Magyarország, 1862. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1862-02-25 / 46. szám

Zyblikievicz beszéde a reichstatfikán Galiczia törvénykezési állapotairól. A szónok előrebocsátja, hogy nem akar elmé­leti szempontból az esküdtszéki intézmény mellett fölszólalni, mert ez mainap anachronismus volna,sem azt mutogatni, hogy alkotmányos államban azon in­tézmény szükségkép megkívántatik, csak alkalom­szerű okokkal kívánja a bizottmányi javaslatot védel­mezni. Annak bebizonyítására — úgymond — hogy a törvényszékek jelen szerkezete a sajtót nem ve­szélyezteti, statistikai adatokkal mutatják ki, mily szelíden bántak eddig a mostani törvényszékek a sajtóval. Azt is mondják, hogy a közvélemény ele­gendőképen megóvja a sajtót a törvényszékek netáni jöltalankodásaitól. Én, uraim, irigylem azon orszá­gokat, melyekről ezt mondani lehet. Az én hazámról, fájdalom, csak az ellenkezőt lehet mondani. Mert épen azon állapotok, melyekben törvénykezésünk jelenleg van, okozzák, hogy sajtóügyekben az es­küdtszékek mihamarábbi behozatala sürgető szük­séggé vált. Azon statistikai adatokból, melyeket Tschabuschnig üdv. tanácsos úr a múlt ülésben arra nézve fölhozott, miképen bánt a bécsi országos tör­vényszék a sajtóval, kiderül, hogy az 1852-ik évi saj­tótörvény érvényének egész ideje alatt, tehát teljes esztendőn keresztül, a bécsi országos törvényszék mindössze 167 napi fogságokat, 480 ftnyi bírságokat ítélt meg. Galicziában ellenben a sajtóra kimondott bün­tetéseket nem napi fogságok, hanem évi nehéz bör­tönök szerint, nem száz, hanem ezer forintok szerint kell számítani; és mind­erre nem volt szükség, mint Bécsben teljes kilencz esztendő, hanem elég volt az egyetlen 1861-iki év, mint az alkotmányos kormány­zat első éve, mert azelőtt a censura működött a leghathatósabban, s a krakói lapok csak úgy jelen­hettek meg , ha előbb keresztül mentek a cen­­surán. E mellett pedig tavaly, midőn a sajtó fölött oly sok súlyos ítélet mondatott ki, Galicziában három független politikai lapnál több nem volt. E különbséget a sajtó iránti bánásmódban pedig egyes-egyedül a törvényszékek szerkezete okoz­ta ; s hogy a dolgot gyakorlatilag adjam elő, egészen elhallgatom egyéni véleményemet az ottani állapo­tokról, tényeket fogok beszéltetni. Galicziában valami vadászati czirkálat alkalmá­val egy koldust fognak el s gyanús létére a járásbi­­róság elé állítják. A járási elnök, a­ki biró, gyanút táplál a koldus iránt, még pedig annál inkább, mert a koldus vagy igazán kuka (siketnéma) volt, vagy pedig, hogy sajnálatot gerjes­szen maga iránt, úgy tett, mintha az volna A fogság és néhány bot előle­­ges kirendelése után elkezdi vallatni. A koldus nem felelvén, a járási elnöknek azon barbár gondolata ke­rekedik, hogy tüzes vassal fogja őt beszédre s isten tudja, minek a kivallására rávenni. Kitakarja a sze­gény koldus mellét s megdöfi a tüzes vassal: a koldus nem felel. A járási főnök erre még másodszor és har­madszor is megdöfi. De nem elég, hogy egy biró ily barbár módon szeplősitette meg a XIX-dik századot: mit mondanak ahhoz uraim, hogy e biró, törvényszék elé állíttatván, még felebbvitel utján is ártatlannak nyilvánittatott, s nem érte őt egyéb büntetés, még fe­gyelmi után sem, csak az, hogy áttették, azaz, hogy a brzoszeki járás helyett, a kamionkai járást (természe­tesen Galicziában) boldogították vele. (Kiáltások balról: Mikor, melyik évben?) 1857- vagy 1858-ban történt (Balról: A neve!). A járási főnök neve Alexa, a járásé pedig, a­hol akkor volt, Brzostek (A baloldalon mozgás). Csak ez egy eset is, uraim, tanúskodik törvény­kezésünk állapotairól. De még egy másik esetet is fölhozok, hogy amazt fölvilágosítsam, részint pedig a képet kiegészítsem. Volt nekünk Krakóban egy főállamü­gyé­­szünk — csak nem rég lépett ki a közszolgálatból — ki még 1855 előtt szenvedélyes lutrijáték által végkép tönkre tette magát, s a játékban nemcsak sa­ját és neje, hanem barátjai vagyonát is elvesz­tette. A kormány tudta ezt, mégis midőn 1855-ben Galicziában a törvényszékeket szervezték, őt legfőbb államügyészszé léptették elő Krakóban. Oda érkezvén, folytatta szenvedélyes játékát, s hivatalos állását ar­ra használta, hogy mindenféle emberektől pénzt csi­kart ki kölcsönképen. Mikor az emberek már nem hiteleztek neki, azokhoz fordult, kik tanultul voltak berendelve a törvényszéki elővizsgálatokra. Midőn ezeknél is el­vesztette hitelét, azokhoz fordult, kik maguk is bűn­ügyi vizsgálat alatt voltak, s még mai nap is sok váltója található olyanoknál, kik bűnügyi vizsgálat alatt voltak. Én, uraim, ügyvéd létemre Krakóban ily viszonyok között reszkettem védenczeim ügye miatt, annál inkább, mert ő a főtörvényszéknél nem­csak bűnügyi, hanem polgári ügyekkel is foglalko­zott. Hogy tőle szabadulhassak, kénytelen voltam — mást nem lehetett tenni — bizonyos összeg pénzt föl­áldozni, váltóit beváltani, hogy legalább csődöt nyit­tathassak ellene. A csődöt azonban nagyon hunzák, halasztják, az államügyészt e közben hitelezői megzálogolják, ő elhordatja s félre rakja azon bútorokat, melyek reá voltak bízva. Mindamellett uraim, ő folyvást a bünte­tőtörvény őréül marad egy másfél milliónyi törvény­­széki kerületben; végre lakása sincs s főtörvény­széki irodájába költözik s azt tizérszobává rendezi be, hol bűnügyi vizsgálatokban levő uzsorások naponkint érintkeznek vele. S ő mégis megmarad hivatalában. (Mozgás.) Hitelezőitől szorongattatva, fizetőívét adja nekik át s előre nyugtatványokat állít ki 1862. má­jusig. A hitelezők felveszik pénzét. Azután más hitelezőinek ugyanazon nyugtatvá­nyokat állítja ki 1862. májusig. Ez ügy ismeretes a törvényszékek előtt, de ő mégis főállamügyészi hi­vatalában marad. v mozgás.) Ugyanazon törvényszék előtt megjelenik egy szegény sorsjáték-kezelő,csalás­sal vádoltatva- Bíróit szelíd eljárásra kéri, mivel a főállamügyész vitte e szerencsétlenségbe, ki nála 600 forint adósságot csinált, mire ő, hogy ez összeget fe­dezhesse, csaláshoz volt kénytelen folyamodni. A fő­­államügyész mégis hivatalában marad. Végre kilé­pett hivatalából. De ne véljék uraim, hogy habár mind e tények biróilag jegyzőkönyvbe vétettek föl s habár ez esetek közül több a kormány s miniszterek tudomására is volt, még­ csak fenyetői vizsgálatot is indítottak volna ellene. Ő elbocsátatásáért folyamo­dott s valóban bámulnunk kell, hogy azt nemcsak megkapta, de a nyomasztó pénzügyi viszonyok daczá­ra, még fizetéssel is elláttatott. Azt hiszem, ily esetek elegendők arra nézve, hogy törvénykezési állapotainkra fényt vessenek. Én csak oly esetekre szorítkozom, hol a bűnöst az igaz­ság­sujtoló keze nem érte el. De a galicziai törvény­szolgáltatás további jellemzésére s azon becsületes férfiak igazolására nézve, kik ottan a bírák közt van­nak, meg kell még jegyeznem, hogy a bécsi központi kormány részéről eleitől fogva káros befolyás gyako­­roltatik a galicziai törvénykezési állapotokra. Midőn 1846-ban a galicziai ismeretes vérenge­­zések után a tamovi törvényszéknél számos haláleset­ről jelentés tétetett, több bíró találkozott,kik azt sürge­tők, hogy a bírói lezárolásnál a halál neme határoz­­tassék meg,s e miatt a bírák elbocsátottak. Midőn a halálesetekről­ bejelentések szaporodtak, az első fo­­lyamodási bíróságoktól még azon jog is elvétetett, hogy jogérvényes minősítvényi határozatokat (Qua­­lifications-Erkenntnisse) adjanak ki. A bíráknak az 1846. jun. 1. 3832. sz. udvari rendelet szerint a kerü­leti elnököktől a megöletettek politikai magukvisele­­téről kellett előbb tudomást szerezni, s e jelentéseket aztán a galicziai felebbezési törvényszék elé nyújtani s a minősitvényi határozatokat a felebbezési törvény­széknek revisio végett elküldeni. De ez udvari rende­lettel a felebbezési törvényszéktől is elvétetett azon jog, hogy érvényes minősitvényeket bocsásson ki. Mert az iránt az orsz. kormányszékkel együtt kelle elhatározni, vajjon a bűnügyi vizsgálat megkezden­dő-e vagy nem, vagy „a dolog úgy hagyandó e a mint van“, miként az udv. rendelet kifejezé­s minden bűn­ügyi eset azzal végződött, hogy a dolgot úgy hagy­ták, a mint volt. A midőn 1849-ben a kormány a galicziai tör­vényszékekhez azon kérdést intézte, vajjon lehet­séges-e, hogy az árva-s letétpénzek az államadóssági törlesztő alap rendelkezése alá helyeztessenek? s ekkor a birák, kik ezt esküjük s lelkiismeretűkkel meg nem egyeztethetőnek nyilvániták, részint elbo­csáttattak, részint előléptethetési igényüktől meg­­fosztattak. A befolyás annyira ment, hogy már az 1850-es években a fegyelmi vizsgálatoknál felelős­ségre vonták az orsz. tanácsost azért, ha a galicziai törvénykezést a közigazgatási hatóságoktól függet­leníteni törekedett. Bécsből gyakran érkeznek oly parancsok a gali­cziai törvénykezési hatóságokhoz, hogy a törvény ha­tározataihoz, habár törvényes határozatok, ne tartsák magukat. Így például, midőn az első végtárgyalásnak kellett volna megtörténni Galicziában, az akkori igaz­­ságü­gyminiszter az 1852-i legfelsőbb határozat ellené­re a krakói orsz. főtörvényszék elnökségéhez azon rendeletet bocsátotta ki, hogy egy államügyész vagy védnöknek se engedje meg a vádlott anyanyelvén szólhatást, hanem minden előadás német nyelven tar­tassák, — a­miből aztán valóságos komédia lett, mi­vel a vádlott az egészből mit sem értett. A legújabb időben, a múlt év utóján Lembergben s Krakóban az ottani törvényszékeknél külön senatusokat képeztek, melyek feladata volt a politikai vétségekben kizáró­lag vizsgálatokat tenni s határozatokat hozni. A bírói illetékességre nézve mily demoralizáló hatása van ennek, azt önök ítéletére bízom. Végre a galicziai ál­lapotok képének kiegészítésére nézve egy igen tekin­télyes egyéniségre, Lasser miniszter úrra kell hivat­koznom, ki Illintz követnek a 36-ik ülésben a birtok­viszályok törvényhatóságát illető interpellátiójára adott válaszában oda nyilatkozott, hogy nálunk a nép, az úrbéri birtoklást illetőleg, a legnagyobb bizony­talanság, kétség s izgatottságban van. Ha tehát törvényszékeink nem képesek a nép aggodalmait az úrbéri birtok iránt eloszlatni, annál kevésbé a birtokot biztositni, akkor ő extra­e nyilat­kozatával valóban elitélte törvényszékeinket. De még hozzá kell adnom, hogy az uradalmi birtok még ke­­vesbbé van biztosítva Galicziában, különösen azon idő óta, midőn a krakói orsz. törvényszék azon hírek terjesztőit , hogy ő Felsége minden uradalmi s papi javakat a parasztok közt el fog osztani, a krakói orsz. törvényszék minden e hírek terjesztőit, daczára annak, hogy a vétkesek bűnöket bevallották s e hírek forrásait is megnevezék , fölmentette. De hogy a sajtóügyekbeni esküdtszékekre térjek vis­sza, meg kell jegyeznem, hogy azok ellen az uto­só ülésben azt is felemlítették, hogy a sajtó a köz­vélemény által a törvényszékek netaláni túlkapásai ellenében eléggé biztosítva van. — Nálunk ez nin­csen igy, mi két interpellate adtunk be, melyek egyike arról szól, hogy a lembergi orsz­­trángszék a „Glos“ szerkesztője elleni szóbeli tárgyalásnál tit­kos ülést rendezett, s kizárta a nyilvánosságot. A másik interpellatio a krakói kereskedők szigorú büntetésére vonatkozott, kik boltjaikat ünnepélyes isteni tisztelet alkalmával bezárták volt. A miniszter urak nem voltak azon helyezetben, hogy az interpellatióra saját tudomásuk után vá­laszoljanak, ők kénytelenek voltak az országos ható­ságoktól tudósításokat szerezni s azok szerint vála­szoltak. Az első interpallatióra tehát azt válaszolták, hogy a titkos ülés az által igazoltatik : „mert ellenke­ző esetben a törvényszék, a tárgyalás nyilvánossá tétele által, a közcsend világos hátrányára a kérdéses felhívást (mi a bűntény tényálladékát képező) hiva­talos úton terjesztette volna.“ E tény állana, ha a kérdéses czikk korábban nem lett volna már közölve, de már azt több lap s nevezetesen a „Schler. Zeit.“ is hozta. A törvényszék tehát, mely az interpellatió vá­laszolásához a jelentést tévé, a miniszter urat azon veszélynek tévé ki, hogy a valótlanságot a magas házban ismételni legyen kénytelen. A másik interpellációban arról volt szó, hogy a lembergi helytartósági elnökség mint törvényhozó s egyszersmind mint bíró lépett fel. A válaszadásnál az államminiszter úr, valószínűleg a kapott jelentések után azt mondá, hogy ez eset a helytartóságnál tár­sas bíróság útján tárgyaltatott, de nálam ítéletek vannak, melyekből látható, hogy nem a helytartóság s nem kollegialiter, hanem a helytartósági elnökség hozta ez ítéletet. Ha tehát törvényhatóságaink maguk nem riad­nak vissza attól, hogy a minisztereket is félrevezes­sék, úgy tehát ez is ok arra nézve, hogy minden al­kalmat, minden eszközt meg kell ragadnunk törvény­kezésünk emelésére. Ily eszközül ajánlkozik jelenleg a sajtó­ügyekre nézve az esküdtszéki intézmény, azért kell tehát mellette is szavaznunk (Helyeslés). TÁRCZA. A nemes fészek. Turgeneff után fordította­k. Első rész. (Folytatás.) Tizennyolczadik fejezet. Négy órával később haza felé utazott. Gyorsan repült tarantas­a*­ a puha mezei után. Két hét óta nem esett az eső ; a könnyű köd mint tél úszkált a levegőben s elrejtette a látkört határoló erdőket; száraz köd-szagu volt a légkör. Mosott­ szélű sötét fel­­h­őcskék nagy számmal terültek el a fehérkés kék egen; a jó erős szél száraz, szakadatlan pászma gya­nánt sietett tova s legkevésbbé sem űrte el a tikkasz­tó hőséget. Fejével a kocsi vánkosára támaszkodva, kar­ját mellén keresztbe fonva, Lavreczky elnézte a le­gyezőként elsiető gabnaföldeket, az itt-ott elsurranó bozótot, az ostoba varjakat és hollókat, melyek ot­romba gyanakvással tekintettek féloldalt az elrobogó kocsira, meg a hosszú mesgyéket, hol tarka egyve­legben tenyésztek a bürök és üröm. Mereven szeg­­zette tekintetét ezen ép, buja pusztaságra s magány­ra, e zöldre, e hosszan nyúló halmokra, ez alacsony tölgybokrozattal lepett hegyszakadékokra, e szür­ke falucskákra, e sovány nyírfákra — az orosz élet­nek ezen egész, rég nem látott képe kedves teher gyanánt nyomult keblére, édes és egyúttal majdnem bús érzéseket lehelt lelkébe. Lassan tévedeztek szanaszét gondolatai; kor­rajzaik homályosak s elmosottak voltak mint ama magas és látszólag szintén ide s­tova tévedező felle­gek körrajzai. Visszagondolt ifjúságára, anyjára, visszaemlékezett halálos órájára, mint hozták őt ágya mellé, mint fakadt anyja, midőn fejét keblére ölelte, hangos siránkozásra, de mily hirtelen némult el ismét, miután egy pillantást vetett rala Petrovna Glaficára. Visszagondolt apjára, mily erős volt ez eleinte, mily elégületlen mindennel, mily rézcsen­gésü volt szava — és azután milyen volt vak korában, mint nyöszörgött egyre gyermek módjára s mily bozontos volt ősz szakája; megemlékezett reá, hogy egykor apja, keletinél többet hajtván fel az asztalnál, az egész levest asztal kendőjére öntötte,aztán hirtelen kaczajra fakadt s elpirulva és üres szemével pislongatva, egykor hódításait kezdte elbeszélni. Visszagondolt Pavlovna Varvarára s önkénytelen összerántotta szemét, mint hirtelen fájdalomnál történik, és fejét rázogatta. Az­tán Örzsénél állapodtak meg gondolatai. Ez, gondola, új teremtés, csak most lép a vi­lágba. Felséges leány, de mi lesz belőle? Csinos. Hal­vány arcza ép­ eleven, szeme és ajka oly komoly, né­zése becsületes és ártatlan. Csak­ kár, hogy rajongó­nak látszik. Termete szép, járása könnyű, szava sze­líd- Nekem nagyon tetszik, ha úgy egyszerre megáll, figyelmesen hallgat, nem mosolyog, aztán gondola­tokba merül s fürtjeit hátraveti. Nekem is úgy látszik valóban, hogy Pansin rá nem méltó. De mi híjja van ennek? Egyébiránt, mire valók e gondolatok; Orzse ugyanazon utat fogja bejárni, melyen midnyájan fut­nak ! Inkább alszom egyet. És Lavreczky behunyá szemét. Ámde el nem tudott aludni, csak álmos zsib­badtságba merült, a­milyen meg szokta néha lepni az embert utazás közben. Lelkében, mint az előbb, las­­san-lassan múltjának képei keltek elő, és más ké­pekkel vegyültem, összefonódtak. Lavreczky, tudja Isten miért, Peel Róbertre gondolt . . . meg a franczia forradalomra . . . meg hogy ugyan mint nyerné meg a csatát, ha tábornok volna . . . . lövéseket, kiálto­zásokat hallott. Feje lecsuszana a vánkosról s ki­­nyitá szemét, ... ugyanazon mezők, ugyanazon puszta, a lógyós lovak kopott patkói fel-felcsillannak a por­forgatagban, a postakocsis vörös inge dagadozik a szélben .. . Szép dolog, hazámba térek vissza — e gondolat villana meg Lavreczky agyában s fölkiálta: „Rajta földi, rajta, hajts!“ szorosabban burkolódzék köpe­nyébe s fejét a vánkosnak veté. Egyszerre lökést érte föligazodék és szétpillanta. Előtte kis falucska terült egy halmon, kissé jobbra ódon úri lak állott, bezárt ablaktáblákkal s a tágas udvaron földbe éppedt fa­lépcsővel. Még a kapuban is csalán tenyészett, sűrű és zöld mint a kender; ez volt Vasziljevszkoje. A kocsis a kapu felé hajta s megállítá lovait; Lavreczky inasa fölálla a bakon s mintha egyben le­ugrani készülne, kiáltá: „hohó!“ Rekedt tompa uga­tás hallatszék, de maga a kutya nem mutatkozék. Még egyszer kiáltá az inas: „hohó!“ Az elvénült ugatás újra hangzik, s Isten tudja honnan, megjelent az udvaron egy hófehér hajú ember nanking-felöltőben, szentét a nap előtt kezével ernyőzve, meredten bá­mult a tarantasra, aztán két kezével lábszárára Ute, néhány pillanatig nem tudta hova legyen zavarában s végre elsiete megnyitni a kaput. A tarantas, kere­keivel legyűrve a csalánt, beroboga az udvarba s a lépcső előtt megállóit. A fehérfejü ember, ki igen für­gének látszott, ferdén szétterpesztve lábát, ott állt már a lépcső legalsó fokán, a kocsibőrt felgomboló, görcsösen fölrántá­s urának, kisegítvén őt a kocsiból, kezet csókola. „Hogy vagyunk, hogy vagyunk, barátom?“ mondá Lavreczky ; „téged Antalnak hívnak, ha nem tévedek. Élsz-e még?“ Az öreg némán köszönte s elsiete a kulcsokért; mig odajárt, a kocsis mozdulatlan­ult ott, kissé félre­hajolva s a csukott ajtóra tekintve; Lavreczky inasa pedig azon módon a mint leugrott vala, egyik kezé­vel a kocsi bakját fogva, ott maradt mozdulatlanul, festői állásban. Az öreg megjött a kulcsokkal, s minden látható ok nélkül kígyó módjára hajlongva s könyökét ma­gasra emelve fölnyitá az ajtót, s urának kitérve ismét csaknem a földig görbült. „Im hát megjöttem hazámba, otthon vagyok“ gondolá Lavreczky a pitvarba lépve. E közben zajo­san s rozsdás sarkaikban nyikorogva megnyíltak az ablaktáblák s a nap világa behatolt az üres szobákba. *) Orosz utazó­ kocsi rugók nélkül. Adakozások az árvíz-károsultak ja­vára. A magyarországi árvízkárosultak felsegéllésére a „Magyarország“ szerkesztőségéhez következő adományok érkeztek be : Schmidt urii lelkész gyűjtése 97 frt 40 kr. A szolnoki polgári casino gyűjtése 66 frt 70 kr. Kapisztori gyűjtése Érsekújvárt 66 frt. Bete­gh Sándor Tordáról 20 frt. F­ö­l­d­v­á­r­y András Harasz­­tiról 10 frt. Buus István épü­letfakereskedő Uj- Szőnyben 5 frt. R­e­t­e­s­z­i Frigyes Prágából 6 frt 50 kr. Szinovácz Gyula 2 frt. K­i­s­s Lajos gazdasági gyakornok 1 ft. H­árom­széki levelezőnk 1 ft. A hozzánk eddig begyűlt adakozások összege : 4093 frt 30 kr. A gyüjtőb­en adakozók neveit legközelebb adjuk. Külföld. — Bécsből írják több lapnak: Bernstorff gr. jegyzékére Bécsből még nem ment el ugyan a válasz, de annak oka csak az, hogy az ugyanazonos jegyzékeket átnyújtó hatalmakat a válasz tartalmá­ról előre értesülni kellett. Jól értesült körök tudósí­tása szerint, a válasz­jegyzék legelőször arra utal, mikép Ausztria már a múlt évtized kezdetén tényle­ges javaslatokkal lépett fel Drezdában, hogy ama javaslatok csak becses anyagnak maradtak, nem Ausztria hibája. Ezután kijelenti Ausztria, mikép Bernstorff gróf igényeinek megfelelőleg rokonszen­vező kormánytársaival benső egyetértés után tény­leges szövetség reformjavaslatokkal fog fellépni. — Kopenhágai sürgöny szerint a német válasz­jegyzékek febr. 21-én átnyujtattak. — Az angol lapok ismét a német kérdést tár­gyalják. A „M. Post“ nevezetesen megint egy nagy vezérczikkel száll síkra Poroszország mellett és Ausz­­­tria ellen. Azt mondja többek közt, hogy azon politi­ka, melyet Poroszország 1848-ban és 1848 után kö­vetett, nem igen volt javára Németországnak, hogy azonban az akkori porosz reformtervek meghiúsultak, azért nem Poroszországot, hanem azon kormányokat kell okolni, melyek őt ellenségeskedések által tervei­ben akadályozták. Hessenre nézve, megvárja a „M. Post“, s megvárja — úgymond — maga a porosz nép is Poroszországtól, hogy szükség esetén fegyveres erővel is meg fogja óvni Hessent a szövetség beavat­kozásától, ha az adó megtagadása netán ily beavat­kozást eredményezhetne. Ez — úgymond a „M. Post“ — és Olaszország elismerése a legméltóbb s leglogi­­kaibb felelet az osztrák javaslatokra. Hasonló értelemben nyilatkozik a „Daily Tele­graph.“ — A „Dresd. Journal“ febr. 22-ikén czikket hoz a szövetségi reformkérdésről. Poroszország válasza — mond a czikk — elhagyta a szövetség közös re­formjának alapját. Az azonos jegyzék czélja volt az alkudozásokat ez alapra vezetni át. A porosz sajtó izgatottsága Poroszország belhelyzetéből származik, ha ez utóbbi tisztulni fog, a szövetség reformjának további tárgyalása is kedvezőbb fogadtatásban fog részesülni. Poroszország válasza az azonos jegyzékre nem vág el minden kiinduló pontot. — A „Nord“ párisi tudósítója szerént, a német­­országi másodrangu államok haboznak rokonszen­­veik daczára, sőt többen ki is mondták, mikép Po­roszország nélkül, az osztrák nem-német területek biztosítására nem vállalkoznak. — A franczia senatusban Segur d’Augues­­s­a­u gróf igen heves kifakadással szólt P­e­r­s­i­g­n­y­­ről a Szt. Vincze egylet ellen tett intézkedéseiért. „Nemde többször sajnálkozásunkat fejeztünk ki az iránt — úgymond a többek közt — hogy a biroda­lom kormányzata ily compromittáló és elővigyázat­lan kezekre van bízva?“ vagy „nézetem szerint a senatus kötelessége figyelmeztetni azon veszélyekre, melyek a helyzetet hovatovább mind jobban veszé­lyeztetik, hogy a császár még idejekorán meggátol­hassa, hogy Persigny gróf önkénytelenül a csá­szárság második Polignacjává legyen.“ A gróf ter­mészetesen a feliratnak Rómára vonatkozó pontjával sincs megelégedve. — A franczia senatusban Magyarországról is tétetett említés. Bour­going báró ugyanis ki akar­ván fejteni, mikép Európa helyzete békét igér, meg­ 'tizenkilenczedik fejezet. A kis ház, melybe Lavreczky érkezett s hol két év előtt Petrovna Glafira meghalt, a múlt században épült, még pedig oly jó és tartós fenyüfából, hogy még ötven évet s többet is megbirhatott. Lavreczky végig ment a szobákon s valamennyi ablakot kinyit­­tató, nagy boszúságára a vén álmos legyeknek, me­lyek hátukon fehér porral voltak ellepve s mozdu­­latlanul ültek a párkányon ; Petrovna Glafira halála óta ezt senki sem cselekedte. A házban minden úgy maradt, a mint volt; a fé­nyes kelmével bevont, vékony lábú fehér pamlagok a teremben, melyek keresztül voltak koptatva, el voltak ülve, élénken emlékeztettek nagy Katalin korára; a teremben volt Petrovna Glafira magas, egyenes támlájú kedvencz­ széke, melyre azonban még vénségében sem mert vala támaszkodni. A falon Lavreczky Andreinak, Feodor szépatyjának ősi képe függött. Az apró és gonosz szem sötéten pillantott ki bozontos, szinte felduzzadt szemöldöke alól. Redőkkel barázdált, domború homloka felett keféhez hasonlóan meredezett porozatlan, fekete ha­ja. A kereten télizöldből kötött poros koszorú füg­gött; „Petrovna Glafira maga saját kezével kötötte“, mondá Antal. A hálószobában keskeny ágy állott, régi divatú, hanem becses, csíkos kelméből készült mennyezettel; egész halom elavult vánkos és egy vékony, apró var­­rású takaró volt elterítve az ágyon; az ágy fejénél szent kép függött, a szent szűznek a templomba való bevezetését ábrázoló, ugyanazon szent kép, melyet a a mindenektől elhagyatott s magánosan alható agg szűz már már megdermedt ajkához szorított vala. Az ablakban egy különböző fanemekből összeszerkesz­tett s elfeketedett aranyozásu pipere-asztalka állott ferde tükörrel s rézből készült czifraságokkal. A háló­szoba mellett volt a házi kápolna, kopárfalu kis szo­ba, nehéz oltárral a sarokban. A padlót ócska sző­nyeg borította, melyen sok gyertya-viasz volt elcsö­­pögtetve; ezen szokott volt Petrovna Glafira térdelni s imádkozni. Antal elment Lavreczky inasával, hogy kinyissa az istálót és kocsiszínt; helyében egy vele körülbelül egykorú vén anyóka jelent meg; reszkető feje szem­öldökéig be volt kötve, tompán meresztett szeme az ellenszegülés nélküli szolgálásnak készségét és sok­évi megszokását és­­ néma sajnálkozást fejezett ki. Megcsókolá Lavreczky kezét s parancsaira várva az ajtóban maradt. Lavreczky nem emlékezett nevére, nem emlékezett, hogy valaha látta volna, de kiderült, hogy neve Aprakszen, hogy Petrovna Glafira öt negy­ven év előtt szobaleány rangjából baromfi-szolgálóvá szállította le, különben keveset beszélt és szolgálat­kész, hanem bárgyú külsejű volt. E két öregen és hosszú ingbe öltözött két vastag gyermeken, Antal szépunokáin kivü­l még egy vagyontalan, félkarú pa­raszt élt az urasági házban, párzott mint a nyírfajd s egyátaljában semmire sem volt használható; ennél nem sokkal több hasznot hajtott a vén gyenge kutya sem, mely Lavreczky megérkezését ugatásával üd­­vözlé. Már tiz éve hogy nehéz lánczán volt, melyet Petrovna Glafira vétetett vala, s alig birt mozogni és láncza súlyát hordozni. (Folytatjuk.)

Next