Magyarország, 1862. április (2. évfolyam, 75-99. szám)
1862-04-01 / 75. szám
1862.— II. évfolyam. SZERKESZTŐSÉGI IRODA Ujtér 4. sz. 2. emelet. KIADÓ-HIVATAL Ujtér 4. sz. földszint. T. a MUNKATÁRSAINK kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztőséghez intézzenek. — A lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények a kiadó-hivatalhoz intézendők. Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el. 75. sz. ■„ iá SB HIRDETMÉNYEK DIJA : 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 tijkr, Bélyegdíj kivan 30 újkr, A nyílttérijén 4 hasábos petitsor 25 újkr. Egyes példányok Kilián György, Osterlamm R., Lampel Róbert és Eggenberger Nándor könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. MEGJELEN ünnep- és vasárnapot követő napok kivértelével minden nap. ELŐFIZETÉSI ÁR! Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft. Előfizetést nyitunk a MAGYARORSZÁG 3 havi folyamára 5 ft. — kr 6 » » 95 » 9 » » 13 ,, 50 1 » »> 1 » 30 Előfizetések minden hó elején fogadtatnak el. Olaszország katonailag szervezve tesz, kinyújtja fegyveres kezét „az adriai tenger gyöngyéért.“ PEST,márczius 31. Külföldi szemle. Alább közöljük Ratazzi többször említett körjegyzékének a római és velenczei kérdésre vonatkozó részeit. A római kérdésre vonatkozó része néhány szóban összefoglalható: „Egyedül Róma lehet Olaszország fővárosa. A király meg van bizva a nemzet és parlament részéről, hogy a kormány székhelyét az örök városba tegye át. A király kormánya mindent meg fog tenni, hogy nagy szövetségesével (Francziaország) egyetértve, e fontos ezért elérje; kezességet vállal, az érdeklett hatalmakkal (Ausztria, Spanyolország és a többi cath. államokkal) együtt, azon fenséges szabadságért, mely a pápa egyházi hatalmát s a római udvarnak, a cathol. kormányok és népekkel való viszonyát megilleti.“ stb. Ratazzi ezek szerint, kölcsönös egyesség utján reméli e nehéz ügyet megoldhatni. A kérdés annálfogva : hajlandó-e a szent szék, a körülmények szükségességéhez alkalmazkodva , Olaszország megszilárdulása és a világ békéért, világi hatalmát áldozatul hozni? Azon czikk után ítélve, melyet a „Patrie,“ Lavalette Rómából távozása és maga a római ügy felől hoz, azt kellene feltennünk, hogy a szent szék, vagy legalább annak egyik legbefolyásosabb egyéne Antonelli nem idegen az egyezkedéstől, mint ez már a Cavourral folytatott titkos alkudozások nyilvánossá tétele alkalmával említve volt. A „Patrie“ azt állítja, hogy Lavalette és a pápa első minisztere Antonelli bíbornok közt oly viszony uralkodik, melyből a pápai kormány eszélyesebb és engesztelékenyebb nézetmódjára lehet következtetni, hogy az egyezkedésnek Merode, a római hadügyminiszter a legmakacsabb ellenzője. Az „Indep“ bámulja a „Patrie" együgyűségét, hogy ily dolgokat akar olvasóival elhitetni s párisi levelezője után azt állítja, hogy vagy Lavalettet Goyon tbnak, vagy Goyont Lavalettenek kell feláldozni, oly nagy az egyenetlenség a két franczia államférfin közt. Ami pedig Antonellit illeti, ő eminentiája ma is a „non possumus" hive s bárki következzék helyébe, az sem fog engedékenyebb lenni. Ily vélekedés mellett meg nem foghatjuk, mint állíthatja ugyancsak az „Index.,“ hogy a római kérdés egy lépéssel előre látszik haladni. Vagy azt kell feltennünk, hogy Bixiotbnok milánói pohárköszöntése nyom előtte valamit, ki a Garibaldi tiszteletére adott lakomán, a velenczeis mint mondá: ha szükséges, a római forradalomért ürített poharat. Vagy pedig a belga lap Ratazzi körjegyzékének ezen szavait: „Róma, mint Olaszország fővárosa koronázza meg a nemzeti egység művét,“ úgy magyarázza, hogy a római kérdést a velenczei fogja megelőzni, melynek megoldása után a szent szék kénytelen-kelletlen beleegyezik Franczia- és Olaszország által tett vagy teendő ajánalatokba. Nem kutatva a belga lap ellentmondásának indokait, még csak azon körülményt kívánjuk megemlíteni, hogy e szentsége legközelebbi allocutióját, melyben kijelenté, hogy a pápa világi hatalmát nem lehet hitágazatnak (dogma) nyilvánítani, de a fennálló rend s a gondviselés akaratánál fogva, az egyház fejének függetlenségét és szabadságát fentartani szükséges — illető körökben úgy magyarázzák, hogy e nyilatkozat engedékenységi hajlamot árul el, és hogy e nézet nagyon is összeegyeztethető Franczia- és Olaszország ajánlataival, melyek szintén biztosítani kívánják az egyház fejének, mint ilyennek, teljes suverainitását. Visszatérve Ratazzi körjegyzékére, annak a velenczei kérdést illető része, különösen ezen kijelentéseknél fogva nevezetes: „az olasz kormány elég erősnek érzi magát, oly cselekmények meggátlására, melyek a fenálló viszonyokat zavarhatnák. Mindamellett lehetetlen a szabad Italiának közönyösnek maradni azon terület szenvedései iránt, mely sajnálandó végzetnél fogva idegen hatalom alatt van s mennyivel inkább megerősödik a nemzet, annyival inkább tartani lehet attól, hogy egy napon a türelem kötelékeit szétszakgatja stb.“ Ez annyit tesz, hogy mihelyt A legújabb olasz körjegyzék. Előttünk van azon okmány, melyben a Ratazzi minisztérium, külföldi képviselőinek a kormány politikáját kifejti. E körjegyzék Turinban márcz. 20-kan kelt, s elsőben is „az újabb szellemi képződés anyaországa“ részére igénybe veszi az európai nagyhatalmak elismerését. Az olasz népben felébredt nemzeti öntudat elég erős volt az 1815-ki rendezetet szétbontani, s annak visszaállítását lehetleníteni. Az „olasz ösztön“, mely a félsziget minden népeit vezérlé, tiltakozott a Zürichben stipulált olasz szövetségi állam ellen is, s azóta mi sem történt, mi az olaszok kitartását, egységi törekvéseiket illetőleg, kétségbe vonhatná. Ellenkezőleg a Minghetti-féle törvényjavaslat elvetése,mely nagyrabecsült miniszterektől származott, s mely tekintettel az egyes tartományok külön törvényhozására, a félszigetet egy csomó kerületre akarta beosztani), Olaszországnak abbeli kitartását s állandóságát, hogy szerves egészszé legyen — kitüntető. A közjegyzék kiemeli továbbá, hogy a helytartóságok feloszlatása nem eredményezé azon rész következményeket, melyek megjósoltattak, s a legpompásabb fővárosok beérték a tartományi kormányszékhelyek szerény szerepével. A trónt vesztett fejedelmek pártjának törekvései eredménytelenek voltak. A visszahelyezés csak idegen fegyverek segélyével s a rémuralom által lehetett volna eszközölhető. „Olaszországban a rend csak a képviseleti monarchia alakja s a dicsőséges savoyi dynastia alatt tartható fent szilárdítható meg, mely utóbbi a történeti legitimitást a nemzeti akarat legitimitásával párosítja.“ A körjegyzék ezek után a római kérdésre tér át, mely a korona tanácsosait nagy mértékben foglalkoztatja. „A király — úgymond — a nemzet s a parlament által felhatalmaztatott, mind a nemzetet egész teljességében helyreállitni, mind a kormány székhelyét az örök városba tenni át, a melyet illethet egyedül azon czím, melyet már is visel, ti. Olaszország fővárosa. E felhatalmazás el nem utasítható. E kérdés megoldása az utolsó háború által bevégzett mű fentartásához van csatolva. Szövetségeseinknek, kik ez eredményre oly sokat tőnek, érdekükben áll annak eszközlése, hogy Olaszország sorsa e tekintetben is beteljesedjék. A kormány tudja, hogy a katolikusok közt többen ellenzik szándékait. Ezek közül némelyek előtt a két hatalom egyesülése Rómában, fő feltétele azok elválasztásának a katolikus világ többi részében. Ők nem emlékeznek, hogy a két halom elválásának nagy jótéteménye, mint a történet tanúsítja, oly időben vétetett munkába, midőn a sz. szék a világi hatalomnak még csak árnyékával sem birt. Valóban, a legfőbb papok, kik az egyház függetlenségének megalapítására, alapítójuk példája szerint legtöbbet lőnek, miként a legnagyobb köztük felkiáltott: egy követ sem találtak gyakran, hová fejüket lehajthaták. Az egyház szabadsága csak azután gyanusitatott, a legfőbb pap viszonyai a világi hatalmasságokhoz csak azután szolgáltattak gyógyithatlan meghasonlásokra okot, midőn világi hatalma leginkább ki volt terjedve s leginkább kétségbe vonva. „Azóta is ismét három századon át az egyháznak, ha azt mint vallásos intézményt tekintjük, a világi hatalom vált legnagyobb veszélyére. A középkor ezen maradványának eleste, az egyház szabadságát csak megerősitendi. Azon időben minden nagy szabadság bizonyos területi souverainitásra támaszkodott. Az egyház is erre támasztá szabadságát. A középkor letűntével a souverainitás ismét mindenütt eredeti forrásához tér vissza, s a szabadságok azóta az általános jogban keresik azon kezességet, melyet elsőben a területi szabadalomban találtak. Kiállíthatja ma, hogy az egyházi választófejedelmek, vagy fejedelmi püspökök a német birodalomban, vagy más államokban egyházilag szabadabbak voltak, mint jelenleg a főpapok, kik helyeiket elfoglalják? Világos, hogy itten az ellenkező áll. ____A királyi kormány mindent megteend, hogy azon nagy szövetségessel, kinek fegyverei véd k jelenleg a szent atya személyét, egyetértve, e fontos czél eléressék, s kész az érdeklett kormányokkal egyetértve, az egyház magasztos szabadságát minden tekintetben biztosítani. Ugyanazokkal egyetértve s ugyanazon biztosításokkal örökös czim mellett elegendő dotatio is állapíttatnék meg, hogy illendően gondoskodva legyen a felsőbb papi méltóságról s a szent collegium tekintélyéről, valamint a fönálló egyházi hatóságok s intézményekről. „Ha a szent szék azon szükségességbe alkalmazkodni fog, hogy Olaszország szervezéséért s békéjéért világi hatalmáról lemond, akkor könnyen el fog ismertetni, hogy a pápa azon teljes szabadságot, mely magas hivatásának gyakorlatára szükségeltetik, sehol sem élvezheti másutt, mint a katholikus világ anyavárosában, a kormány védpajzsa alatt, mely leginkább képes e szabadságot sértetlenül föntartani. E szerint egy nagy nemzet helyreállításával az egyház függetlenítése is a vallás és civilisatio közös javára végre fog hajtatni. Akkor a vallást jelenleg fenyegető minden veszélyek el fognak enyészni. Róma mint Olaszország fővárosa megszilárdítja s megkoronázza a nemzeti egység nagy művét s egyszersmind biztosítja a katholikus egységet.“ A római kérdés után a velenczeire jön a sor„Egy más nagyfontosságu kérdés, a velenczei, élénken foglalkoztatja a barátságos hatalmakat, valamint izgatottságban tartja Olaszország népeit. Mindazonáltal a kormány elég erősnek hiszi magát meggátolni, hogy e kérdés oly cselekvények által előztessék meg, melyek a fönálló viszonyok állapotját zavarhatnák — s a kormány tudni fogja e tekintetben kötelességét teljesíteni. Mindazonáltal a veszélyeket sem lehet elhallgatni, ha az idegenek jelenléte által az olasz terület egy oly fontos részében minden perczben megzavartathatik a béké s rend. „A származás, nyelv, fájdalom, — remények s dicsőség azonsága, melyek Velencze lakosságát hozzánk csatolják, az 1848-ban nekik kijelentett szavazat, s az akkor kiontott vér; a velenczei tartományok önkénteseinek részvétele ennek folytán a háborúban; a kivándorlottak száma, kik most városainkban, s hadseregünkben szétszórvák: mindez Velencze s a többi félsziget közt a rokonszenv s együttesség oly nyílt köteléket erősiti meg, hogy a szabad Olaszország sohasem maradhat közönyös ama terület szenvedése iránt, mely még szomorú végzet által idegen hatalom alá van vetve. És minél inkább erősödik a nemzet, annak alaposabb oka van azon aggályra, miszerint az egy napon széttépi a türelem kötelékeit, s megkísérlendi, megszabadítani önmagát azon nyomás miatt érzett fájdalomtól, melynek teste egy nemes részét zsákmányul odadobva látja. „Ausztria, bárminő legyen politikája, igenis megtarthatja a fegyverek érveivel azon tartományokat, melyeket Olaszországban megszállott; de a legkurtább látású szemek előtt is világos, hogy e tartományok erkölcsileg már többé hozzá nem tartoznak, mert gyógyíthatlan összeegyeztethetlenség létezik köztük, s a nemzeti szellem határozott ellenszenvet szül. Ausztria jogát megsemmisítette azon eltagadhatlan tény, hogy Velenczét csak erővel bírja birtokában megtartani, s az erő ugyan képes elnapolni a fenyegető válságot, de azt meggátolni nem fogja. „Szabadságunk példája maga a végzet által van arra határozva, hogy e válságot siettesse. És habár semmi ok sem forog főn annak föltevésére, hogy Ausztria kényszerítés nélkül területbirtokai bármelyikéről lemondjon, mégis az egyszer már-már meggondolásnak adhat tért, s tekintheti e kérdést azon roppant terhek szempontjából, melyek egy arányos kárpótlás nélkül az osztrák császári államra háramolnának olasz tartományai megtartásának alkalmából, s tekintheti e kérdést mindennemű előnyök szempontjából, melyek reá nézve bizonyosan előállanának, ha Velenczét Olaszország birtokába visszabocsátaná. Mert akkor Olaszországban csupán egy szövetségest s barátot lelne, aki semmi áldozattól nem riad vissza, hogy ez eredményt kiküzdje. „Azon hatalmaknak, melyek a dolgok ez állását előidézték, van fölhatalmazványuk e nagy kérdés békés megoldása iránt gondoskodni. A királyi kormánynak, melyre az olaszországi békés rend iránti felelősség nehezül, kötelességének tartotta, a hatalmakat azon veszélyekre figyelmeztetni, melyek a túl hosszadalmas halogatásokból származhatnak, s melyeket addig megszüntetni nem lehet, míg az 1815-ki szerződések által a félszigeten megállapított területi rendszer alapos kijavítása s megváltoztatása folytán, a fölszabadult Olaszország saját természetes határai között nem fogja magát találni. Kedd, április 1. A franczia rendkívüli költségvetés. A francia pénzügyminiszter a törvényhozótestület elé terjeszté rendkívüli költségvetését. Közöljük azt bővebb kivonatban, mint tárgyát a törv. testület közelebb megkezdendő érdekes vitáinak. Főpontjai következők: Az 1863-ik évre szóló, s a különböző minisztériumok között megosztott költségvetés 138 millió s 870 ezer frank. A tengerészet 17 milliót képvisel; a mezőgazdászat, kereskedelem s közmunkákra esik 81 millió. 138 millió fedezésére szolgálnak következő segélyforrások, sör a kincstár által kibocsátott harmincz éves kötelezvények befolyt összegei, s az orleansi s lyoni társulatok befizetései; 2-or a chinai kárpótlási összegek harmadévi járandóságai; 3-or a czukori sóra vetett adópótlék-jövedék; végre 4-er azon földbirtokok eladási összege, melyeknek értéke az operaterem újbóli fölépítésére van befektetve. E négy tétel s az azokra vonatkozó árbecslések folytán kijön a 138 millió. Csupán az marad hátra, ha vajjon nem fognak-e ezen számítások megzavartatni. A fináncz-előterjesztés indoklásának vázlata így kezdődik: „A rendes költségvetésben a közszolgálati kiadásoknak kötelezettségszerü s állandó jellemük lévén, szükség azoknak szabályozásán kezdeni, igyekezvén egyúttal a szükségleteket egy bölcs gazdálkodási rendszer igényeivel öszhangzásba hozni , s azután elegendő segélyforrást kell nyitni azok fedezésére. Így történik azután, hogy az észtan, s a legegészségesebb kormányzási elvekkel összefüggőleg a rendes költségvetés mindig előbb vizsgáltatik s szavaztatik meg, mint a bevételi. „A rendkívüli költségvetésnél megfordított rendszert kell követni. A kiadásoknál, bármennyire elvitázhatlan legyen hasznosságuk , semmi sem szükséges föltétlenül , a kiadások siettethetnek vagy lassíttathatnak, a szerint, amint azt a pénzügyi helyzet igényli. „Először számba kell venni a már meglevő rendelkezés alatt álló segélyforrásokat, s ha lehet, újakat nyitni, s a segélyforrások végösszege áthághatlan határvonalat fog képezni a kiadások megállapítására nézve. Ezen elvek, melyeket önöknek szabályus leendő elfogadás végett előterjesztünk, egy jó pénzügyi rend erős biztosítékát képezik. Melyek tehát az 1863-iki kiadások fedezésére igénybe vehető rendkívüli segélyforrások?“ A költségjavaslat itt előszámlálja a fentebb érintett segélyforrásokat, s azután folytatja: „Tiz év leforgása alatt Francziaország körülbelöl 2,500,000,000 frankot vett kölcsön. A krimini s olasz hadjáratok 1,812,000,000 frankba kerültek ; a kölcsön-felesleg mintegy 688,000,000 franknyi összegben kevesebb, mint a syriai, chinai s cophmechiniai hadjáratokra kiadott költségösszlét, s a rendkívüli közmunkák. Végre is, — s ezt el kell ismerni, — a kölcsönök csupán a rendkívüli költségek fedezésére vetettek föl, de e kölcsönök kamatkiadásai a rendes költségvetésre nehezülnek, s egyikét képezik a fő okoknak, melyek a pénzügyi egyensúly helyreállását hátráltatják. Ha a pénzügyi helyzet nem is engedi még meg a törlesztés folyamatba tételét, melyet az 1848 -i forradalom szakasztott félbe, s a császári kormány 1859-ben csak egy pillanatra indíthatott meg, ha még most lehetetlen is a bevételek egy részét az államadósság törlesztésére fordítani, a hitelre nézve elég vívmány lenne, ha a közadósság nem szaporíttatik, s a nagy hitelkönyv csupán elutasithatlanul sürgető előre nem látott esetekben fogna fölnyittatni. Bizonyára, ha az államadóssági kamatkötelezvények kicserélésénél a kincstárba befolyt összeg nem vitte volna vissza a kész fizetések árkeretjét oly számtételre, mely közvetlen rendszabályokat korántsem igényel, most újabb kölcsönhöz kellett volna folyamodni, melynek azután az lett volna a következése, hogy a függő adósságok egy része állandó államadóssággá vált volna. Ha 1863-ban ismét a közhiteltől kívánnak segédeszközözöket a közmunkák kiadásainak fedezésére, ez nem lenne egyéb — s ezt ne titkoljuk el, — mint a kölcsönt a rendkívüli költségvetés egyensúlyba hozatalára nézve rendszeres állandó eszköznek tekinteni. Anélkül, hogy a közhitelhez intézett esetenkint i s korláttalan felszólításokból következő kellemetlenségről szólanánk, mely a kamatkötelezvények kicserélése után előállana — e fölszólítások teljesen ellenkeznek a múlt évi nov. 14-kén kelt nevezetes levél által fölavatott újítási közszellemmel. A kormány pénzügyi politikája két czést tűz ki: a költségvetés egyensúlyának biztosítását, egy új állampénzhiány előállását meggátolni, s az állam közhitelességü értékpapírjainak árkeretemelése által Francziaország hitelét emelni. E czél érdekli az államot, a kincstárt, kereskedelmet s műipart egyaránt, s e czél koczkáztatva lenne, ha a törvényhozó testület visszavetné a pénzügyi javaslatot, mely e nevezett czél elérését kilátásba helyezi. A sóról következőleg nyilatkozik a költségjavaslat: „A só mindig úgy tekintetett,mint igen adóképes élelmi czikk. Minden időben adó volt reá vetve , amint az Európa minden országaiban mai napság is divatban van. Mint közvetlen fogyasztási tárgy, igen kiállja a megadóztatást; mint közszükségű fogyasztási anyag, az adónak a fogyasztók öszvezetét aláveti; mint igen olcsó élelmiszer, könnyen, s árszökkenés nélkül elviselheti az adót. A sónyerés, a gyártás modora folytán igen könnyű s kevésbe kerül. Ha ezen adó kevésbé arányos is a többieknél, minthogy mindenkire szétoszlik, s a végtelenségig elosztályzódik s összevegyül az élelmiczikkek árával — a kincstárnak jelentékeny jövedelmet biztosít az egyesek túlterhelése nélkül. Végre ez adónem létezik, — s nem kell azt még most behozni. Alapossággal hisszük tehát visszautasíthatni mindazon adóadó emeléséből kivont állításokat, miszerint ez adónem tönkreteszi majd a szegényebb osztályt s a fogyasztók lehetőségével ellenkező arányban fog nagyobbodni. Ha e nézetek igazak lennének, nem lenne elegendő adóadót nem emelni, ekkor végkép meg kellene azt szüntetni.“ A czukoradó ügye is tüzetesen ki van fejtve. Úgy látszik, hogy a viták zöme a költségjavaslat érintettük részeire fog esni. Belföldi szemle. — Körös megye legutóbbi közgyűlése, (melynek fontosabb határozatait már jelentettük), az „Ost und West“ tudósítója szerint, még következőket határozott. Fölkérik a helytartótanácsot, kutassa ki az 1848-ban a grobniki mezőn állítandó emlékre gyűjtött adakozásokat, s ez emlék fölállításában a fiumeieket szóval és tettel segíteni fogják. Fölkérik továbbá az udv. kanczelláriát, gondoskodjék, hogy a só árát ezentúl önkényesen föl ne emeljék. — Biharból az „Alföld“ egy magánlevelet közöl az ott folyó izgatásokról. Ezután a kekesdi esetet beszéli el a levél írója,— mely esetről, bár röviden — lapunk már emlékezett. A jelen levélből csak azt adjuk még hozzá, hogy v m cnlo aBirA As T. F,. esküdt,, kik akebDoí1;