Magyarország, 1862. február (2. évfolyam, 26-49. szám)
1862-02-25 / 46. szám
Zyblikievicz beszéde a reichstatfikán Galiczia törvénykezési állapotairól. A szónok előrebocsátja, hogy nem akar elméleti szempontból az esküdtszéki intézmény mellett fölszólalni, mert ez mainap anachronismus volna,sem azt mutogatni, hogy alkotmányos államban azon intézmény szükségkép megkívántatik, csak alkalomszerű okokkal kívánja a bizottmányi javaslatot védelmezni. Annak bebizonyítására — úgymond — hogy a törvényszékek jelen szerkezete a sajtót nem veszélyezteti, statistikai adatokkal mutatják ki, mily szelíden bántak eddig a mostani törvényszékek a sajtóval. Azt is mondják, hogy a közvélemény elegendőképen megóvja a sajtót a törvényszékek netáni jöltalankodásaitól. Én, uraim, irigylem azon országokat, melyekről ezt mondani lehet. Az én hazámról, fájdalom, csak az ellenkezőt lehet mondani. Mert épen azon állapotok, melyekben törvénykezésünk jelenleg van, okozzák, hogy sajtóügyekben az esküdtszékek mihamarábbi behozatala sürgető szükséggé vált. Azon statistikai adatokból, melyeket Tschabuschnig üdv. tanácsos úr a múlt ülésben arra nézve fölhozott, miképen bánt a bécsi országos törvényszék a sajtóval, kiderül, hogy az 1852-ik évi sajtótörvény érvényének egész ideje alatt, tehát teljes esztendőn keresztül, a bécsi országos törvényszék mindössze 167 napi fogságokat, 480 ftnyi bírságokat ítélt meg. Galicziában ellenben a sajtóra kimondott büntetéseket nem napi fogságok, hanem évi nehéz börtönök szerint, nem száz, hanem ezer forintok szerint kell számítani; és minderre nem volt szükség, mint Bécsben teljes kilencz esztendő, hanem elég volt az egyetlen 1861-iki év, mint az alkotmányos kormányzat első éve, mert azelőtt a censura működött a leghathatósabban, s a krakói lapok csak úgy jelenhettek meg , ha előbb keresztül mentek a censurán. E mellett pedig tavaly, midőn a sajtó fölött oly sok súlyos ítélet mondatott ki, Galicziában három független politikai lapnál több nem volt. E különbséget a sajtó iránti bánásmódban pedig egyes-egyedül a törvényszékek szerkezete okozta ; s hogy a dolgot gyakorlatilag adjam elő, egészen elhallgatom egyéni véleményemet az ottani állapotokról, tényeket fogok beszéltetni. Galicziában valami vadászati czirkálat alkalmával egy koldust fognak el s gyanús létére a járásbiróság elé állítják. A járási elnök, aki biró, gyanút táplál a koldus iránt, még pedig annál inkább, mert a koldus vagy igazán kuka (siketnéma) volt, vagy pedig, hogy sajnálatot gerjesszen maga iránt, úgy tett, mintha az volna A fogság és néhány bot előleges kirendelése után elkezdi vallatni. A koldus nem felelvén, a járási elnöknek azon barbár gondolata kerekedik, hogy tüzes vassal fogja őt beszédre s isten tudja, minek a kivallására rávenni. Kitakarja a szegény koldus mellét s megdöfi a tüzes vassal: a koldus nem felel. A járási főnök erre még másodszor és harmadszor is megdöfi. De nem elég, hogy egy biró ily barbár módon szeplősitette meg a XIX-dik századot: mit mondanak ahhoz uraim, hogy e biró, törvényszék elé állíttatván, még felebbvitel utján is ártatlannak nyilvánittatott, s nem érte őt egyéb büntetés, még fegyelmi után sem, csak az, hogy áttették, azaz, hogy a brzoszeki járás helyett, a kamionkai járást (természetesen Galicziában) boldogították vele. (Kiáltások balról: Mikor, melyik évben?) 1857- vagy 1858-ban történt (Balról: A neve!). A járási főnök neve Alexa, a járásé pedig, ahol akkor volt, Brzostek (A baloldalon mozgás). Csak ez egy eset is, uraim, tanúskodik törvénykezésünk állapotairól. De még egy másik esetet is fölhozok, hogy amazt fölvilágosítsam, részint pedig a képet kiegészítsem. Volt nekünk Krakóban egy főállamügyészünk — csak nem rég lépett ki a közszolgálatból — ki még 1855 előtt szenvedélyes lutrijáték által végkép tönkre tette magát, s a játékban nemcsak saját és neje, hanem barátjai vagyonát is elvesztette. A kormány tudta ezt, mégis midőn 1855-ben Galicziában a törvényszékeket szervezték, őt legfőbb államügyészszé léptették elő Krakóban. Oda érkezvén, folytatta szenvedélyes játékát, s hivatalos állását arra használta, hogy mindenféle emberektől pénzt csikart ki kölcsönképen. Mikor az emberek már nem hiteleztek neki, azokhoz fordult, kik tanultul voltak berendelve a törvényszéki elővizsgálatokra. Midőn ezeknél is elvesztette hitelét, azokhoz fordult, kik maguk is bűnügyi vizsgálat alatt voltak, s még mai nap is sok váltója található olyanoknál, kik bűnügyi vizsgálat alatt voltak. Én, uraim, ügyvéd létemre Krakóban ily viszonyok között reszkettem védenczeim ügye miatt, annál inkább, mert ő a főtörvényszéknél nemcsak bűnügyi, hanem polgári ügyekkel is foglalkozott. Hogy tőle szabadulhassak, kénytelen voltam — mást nem lehetett tenni — bizonyos összeg pénzt föláldozni, váltóit beváltani, hogy legalább csődöt nyittathassak ellene. A csődöt azonban nagyon hunzák, halasztják, az államügyészt e közben hitelezői megzálogolják, ő elhordatja s félre rakja azon bútorokat, melyek reá voltak bízva. Mindamellett uraim, ő folyvást a büntetőtörvény őréül marad egy másfél milliónyi törvényszéki kerületben; végre lakása sincs s főtörvényszéki irodájába költözik s azt tizérszobává rendezi be, hol bűnügyi vizsgálatokban levő uzsorások naponkint érintkeznek vele. S ő mégis megmarad hivatalában. (Mozgás.) Hitelezőitől szorongattatva, fizetőívét adja nekik át s előre nyugtatványokat állít ki 1862. májusig. A hitelezők felveszik pénzét. Azután más hitelezőinek ugyanazon nyugtatványokat állítja ki 1862. májusig. Ez ügy ismeretes a törvényszékek előtt, de ő mégis főállamügyészi hivatalában marad. v mozgás.) Ugyanazon törvényszék előtt megjelenik egy szegény sorsjáték-kezelő,csalással vádoltatva- Bíróit szelíd eljárásra kéri, mivel a főállamügyész vitte e szerencsétlenségbe, ki nála 600 forint adósságot csinált, mire ő, hogy ez összeget fedezhesse, csaláshoz volt kénytelen folyamodni. A főállamügyész mégis hivatalában marad. Végre kilépett hivatalából. De ne véljék uraim, hogy habár mind e tények biróilag jegyzőkönyvbe vétettek föl s habár ez esetek közül több a kormány s miniszterek tudomására is volt, még csak fenyetői vizsgálatot is indítottak volna ellene. Ő elbocsátatásáért folyamodott s valóban bámulnunk kell, hogy azt nemcsak megkapta, de a nyomasztó pénzügyi viszonyok daczára, még fizetéssel is elláttatott. Azt hiszem, ily esetek elegendők arra nézve, hogy törvénykezési állapotainkra fényt vessenek. Én csak oly esetekre szorítkozom, hol a bűnöst az igazságsujtoló keze nem érte el. De a galicziai törvényszolgáltatás további jellemzésére s azon becsületes férfiak igazolására nézve, kik ottan a bírák közt vannak, meg kell még jegyeznem, hogy a bécsi központi kormány részéről eleitől fogva káros befolyás gyakoroltatik a galicziai törvénykezési állapotokra. Midőn 1846-ban a galicziai ismeretes vérengezések után a tamovi törvényszéknél számos halálesetről jelentés tétetett, több bíró találkozott,kik azt sürgetők, hogy a bírói lezárolásnál a halál neme határoztassék meg,s e miatt a bírák elbocsátottak. Midőn a halálesetekről bejelentések szaporodtak, az első folyamodási bíróságoktól még azon jog is elvétetett, hogy jogérvényes minősítvényi határozatokat (Qualifications-Erkenntnisse) adjanak ki. A bíráknak az 1846. jun. 1. 3832. sz. udvari rendelet szerint a kerületi elnököktől a megöletettek politikai magukviseletéről kellett előbb tudomást szerezni, s e jelentéseket aztán a galicziai felebbezési törvényszék elé nyújtani s a minősitvényi határozatokat a felebbezési törvényszéknek revisio végett elküldeni. De ez udvari rendelettel a felebbezési törvényszéktől is elvétetett azon jog, hogy érvényes minősitvényeket bocsásson ki. Mert az iránt az orsz. kormányszékkel együtt kelle elhatározni, vajjon a bűnügyi vizsgálat megkezdendő-e vagy nem, vagy „a dolog úgy hagyandó e a mint van“, miként az udv. rendelet kifejezés minden bűnügyi eset azzal végződött, hogy a dolgot úgy hagyták, a mint volt. A midőn 1849-ben a kormány a galicziai törvényszékekhez azon kérdést intézte, vajjon lehetséges-e, hogy az árva-s letétpénzek az államadóssági törlesztő alap rendelkezése alá helyeztessenek? s ekkor a birák, kik ezt esküjük s lelkiismeretűkkel meg nem egyeztethetőnek nyilvániták, részint elbocsáttattak, részint előléptethetési igényüktől megfosztattak. A befolyás annyira ment, hogy már az 1850-es években a fegyelmi vizsgálatoknál felelősségre vonták az orsz. tanácsost azért, ha a galicziai törvénykezést a közigazgatási hatóságoktól függetleníteni törekedett. Bécsből gyakran érkeznek oly parancsok a galicziai törvénykezési hatóságokhoz, hogy a törvény határozataihoz, habár törvényes határozatok, ne tartsák magukat. Így például, midőn az első végtárgyalásnak kellett volna megtörténni Galicziában, az akkori igazságügyminiszter az 1852-i legfelsőbb határozat ellenére a krakói orsz. főtörvényszék elnökségéhez azon rendeletet bocsátotta ki, hogy egy államügyész vagy védnöknek se engedje meg a vádlott anyanyelvén szólhatást, hanem minden előadás német nyelven tartassák, — amiből aztán valóságos komédia lett, mivel a vádlott az egészből mit sem értett. A legújabb időben, a múlt év utóján Lembergben s Krakóban az ottani törvényszékeknél külön senatusokat képeztek, melyek feladata volt a politikai vétségekben kizárólag vizsgálatokat tenni s határozatokat hozni. A bírói illetékességre nézve mily demoralizáló hatása van ennek, azt önök ítéletére bízom. Végre a galicziai állapotok képének kiegészítésére nézve egy igen tekintélyes egyéniségre, Lasser miniszter úrra kell hivatkoznom, ki Illintz követnek a 36-ik ülésben a birtokviszályok törvényhatóságát illető interpellátiójára adott válaszában oda nyilatkozott, hogy nálunk a nép, az úrbéri birtoklást illetőleg, a legnagyobb bizonytalanság, kétség s izgatottságban van. Ha tehát törvényszékeink nem képesek a nép aggodalmait az úrbéri birtok iránt eloszlatni, annál kevésbé a birtokot biztositni, akkor ő extrae nyilatkozatával valóban elitélte törvényszékeinket. De még hozzá kell adnom, hogy az uradalmi birtok még kevesbbé van biztosítva Galicziában, különösen azon idő óta, midőn a krakói orsz. törvényszék azon hírek terjesztőit , hogy ő Felsége minden uradalmi s papi javakat a parasztok közt el fog osztani, a krakói orsz. törvényszék minden e hírek terjesztőit, daczára annak, hogy a vétkesek bűnöket bevallották s e hírek forrásait is megnevezék , fölmentette. De hogy a sajtóügyekbeni esküdtszékekre térjek vissza, meg kell jegyeznem, hogy azok ellen az utosó ülésben azt is felemlítették, hogy a sajtó a közvélemény által a törvényszékek netaláni túlkapásai ellenében eléggé biztosítva van. — Nálunk ez nincsen igy, mi két interpellate adtunk be, melyek egyike arról szól, hogy a lembergi orsztrángszék a „Glos“ szerkesztője elleni szóbeli tárgyalásnál titkos ülést rendezett, s kizárta a nyilvánosságot. A másik interpellatio a krakói kereskedők szigorú büntetésére vonatkozott, kik boltjaikat ünnepélyes isteni tisztelet alkalmával bezárták volt. A miniszter urak nem voltak azon helyezetben, hogy az interpellatióra saját tudomásuk után válaszoljanak, ők kénytelenek voltak az országos hatóságoktól tudósításokat szerezni s azok szerint válaszoltak. Az első interpallatióra tehát azt válaszolták, hogy a titkos ülés az által igazoltatik : „mert ellenkező esetben a törvényszék, a tárgyalás nyilvánossá tétele által, a közcsend világos hátrányára a kérdéses felhívást (mi a bűntény tényálladékát képező) hivatalos úton terjesztette volna.“ E tény állana, ha a kérdéses czikk korábban nem lett volna már közölve, de már azt több lap s nevezetesen a „Schler. Zeit.“ is hozta. A törvényszék tehát, mely az interpellatió válaszolásához a jelentést tévé, a miniszter urat azon veszélynek tévé ki, hogy a valótlanságot a magas házban ismételni legyen kénytelen. A másik interpellációban arról volt szó, hogy a lembergi helytartósági elnökség mint törvényhozó s egyszersmind mint bíró lépett fel. A válaszadásnál az államminiszter úr, valószínűleg a kapott jelentések után azt mondá, hogy ez eset a helytartóságnál társas bíróság útján tárgyaltatott, de nálam ítéletek vannak, melyekből látható, hogy nem a helytartóság s nem kollegialiter, hanem a helytartósági elnökség hozta ez ítéletet. Ha tehát törvényhatóságaink maguk nem riadnak vissza attól, hogy a minisztereket is félrevezessék, úgy tehát ez is ok arra nézve, hogy minden alkalmat, minden eszközt meg kell ragadnunk törvénykezésünk emelésére. Ily eszközül ajánlkozik jelenleg a sajtóügyekre nézve az esküdtszéki intézmény, azért kell tehát mellette is szavaznunk (Helyeslés). TÁRCZA. A nemes fészek. Turgeneff után fordítottak. Első rész. (Folytatás.) Tizennyolczadik fejezet. Négy órával később haza felé utazott. Gyorsan repült tarantasa* a puha mezei után. Két hét óta nem esett az eső ; a könnyű köd mint tél úszkált a levegőben s elrejtette a látkört határoló erdőket; száraz köd-szagu volt a légkör. Mosott szélű sötét felhőcskék nagy számmal terültek el a fehérkés kék egen; a jó erős szél száraz, szakadatlan pászma gyanánt sietett tova s legkevésbbé sem űrte el a tikkasztó hőséget. Fejével a kocsi vánkosára támaszkodva, karját mellén keresztbe fonva, Lavreczky elnézte a legyezőként elsiető gabnaföldeket, az itt-ott elsurranó bozótot, az ostoba varjakat és hollókat, melyek otromba gyanakvással tekintettek féloldalt az elrobogó kocsira, meg a hosszú mesgyéket, hol tarka egyvelegben tenyésztek a bürök és üröm. Mereven szegzette tekintetét ezen ép, buja pusztaságra s magányra, e zöldre, e hosszan nyúló halmokra, ez alacsony tölgybokrozattal lepett hegyszakadékokra, e szürke falucskákra, e sovány nyírfákra — az orosz életnek ezen egész, rég nem látott képe kedves teher gyanánt nyomult keblére, édes és egyúttal majdnem bús érzéseket lehelt lelkébe. Lassan tévedeztek szanaszét gondolatai; korrajzaik homályosak s elmosottak voltak mint ama magas és látszólag szintén ide stova tévedező fellegek körrajzai. Visszagondolt ifjúságára, anyjára, visszaemlékezett halálos órájára, mint hozták őt ágya mellé, mint fakadt anyja, midőn fejét keblére ölelte, hangos siránkozásra, de mily hirtelen némult el ismét, miután egy pillantást vetett rala Petrovna Glaficára. Visszagondolt apjára, mily erős volt ez eleinte, mily elégületlen mindennel, mily rézcsengésü volt szava — és azután milyen volt vak korában, mint nyöszörgött egyre gyermek módjára s mily bozontos volt ősz szakája; megemlékezett reá, hogy egykor apja, keletinél többet hajtván fel az asztalnál, az egész levest asztal kendőjére öntötte,aztán hirtelen kaczajra fakadt s elpirulva és üres szemével pislongatva, egykor hódításait kezdte elbeszélni. Visszagondolt Pavlovna Varvarára s önkénytelen összerántotta szemét, mint hirtelen fájdalomnál történik, és fejét rázogatta. Aztán Örzsénél állapodtak meg gondolatai. Ez, gondola, új teremtés, csak most lép a világba. Felséges leány, de mi lesz belőle? Csinos. Halvány arcza ép eleven, szeme és ajka oly komoly, nézése becsületes és ártatlan. Csak kár, hogy rajongónak látszik. Termete szép, járása könnyű, szava szelíd- Nekem nagyon tetszik, ha úgy egyszerre megáll, figyelmesen hallgat, nem mosolyog, aztán gondolatokba merül s fürtjeit hátraveti. Nekem is úgy látszik valóban, hogy Pansin rá nem méltó. De mi híjja van ennek? Egyébiránt, mire valók e gondolatok; Orzse ugyanazon utat fogja bejárni, melyen midnyájan futnak ! Inkább alszom egyet. És Lavreczky behunyá szemét. Ámde el nem tudott aludni, csak álmos zsibbadtságba merült, amilyen meg szokta néha lepni az embert utazás közben. Lelkében, mint az előbb, lassan-lassan múltjának képei keltek elő, és más képekkel vegyültem, összefonódtak. Lavreczky, tudja Isten miért, Peel Róbertre gondolt . . . meg a franczia forradalomra . . . meg hogy ugyan mint nyerné meg a csatát, ha tábornok volna . . . . lövéseket, kiáltozásokat hallott. Feje lecsuszana a vánkosról s kinyitá szemét, ... ugyanazon mezők, ugyanazon puszta, a lógyós lovak kopott patkói fel-felcsillannak a porforgatagban, a postakocsis vörös inge dagadozik a szélben .. . Szép dolog, hazámba térek vissza — e gondolat villana meg Lavreczky agyában s fölkiálta: „Rajta földi, rajta, hajts!“ szorosabban burkolódzék köpenyébe s fejét a vánkosnak veté. Egyszerre lökést érte föligazodék és szétpillanta. Előtte kis falucska terült egy halmon, kissé jobbra ódon úri lak állott, bezárt ablaktáblákkal s a tágas udvaron földbe éppedt falépcsővel. Még a kapuban is csalán tenyészett, sűrű és zöld mint a kender; ez volt Vasziljevszkoje. A kocsis a kapu felé hajta s megállítá lovait; Lavreczky inasa fölálla a bakon s mintha egyben leugrani készülne, kiáltá: „hohó!“ Rekedt tompa ugatás hallatszék, de maga a kutya nem mutatkozék. Még egyszer kiáltá az inas: „hohó!“ Az elvénült ugatás újra hangzik, s Isten tudja honnan, megjelent az udvaron egy hófehér hajú ember nanking-felöltőben, szentét a nap előtt kezével ernyőzve, meredten bámult a tarantasra, aztán két kezével lábszárára Ute, néhány pillanatig nem tudta hova legyen zavarában s végre elsiete megnyitni a kaput. A tarantas, kerekeivel legyűrve a csalánt, beroboga az udvarba s a lépcső előtt megállóit. A fehérfejü ember, ki igen fürgének látszott, ferdén szétterpesztve lábát, ott állt már a lépcső legalsó fokán, a kocsibőrt felgomboló, görcsösen fölrántás urának, kisegítvén őt a kocsiból, kezet csókola. „Hogy vagyunk, hogy vagyunk, barátom?“ mondá Lavreczky ; „téged Antalnak hívnak, ha nem tévedek. Élsz-e még?“ Az öreg némán köszönte s elsiete a kulcsokért; mig odajárt, a kocsis mozdulatlanult ott, kissé félrehajolva s a csukott ajtóra tekintve; Lavreczky inasa pedig azon módon a mint leugrott vala, egyik kezével a kocsi bakját fogva, ott maradt mozdulatlanul, festői állásban. Az öreg megjött a kulcsokkal, s minden látható ok nélkül kígyó módjára hajlongva s könyökét magasra emelve fölnyitá az ajtót, s urának kitérve ismét csaknem a földig görbült. „Im hát megjöttem hazámba, otthon vagyok“ gondolá Lavreczky a pitvarba lépve. E közben zajosan s rozsdás sarkaikban nyikorogva megnyíltak az ablaktáblák s a nap világa behatolt az üres szobákba. *) Orosz utazó kocsi rugók nélkül. Adakozások az árvíz-károsultak javára. A magyarországi árvízkárosultak felsegéllésére a „Magyarország“ szerkesztőségéhez következő adományok érkeztek be : Schmidt urii lelkész gyűjtése 97 frt 40 kr. A szolnoki polgári casino gyűjtése 66 frt 70 kr. Kapisztori gyűjtése Érsekújvárt 66 frt. Betegh Sándor Tordáról 20 frt. Földváry András Harasztiról 10 frt. Buus István épületfakereskedő Uj- Szőnyben 5 frt. Reteszi Frigyes Prágából 6 frt 50 kr. Szinovácz Gyula 2 frt. Kiss Lajos gazdasági gyakornok 1 ft. Háromszéki levelezőnk 1 ft. A hozzánk eddig begyűlt adakozások összege : 4093 frt 30 kr. A gyüjtőben adakozók neveit legközelebb adjuk. Külföld. — Bécsből írják több lapnak: Bernstorff gr. jegyzékére Bécsből még nem ment el ugyan a válasz, de annak oka csak az, hogy az ugyanazonos jegyzékeket átnyújtó hatalmakat a válasz tartalmáról előre értesülni kellett. Jól értesült körök tudósítása szerint, a válaszjegyzék legelőször arra utal, mikép Ausztria már a múlt évtized kezdetén tényleges javaslatokkal lépett fel Drezdában, hogy ama javaslatok csak becses anyagnak maradtak, nem Ausztria hibája. Ezután kijelenti Ausztria, mikép Bernstorff gróf igényeinek megfelelőleg rokonszenvező kormánytársaival benső egyetértés után tényleges szövetség reformjavaslatokkal fog fellépni. — Kopenhágai sürgöny szerint a német válaszjegyzékek febr. 21-én átnyujtattak. — Az angol lapok ismét a német kérdést tárgyalják. A „M. Post“ nevezetesen megint egy nagy vezérczikkel száll síkra Poroszország mellett és Ausztria ellen. Azt mondja többek közt, hogy azon politika, melyet Poroszország 1848-ban és 1848 után követett, nem igen volt javára Németországnak, hogy azonban az akkori porosz reformtervek meghiúsultak, azért nem Poroszországot, hanem azon kormányokat kell okolni, melyek őt ellenségeskedések által terveiben akadályozták. Hessenre nézve, megvárja a „M. Post“, s megvárja — úgymond — maga a porosz nép is Poroszországtól, hogy szükség esetén fegyveres erővel is meg fogja óvni Hessent a szövetség beavatkozásától, ha az adó megtagadása netán ily beavatkozást eredményezhetne. Ez — úgymond a „M. Post“ — és Olaszország elismerése a legméltóbb s leglogikaibb felelet az osztrák javaslatokra. Hasonló értelemben nyilatkozik a „Daily Telegraph.“ — A „Dresd. Journal“ febr. 22-ikén czikket hoz a szövetségi reformkérdésről. Poroszország válasza — mond a czikk — elhagyta a szövetség közös reformjának alapját. Az azonos jegyzék czélja volt az alkudozásokat ez alapra vezetni át. A porosz sajtó izgatottsága Poroszország belhelyzetéből származik, ha ez utóbbi tisztulni fog, a szövetség reformjának további tárgyalása is kedvezőbb fogadtatásban fog részesülni. Poroszország válasza az azonos jegyzékre nem vág el minden kiinduló pontot. — A „Nord“ párisi tudósítója szerént, a németországi másodrangu államok haboznak rokonszenveik daczára, sőt többen ki is mondták, mikép Poroszország nélkül, az osztrák nem-német területek biztosítására nem vállalkoznak. — A franczia senatusban Segur d’Auguessau gróf igen heves kifakadással szólt Persignyről a Szt. Vincze egylet ellen tett intézkedéseiért. „Nemde többször sajnálkozásunkat fejeztünk ki az iránt — úgymond a többek közt — hogy a birodalom kormányzata ily compromittáló és elővigyázatlan kezekre van bízva?“ vagy „nézetem szerint a senatus kötelessége figyelmeztetni azon veszélyekre, melyek a helyzetet hovatovább mind jobban veszélyeztetik, hogy a császár még idejekorán meggátolhassa, hogy Persigny gróf önkénytelenül a császárság második Polignacjává legyen.“ A gróf természetesen a feliratnak Rómára vonatkozó pontjával sincs megelégedve. — A franczia senatusban Magyarországról is tétetett említés. Bourgoing báró ugyanis ki akarván fejteni, mikép Európa helyzete békét igér, meg 'tizenkilenczedik fejezet. A kis ház, melybe Lavreczky érkezett s hol két év előtt Petrovna Glafira meghalt, a múlt században épült, még pedig oly jó és tartós fenyüfából, hogy még ötven évet s többet is megbirhatott. Lavreczky végig ment a szobákon s valamennyi ablakot kinyittató, nagy boszúságára a vén álmos legyeknek, melyek hátukon fehér porral voltak ellepve s mozdulatlanul ültek a párkányon ; Petrovna Glafira halála óta ezt senki sem cselekedte. A házban minden úgy maradt, a mint volt; a fényes kelmével bevont, vékony lábú fehér pamlagok a teremben, melyek keresztül voltak koptatva, el voltak ülve, élénken emlékeztettek nagy Katalin korára; a teremben volt Petrovna Glafira magas, egyenes támlájú kedvencz széke, melyre azonban még vénségében sem mert vala támaszkodni. A falon Lavreczky Andreinak, Feodor szépatyjának ősi képe függött. Az apró és gonosz szem sötéten pillantott ki bozontos, szinte felduzzadt szemöldöke alól. Redőkkel barázdált, domború homloka felett keféhez hasonlóan meredezett porozatlan, fekete haja. A kereten télizöldből kötött poros koszorú függött; „Petrovna Glafira maga saját kezével kötötte“, mondá Antal. A hálószobában keskeny ágy állott, régi divatú, hanem becses, csíkos kelméből készült mennyezettel; egész halom elavult vánkos és egy vékony, apró varrású takaró volt elterítve az ágyon; az ágy fejénél szent kép függött, a szent szűznek a templomba való bevezetését ábrázoló, ugyanazon szent kép, melyet a a mindenektől elhagyatott s magánosan alható agg szűz már már megdermedt ajkához szorított vala. Az ablakban egy különböző fanemekből összeszerkesztett s elfeketedett aranyozásu pipere-asztalka állott ferde tükörrel s rézből készült czifraságokkal. A hálószoba mellett volt a házi kápolna, kopárfalu kis szoba, nehéz oltárral a sarokban. A padlót ócska szőnyeg borította, melyen sok gyertya-viasz volt elcsöpögtetve; ezen szokott volt Petrovna Glafira térdelni s imádkozni. Antal elment Lavreczky inasával, hogy kinyissa az istálót és kocsiszínt; helyében egy vele körülbelül egykorú vén anyóka jelent meg; reszkető feje szemöldökéig be volt kötve, tompán meresztett szeme az ellenszegülés nélküli szolgálásnak készségét és sokévi megszokását és néma sajnálkozást fejezett ki. Megcsókolá Lavreczky kezét s parancsaira várva az ajtóban maradt. Lavreczky nem emlékezett nevére, nem emlékezett, hogy valaha látta volna, de kiderült, hogy neve Aprakszen, hogy Petrovna Glafira öt negyven év előtt szobaleány rangjából baromfi-szolgálóvá szállította le, különben keveset beszélt és szolgálatkész, hanem bárgyú külsejű volt. E két öregen és hosszú ingbe öltözött két vastag gyermeken, Antal szépunokáin kivül még egy vagyontalan, félkarú paraszt élt az urasági házban, párzott mint a nyírfajd s egyátaljában semmire sem volt használható; ennél nem sokkal több hasznot hajtott a vén gyenge kutya sem, mely Lavreczky megérkezését ugatásával üdvözlé. Már tiz éve hogy nehéz lánczán volt, melyet Petrovna Glafira vétetett vala, s alig birt mozogni és láncza súlyát hordozni. (Folytatjuk.)