Magyarország, 1862. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1862-04-01 / 75. szám

1862.— II. évfolyam. SZERKESZTŐSÉGI IRODA Ujtér 4. sz. 2. emelet. KIADÓ-HIVATAL Ujtér 4. sz. földszint. T. a MUNKA­TÁRSAINK kéretnek, hogy a lap­ szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő­séghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények a kiadó-hivatalhoz intézendők. Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. 75. sz. ■„ iá­ SB HIRDETMÉNYEK DIJA : 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 tijkr, Bélyegdíj kivan 30 újkr, A nyílttérijén 4 hasábos petitsor 25 újkr. Eg­y­es példányok Kilián György, Osterlamm R., Lampel Róbert és Eggenberger Nándor könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. MEGJELEN ünnep- és vasárnapot követő napok kivér­telével minden nap. ELŐFIZETÉSI ÁR! Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft. Előfizetést nyitunk a­­ MAGYARORSZÁG­ 3 havi folyamára 5 ft. — kr 6 » » 9­5­ » 9 » » 13 ,, 50 1 » »> 1 » 30 Előfizetések minden hó elején fogadtatnak el. Olaszország katonailag szervezve tesz, kinyújtja fegy­­veres kezét „az adriai tenger gyöngyéért.“ PEST,márczius 31. Külföldi szemle. Alább közöljük Ratazzi többször említett kör­jegyzékének a római és velenczei kérdésre vonatkozó részeit. A római kérdésre vonatkozó rész­e néhány szó­ban összefoglalható: „Egyedül Róma lehet Olaszor­szág fővárosa. A király meg van bizva a nemzet és parlament részéről, hogy a kormány székhelyét az örök városba tegye át. A király kormánya mindent meg fog tenni, hogy nagy szövetségesével (Franczia­­ország) egyetértve, e fontos ezért elérje; kezességet vállal, az érdeklett hatalmakkal (Ausztria, Spanyol­­ország és a többi cath. államokkal) együtt, azon fen­séges szabadságért, mely a pápa egyházi hatalmát s a római udvarnak, a cathol. kormányok­ és népek­kel való viszonyát megilleti.“ stb. Ratazzi ezek sze­rint, kölcsönös egyesség utján reméli e nehéz ügyet megoldhatni. A kérdés annálfogva : hajlandó-e a szent szék, a körülmények szükségességéhez alkal­mazkodva , Olaszország megszilárdulása­ és a vi­lág békéért, világi hatalmát áldozatul hozni? Azon czikk után ítélve, melyet a „Patrie,“ La­­valette Rómából távozása és maga a római ügy felől hoz, azt kellene feltennünk, hogy a szent szék, vagy legalább annak egyik legbefolyásosabb egyéne Anto­­nelli nem idegen az egyezkedéstől, mint ez már a Cavourral folytatott titkos alkudozások nyilvános­­sá tétele alkalmával említve volt. A „Patrie“ azt ál­lítja, hogy Lavalette és a pápa első minisztere Anto­­nelli bíbornok közt oly viszony uralkodik, melyből a pápai kormány eszélyesebb és engeszteléke­­nyebb nézetmódjára lehet következtetni, hogy az egyezkedésnek Merode, a római hadügymi­niszter a legmakacsabb ellenzője. Az „Indep­“ bá­mulja a „Patrie" együgyűségét, hogy ily dolgokat akar olvasóival elhitetni s párisi levelezője után azt állítja, hogy vagy Lavalettet Goyon tbnak, vagy Goyont Lavalettenek kell feláldozni, oly nagy az egyenetlenség a két franczia államférfin közt. A­mi pedig Antonellit illeti, ő eminentiája ma is a „non possumus" hive s bárki következzék helyébe, az sem fog engedékenyebb lenni. Ily vélekedés mellett meg nem foghatjuk, mint állíthatja ugyancsak az „Index.,“ hogy a római kérdés egy lépéssel előre látszik haladni. Vagy azt kell feltennünk, hogy Bixio­tbnok milánói pohárköszöntése nyom előtte valamit, ki a Garibaldi tiszteletére adott lakomán, a velenczei­­s mint mondá: ha szükséges, a római forra­dalomért ürített poharat. Vagy pedig a belga lap Ratazzi körjegyzékének ezen szavait: „Róma, mint Olaszország fővárosa koronázza meg a nemzeti egy­ség művét,“ úgy magyarázza, hogy a római kérdést a velenczei fogja megelőzni, melynek megoldása után a szent szék kénytelen-kelletlen beleegyezik Franczia- és Olaszország által tett vagy teendő aján­a­latokba. Nem kutatva a belga lap ellentmondásának indokait, még csak azon körülményt kívánjuk meg­említeni, hogy e szentsége legközelebbi allocutióját, melyben kijelenté, hogy a pápa világi hatalmát nem lehet hitágazatnak (dogma) nyilvánítani, de a fennálló rend s a gondviselés akaratánál fogva, az egyház fe­jének függetlenségét és szabadságát fentartani szük­séges — illető körökben úgy magyarázzák, hogy e nyilatkozat engedékenységi hajlamot árul el, és hogy e nézet nagyon is összeegyeztethető Franczia- és Olaszország ajánlataival, melyek szintén biztosítani kívánják az egyház fejének, mint ilyennek, teljes su­­verainitását. Visszatérve Ratazzi körjegyzékére, annak a ve­­lenczei kérdést illető része, különösen ezen kijelenté­seknél fogva nevezetes: „az olasz kormány elég erős­nek érzi magát, oly cselekmények meggátlására, melyek a fenálló viszonyokat zavarhatnák. Mindamel­lett lehetetlen a szabad Italiának közönyösnek marad­ni azon terület szenvedései iránt, mely sajnálandó vég­zetnél fogva idegen hatalom alatt van s mennyivel inkább megerősödik a nemzet, annyival inkább tar­tani lehet attól, hogy egy napon a türelem kötelékeit szétszakgatja stb.“ Ez annyit tesz, hogy mihelyt A­ legújabb olasz körjegyzék. Előttünk van azon okmány, melyben a Ratazzi minisztérium, külföldi képviselőinek a kormány po­litikáját kifejti. E körjegyzék Turinban márcz. 20-kan kelt, s elsőben is „az újabb szellemi képződés anya­országa“ részére igénybe veszi az európai nagyha­talmak elismerését. Az olasz népben felébredt nem­zeti öntudat elég erős volt az 1815-ki rendezetet szét­bontani, s annak visszaállítását lehetleníteni. Az „olasz ösztön“, mely a félsziget minden népeit vezér­lé, tiltakozott a Zürichben stipulált olasz szövetségi állam ellen is, s azóta mi sem történt, mi az olaszok kitartását, egységi törekvéseiket illetőleg, kétségbe vonhatná. Ellenkezőleg a Minghetti-féle törvényjavaslat elvetése,­­mely nagyrabecsült miniszterektől szárma­zott, s mely tekintettel az egyes tartományok külön törvényhozására, a félszigetet egy csomó kerületre akarta beosztani), Olaszországnak abbeli kitartását s állandóságát, hogy szerves egészszé legyen — kitün­­tető. A közjegyzék kiemeli továbbá, hogy a helytar­tóságok feloszlatása nem eredményezé azon rész kö­vetkezményeket, melyek megjósoltattak, s a legpom­pásabb fővárosok beérték a tartományi kormányszék­­helyek szerény szerepével. A trónt vesztett fejedelmek pártjának törekvései eredménytelenek voltak. A visszahelyezés csak idegen fegyverek segé­lyével s a rémuralom által lehetett volna eszközöl­hető. „Olaszországban a rend csak a képviseleti mo­narchia alakja s a dicsőséges savoyi dynastia alatt tartható fen­t szilárdítható meg, mely utóbbi a törté­neti legitimitást a nemzeti akarat legitimitásával párosítja.“ A körjegyzék ezek után a római kérdésre tér át, mely a korona tanácsosait nagy mértékben foglalkoztatja. „A király — úgymond — a nemzet s a parla­ment által felhatalmaztatott, mind a nemzetet egész teljességében helyreállitni, mind a kormány székhe­lyét az örök­ városba tenni át, a melyet illethet egye­dül azon czím, melyet már is visel, t­i. Olaszország fővárosa. E felhatalmazás el nem utasítható. E kér­dés megoldása az utolsó háború által bevégzett mű fentartásához van csatolva. Szövetségeseinknek, kik ez eredményre oly sokat tőnek, érdekükben áll an­nak eszközlése, hogy Olaszország sorsa e tekintet­ben is beteljesedjék. A kormány tudja, hogy a kato­likusok közt többen ellenzik szándékait. Ezek közül némelyek előtt a két hatalom egyesülése Rómában, fő feltétele azok­ elválasztásának a katolikus világ többi részében. Ők nem emlékeznek, hogy a két ha­lom elválásának nagy jótéteménye, mint a történet tanúsítja, oly időben vétetett munkába, midőn a sz. szék a világi hatalomnak még csak árnyékával sem birt. Valóban, a legfőbb papok, kik az egyház füg­getlenségének megalapítására, alapítójuk példája szerint legtöbbet lőnek, miként a legnagyobb köztük felkiáltott: egy követ sem találtak gyakran, hová fe­jüket lehajthaták. Az egyház szabadsága csak azután gyanusitatott, a legfőbb pap viszonyai a világi hatal­masságokhoz csak azután szolgáltattak gyógyithat­­lan meghasonlásokra okot, midőn világi hatalma leg­inkább ki volt terjedve s leginkább kétségbe vonva. „Azóta is ismét három századon át az egyház­nak, ha azt mint vallásos intézményt tekintjük, a vi­lági hatalom vált legnagyobb veszélyére. A középkor ezen maradványának eleste, az egyház szabadságát csak megerősitendi. Azon időben minden nagy sza­badság bizonyos területi souverainitásra támaszko­dott. Az egyház is erre támasztá szabadságát. A kö­zépkor letű­ntével a souverainitás ismét mindenütt eredeti forrásához tér vissza, s a szabadságok azóta az általános jogban keresik azon kezességet, melyet elsőben a területi szabadalomban találtak. Kiállít­hatja ma, hogy az egyházi választó­fejedelmek, vagy fejedelmi püspökök a német birodalomban, vagy más államokban egyházilag szabadabbak voltak, mint je­lenleg a főpapok, kik helyeiket elfoglalják? Vilá­gos, hogy itten az ellenkező áll. ____A királyi kormány mindent megteend, hogy azon nagy szövetségessel, kinek fegyverei véd k je­lenleg a szent atya személyét, egyetértve, e fontos czél eléressék, s kész az érdeklett kormányokkal egyetértve, az egyház magasztos szabadságát minden tekintetben biztosítani. Ugyanazokkal egyetértve s ugyanazon biztosításokkal örökös czim mellett ele­gendő dotatio is állapíttatnék meg, hogy illendően gondoskodva legyen a felsőbb papi méltóságról s a szent collegium tekintélyéről, valamint a fönálló egy­házi hatóságok s intézményekről. „Ha a szent szék azon szükségességbe alkal­mazkodni fog, hogy Olaszország szervezéséért s bé­kéjéért világi hatalmáról lemond, akkor könnyen el fog ismertetni, hogy a pápa azon teljes szabadságot, mely magas hivatásának gyakorlatára szükségelte­tik, sehol sem élvezheti másutt, mint a katholikus vi­lág anyavárosában, a kormány védpajzsa alatt, mely leginkább képes e szabadságot sértetlenül föntartani. E szerint egy nagy nemzet helyreállításával az egy­ház fü­ggetlenítése is a vallás és civilisatio közös ja­vára végre fog hajtatni. Akkor a vallást jelenleg fe­nyegető minden veszélyek el fognak enyészni. Róma mint Olaszország fővárosa megszilárdítja s megko­ronázza a nemzeti egység nagy művét s egyszersmind biztosítja a katholikus egységet.“ A római kérdés után a velenczeire jön a sor­„Egy más nagyfontosságu kérdés, a velenczei, élénken foglalkoztatja a barátságos hatalmakat, vala­mint izgatottságban tartja Olaszország népeit. Mind­azonáltal a kormány elég erősnek hiszi magát meg­gátolni, hogy e kérdés oly cselekvények által előztes­­sék meg, melyek a fönálló viszonyok állapotját za­varhatnák — s a kormány tudni fogja e tekintetben kötelességét teljesíteni. Mindazonáltal a veszélyeket sem lehet elhallgatni, ha az idegenek jelenléte által az olasz terület egy oly fontos részében minden percz­­ben megzavartathatik a béké s rend. „A származás, nyelv, fájdalom, — remények s dicsőség azonsága, melyek Velencze lakosságát hoz­zánk csatolják, az 1848-ban nekik kijelentett szava­zat, s az akkor kiontott vér; a velenczei tartományok önkénteseinek részvétele ennek folytán a háborúban; a kivándorlottak száma, kik most városainkban, s hadseregünkben szétszórvák: mindez Velencze s a többi félsziget közt a rokonszenv s együttesség oly nyílt köteléket erősiti meg, hogy a szabad Olaszor­szág sohasem maradhat közönyös ama terület szen­vedése iránt, mely még szomorú végzet által idegen hatalom alá van vetve. És minél inkább erősödik a nemzet, annak alaposabb oka van azon aggályra, mi­szerint az egy napon széttépi a türelem kötelékeit, s megkísérlendi, megszabadítani önmagát azon nyo­más miatt érzett fájdalomtól, melynek teste egy ne­mes részét zsákmányul odadobva látja. „Ausztria, bárminő legyen politikája, igenis meg­tarthatja a fegyverek érveivel azon tartományokat, melyeket Olaszországban megszállott; de a legkur­tább látású szemek előtt is világos, hogy e tartomá­nyok erkölcsileg már többé hozzá nem tartoznak, mert gyógyíthatlan összeegyeztethetlenség létezik köztük, s a nemzeti szellem határozott ellenszenvet szül. Ausztria jogát megsemmisítette azon eltagadhat­­­lan tény, hogy Velenczét csak erővel bírja birtokában megtartani, s az erő ugyan képes elnapolni a fenye­gető válságot, de azt meggátolni nem fogja. „Szabadságunk példája maga a végzet által van arra határozva, hogy e válságot siettesse. És habár semmi ok sem forog főn annak föltevésére, hogy Ausztria kényszerítés nélkül területbirtokai bármelyikéről lemondjon, mégis az egyszer már-már meggondolásnak adhat tért, s tekintheti e kérdést azon roppant terhek szempontjából, melyek egy arányos kárpótlás nélkül az osztrák császári államra háramolnának olasz tartományai megtartásának al­kalmából, s tekintheti e kérdést mindennemű előnyök szempontjából, melyek reá nézve bizonyosan előálla­­nának, ha Velenczét Olaszország birtokába visszabo­­csátaná. Mert akkor Olaszországban csupán egy szö­vetségest s barátot lelne, a­ki semmi áldozattól nem riad vissza, hogy ez eredményt kiküzdje. „Azon hatalmaknak, melyek a dolgok ez állá­sát előidézték, van fölhatalmazványuk e nagy kérdés békés megoldása iránt gondoskodni. A királyi kor­mánynak, melyre az olaszországi béké­s rend iránti felelősség nehezül, kötelességének tartotta, a hatal­makat azon veszélyekre figyelmeztetni, melyek a túl hosszadalmas halogatásokból származhatnak, s me­lyeket addig megszüntetni nem lehet, míg az 1815-ki szerződések által a félszigeten megállapított területi rendszer alapos kijavítása s megváltoztatása folytán, a fölszabadult Olaszország saját természetes határai között nem fogja magát találni. Kedd, április 1. A franczia rendkívüli költségvetés. A francia pénzügyminiszter a törvényhozó­testület elé terjeszté rendkívüli költségvetését. Kö­zöljük azt bővebb kivonatban, mint tárgyát a törv. testület közelebb megkezdendő érdekes vitáinak. Fő­pontjai következők: Az 1863-ik évre szóló, s a kü­lönböző minisztériumok között megosztott költségve­tés 138 millió s 870 ezer frank. A tengerészet 17 mil­liót képvisel; a mezőgazdászat, kereskedelem s köz­munkákra esik 81 millió. 138 millió fedezésére szolgálnak következő se­gélyforrások, s­ör a kincstár által kibocsátott har­­mincz éves kötelezvények befolyt összegei, s az or­­leansi s lyoni társulatok befizetései; 2-or a chinai kár­pótlási összegek harmadévi járandóságai; 3-or a czukor­i sóra vetett adópótlék-jövedék; végre 4-er azon földbirtokok eladási összege, melyeknek értéke az operaterem újbóli fölépítésére van befektetve. E négy tétel s az azokra vonatkozó árbecslések folytán kijön a 138 millió. Csupán az marad hátra, ha vajjon nem fognak-e ezen számítások megzavartatni. A fináncz-előterjesztés indoklásának vázlata így kezdődik: „A rendes költségvetésben a közszol­gálati kiadásoknak kötelezettségszerü s állandó jel­lemük lévén, szükség azoknak szabályozásán kezde­ni, igyekezvén egyúttal a szükségleteket egy bölcs gazdálkodási rendszer igényeivel öszhangzásba hoz­ni , s azután elegendő segély­forrást kell nyitni azok fedezésére. Így történik azután, hogy az észtan, s a legegészségesebb kormányzási elvekkel összefüggő­­leg a rendes költségvetés mindig előbb vizsgáltatik s szavaztatik meg, mint a bevételi. „A rendkívüli költségvetésnél megfordított rend­szert kell követni. A kiadásoknál, bármennyire elvi­­tázhatlan legyen hasznosságuk , semmi sem szük­séges föltétlenül , a kiadások siettethetnek vagy lassíttathatnak, a szerint, a­mint azt a pénzügyi hely­zet igényli. „Először számba kell venni a már meglevő ren­delkezés alatt álló segélyforrásokat, s ha lehet, úja­kat nyitni, s a segélyforrások végösszege áthághat­­lan határvonalat fog képezni a kiadások megállapí­tására nézve. Ezen elvek, melyeket önöknek sza­bályus leendő elfogadás végett előterjesztünk, egy jó pénzügyi rend erős biztosítékát képezik. Melyek te­hát az 1863-iki kiadások fedezésére igénybe vehető rendkívüli segélyforrások?“ A költségjavaslat itt előszámlálja a fentebb érintett segélyforrásokat, s azután folytatja: „Tiz év leforgása alatt Francziaor­szág körülbelöl 2,500,000,000 frankot vett kölcsön. A krimini s olasz hadjáratok 1,812,000,000 frankba ke­rültek ; a kölcsön-felesleg mintegy 688,000,000 frank­­nyi összegben kevesebb, mint a syriai, chinai s co­­phmechiniai hadjáratokra kiadott költs­égös­szlét, s a rendkívüli közmunkák. Végre is, — s ezt el kell is­merni, — a kölcsönök csupán a rendkívüli költsé­gek fedezésére vetettek föl, de e kölcsönök kamat­kiadásai a rendes költségvetésre nehezülnek, s egyi­két képezik a fő okoknak, melyek a pénzügyi egyen­súly helyreállását hátráltatják. Ha a pénzügyi hely­zet nem is engedi még meg a törlesztés folyamatba tételét, melyet az 1848 -i forradalom szakasztott félbe, s a császári kormány 1859-ben csak egy pilla­natra indíthatott meg, ha még most lehetetlen is a bevételek egy részét az államadósság törlesztésére fordítani, a hitelre nézve elég vívmány lenne, ha a közadósság nem szaporíttatik, s a nagy hitelkönyv csupán elutasithatlanul sürgető előre nem látott ese­tekben fogna fölnyittatni. Bizonyára, ha az állam­adóssági kamatkötelezvények kicserélésénél a kincs­tárba befolyt összeg nem vitte volna vissza a kész fizetések árkeretjét oly számtételre, mely közvetlen rendszabályokat korántsem igényel, most újabb köl­­csönhöz kellett volna folyamodni, melynek azután az lett volna a következése, hogy a függő adósságok egy része állandó államadóssággá vált volna. Ha 1863-ban ismét a közhiteltől kívánnak segédeszközö­­zöket a közmunkák kiadásainak fedezésére, ez nem lenne egyéb — s ezt ne titkoljuk el, — mint a köl­csönt a rendkívüli költségvetés egyensúlyba hozata­lára nézve rendszeres állandó eszköznek tekinteni. A­nélkül, hogy a közhitelhez intézett esetenkint i s kor­­láttalan felszólításokból következő kellemetlenségről szólanánk, mely a kamatkötelezvények kicserélése után előállana — e fölszólítások teljesen ellenkeznek a m­últ évi nov. 14-kén kelt nevezetes levél által föl­avatott újítási közszellemmel. A kormány pénzügyi politikája két czést tűz ki: a költségvetés egyensú­lyának biztosítását, egy új állampénzhiány előállá­sát meggátolni, s az állam közhitelességü értékpa­pírjainak árkeretemelése által Francziaország hitelét emelni. E czél érdekli az államot, a kincstárt, keres­kedelmet s műipart egyaránt, s e czél koczkáztatva lenne, ha a törvényhozó testület visszavetné a pénz­ügyi javaslatot, mely e nevezett czél elérését kilá­tásba helyezi. A sóról következőleg nyilatkozik a költségja­vaslat: „A só mindig úgy tekintetett,mint igen adóké­pes élelmi czikk. Minden időben adó volt reá vetve , a­mint az Európa minden országaiban mai napság is divatban van. Mint közvetlen fogyasztási tárgy, igen kiállja a megadóztatást; mint közszü­kségű fogyasz­tási anyag, az adónak a fogyasztók öszvezetét aláveti; mint igen olcsó élelmi­szer, könnyen, s árszökkenés nélkül elviselheti az adót. A sónyerés, a gyártás modora folytán igen könnyű s kevésbe kerül. Ha ezen adó kevésbé arányos is a többieknél, minthogy mindenkire szétoszlik, s a végtelenségig elosztály­­zódik s összevegyül az élelmiczikkek árával — a kincstárnak jelentékeny jövedelmet biztosít az egye­sek tú­lterhelése nélkül. Végre ez adónem létezik, — s nem kell azt még most behozni. Alapossággal his­­­szü­k tehát visszautasíthatni mindazon a­dóadó eme­léséből kivont állításokat, miszerint ez adónem tönk­reteszi majd a szegényebb osztályt s a fogyasztók le­hetőségével ellenkező arányban fog nagyobbodni. Ha e nézetek igazak lennének, nem lenne elegendő a­dóadót nem emelni, ekkor végkép meg kellene azt szüntetni.“ A czukoradó ügye is tüzetesen ki van fejtve. Úgy látszik, hogy a viták zöme a költségjavaslat érintettük részeire fog esni. Belföldi szemle. — Körös megye legutóbbi közgyűlése, (mely­nek fontosabb határozatait már jelentettük), az „Ost und West“ tudósítója szerint, még következőket ha­tározott. Fölkérik a helytartótanácsot, kutassa ki az 1848-ban a grobniki mezőn állítandó emlékre gyűj­tött adakozásokat, s ez emlék fölállításában a fiu­meieket szóval és tettel segíteni fogják. Fölkérik to­vábbá az udv. kanczelláriát, gondoskodjék, hogy a só árát ezentúl önkényesen föl ne emeljék. — Biharból az „Alföld“ egy magánlevelet kö­zöl az ott folyó izgatásokról. Ezután a kekesdi esetet beszéli el a levél írója,­­— mely esetről, bár röviden — lapunk már emléke­zett. A jelen levélből csak azt adjuk még hozzá, hogy v m cnlo­ aBirA As T. F,. esküdt,, kik akebDoí1;

Next