Magyarország, 1861. november (1. évfolyam, 255-279. szám)
1861-11-19 / 269. szám
*— Szebenszik közgyűlése nov. 11-dikén a szász nemzeti egyetem számára követekké Zimmermann udv. tanácsost és Schmidt Konrád főkormányszéki tanácsost, pótlókká pedig Schneider Józsefet és Randicker Jakabot választotta. — Beszterczevidék a szász egyetembe követekül Klein és Wittstok tanácsosokat választá. Klein a választás elfogadását az adandó utasításokról feltételezte. — Brassó ellen is meg van határozva a katonai executio. A tanács a tartozást kölcsön által akarja fedezni. A városnak félmilliónál több a követelése a kincstáron. A királyhágón túlra vezető vasat. III. Minden eddigelé előfordult tervezők közt, legsajátszerübb az „Augsburgi Allg. Zeitungnak— ha nem csalódom — f. é. február 22-ki vagy 27-ki számában megjelent „részrehajlatlan“ czikke, egy sajátszerüen „részrehajlatlan“ értekezőnek. Ez, miután saját részrehajlatlanságának bőven tömjénez, mutogatni kezdi a brassói bányász-társulatnak amaz igen nagyszerű érdemeit, hogy már szabadalmat eszközölt egy erdélyi vasút előleges munkálataira, Aradtól a Maros völgyén fel Gyula-Fejérvárig, s onnan tovább, Medgyesen át Brassóba. Megemlíti, mennyire czélszerü, sőt, hogy az egyedüli czélszerű vasútvonal, melyet Erdélybe vinni lehet, főként! — figyelmezzünk csak — mert a társulat birtokában levő nagyterjedelmü hátszegvidéki kőszénbányák — és csakugyan az említett bányász-társulat birtokába jutott vajdahunyadi vashámorok közelében leend. Ez tehát szerinte egyedül az erdélyi összes forgalomnak fő tényezője, mert innen aztán meg sem áll sehol a részrehajlatlan értesítő, hanem Brassót futólagosan megemlítve, a bodzai szoroson át egyszerre a fekete-tenger hullámain látja magát, s demonstrálja, mit nem küldene majd a keleti kereskedés e vonalon Közép-Európának. Vájjon a híres brassói bányász-társulatnak e nagyonis részrehajlatlan barátja valóban hiszi-e, hogy e tervvel is sikerülni fog a szakavatatlanságon nyerészkedni ? ? meglehet! mert azon jelszónak áldoz , hogy Fejérvárnak mulhatlanul az erdélyi vasutak fő csomagpontjának kell lenni. Hogy Fejérvár igen jelentékes ponton fekszik Erdély forgalmára nézve, az tagadhatatlan; de mind a mellett, hogy az erdélyi vasutak fő csomagpontját kelljen képeznie, ezt tagadom. Ugyanis Fejérvár Erdélynek leginkább hajózható folyója a Maros mellett fekszik, azon folyó mellett, mely épen az ország szivén megy át. Bizonyos az is, hogy a Maros völgye, a vele egybekötött Küküllők és Nyárád vidékei Erdélyben a legkitűnőbb földdel bírnak helyenként, s kétségen kivül a legjelesebb borok mind minőségre, mind mennyiségre nézve e vidékeken teremnek; de épen azért, mivel mindezek a hajózható Maros körébe esnek, s Fejérvár mindennek méltóképen középponti közlekedési kikötője lehet, alig felfogható, miért kellene egyszersmind az erdélyi vasutak fő csomagpontjának is épen Fejérvárra öszpontosulni akkor, amidőn a Maros egyik természetes közlekedési csatornája lévén Erdélynek, annak kell vidékének közlekedési főtényezőjét képezni, s ép ennélfogva a magyar birodalom azon részének jelen helyezetében a drága vasút a Maros völgyén bizonyosan fölösleges lenne. Hogy ezen állítás nem vakmerő, egyszerűen kitűnik abból, hogy jelenleg is, amidőn a hálózat könnyítésére épen semmi sem történt még, nem épen csekély forgalom történik a merőbe szabályozatlan Maroson. Mivel pedig a vízi közlekedés mindig és mindenütt a legolcsóbb szokott lenni, ezt kellene inkább olyan állapotba tenni, hogy éven át legalább hét hónapig — legtöbbnyire pedig tovább is — biztos közlekedést nyújtson, mi aligha kerülne annyiba, mint négy mértföldnyi vasút megcsinálása ugyanazon a vonalon. Különben is aligha felel meg a czélnak a vasúti vonalakra nézve követett amaz európai szokás, hogy azok hajózható folyók völgyein vitessenek, mert ezek még ott sem czélszerűek, hol a forgalom a legnagyobb kifejlődési ponton áll, s az ily eljárás bizonyosan nem egyéb, mint az ország érdekeinek tökéletes tévesztésével párosult vesztegetés. Tekintsük meg csak, mit tesz a népek ama leggyakorlatibbja, az amerikai? több vasútja van annak, mint a többi világnak összesen, s mégis alig lehet temérdek vonalai közül egynél többet felemlíteni, mely temérdek hajózható folyói hosszában lenne vezetve. Ezen egyes vonalai legifjabbikának egyike, mely a rövid folyam Hudson mentén épült, és pedig akkor, midőn New Yorknak óriásira kinőtt forgalma azt nélkülözhetetlenné tette. Gr. Wass Samu: Erdély Magyarország kiegészítő része (Feleletül Golesco, Rosetti és Papiu uraknak.) II. Az 1542-ki szerződés végrehajtása egész 1551-ig maradott ki a török megszállás és más okok miatt. Ekkor azonban I. Ferdinánd Martinuzi közbenjárása következtében az egész Magyarországot kezébe kerítette. Bizonyítja ezt az 1552-ki pozsonyi országgyűlésen hozott 1. t. sz. : „quod Sacra Regia Majestas tandem Transylvaniam, divina benignitate, in manus suas receperit, ac Regnum omne ad unionem redegerit.“ Azonban erre ismét uj válságok következtek. 1555-ben a Porta az erdélyi rendekkel Izabellát, az erdélyi részek kormányára ismét visszaállította, s ez időtől fogva török oltalom alatt újra Izabella bírta Erdélyt. Azonban, vajjon ezért Erdély elszakadt-e Magyarországtól ? Avagy a Királyhágón inneni megyéket nem a török erő túlsúlya tartá-e az anyaországtól elválasztva 150 évig. S vájjon ezért Erdély lemondott-e a Magyarországgal való százados kapcsolatról ? Nem, sőt ellenkezőleg Erdély országrendei, a nemzeti fejedelmek korában is, habár a szultánok „Damocles kardjai függött fejek fölött, mindig elismerték a magyar király felsőségét, minden alkalomkor ígérvén, hogy Erdélyt Magyarországtól elidegeníteni nem fogják, s azt a török túlsúly megszűntével a magyar király törvényes birtokába fogják visszabocsátani. Bizonyítják ezt százados fejedelmi és királyi szerződések, így, p. o. 1571-ben Spirában János Zsigmond és I. Maximilián király között kötött szerződésben ez mondatik : „ut Joannes Maximilianum pro Rege Hungáriáé haber et.“ János Zsigmondnak 1571. mártius 4-én történt halála után elfogadta a spirai szerződést Báthori István is, ki e mellett a magyar király hűségére esküt is ten, csak is igy nyerhetvén meg Maximilián megerősítését. Elismerte a magyar király felsőségét Báthori Zsigmond is az 1595-ki „prágai szerződésben“ megállítván e kötés 2-ik pontjában : „hogy Báthori Zsigmond esküdjék meg a magyar király hűségére, halála után pedig egész Erdély szálljon I. Rudolfra; bizonyítják ezt az 1595 : 2. ez. következő szavai: „ut ipsa Transylvania non in alterius, quam in suae Majestatis et usque successorum Hungariae Regum ditionem et potestatem, tamquam verum et inseparabile membrum, absque ulla controversia pervenire debeat.“ Ez időtől fogva a török elleni háborúban Báthori Zsigmond I. Rudolf mellett harczolt, sőt 1598- ban lemondván a fejedelemségről, a prágai szerződésnél fogva a magyar király biztosainak : Szuhai István váczi püspök és Istvánt Miklós alnádornak adta át Erdélyt és igy újra a magyar király tényleges birtokába valának a Királyhágón inneni megyék is. Meg akarván szegni későbben Báthori Zsigmond a prágai szerződést, I. Rudolf király Básta sergeivel szállotta meg Erdélyt. A naponta súlyosabbá változó zsarnokságot nem tűrhetvén az erdélyi rendek, Bocskai Istvánt hívják segítségre, ki is Magyarország nagy részét, ezek között Erdélyt is, elfoglalja. Ez időben történt, hogy I. Ahmet szultán királyi czímmel, a budai nagyvezér pedig koronával kinálá meg Bocskait, ő a koronát ugyan elfogadja, de kijelenti, „hogy, miután Magyarországnak törvényes királya van, e czimet bitorolni nem akarja.“ Ily értelemben jő létre a „bécsi békekötés,“ melynek pontjai im ezek: „1. Erdély Magyarországba kebelezve maradjon. 2. Bocskai a magyar király felsőségi jogának elismeréséül évenkint némely hivatalokat terjeszt föl megerősítésre. 3. A magyar országgyűlésre követeket küld. 4. Halála után Erdély és a többi magyarországi részek a magyar király jogos birtokába mennek át.“ (Katona 28. k. 502. lap.) 1608-ban felszólítja a pozsonyi országgyűlés Báthori Gábort a „bécsi békepontok“ elfogadására, a fejedelem ezt meg is teszi, a mint az az ugyanazon év augustus 20-án kelt szerződés 1-ső pontjának következő szavai mutatják : „Quod — — Dominus Gabriel Báthori, neque Transylvaniam et comitatus regni Hugariae eidem adnexos, a corona regni Hungáriáe alienabit — — et pacificationem Viennensem et omni sui parte illaesam observabit atque de his Regnum Hungáriáe assecurabit sufficienter , sub fidei sacramento, literisque medhantibus super in de e manatis.“ E pontot az erdélyi országos rendek is magukévá tévén, 1610-ben törvényczikkbe foglalák. Hogy Erdély Magyarország kiegészítő részét képezi, elismerte a nagy Bethlen Gábor is, az 1615-ben II. Mátyás királylyal kötött két szerződésben; az első Nagyszombatban május 6-kán, a második Bécsben május 16-kán köttetett; az utóbbinak 1-ső pontja így szól: „donec Dei beneficio Buda velAgria a pote state Tűre a rum e 1 i b e r a b u túr, quia e liber at a Transylvania, cum partibus sibi adnexis, in pristinum statum uti tempore antiquorum Regum Hungáriáé por officiales regios gubernata fuerat, rede at;“ a 12-dik pont pedig igy hangzik: „quod Sacrati ssimám Regi am Majestatem, ej usque legitim os successor e s pro Rege Hungáriáé agnoscant, et Transylvaniam partesque eidem adnexas, pro inseparabili membro coronae Regni Hungáriáé recolunt et recognoscunt, nequejuri coronae praejudicabunt.“ Az Í620. jan. 16-kán Bécsben kelt békében pedig ez mondatik: „legitimis scilicet Regibus Hungáriáé tamipse Princeps Transylvaniae — — juramentum praestare debean t.“ Ily módon ismerte el a magyar király felsőségét a Bécs alá két izbo ; győzelmesen felhatolt fejedelem is. Az előadottakból tehát kitűnik, hogy Magyarország a török erőszakos hódítás és megszállás által daraboltatott fel és tartatott ,szétszaggatott állapotban kitűnik az, hogy az ország közohajtását képezte az egyesülés (Unió) létrehozatala, mihelyt a török hatalom meg leendett törve; világos továbbá az , hogy a leghatalmasabb nemzeti fejedelmek alatt is Erdély mindig Magyarország kiegészítő részének ismertetett el, mit a magyarországi hongyíiléseken hozott 1552. 1., 1595. 2. és 56. ez. 1608. 19. ez. stb. stb. törvényczikkeken kívül még a ,,Partium“ is bizonyít, e magyarországi megyék lévén azon törhetlen kapocs, mely a Királyhágón inneni Magyarországot az anyaországgal, századokon keresztül, I. Leopold uralkodása idejéig elválhatlanul összecsatolva tartá. Sándor János. A horvát országgyűléshez intézett leiratról olvassuk még az „Ost und West“-ben: „A leirat helyesen mondja, hogy a hűbéri alkotmányhoz visszatérni világosan lehetetlen, de ezen mondásával ellentmond a magyar országgyűléshez intézett legutóbbi leiratnak, mely lényegileg az 1848. előtti magyar alkotmányos jog szempontjára áll, az 1848-ki törvények által történt módosításait csak mellesleg engedi meg s a magyar alkotmányt a hűbéri és képviseleti rendszer keverékévé teszi. Mindenesetre nehéz e szerint kitalálni, hogy mi legyen hát a horvát alkotmány , —■ mely mellett az országgyűlés oly választás alapján jött össze, mely nem alkotmányos, mert nincs a király által szentesítve, s oly országgyűlés, hol a nagy nemes családok tejeinek személyes szavazatuk volt s hová a határvidéki követek egy szintén alkotmánytalan, 1848. évbeli választási rend szerint választattak. A mi meggyőződésünk szerint a magyar-horvát országgyűlés a maga egységében szilárd, életrevaló szervezet volt; elválasztva azonban egymástól és elszigetelten mindkettő elveszti az alapot, mélyen termett, elveszti hát biztos támaszát. Horvátország a többször említett törvényjavaslat szentesítése által nyert ügyön saját közigazgatási jogot, de alkotmányi joga a mellett tönkre jutott s örökös vita tárgya lesz a kormány és ország között, mi mellett az utóbbi annál bizonyosabban veszteni fog,mivel úgy a törvényhatósági önkormányzat alapja lépésről lépésre elvitázhatóvá lesz. Ez nem sokára ki fog tűnni, mert a törvényhatóságok sehogy sem fogadhatják a leiratot minden megjegyzés nélkül, de nyilatkoznak kell felőle. Mily értelemben fog ez történni, azt nem akarjuk jósolgatni, mert a magyar törvényhatóságok irányában követett sommás eljárás a horvát törvényhatóságok számára is félreismerhetlen „meneteket upharsim“ gyanánt szolgál, s a leg- TÁRCZA. Történetirodalmi visszapillantások. (Levelek e lapok szerkesztőjéhez ) (Folytatás.) Patócsi Zsófia és négy leánya. Az utolsó Bebeknek Györgynek felesége s hires a történetben Szádvár hősies védelme által. — Szerzők e czikkben sem tagadják meg magukat, dicsérni mindenkit a ki csak kezök ügyében esik. Bebek György a délezeg levente akárhányszor magasztaltatik bár „hiú, nagyratörekvő és nyugtalan vérü“ (sic) volt, nem tekintve, hogy benne csak a személyes vitézség s némi hadvezéri tapintat volt kiemelkedőbb tulajdon,mig gőgje, fösvénysége, s azon körülmény hogy e kor rettegettebb rabló lovagjai közé tartozott, nem festik kedvezőleg jellemét. De Veráncsics, e kor és a magyar nemzet egyik legkitűnőbb államférfia, ellenkezőleg, áskálódó és ármányos (szerzők szavai) férfi szerintök. Adataikat ők nagyrészben Istvánfiból merítik, azonban csak sovány kivonatos leírást adva ennek terjedelmes közleményeiből s mellőzve Forgácsot, ki hasonlag sok érdekest jegyzett fel Szádvár hősies védelméről, így jön, hogy a török fogságból visszatérő Bebeket — Istvánfi botlása nyomán — a János Zsigmond fővezérévé nevezik ki. De Bebek e hivatalt soha sem viselte. Bethlen Farkas 1565—67 évek közt a János Zsigmond fővezéreit név szerint említi, de azok közt nem találjuk e férfiú nevét, csak midőn 1567-ben Nagy-Bánya és Kővár ostromát vezeté — ama hivatallal azonban akkor sem volt felruházva. Szerzők tovább mennek. Háborúra bujtatják János Zsigmondot Bebek által. (Minő beszéd ! mintha a Szolimánnal folytatott alkudozások nem ezt czélozták volna, mintha nem épen a Svendi foglalásai idézték volna elő) s megigértetik vele, hogy a fejedelem birodalmát ő (t. i. Bebek) Pozsony s a Dunával határos standja. Mintha János Zsigmondnak vagy nem lettek volna álomférfiai,vagy mindazok bolondok lettek volna! Mintha Ferdinánd egész pártja — kik Bebekre az 1556. XXIV t. czikket kimondák — csupa bábok lettek volna! Uroza Hona, Vak Béla neje, ugyanaz, ki az aradi vérnapot intézte, s ki a sajóparti mészárlást szervezé. Szerzők épen e vérboszuért tekintik nagy honleány, nagy uralkodónénak. Szerintök e tények „a tekintély és hatalom biztos lábra állításáért lenek elkövetve.“ Utánzandó honleányi vonás! Az aradi vérboszu csak úgy lel némi mentséget, ha egy belső politikai párt megtörésére czélzott,mint ezt Szalay fogta fel. Különben csak nemtelen vérengzés, ha — mint szerzők hiszik — Boricsnak csak az aradi vérnap után támadt pártja. A beszéd pedig, melyet Turóczi után bővített kiadásban adnak az Ilona szájába, még „barát élet“-nek is sok. A sajóparti vérengzés a kritika előtt nem állhat meg s teljesen igaza volt Szalaynak, midőn azt meg sem emlité. A mondái elemektől megtisztázott Ilona szerzők munkájának méltóbb tárgya lett volna mint a bosznnak ama daemona, Egervár hősnői. Mutatványul szerzők históriai stílusának és „tudományos voltoknak“ (e phrasisnak is ők a felfedezői) ismertetésére álljon itt a bevezetés, közbeszurt észrevételeimmel : „II. Soliman szultán, a mohácsi vérnap óta,— mely a török seregre nézve oly kedvezőleg ütött ki, — szüntelen (hát ázsiai, afrikai s más európai hadjáratai szóba sem jöhetnek?) azon tőré fejét, mikép lehetne Magyarországot könnyű szerrel meghódítva az ozmán birodalomhoz csatolni. (Vajjon nem jobb alkalom lett volna erre máskor, például a mohácsi vész után ? de Szolimán nagyobb államférfi volt, hogysem lehetetlent akart volna.) Neje a dicsszomjas Roxana — az ármányos Validé szultána teremtménye — méginkább tápot nyújt a e vágynak, folytonos ösztönzésével terve mielőbbi sikeresítésében. Az alkalom még mindig kedvezőnek látszik a pártokra szakadt (csak az ilyen badarságokat ne hallanám! az úgynevezett pártokra szakadás olyan kényszerűség volt, melyen segíteni nem lehetett. Történetesen épen ekkor (1551— 56) nem volt Magyarország „pártokra“ szakadva, hanem a török hódoltságot kivéve Ferdinánd alatt egyesült.) Magyarországban, melynek még egy része Ferdinandnak hajta fejét, másika Zápolya János Zsigmondét akarta szilárd alapra helyezni (persze azon János Zsigmondét, ki fejedelemségről lemondva, az országban sem volt.) Nem gondolá meg a nemzet, hogy míg az egyesült erő, szellemi és anyagi előnyeinek főtényezőjévé válnék: a belviszály ellenkezőleg csak önmagát emészti föl. (Sőt ezen évek győzték meg legjobban a nemzetet, hogy szükség van egy önálló Erdélyre.) Éber szemmel kisérte honunk e szomorú körülményeit Szolimán, s 1552-ik évben, midőn sat.... íme nehány sorban látja az olvasó, hogy minő készülettel léptek szerzők az irói pályára, minő fogalmok van a korról, melyet festenek s miben áll pragmaticai ismeretük; de az egész igy megy végig; rósz compilatio Istvánffiból, melyben a lelkesedési közhelyek, a jellemző leírásokat üres phrasisok pótolják. Legszebb, midőn a krónikásokat „nagyban vétkezteknek“ írják, mert nem jegyezték fel minden védőnő nevét. Hogy Dobót Izabella miért fogatta el, nem tudják szerzők. Ha Bethlen Farkas I. k. 602. lapját felütötték volna, megtudták volna amit nem tudtak, sőt Dobó nejének életéhez is kaptak volna érdekes részleteket. Zrinyi Ilona: Az ember nem tudja hányadán van szerzőkkel. Pragmaticai ismeretek hiánya a mesével határos. Nem rovom fel bünül, hogy nem tudják, hogy 1643-ban született Zrínyi Ilona, hogy e hölgy atyja kivégeztetése előtt (1671) nem négy hanem öt évvel ment férjhez (1666), hogy eljegyeztetése és menyegzőjén fejlődött ki azon hazafias czélu összeesküvés, melynek élén Zrínyi és Wesselényi állottak. Sőt következő szavaikért sem hazafiságukat, csak históriai ismeretöket vonom kétségbe : Rákóczy Ferencz „hada a császáriak által megveretvén, kénytelen volt a munkácsi várban anyja szárnyai alatt védelmet keresni, kinek csakhamar sikerült eltévedt fia számára a felségtől teljes kegyelmet nyernie.“ Ez az eltévedt egyenlő jelentésű a bűnnel, s a kegyelem szó még inkább növeli a kitétel erejét. Ilyen fogalmat akarnak ők egy vállalatról elterjeszteni, mely épen a haza letiprott szabadsága érdekében támadt? Majd a Tököliféle mozgalmakról szólván, a „kormányelleni szövetség szálait“, a Zrínyi Ilona kezébe teszik le. (Folytatjuk.) Szilágyi Sándor: Francziaország biztosítási statistikája *) Weninger V.-től. Tengeri károk (assurances maritimes)ellen mintegy 40 társaság biztosít, melyek leginkább a ki*) Az academia statist. közleményeiből* kötőkben székelnek. Az évenként biztosított összeg mintegy 800 millióra rúg, 18 millió frank évi díjjal. Az életbiztosítás igen későn nyert tért Francziaországban. Az első e nemű társaság „Caisse Laforge“ (1788—1791) kevés sikert mutatván fel, csakhamar liquidált. — A kölcsönös életbiztosító társaságokat általában „Tontin“-aknak nevezik Francziaországban. Efféle társaság 10 létezik, mely 1857- nek végéig kiállított: 404,694 kötvényt, melyre 460 millió van biztosítva. Meghatározott dijak mellett biztositó részvénytársulat volt 1857-ig, melyek között legnagyobb a „Comp. l’assurances generales“. Mindezen 6 társaság összesen biztosított halálesetre 60,7 milliót meghatározott kétévre 8,1 „ életjáradékban 2,8 , a bevett dijak 22 millióra rúgnak. Tűzkár ellen biztositó részvénytársulat volt 1857-ig : 12 társaság, mely 36,000 millió frank értéket biztosított 32,8 millió frank díj mellett, és az évben 162 millió franknyi károkat fizetett. A legerősb a „General“ 5% millió frk. évi díjjal. Kölcsönös társaság volt 35, mely 10,174 millió frk. értéket 3,79 millió frk. kár mellett biztosított. Összesen tehát mintegy 48 milliárd ft. érték van biztosítva. A biztosítható tárgyak értéke Le Hir szerint mintegy 80 milliárdra rúgnak, ugyanezen szó szerint az utolsó évtizedben átlagosan 6300 tűzkáreset fordult elő évenként, és pedig a következő kárösszeggel: 1854 32,916,634 ftk., biztosítva volt 16,725,474 frk. 1855 29,839,599 „ „ „ 17,354,044 „ 1856 26,708,418 „ „ „ 18,074,823 „ Jégkárok ellen biztosított 15 társaság, amelyek 1857-ben közel 500 millió frank értéket biztosítottak. 1859-ben alakult a „Caisse generale des assurances mutuelles agricoles“, mely kölcsönösségre fektetve jég, fagy, vízáradások, dögvész és tűzvész ellen biztosít; működésének eredményéről még hiányoznak az adatok.