium: a történelmi együitélet által kifejlesztett külön szellem és geographiai fekvés, mely a határokat kijelöli, s az ezek közti elemeket fusióra utalja. E két kapcsolat hatalmast minden egyébnél, mert alapja a vér, a föld, a történelem. A fajrokonságnak ethymologiai, a nemzetiségnek történelmi alapja van , s a geographiai positio: egy, az emberi intézmények felett álló törvény. Ha egy nemzetben elég életösztön van, hogy egy államnak léteit adjon, s maradandóságot biztosítson, kell, hogy lelkét és szellemét az egyetem szellemi médiumává tegye. A politikai nép (nemzet) s a népségek közti ezen küzdelmet végig vívta valamennyi nagyobb nemzet, s büszkén utal eredményeire. A franczia szabadság, testvériség s egyenlőség zászlaját néhány sebhely lyukgatá meg: most fennen hirdeti, hogy „az ő kardja tárta fel a jövőt a nemzetiségi jogok számára“,kevélyen utalván honára, mely az „unitas példányszerü typusát mutatja,” A nemzetiségi eszme, fegyver az ő kezében, miután benn nincs mit tartania tőle; apostola jön diadalmas harczok után. Nyelve a világé, mig Lothringen és Elsass lakossága ma is tolmácsok által közlekedik bíróságaival; s míg tudósai, Julius Caesar tanúságára hivatkozva, tartogatják emlékezetben, hogy az egykori Gallia a Rajnáig és Alpokig (beleértve a „Schwarzot“) terjedett. A Pyréneken átnyúlt a celta és gallus faj , geographiai helyzete folytán beolvadt az ikerekbe. S Wales és Scotia (az egykori Caledoni) celta népségeinek semmi faj-analogiája Anglia szláv és angol, iker és gallus lakosaival; az alap-typus körvonalait nem bírták elmosni a századok, s íme az angol államélet és tudomány, népiségek roma és maradványául tekinti, miknek nincs joguk követelni, hogy éljenek. S mikép bántak el a mi kedélyes atyánkfiai s tudós tanáraink a németek, a magok szlávjai irányában ? Felelet: ahol „assimilálniok“ nem sikerült: kiirtották őket a „polgárisodás javára.“ Nem tudjuk-e, hogy Hannover és Mecklenburg, Holstein és Anhalt, Poroszhon és Ausztria nagy részének lakossága tót volt. Hogy Hamburg és Lübek, Rostock és Schwerin szláv knézek tót nevű székhelyei voltak ? a szlávok alapiták Lipcsét és Dresdát, s hogy az egykori knónoknak egy század előtt még saját nevű napjok vala? Nem tudjuk-e, hogy Albert a Medve, valódi keresztes háborút viselt Brandenburg szlávjai ellen, hogy egyik utóda halálos büntetést decretált a szláv nyelv tanítóira, s a Fridrikek vérteien, de irtó hadviselést Pommern, Silesia, Posen nem német ajkú, tót, nem jövevény s „bekéredzett“ lakossága ellen, fennen magasztalja jelenleg is a higgadt német »közvélemény“ s áldja a német tudomány és hazafiság. Hiszen mindaz, a mi történt,a nagy »einiges Deutschland“ érdekében vagyon. S vajjon miként járt el a mi parányi »barbár* nemzetünk, s nem kivételesen, egyes korszakok nyomása folytán, hanem egy egész ezred folyama alatt ? Mióta az első magyar király, hagyományként öröklé utódaira szent tévedését : »Unius linguae, uniusque moris regnum imbecille et fragile est a magyar állam egyik életkérdése, megfejtés helyett, kímélettel utaltatott tova, a latin nyelv uralma feleslegessé tevén azon népiségek egybeolvadását egy magyar állammá, mire fejedelmeink, előbb vallási, majd közgazdászai tekinteteknél fogva, tárt kaput nyitottak. A kiket közénk hozott az ínség vagy reménykedés : e „hospesek“ iránt mutat-e fel bármely nemzet e földön oly nagylelkűséget, mint a magyar ? Feleljenek azon törvények és kiváltságok, mik két századon át mind e betoluló népcsoportnak autonom állást biztositanak, sőt statust in statu engedményezének. Mutasson fel országot a világtörténelem, melynek székvárosában a „hospes“ lakosság hivatalképtelenné dekretálhatá a haza fiait, melynek törvényhozása egy bemenekült idegen faj irányában századok előtt már kedvezőbbleg nyilatkozott saját polgárainál ? de sőt mutasson fel a pusztaszeri alkotmányozó gyűléstől az utolsó szegedi országgyűlésig egyetlen egy törvényczikkelyt, mely egy népiséget, mint olyat, sérelmesen illete ! S ime! épen hazánk kebelében, előbb a sajtó halk terén, az osztrák censura sasszárnyai alatt, indult meg az a mozgalom, mely most Pozsonytól Belgrádig, Varasdtól Brassóig veti el lüktetéseit. Magyarország alkotmányos institutióinak védelme alatt a közhatalomnak — mondhatnék — szemeláttára, s a „nemzetiségi“ törekvések palástja alatt egész hálózata szövődött a magyar álladalmat léterében megtámadó fondorlatoknak. A cseh-tót párt az egykori maradan birodalom területét „foglalta le“ magának. Az illír egy déli Slávia magkövét képezgeti. Az oláh Dacoromania Váradtól a Dniszterig fogna nyúlni, mig mind ezt bekoronázná a nagy Panslávia, a földteke lakosságának ‘/10 részével, hivatva egy birodalmat alkotni az Athos hegye és Pommern, Szerbia és Boroszló, Stambul és Pétervár, Kamacsatka és Japán között. Mindez nem volt titok előttünk, s mindezzel szemben, megosztók a szabadságot, nemzeti tételünket testvérileg, hogy a természet, a történelem s a törvény kapcsolatát a jog és hála áldása szentesítse. Mi védtük a szabadság közös tulajdonát, azok ellen, akik el akarták rablani,hogy megtartsuk azok számára is, akik elutasíták. Együtt buktunk mindannyian. És mi nem néztük sebeink helyeit, midőn a testvérek szenvedése szóla : megosztottuk filléreinket, miként jogainkat megosztók; szivünk részvéte a jelen fájdalmában, részt ada a jövő reményeiből. Egyebünk nem vala. S most ? Sülyedező hajóban feledje önmagát kiki, most menekvése az egészről feltételeztetik. Mentsük meg, tartsuk meg magunknak e hazát, hiszen az olyan mint a szív : szeretetéből egyenlő osztalékot nyújt egy világnak, de önmaga megoszthatatlan.* Jó és balszerencse közt, künn és benn egy ezred óta vív a magyar; elveszite koronaként mindent, csak e hazát nem, és mig maga él, nem fogja soha. Egy maroknyi por szent földéből mint áru, * elharácsolása volna őseink szent hamvainak, mik ott pihennek, árulás volna a természet ellen, mely egy országgá tévé e hont, s nemzetünk istene ellen, ki, a múlt fejében fentartá számunkra a jövőt. Európa s Ázsia tusái közé, előőrsül állitá ki egykor , a keresztyénség védbástyája volt a keleti barbárság ellen; most az északi ellenében, a nyugoti polgárisodásé lén; szirtfok, mely a szlávság nagy tengerét egybeáradni nem engedi; hullámverése nem csak öt, de elnyelné mind azt a tért, minek védbástyája ő. De nemzetünk egy más eszmét is képvisel, s ellenében a nyugati subversiv irányoknak. A legitimitás magas eszméjét. A forradalom, mint a tűzvész háborog tova irt és hódít eszméket és országokat. Mi vagyunk a jogalapok csatárai egyedül; nem kell sem több, sem kevesebb. Pártütő zászlók alatt csatáznak a népek és fejedelmek: a mi zászlónk az egyetlen, mint jelszó áll: a törvény nem több, nem kevesebb. Jöhet idő, midőn még egyszer meg kell mozdutnunk e hont: a föloszlás eszméinek hadjárata ellenében. E küzdelemtől sem riadunk vissza, mert igazságunk érzetében erősek vagyunk — tehát méltányosak. Hadd jöjjön tehát a minek jönni kell. Megkáromlása volna istennek, hinni, hogy az életkönyvéből e nemzet kitörölve jön, melynek egész élete egy lovagregény vala, magas eszmék s idegen érdekek nagylelkű védelmében; s kitörölve jön azért, mert az örök igazság és jog elveit közös tulajdonná tévé ; s kitérőivé jön most, mikor az absolutismus menykövezése közt a népek és világok urának ítélő szava menydörög. Nem ! — *E nemzetnek i 11, e haza földén, „melyen kivül a nagy világon nincsen számára hely,“ hivatása van, szenvedésekben gazdag, mint a vértanuké, de magas mint az örök dicsőség. Hiszszük és valljuk ezt. Ebit az, mely a roskadó erőt felvillanyozza, a lelkesedésnek szárnyakat fűz, a szenvedésre megadó ihletet harmatoz ; delej, mely az események ejetén átvezérel; hatalom, mely megleli mindig választottjait, s egyest és egyetemet bűbájos hatalommal tesz eszközévé. Ki oly gyakran illeté szivünk legbensőbb húrjait, mert néma érzéseit édes dallá szövi, mondja : „Az ég egy kincset ad minden hazának, S a nép megőrzi híven birtokát.“ Ez a kincs, uraim, a magyar álladalom eszméje. Történelmi szükség volt-e vagy ábrándos ösztön, nem tudom ; de hiszem, hogy egy megnevezhetlen hatalom volt, mely őseinket hazájukból meginditá, el az ismeretlen nagy világ felé; vitte diadalmak és veszteségek közt, csaták és eszmék harczai közt, társ- és rokontalan; e nemzet tudta egyedüliségét, de hitte, hogy vele van hatalmas Istene, s ő vezérli előre, mindig előre a czél felé, mely, mint az elfutandó látkör, előtte lebeg. S földet hódított, s hazát teremte magának. Csatár és apostol, kezében fegyver, mely véd és öl; agyában bölcseség, mely számit s mérlegel; kebelében gyermeteg becsületesség, mely hinni és megbocsátni tud, s az ármány s árulás szövedékei közt azon egyenességgel járdál, mit az erő önérzete nyújt. S ime a kornak, mely egy uj világ szülemlési fájdalmaival vívódott, minden nyoma elsöpörve jön, mint a fergeteg, mely fenn a levegőt megtisztítja ugyan, de lenn a földön csak romokat hagy; országok és népek a régészet rejtelmes feladványaivá mosódtak el — a magyar álladalom az egyetlen, mit mind egész megrengetni igen, elsöpörni nem birt soha. Az áradat, mely a Konstantin világbirodalma felé tolult, s eltemette Hellást és Bizánczot, mely elébe gátat vetni a Haemus bérczei nem birának; mely a Duna, Dráva és Száva partjainak szláv és oláh népiségeit elseperte; s mely, úgy látszott, hivatva van : végrehajtani azt, min két évezred előtt a Í ersa világhatalom megtörött, s Európát Ázsiává tenni enyegeté : — az ozmán erőnek a mi fajunk mondanetovábbat. A mi parányi fajunk egyedül , mert hiszen segédkező barátaink a „kereszténység bástyájává“ keresztelők ugyan e hont, de tekinték a kereszténység közzsákmányául. És immár három százada, hogy nemzetünk élete egy más, állandó hadjárat történelméből áll, azon hagyományos politika nyílt támadásai s titkos ármányai ellen, mely a Mátyás király palotáját, a német császárság szállodájává s szent István birodalmát a szűk Ausztria provincziájává akará sülyeszteni. S eltekintve e három század győzelmein : sem pirulni nincs okunk, sem kétségbeesni. A fegyver és szellem tusái, kül- és befelé — mert hiszen a magyar királynak legernyedetlenebb ellenfele az osztrák császár vala — a szabadság történelmének örökké ragyogó lapjai maradnak. Közben szép hazánk elpusztittatott; nemzetünk némely rétegeinek jelleme megmérgezve jön, elszegényedve, megfogyva, vérezve, eldarabolva; nekünk, annyi hála fejében, csakis bűneinknek köszönve, egy sajátunk maradt megtörhetlenül: ihlett hitünk Magyarország jövőjében. Ez volt a zászló, mit a diadal igen, a becsület el nem hagyott soha, mert az összes nemzet övezé körül: a nép, mely tömeges hatalmát az értelmi felsőség vezérletének adja bizalommal, tudván, hogy a magyar aristocratiának elsőséget az adott, mert vagyon és véráldozatban meghaladni nem hagyá magát, s midőn a fegyver kihullt kezeiből, az eszmék zászlaját ragadta meg; s e hadsorokban is első megint; miket egykor fegyvere kivitt: kiváltságaival tölté be ő maga a szakadást a nemzet osztályai közt. S itt állunk, nagy és sötét idők s óriási feladásunk küszöbén, az összes nemzet képviselői „megfogyva bár, de törve nem“, lépteink alatt érezve az üszköket, „impositos cineri doloso“, s keblünkben a múltnak sebeivel és tanulságaival. A politikát egykor az exigentiák tudományának mondák : legyen erőnk ez utalást követni. A positiót, ahol állunk, nem mi adók, de elfogadtuk, hazafiui kötelességből; óvjuk meg mint szent bizományt, „nihil eredendő et omnia cavendo.“ Legyünk hiv védői az igaz ügynek, szilárd csatárai a méltó igényeknek, higgadt vezetői a bonyolult fogalmaknak, s őszinte tolmácsa a jognak, mely soha méltóbban, mint most, általunk, e trón irányában nem nyilatkozott. Viszont bizonyítsuk be, hogy e nemzet ismeri magát és helyzetét; ez ismeret szilárddá és méltányossá teszi. Nem provocál, de nem tágít. Mandata fortis ürgét imperosa quios. Magyarul ország csak mint állam mérközhetik. Uraim, soha nemzet képviselőin sulyos a felelősség, mint a mi vállainkon, nem feküdt. — Kérdésbe hozva, a nemzet élete s egyesek existentiája, egyiránt. Mennyi bonyodalom, mely e 12 évi rendszeres anarchia után megoldást — mennyi kérdés, mely (s ily előzmények után!) kiegyenlítést, mennyi szenvedés, mely enyhületet, mennyi remény, mely teljesedést vár! A magánviszonyok ezernyi életkérdése az, mik felett damoclesi kardként csügg a bizonytalanság,mely ólomsullyal nyomaszt a közélet fölött; az egyes, mint a nemzet, ingatag alapokon érzi léteiét, mint a legközelebbi peret esetleges megrendíthetnek; megszokja a mának és a mában élni, a holnapra gondolatlanul, s a stabilitás azon érzéke, mit az államélet szintúgy nem nélkülözhet, mint a családiság, mindinkább eltompul s gyakran az anyagi és erkölcsi lét árán. Aztán ne mystificáljuk magunkat. A negatio, ha túlmegy bizonyos határokon, rothadássá lesz; nincs türhetlenebb állapot, mint hosszabb időre, a caoticus; a rendezettség, a köz- és magánállapotok biztonsága szintoly ösztönszerű követelménye az emberi kebelnek, mint a szabadság, s ki azt bármi oknál fogva hátráltatja , jóhiszeműleg is a reactió kezére játszik. És ha ez országgyűlés eredmény nélkül oszlanék el, utána más alig következhetik, mint a chaos, vagy oly rend, ami ennél nem kisebb csapás, mert ezt az önkény számunkra, nélkülünk szervezendő. S a szépelgés gyanúja nélkül mondhatom, hogy egy testületet, hol az elv egységét csupán az árnyalatok különbözése színezi , tehetségekben fényesebb utódok követhetik, de jóakaratban, hazafius érzésben meghaladók, nem. Miként van rideg kötelesség, mely az egyént oda utasítja, hogy ne akarja megmenteni, sőt dobja oda, ha kell, életét : e tartozás sujtolhat néha egy nemzetet is. Vannak kérdések, miben megtörhetik, sőt, ha kell, törjék meg ez országgyűlés , de bölcsen tanít Thukydides, hogy a közügyek legvészebb baja: az elsietés és a harag. Ne minket sújtson e felelősség. Nincs magasztosb feladás, mint Tacitusként „víctoriam consiliis et ratione perfici“: ne mulasszunk el semmit, mit a törvény nem tilt, kötelességünk megenged. Ítéljen aztán felettünk isten s a világ. A nemzet felsége felett csak isten van; mellette csak a fejedelmi hatalom. Közügyeinknek történelmileg megállapított vitelrende, s a magyar birodalmat képviselő eme ház méltósága egyiránt igényli, e hatalommal lépni érintkezésbe közvetlenül, s tőle követelni vissza elidegeníthetlen tulajdonát : őseinek 1848-ban csak formulázott örökségét. Áldozatokat kívánhat a rideg jelen — e nemzet nem fillérezett soha — a jövő Isten kezében van; de a multat megtagadni, az több volna, mint honárulás — az becstelenség volna. Követeljük tehát, hogy a pragmatica sanctio, mely a dynastiának, a nemzet liberum votuma által, a szent István koronáját adá, a kétoldalú szerződésként legyen kötelező, 1723: 1, 2, 3; hogy az 1715 : 2. t. ez.-be megállapított eskü, mely a magyar királyt arra kötelezi, hogy az állam területét semmi részeiben el nem idegeníti, nem csökkenti, sőt lehetőleg gyarapítja, terjeszti, ne legyen írott malaszt, bár kül-, bár beltámadások ellenében, hogy a nemzet birodalmának csonkilatlan területén, oly függetlenül kezelje saját ügyeit, miként ő tartózkodik minden avatkozástól más országok intézkedéseibe. — 1791: 12. —Ennek folytán követeljük , hogy az egész magyar állam összes fegyveres ereje, mint alkotmányos életének főbiztositéka felett is csak saját törvényhozása rendelkezhessék érvényesen. Lipót koronázási oklevelének 13-dik, az 1681: 8. t. sz. által megújított pontja, s a rendea katonaságot szervező 1715: 8., az 1791: 19. s 1840 : 2. t. czikkek értelmében ; követeljük, hogy a nemzet vállaira nehezülő szükségesnek elismert teher, s annak hová-forditása felett jogérvényesen ne egy idegen érdeknek szolgáló külhatóság, hanem a nemzet, a ki viseli intézkedjék, 1790: 19., 1808 : 2., 1827: 4. szerint, s pénzét kereskedelmi ügyeit saját jóléte igényei szerint rendezhesse, 1741: 14., 1791: 22; követeljük, hogy a magyar apostoli királynak a nemzeti anyaszentegyház feletti — jogérvénytelen „egyezkedés“ utján elharácsolt — védőri jogai teljes épségükben visszaállíttassanak; hogy szent koronánk azon birtokai, mik kezdet óta (sz. István II. könyve 6. szak.) a királyi udvar méltóságának fentartására szánvák, s már Albert Decretumának 16. t. c., Ulászló 1514-iki VII. Decr. 1., 2. 3. §-a elidegenithetetleneknek nyilvánít, s az 1723: 16. t. ez. 2. §-a mint „nemzeti javakat különös figyelem“ alá vészén, az 1608 : 22. t. ez. 1. §-a,1609: 54. rendelete folytán, jelenlegi bitor (s jövedelmeikben elmarasztalandó) tulajdonosaik kezeiből egyszerűen visszafoglaltassanak ; követeljük, hogy az 1559 : 43., 1723 : 5., 1741 : 26., 1791:56. t. ez. ellenére hazánk annyi fia ellen, illetéktelen bírák által, idegen törvények szerint követett jog- és érvénytelen eljárásnak eredményei megszüntessenek. És, hogy mind e jog- és törvénytapodás lehetőségének, jövőre legalább, elője vétessék, követeljük, hogy az ősi törvényeink szellemén végig vonuló s Ulászló VI. Decretuma 7-dik czikkében tisztán formulázott felelőssége a kormányt hatalomnak újólag és határozottan kimondattassék. Szóval , követeljük vissza mindazt, miből szegény hazánkat a 12 évig durongott önkény a boszu méltatlanságával, s az irtó gyűlölet logikai következetességével kifosztogatta. És ha, mindezt visszaszereztük is, ha a jogállapotot, min tovább épithetend a jövő, megnyernők is: hány élet, mennyi köny és mennyi vér marad fenn, mely az igazság nagy istenétől várhat csak ítéletet ?! Várjuk be azt, szent megadással hajolva meg végzései előtt. A sírok felett mint örökzöld koszorú virul a feltámadás szent hite; gyarló, korlátolt emberekül, tőlünk, elég ha tolmácsa lenni annak, mit a törvény parancsol, a nemzet jogos igényei kívánnak, a múltnak keserves tapasztalása követel s a jövő biztosítása feltételez. És lenni hűt tolmácsa azon érzületnek, mely — őseink hagyományaként — a Kárpátoktól Adriáig, kunyhók s palotákban, az összes nemzetnek Isten után legszentebb hitvallása, mely mind e szenvedés között — mint kohában az arany — mindinkább megszilárdult, hogy „vagyunk a kik voltunk, leszünk a kik vagyunk,“ és vesse igy vagy úgy fölöttünk koczkáit a végzet: lehet, hogy a magyar nemzet veszni fog, de hogy osztrákká legyen , az nem lehet soha! Ez azon egy hitvallás, uraim, mit osztunk mindannyian, s mely, mivel osztjuk, e házat a nemzet képviselőjévé teszi; s a hazánk nagy fia által kijelölt ösvény az, mely, ez irányban közügyünknek, e hányatott hajónak, annyi szírt között, legbiztosbnak mutatkozik. Versenyezzünk, ki szereti inkább a hazát, de kövessük őt mindannyian, együtt, egységes bizalommal, mely egységes erőt, egységes hatályt nyújt, mint a villanysodrony, egy kapcsot szőve milliók szive és karja közt. — Egyébiránt : Demosthenes magasztalva írja Spártáról,hogy ott tanácskozás közben a közügyek felett, tartalék nélkül nyilvánítja ki ki véleményét ; de ha valami mgállapítva jön, fennen magasztalják mindannyian, s támogatják azok is, akik ellenezték. Legyünk szintoly hazafiak, legyünk hivebbek a hazához, mint véleményeinkhez. Gyakran nem kisebb szolgálatot tesz a szó, mint a fegyver. Az ige öl és teremt. Ha a nemzet és a trón közé válfalul nem tolakodnék az elévülhetlen jognak s a pillanat követelményeinek balértése, s a közeledni kényszerült érdekeket tovább és tovább nem távolitaná; ha az igazság szózata a trón messzeségéig elzendülni bírna: e válságos pillanatok küszöbén ekként szólalna a fejedelemhez : Midőn e nemzet 14 év előtt téged, gyermekül még jó remény fejében, oly részvevéssel üdvözölt, mint egy diadalmas királyt: nem álmodotok, sem ő, sem te, hogy a végzet egy évvel utóbb kezeidbe adandja a szilaj események gyeplőjét. Megragadád, gyenge, gyakorlatlan kézzel. Hogy vezetőjök helyett urok lehetsz : elhiteték veled azok, kik fiatal szived bizalmát, önérdekeik martalékául ellesték; nemes szenvedelmeidet csalképekkel izgaták, s a hitet erőd és hatalmadban azon fokig hurczák, hol a gyarló ember elé a lehetlenség von korlátokat, kiket kormányzásod élére állitál: nem szolgái voltak a trónod érdekével egy közügynek, sőt szembe álliták; csatára szálltak nem csak a nemzettel, harczra keltek a gondviseléssel, mely a népek történelmét vezérli. A legitimitást prodlamálták árulólag, ignorálva nem csak azt, ami vas, hanem azt is, a mi volt. E legitim császári kormány volt, mely pártot ütve a magyar király esküje ellen, tábort alakita öntestvéreinkböl, hazánk szent földét, mint hat század előtt, mongol csordák által egy nagy temetővé pusztittatá, s kik a törvény parancsára, a hon védelmeül, fegyvert ragadának, s a becsület és hűség eltiltá, hogy azt — mert a veszély, mint Hannibál, közelgett — eldobják gyáván s hitszegőn — mint pártüitöket, ő maga a pártütő a bűn és gyalázat halálával gyilkoltatá le. Irtott és pusztitá, bitón, a börtönök fenekén, s a mi mindezeknél több, a száműzés s a lélek gyötrelmeinek kinpadán. — És midőn a hóhér kifáradott, kitörte az élet könyvéből e nemzetet, „geographai fogalommá“ tette e hazát, s a megalázás hadjáratát inditá meg ellene hontalan zsoldosainak sáskatábora által. Mint a római caesárok korában, kiknek nevét megbélyegezte a történelem, oly magasra függesztetett fel a törvény, hogy tudomást ne vehessen róla a nép : a bitorkény nem értett nyelven rendelkezett vér és vagyon felett, hogy az európai Kánaán népe, mint a Básták korában, saját gyermekeit bocsátá áruba, s családok, kiknek nevéhez a nemzeti bála boglárait fűzte a história, a tönkrejutás örvénye felé sodortatának. Elmondhatók a kesergő prófétával:„Örökségünk idegenekre szállott, házaink a kivül valókra, idegenek és szolgáink uralkodtak rajtunk.“ És jön, hogy a sir, mely e nemzetet volt elnyelendő , nem azt, hanem a vérrel és könyvvel épített uj „nagy és egységes Ausztria“ anyagi hatalmát, hírnevét s erkölcsi hitelét, künn és benn egyiránt, nyelte el, s a koronát eddigelé is már egy országtól fosztotta meg, e vereséget tízszerezve az által, hogy miként fosztotta meg. — És ime, óh fejedelem, künn a látkör elborítva