Magyarország, 1957. március-június (1. évfolyam, 1-17. szám)

1957-03-06 / 1. szám

EGY TUCAT HAZUGSÁG Fritz Molden—Eugen Géza Po gány: Ungars Freihetskampf, Li­bertás Verlag, Wien, 1956. Két osztrák újságíró — Fritz Mol­den­ és a magyar származású Pogány Géza — írta ezt a könyvet az októ­ber végi és november elejei buda­pesti harcokról. Az úgynevezett szabad világban természetesen mindenki azt ír, amit akar. A gyakorlatban azonban ez azt jelenti, hogy ott nyomtatásban is szabad hazudni. Mégis igazságta­lanság volna azt állítani, hogy a két újságíró könyvének minden szava hazugság. A szerzők néhányszor iga­zat is írtak. Teljesen hihetően hangzik például a beszélgetés egy diákkal (28. olda­lon), aki szocialistának és a régi rend ellenségének vallja magát. Nyilván az is igaz, hogy mindkét újságíró utazott az országban, járkált Buda­pest utcáin és az oroszok sehol sem lőtték őket agyon, sőt mindig ud­variasak voltak velük; elfogadható az az állítás, hogy külföldön napon­ta fenyegetőztek ugyan, de nem mer­tek komolyan gondolni a fegyveres magyarországi beavatkozásra — amelynek a „Szabad Európa“ rádió olyan lelkes híve volt —; nyilván igaz az is, amit a 112. oldalon olvas­hatunk: „Amit Münchenben, Lon­donban, Párizsban és New Yorkban szolbászos szendvicsek és whiskys po­harak mellett prédikáltak, hogy (a rádióban) a napi programjukat tel­jesítsék, azt a bátor, de megfontolat­lan magyar nép készpénznek vette". De sok hazugság is van ebben a könyvben. Az igazat, amit bele­írtak, nyilván azért tették bele, hogy ezeket a hazugságokat is elhiggyék. © HAZUGSÁG: A könyv egyik képes mellékletén olvashat­juk a feliratot: „Ávós hullák az ÁVO Köztársaság téri igazgatósága és börtöne (a magyar Gestapo) előtt." A kép a Budapesti Pártbizottság épületét ábrázolja. A házban sem ÁVÓ-igazgatóság, sem börtön soha nem volt. A szerzők is tudták, hogy ez pártház, mert a könyv 51. olda­lán „a Köztársaság téri pártháznak“ nevezik. HAZUGSÁG (54. old.): „A Köztársaság téren azokat az államvédelmistákat akasztották fel nyilvánosan, akik tegnap a tömegbe lőttek." A téren több pártfunnkcionáriust (Mező párt­titkárt, Lakatos P. párt­előadót és Schulz Imre borbélyt, a pártház alkalmazottját, továbbá Papp és Asztalos honvéd-ezredese­ket, Szabó honvéd-alezredest) gyil­kolták meg. A honvédtisztek azért jöttek ezen a napon a pártházba, hogy megbeszéljék az üzemi őrsé­gek szervezését és kiképzését. Meg­gyilkoltak ott még mintegy harminc sorkatonát, 20—22 éves munkás- és paraszt­ fiúkat, akiket tavaly soroz­tak be és október 23-án, a zavargá­sok megkezdése után rendelték ki a pártház védelmére. Az 55. oldalon áll még az a ha­zugság is, hogy „a Köztársaság téri ÁVÜ-háztól egy 700 méter hosszú folyosó vezet a Hársfa utcai kerületi rendőrkapitányságra". Ilyen folyosó nem volt és nincs, mint ahogy nincs 1600 méteres földalatti folyosó sem, amely „a Jászai Mari téri országos rendőrkapitányságról a Deák téri budapesti főkapitányságra vezet“ . HAZUGSÁG: A békés tün­tetők csak akkor váltak fel­kelő tömeggé, amikor az ávósok kö­zéjük lőttek (26. oldal). A valóságban a Rádió őrsége csak akkor lőtt a tömegre, amikor az őr­ségnek már 20 halottja volt. O HAZUGSÁG: A Rádió ellen intézett támadást a „rendes katonai egységek támogatták". (27. ol­dal.) A valóságban a Rádiónál nem harcoltak „rendes katonai egységek“. Voltak a tömegben egyes katonaru­hába öltözött személyek, de rendes egységek — sehol. O HAZUGSÁG: A „Horizont" szovjet könyvesbolt teljesen leégett. A felkelők a szovjet propa­ganda-írásokat az utcára hordták és meggyújtották (39. oldal). A „Hori­zont“ könyvesbolt raktárának 90%-a tudományos és szépirodalmi könyv, valamint hanglemez. A szerzők nyil­ván Balzac és Dreiser fordításait, Tolsztoj Lev és Csehov irodalmi alko­tásait és Petőfi orosz fordításait, va­lamint Csajkovszkij, Rubinstein mű­veinek stb. hanglemezeit, amelyeket 3 Horizont-boltban elégettek, tekin­tik „szovjet propaganda-írásnak“. A HAZUGSÁG: ,,7 nap áldo­zatot­­követelt, a főváros fele romokban, 4500 halottat és 30 000 sebesültet siratnak“ (52. oldal). A fő­városi Nemzeti Tanács (itt jobbol­dali szociáldemokraták és „keresz­tény“ politikusok voltak a hang­adók) november 2-i ülésén a temető­igazgatóság jelentése alapján — amelyet a jelenlegi pontos adatok megerősítenek —, megállapította, hogy Budapesten körülbelül 1000 halottja volt a felkelésnek. A HAZUGSÁG: „Késő délelőtt a szovjet csapatok kemény harc után elfoglalták az MTI sajtó­ügynökség épületét. A szolgálatos szerkesztők hősiesen védekeztek, és elhullottak mind egy szálig" (71. ol­dal). Az MTI épületéből senki egy lövést le nem adott a szovjet csapa­tokra, a szovjet csapatok nem fog­lalták el az épületet és a szerkesz­tők ma is kitűnő egészségnek örven­denek, „mind egy szálig“. A HAZUGSÁG: „15 órakor (november 4-én) a szabad­ságharcosok feltörték a Nyugati-pá­lyaudvar melletti fegyverraktárt és nagymennyiségű lőszert és fegyvert vittek onnan a Kilián-laktanyába és a magyar kézben levő Sztálin-hídon át Budára­ (74—75. oldal). Itt is több hazugság van. A Nyugati mel­lett pl. nem volt és nincs fegyver­raktár. A szovjet hadsereg egységei 4-én kora reggeltől ellenőrizték az összes hidakat, tehát a Sztálin-hidat is. A valóság az, hogy a Nyugati­ te­herpályaudvaron a „szabadságharco­sok“ feltörtek néhány tehervagont, raktárt, és nagymennyiségű élelmi­szert, kerékpárt, rádiót, gumisző­nyeget és egyéb holmit loptak el. A lopott áruk egy részét később a rend­őrség a környékbeli házakban meg­találta. HAZUGSÁG: „A szovjet fel­szabadítók nehéz tüzérsége tizenkét év alatt másodszor rommá és hamuvá lőtte Budapestet" (96. ol­dal). Sajnos Budapest néhány utcá­jában több épület súlyosan megron­gálódott és jónéhány hónapra van szükség, hogy a megsérült épülete­ket kijavítsák. Nagyobb épülethar­cok főként 3 útvonalom, a Körút egyik részén (az Andrássy út és Bo­ráros tér között), a Rákóczi úton és az Üllői úton voltak. Aki csak egy kissé ismeri Budapestet, ahol több, mint 1000 utca van , az jól tudja, hogy ez távolról sem jelenti egész „Budapest rommá és hamuvá“ lö­vését, amiről bárki, ha Budapestre jön, meggyőződhet. © HAZUGSÁG: „A kukorica­­termést nagy területen nem tudták betakarítani“ (too. oldal). A valóság ezzel szemben az, hogy nem­csak minden termést betakarítottak, hanem az ország parasztsága még az őszi szántási és vetési munkát is jobban elvégezte, mint a múlt év­ben. A HAZUGSÁG: „A harmadik súlyos csapás, amely a harc napjaiban megkezdődött, és amely­nek sötét csúcspontja Budapesten ez­után következik be, ez a dögvész" (101. oldal). A minden héten kiadott tisztiorvo­si jelentések szerint sem Budapes­ten, sem vidéken nem volt ragály, sem a harcok alatt, sem utána. © HAZUGSÁG: „Várt időm, hogy elgondolkodjak a véres harcról, a tízezrek haláláról, a nyo­morról, az éhségről, a dögvészről, melyet Budapesten átéltem“ (m. oldal.) A tízezrek halálához különösen makacsul ragaszkodnak a szerzők, mert enélkül budapesti utazásuk nem lenne hőstett, és a 116. oldalon is megismétlik, hogy „a 30 000 vagy még több ezer halott az első harci napokban hiába esett el“. Úgy lát­­szik mégsem egészen hiába, mert Pogány és Molden úr összehazudott belőle egy egész könyvre való „szen­zációt“. Az igazság az éhség dolgában az, hogy Budapest lakossága november és december hónapokban másfél­szer annyi lisztet, cukrot és húst vá­sárolt, mint más békés évek ugyan­ezen hónapjaiban. A halottak dolgában pedig az az igazság, hogy a harcok kezdetétől december közepéig az összes buda­pesti temetőkben 1192 meghalt sze­mélyt temettek el. Ehhez jön még mintegy 500 köztereken eltemetett személy, és körülbelül­ 100 olyan személy, akinek a személyazonossá­gát nem sikerült megállapítani. Ösz­­szesen tehát mintegy 1800 halott. Ez valóban sok, de mégsem 30 000 ha­lott, mint ezt az osztrák újságíró urak szeretnék, és vágyaikat való­ságnak véve a világon híresztelték. BEFEJEZÉSÜL e könyv szerzői­ről a latin közmondással elmondhat­juk: Si tacuisses, philosophus mansis­­ses. (Ha hallgattál volna, bölcs ma­radtál volna.) (I s —n) 5 MAGYARORSZÁG MIÉRT FÜGGESZTETTÉK FEL AZ ÍRÓSZÖVETSÉG MŰKÖDÉSÉT A kormány január 17-én felfüg­gesztette a Magyar Írók Szövetségé­nek működését, majd néhány nappal később őrizetbe vettek öt írót és két újságírót. Nézzük meg közelebbről, vajon a kormány valamilyen irodalmi tevé­kenység valamilyen versek és elbe­szélések, vagy egyebek miatt látta-e szükségesnek az Írószövetség műkö­désének felfüggesztését? A tények azt bizonyítják, hogy a Magyar Írók Szövetsége a legutóbbi esztendőben vajmi keveset törődött az irodalommmal, az írók egy része pedig nem az irodalommal, hanem egészen mással foglalkozott. A kor­mány intézkedése tehát nem okozha­tott kárt a magyar irodalomnak. A magyar írók régi hagyománya az intenzív politizálás, a Magyar Írók Szövetsége azonban már pusz­tán politikai szervezetté vált. Az írói ellenzék egyik lelkes híve, a disszi­­dens Fejtő Ferenc Párizsban kiadott könyvében, a „La tragédie hongroi­­se“-ban a 227 oldalon erről a követ­kezőket írja: „A Magyar Írók Szö­vetsége állam az államban... ez az a „második párt, amelyet a párt nem ismer el... “ Fejtő akaratlanul szinte megindo­kolja, miért kellett ezt a politikai szervezetet felfüggeszteni: „egy ál­lamnak az államban való megjele­nését a bomlás jelenségének (a hit válságának) lehet tekinteni... “ (228. old.) Valóban az Írószövetség politikai működése destruálta, bom­lasztotta a szocialista államot. Az Írószövetség ilyen bomlasztó politi­kai tevékenységet fejtett ki, nemcsak a legutóbbi hónapokban, hanem már az egész 1956-os esztendőben. Így tehát nem kell azt hinni, hogy a kormány valami különleges, újszerű tevékenységéért függesztette fel a­­ Magyar Írók Szövetségének műkö-­­­dését. Ez a szervezet az októberi­novemberi ellenforradalmi esemé­nyek után megkísérelte tovább foly­tatni korábbi bomlasztó politikai működését és szembeszállni a kor­mánnyal és a párttal, s ez szüksé­gessé tette — ha a kormány elejét akarja venni az esetleges újabb za­vargásoknak — a felfüggesztés ad­minisztratív rendszabályának alkal­mazását. Eltérnénk a történelmi hűségtől, ha azt állítanánk, hogy az írószö­vetség politikai tevékenységének káros volta ugyanolyan világosan látható és bizonyítható volt az októ­beri események előtt, mint után. Természetesen akkor is akadtak kommunisták, akik megmondták, hogy az ellenzéki,, kommunista“ írók tevékenysége pártellenes és az ellen­­forradalmat szolgálja. De a többség nem vette észre az írói ellenzék te­vékenységének bomlasztó jellegét, főképpen azért, mert az ellenzéki íróknak sok kérdésben igazuk volt: harcoltak a törvényesség megsértése és az adminisztratív-bürokratikus vezetési módszerek ellen, bírálták a Rákosi—Gerő csoport hibás gazdasá­gi politikáját, küzdöttek a XX. kongresszus szellemének, a pártélet lenini normáinak magyarországi megvalósításáért. Ugyanakkor azon­ban támadták a párt lenini alapel­veit, nem akarták elismerni a párt­­határozatok kötelező voltát (Déry Tibor felszólalása a Petőfi Körben). A „teljes írói szabadság“ nevében kö­vetelték az antiszocialista nézetek hirdetésének szabadságát (Háy Gyula cikke az Irodalmi Újság 1956. szeptember 8-i számában). A párt­fegyelmet, amely a párt akcióképes­ségének és erejének az alapja, a „mundér becsületének“ gúnyolták, és rendszeresen megsértették. A kommunista funkcionáriusokról azt híresztelték, hogy valamennyien a nép nyakán élősködő, hozzá nem ér­tő emberek (Háy Gyula, Irodalmi Újság, okt. 6.), akik­­kifosztották és tönkretették az országot“ (Pálóczi Horváth György az Irodalmi Újság november 2-i számában). Az írók tavalyi harcában a jó ösz­­szevegyült a rosszal. A kommuniz­mus tudatos ellenségei közül többen párttagok voltak, felvették a szocia­lizmus érdekében bírálók álarcát, s így támadták a népi rendszert, s a pártot. Ennek következtében sok jó­szándékú ember is támogatta őket, vagy rokonszenvezett velük. Az októberi események után a helyzet gyökeresen megváltozott megtörtént a nagy próbatétel és sok álkommunistáról, áldemokratáról le­hullott az álarc. Aczél Tamás, a „kommunista“ bírói ellenzék egyik vezére külföldre szö­kött és ott nyíltan kijelentette, hogy sohasem volt kommunista, sőt már évek óta a kommunizmus ellensége. Pálóczi Horváth György az Irodal­mi Újság egyik munkatársa, aki 1956 szeptemberében újra felvételét kérte a pártba, ugyancsak Nyugatra távozott. Háy Gyula november 4-én reggel, amikor a szovjet csapatok felvették a harcot a fegyveres ellen­­forradalom ellen, odaállt a budapesti rádió mikrofonja elé és az írók ne­vében felhívta az amerikaiakat, küldjenek „segítséget“ (értsd katona­ságot) a szovjet csapatok ellen. Mit szólnak ezeknek az „íróknak“ a lelepleződéséhez magyar írótár­saik? Vannak, akik elítélik és van­nak, akik „megértik“ őket. Ha az írónak az az álláspontja, hogy „mindig igazat írjon“ — ezt hangoztatták sokan az Írószövetség 1956 szeptemberi közgyűlésén — ak­kor érthetetlen, hogy egy író, aki antikommunista, szónoklataiban kommunistának vallja magát; érthe­tetlen, hogy aki a kapitalista Nyugat híve, az a szocialista rendszer ba­rátjának szerepét játssza; érthetetlen, hogy az prédikáljon erkölcsösségről és puritánságról, aki több feleséget és több lakást tart; érthetetlen, hogy a marxi-leniai tanok ellensége a mellét döngetve harsogja: „én négy évtizede marxista vagyok“. Az írói erkölcsnek két felfogása ismeretes: az egyik szerint a toll a nép szolgálatának eszköze; a másik szerint a toll az író mindenkit ki­szolgáló kenyérkereső szerszáma. Az első híve azt mondja: „a tollal a népemet szolgálom“, a második azt vallja, hogy „a tollal a né­pet kihasználom“. Az utóbbi né­zet az írói mesterség elismert és tör­vényes burzsoá felfogása, amely sze­rint az író mindig azt hirdeti, ami­nek a politikai konjunktúra kedvez és amit az írói áru piacán magasabb­ra taksálnak. Az ilyen író természe­tesen a „teljes írói szabadság“ híve. Ennek szemszögéből nézve érthető, hogy egyes magyar írók időnkint ál­lítólagos meggyőződésükkel ellenté­tes nézeteket hirdettek és hol a sze­mélyi kultusz buzgó terjesztőiként, hol pedig a „sztálinizmus“ elleni harc Szentgyörgy-lovagjainak jel­mezében léptek a porondra. Szeren­csére, nem sok az ilyen magyar író, de ebből a fajtából a kevés is sok. Az 1956-os esztendő vitáiban so­kan megmondták az írói ellenzék­nek, hogy pártszerűtlen­­kritikájuk­kal aláássák a párt tekintélyét, hogy a szocializmus eddigi vívmányainak teljes tagadásával az ellenforradal­márok szekerét tolják. Az ellenzék jóhiszemű tagjai sem hitték ezt el, vitatkoztak, szektás felfogásnak vagy rágalomnak minősítették az ilyen vé­leményt. Az októberi események az­után véres utcai harcokkal döntötték el a korábbi elméleti vitát: az írók egy részének bomlasztó ideológiai munkája a fegyveres ellenforrada­lom szerves előkészítő részének bizo­nyult, akár képmutató, tudatos anti­­kommunisták, akár jóhiszemű be­csületes emberek vettek részt ben­ne. Ezt Magyarországon ma már sok öntudatos munkás, paraszt és kato­na tudja, s emiatt haragszik is az egykor kedvelt írókra. A vitát már eldöntötték a törté­nelmi tények, s a pártszerűtlen, bomlasztó politikai tevékenység ter­mészetesen egészen, más elbírálásban részesült, mint az októberi esemé­nyek előtt, amikor megítélése körül még homály volt. Aki decemberben ugyanott folytatta, ahol októberben abbahagyta, arról már senki sem té­telezhette fel, hogy „jóhiszeműen“ téved, s nem tudja, hogy agitációja ellenforradalmi agitáció. Az októberi események után kiélezett helyzetben a régi nyílt „ellenzékieskedés“ már leplezetlen ellenforradalmi tevékeny­ség volt. Az írószövetség december 28-án tartott közgyűlésének vitája és az őrizetbe vett írók tevékenysége (sztrájkra buzdító felhívások, uszító röplapok készítése, személyes sztrájk-agitáció a gyárakban s­tb.) kétségtelenül igazolja az ellenzék el­len alkalmazott rendszabályok szük­ségességét. A közgyűlés lényegében egyetlen politikai kérdéssel foglalkozott: for­radalom vagy ellenforradalom volt-e az, ami Magyarországon 1956. októ­ber 23-a és november 4-e között le­zajlott? Ebben a kérdésben az MSZMP ideiglenes intézőbizottsága már de­cember 5-én az eseményeket mélyen elemző határozatot hozott, amely megállapította, hogy Magyarorszá­gon erepforradalom volt. Az összegyűlt írók többsége ezzel szemben egy kézfelemeléssel elfoga­dott patetikus nyilatkozatban ki­mondta, hogy szerintük Magyaror­szágon 1956 október-novemberében igenis „forradalom“ volt... „Min­denkit óvunk attól a téves ítélettől, hogy a szocializmus vívmányait ki­irtotta volna a forradalom“ — mond­ja a nyilatkozat. Déry Tibor, az ellenzéki írók egyik vezetője mint az igazságot osztó Zeus az Olympuson, egy kijelentés­sel és egy hasonlattal „eltörölte“ az ellenforradalmat, mondván: „...nem volt ellenforradalom ... az árnak irányát vajon a szenny szabja-e meg, amelyet magával sodor?“ Az író úgy látszik maga is érezte, hogy egy költői hasonlat talán még nem elegendő olyan tények megcá­folásához, hogy az országban több mint száz rendőrt, államvédelmi ka­tonát és kommunistát kivégeztek, s több ezret őrizetbe vettek (hogy a szovjet csapatok távozása után vé­gezzenek velük); a pártbizottságok épületeit országszerte megtámadták, majd megszállták és a tűzszünet ki­hirdetése ellenére folytatták a har­cot a kormány és a párt ellen; gom­bamódra alakultak meg a félfasiszta és fasiszta pártok, melyek sok helyen — a budapesti tanácsban is — átvet­ték a hatalmat; a nyílt tőkés restau­rációt hirdető Mindszenty bíborost követelték a kormányba; és az ame­rikai zsoldban álló „Szabad Európa“ irányította a horthysta tisztek veze­tése alatt működő fiatalkorúakból és fegyencekből álló felkelő csapato­kat. Déry valóban eredeti módon, azzal akarta az ellenforradalom nem létezését bizonyítani, hogy saját és írótársai e napokban kelt írásait so­rolta fel, amelyekben például imi­gyen kérték az ellenforradalmárokat a terror és a harc megszüntetésére: „A nép ne az utcán ítélkezzék ... “ „ ... a vétkeseket bántatlanul adják át a nemzetőrségnek...“ „Ne folyjon több vér“ stb. Ezek pusztába kiáltott szavak voltak, amelyekre az ellen­forradalmárok rá se hederítettek. Ennél a gyermekes naivitásnál, amellyel a meglettkorú író a ténye­ket próbálta tagadni, csak az csodá­latosabb, hogy a közgyűlésen jelen­lévők többsége tetszéssel fogadta ezt az irodalmi zsonglőrködést, amely hivatva volt a marxista elemzést he­lyettesíteni. De ennek a nagy egyet­értésnek az az oka hogy sok író ma­ga is ludas az októberi események­ben és Déry szavai igazolták őket. Az írók közgyűlésének ártalmassá­­gát világosan mutatja az Újságíró Szövetség ott megjelent küldöttének, Horváth Zoltánnak a felszólalása, aki azt igyekezett bizonygatni, hogy a Köztársaság téri pártház támadá­sa indokolt volt, mert „provokáció“ idézte elő. Szerinte a támadás előtt a rádió bemondta, hogy a kommu­nisták jelentkezzenek a nemzetőr­ségbe, „fegyvert kaphatnak a Köz­társaság téren“. Nevezzük nevén a dolgokat: Horváth Zoltánnak ez a közgyűlés jegyzőkönyvében is sze­replő állítása a hazugság, mert a Köztársaság téri pártházat a rádió­­felhívás előtt támadták meg. A rádió ped­ig nem azt mondta, hogy a kom­munisták „fegyvert kaphatnak a Köztársaság téren“. Ugyancsak Hor­váth Zoltán mondotta ki azt a rágal­mat, hogy az ÁVH-s „nem becsületes ember“ (tehát legyilkolható). Ezeket a nyílt ellenforradalmi rágalmakat egyetlen író sem utasította vissza. Az Írószövetség működésének megítéléséhez figyelembe kell még venni, hogy ezekben a hetekben a forradalmi munkás- és parasztkor­mány mindent megtett, hogy hely­reállítsa a nyugalmat és a rendet, s megindítsa a termelést. Ezt követel­te minden magyar ember életérdeke. Ugyanakkor az Írószövetség egyes vezetői kísérletet tettek, hogy szer­vezzék a párt és a kormány intéz­kedéseivel szemben az ellenállást. Kapcsolatot létesítettek bizonyos egyetemi ifjúsági szervezetekkel, az Újságíró Szövetséggel és a hírhedt budapesti munkástanáccsal, amely november-decemberben nap mint nap sztrájkra uszította a főváros munkásságát — mint később kide­rült, nyugati újságírók inspirálására. * A forradalmi munkás-paraszt kor­mány nagy erőfeszítéseket tesz a normális gazdasági és kulturális élet helyreállítása végett. Ezeket az erő­feszítéseket, hála a dolgozók támo­gatásának, szemmellátható siker ko­ronázza. A színházak és a mozik már néhány hete rendszeresen tarta­nak előadásokat. A rádióadások za­vartalanok. A nyomdák és a kiadó­­vállalatok már januárban dolgozni kezdtek. Budapesten három napilap és több folyóirat jelenik meg. A Táncsics Kör irodalmi szakosztályá­ban több mint hetven párthű kom­munista író tömörül, köztük Illés Béla, Bölöni György, Rideg Sándor és mások. Nem kétséges hogy ma már meg­­valósultak az írói alkotó munka fel­tételei, amelyeket az írószövetség korábbi politikai tevékenysége, saj­nos, egyáltalán nem segített elő. Lovas Márton

Next