Magyarország, 1957. március-június (1. évfolyam, 1-17. szám)
1957-03-06 / 1. szám
EGY TUCAT HAZUGSÁG Fritz Molden—Eugen Géza Po gány: Ungars Freihetskampf, Libertás Verlag, Wien, 1956. Két osztrák újságíró — Fritz Molden és a magyar származású Pogány Géza — írta ezt a könyvet az október végi és november elejei budapesti harcokról. Az úgynevezett szabad világban természetesen mindenki azt ír, amit akar. A gyakorlatban azonban ez azt jelenti, hogy ott nyomtatásban is szabad hazudni. Mégis igazságtalanság volna azt állítani, hogy a két újságíró könyvének minden szava hazugság. A szerzők néhányszor igazat is írtak. Teljesen hihetően hangzik például a beszélgetés egy diákkal (28. oldalon), aki szocialistának és a régi rend ellenségének vallja magát. Nyilván az is igaz, hogy mindkét újságíró utazott az országban, járkált Budapest utcáin és az oroszok sehol sem lőtték őket agyon, sőt mindig udvariasak voltak velük; elfogadható az az állítás, hogy külföldön naponta fenyegetőztek ugyan, de nem mertek komolyan gondolni a fegyveres magyarországi beavatkozásra — amelynek a „Szabad Európa“ rádió olyan lelkes híve volt —; nyilván igaz az is, amit a 112. oldalon olvashatunk: „Amit Münchenben, Londonban, Párizsban és New Yorkban szolbászos szendvicsek és whiskys poharak mellett prédikáltak, hogy (a rádióban) a napi programjukat teljesítsék, azt a bátor, de megfontolatlan magyar nép készpénznek vette". De sok hazugság is van ebben a könyvben. Az igazat, amit beleírtak, nyilván azért tették bele, hogy ezeket a hazugságokat is elhiggyék. © HAZUGSÁG: A könyv egyik képes mellékletén olvashatjuk a feliratot: „Ávós hullák az ÁVO Köztársaság téri igazgatósága és börtöne (a magyar Gestapo) előtt." A kép a Budapesti Pártbizottság épületét ábrázolja. A házban sem ÁVÓ-igazgatóság, sem börtön soha nem volt. A szerzők is tudták, hogy ez pártház, mert a könyv 51. oldalán „a Köztársaság téri pártháznak“ nevezik. HAZUGSÁG (54. old.): „A Köztársaság téren azokat az államvédelmistákat akasztották fel nyilvánosan, akik tegnap a tömegbe lőttek." A téren több pártfunnkcionáriust (Mező párttitkárt, Lakatos P. pártelőadót és Schulz Imre borbélyt, a pártház alkalmazottját, továbbá Papp és Asztalos honvéd-ezredeseket, Szabó honvéd-alezredest) gyilkolták meg. A honvédtisztek azért jöttek ezen a napon a pártházba, hogy megbeszéljék az üzemi őrségek szervezését és kiképzését. Meggyilkoltak ott még mintegy harminc sorkatonát, 20—22 éves munkás- és paraszt fiúkat, akiket tavaly soroztak be és október 23-án, a zavargások megkezdése után rendelték ki a pártház védelmére. Az 55. oldalon áll még az a hazugság is, hogy „a Köztársaság téri ÁVÜ-háztól egy 700 méter hosszú folyosó vezet a Hársfa utcai kerületi rendőrkapitányságra". Ilyen folyosó nem volt és nincs, mint ahogy nincs 1600 méteres földalatti folyosó sem, amely „a Jászai Mari téri országos rendőrkapitányságról a Deák téri budapesti főkapitányságra vezet“ . HAZUGSÁG: A békés tüntetők csak akkor váltak felkelő tömeggé, amikor az ávósok közéjük lőttek (26. oldal). A valóságban a Rádió őrsége csak akkor lőtt a tömegre, amikor az őrségnek már 20 halottja volt. O HAZUGSÁG: A Rádió ellen intézett támadást a „rendes katonai egységek támogatták". (27. oldal.) A valóságban a Rádiónál nem harcoltak „rendes katonai egységek“. Voltak a tömegben egyes katonaruhába öltözött személyek, de rendes egységek — sehol. O HAZUGSÁG: A „Horizont" szovjet könyvesbolt teljesen leégett. A felkelők a szovjet propaganda-írásokat az utcára hordták és meggyújtották (39. oldal). A „Horizont“ könyvesbolt raktárának 90%-a tudományos és szépirodalmi könyv, valamint hanglemez. A szerzők nyilván Balzac és Dreiser fordításait, Tolsztoj Lev és Csehov irodalmi alkotásait és Petőfi orosz fordításait, valamint Csajkovszkij, Rubinstein műveinek stb. hanglemezeit, amelyeket 3 Horizont-boltban elégettek, tekintik „szovjet propaganda-írásnak“. A HAZUGSÁG: ,,7 nap áldozatotkövetelt, a főváros fele romokban, 4500 halottat és 30 000 sebesültet siratnak“ (52. oldal). A fővárosi Nemzeti Tanács (itt jobboldali szociáldemokraták és „keresztény“ politikusok voltak a hangadók) november 2-i ülésén a temetőigazgatóság jelentése alapján — amelyet a jelenlegi pontos adatok megerősítenek —, megállapította, hogy Budapesten körülbelül 1000 halottja volt a felkelésnek. A HAZUGSÁG: „Késő délelőtt a szovjet csapatok kemény harc után elfoglalták az MTI sajtóügynökség épületét. A szolgálatos szerkesztők hősiesen védekeztek, és elhullottak mind egy szálig" (71. oldal). Az MTI épületéből senki egy lövést le nem adott a szovjet csapatokra, a szovjet csapatok nem foglalták el az épületet és a szerkesztők ma is kitűnő egészségnek örvendenek, „mind egy szálig“. A HAZUGSÁG: „15 órakor (november 4-én) a szabadságharcosok feltörték a Nyugati-pályaudvar melletti fegyverraktárt és nagymennyiségű lőszert és fegyvert vittek onnan a Kilián-laktanyába és a magyar kézben levő Sztálin-hídon át Budára (74—75. oldal). Itt is több hazugság van. A Nyugati mellett pl. nem volt és nincs fegyverraktár. A szovjet hadsereg egységei 4-én kora reggeltől ellenőrizték az összes hidakat, tehát a Sztálin-hidat is. A valóság az, hogy a Nyugati teherpályaudvaron a „szabadságharcosok“ feltörtek néhány tehervagont, raktárt, és nagymennyiségű élelmiszert, kerékpárt, rádiót, gumiszőnyeget és egyéb holmit loptak el. A lopott áruk egy részét később a rendőrség a környékbeli házakban megtalálta. HAZUGSÁG: „A szovjet felszabadítók nehéz tüzérsége tizenkét év alatt másodszor rommá és hamuvá lőtte Budapestet" (96. oldal). Sajnos Budapest néhány utcájában több épület súlyosan megrongálódott és jónéhány hónapra van szükség, hogy a megsérült épületeket kijavítsák. Nagyobb épületharcok főként 3 útvonalom, a Körút egyik részén (az Andrássy út és Boráros tér között), a Rákóczi úton és az Üllői úton voltak. Aki csak egy kissé ismeri Budapestet, ahol több, mint 1000 utca van , az jól tudja, hogy ez távolról sem jelenti egész „Budapest rommá és hamuvá“ lövését, amiről bárki, ha Budapestre jön, meggyőződhet. © HAZUGSÁG: „A kukoricatermést nagy területen nem tudták betakarítani“ (too. oldal). A valóság ezzel szemben az, hogy nemcsak minden termést betakarítottak, hanem az ország parasztsága még az őszi szántási és vetési munkát is jobban elvégezte, mint a múlt évben. A HAZUGSÁG: „A harmadik súlyos csapás, amely a harc napjaiban megkezdődött, és amelynek sötét csúcspontja Budapesten ezután következik be, ez a dögvész" (101. oldal). A minden héten kiadott tisztiorvosi jelentések szerint sem Budapesten, sem vidéken nem volt ragály, sem a harcok alatt, sem utána. © HAZUGSÁG: „Várt időm, hogy elgondolkodjak a véres harcról, a tízezrek haláláról, a nyomorról, az éhségről, a dögvészről, melyet Budapesten átéltem“ (m. oldal.) A tízezrek halálához különösen makacsul ragaszkodnak a szerzők, mert enélkül budapesti utazásuk nem lenne hőstett, és a 116. oldalon is megismétlik, hogy „a 30 000 vagy még több ezer halott az első harci napokban hiába esett el“. Úgy látszik mégsem egészen hiába, mert Pogány és Molden úr összehazudott belőle egy egész könyvre való „szenzációt“. Az igazság az éhség dolgában az, hogy Budapest lakossága november és december hónapokban másfélszer annyi lisztet, cukrot és húst vásárolt, mint más békés évek ugyanezen hónapjaiban. A halottak dolgában pedig az az igazság, hogy a harcok kezdetétől december közepéig az összes budapesti temetőkben 1192 meghalt személyt temettek el. Ehhez jön még mintegy 500 köztereken eltemetett személy, és körülbelül 100 olyan személy, akinek a személyazonosságát nem sikerült megállapítani. Öszszesen tehát mintegy 1800 halott. Ez valóban sok, de mégsem 30 000 halott, mint ezt az osztrák újságíró urak szeretnék, és vágyaikat valóságnak véve a világon híresztelték. BEFEJEZÉSÜL e könyv szerzőiről a latin közmondással elmondhatjuk: Si tacuisses, philosophus mansisses. (Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.) (I s —n) 5 MAGYARORSZÁG MIÉRT FÜGGESZTETTÉK FEL AZ ÍRÓSZÖVETSÉG MŰKÖDÉSÉT A kormány január 17-én felfüggesztette a Magyar Írók Szövetségének működését, majd néhány nappal később őrizetbe vettek öt írót és két újságírót. Nézzük meg közelebbről, vajon a kormány valamilyen irodalmi tevékenység valamilyen versek és elbeszélések, vagy egyebek miatt látta-e szükségesnek az Írószövetség működésének felfüggesztését? A tények azt bizonyítják, hogy a Magyar Írók Szövetsége a legutóbbi esztendőben vajmi keveset törődött az irodalommmal, az írók egy része pedig nem az irodalommal, hanem egészen mással foglalkozott. A kormány intézkedése tehát nem okozhatott kárt a magyar irodalomnak. A magyar írók régi hagyománya az intenzív politizálás, a Magyar Írók Szövetsége azonban már pusztán politikai szervezetté vált. Az írói ellenzék egyik lelkes híve, a disszidens Fejtő Ferenc Párizsban kiadott könyvében, a „La tragédie hongroise“-ban a 227 oldalon erről a következőket írja: „A Magyar Írók Szövetsége állam az államban... ez az a „második párt, amelyet a párt nem ismer el... “ Fejtő akaratlanul szinte megindokolja, miért kellett ezt a politikai szervezetet felfüggeszteni: „egy államnak az államban való megjelenését a bomlás jelenségének (a hit válságának) lehet tekinteni... “ (228. old.) Valóban az Írószövetség politikai működése destruálta, bomlasztotta a szocialista államot. Az Írószövetség ilyen bomlasztó politikai tevékenységet fejtett ki, nemcsak a legutóbbi hónapokban, hanem már az egész 1956-os esztendőben. Így tehát nem kell azt hinni, hogy a kormány valami különleges, újszerű tevékenységéért függesztette fel a Magyar Írók Szövetségének műkö-dését. Ez a szervezet az októberinovemberi ellenforradalmi események után megkísérelte tovább folytatni korábbi bomlasztó politikai működését és szembeszállni a kormánnyal és a párttal, s ez szükségessé tette — ha a kormány elejét akarja venni az esetleges újabb zavargásoknak — a felfüggesztés adminisztratív rendszabályának alkalmazását. Eltérnénk a történelmi hűségtől, ha azt állítanánk, hogy az írószövetség politikai tevékenységének káros volta ugyanolyan világosan látható és bizonyítható volt az októberi események előtt, mint után. Természetesen akkor is akadtak kommunisták, akik megmondták, hogy az ellenzéki,, kommunista“ írók tevékenysége pártellenes és az ellenforradalmat szolgálja. De a többség nem vette észre az írói ellenzék tevékenységének bomlasztó jellegét, főképpen azért, mert az ellenzéki íróknak sok kérdésben igazuk volt: harcoltak a törvényesség megsértése és az adminisztratív-bürokratikus vezetési módszerek ellen, bírálták a Rákosi—Gerő csoport hibás gazdasági politikáját, küzdöttek a XX. kongresszus szellemének, a pártélet lenini normáinak magyarországi megvalósításáért. Ugyanakkor azonban támadták a párt lenini alapelveit, nem akarták elismerni a párthatározatok kötelező voltát (Déry Tibor felszólalása a Petőfi Körben). A „teljes írói szabadság“ nevében követelték az antiszocialista nézetek hirdetésének szabadságát (Háy Gyula cikke az Irodalmi Újság 1956. szeptember 8-i számában). A pártfegyelmet, amely a párt akcióképességének és erejének az alapja, a „mundér becsületének“ gúnyolták, és rendszeresen megsértették. A kommunista funkcionáriusokról azt híresztelték, hogy valamennyien a nép nyakán élősködő, hozzá nem értő emberek (Háy Gyula, Irodalmi Újság, okt. 6.), akikkifosztották és tönkretették az országot“ (Pálóczi Horváth György az Irodalmi Újság november 2-i számában). Az írók tavalyi harcában a jó öszszevegyült a rosszal. A kommunizmus tudatos ellenségei közül többen párttagok voltak, felvették a szocializmus érdekében bírálók álarcát, s így támadták a népi rendszert, s a pártot. Ennek következtében sok jószándékú ember is támogatta őket, vagy rokonszenvezett velük. Az októberi események után a helyzet gyökeresen megváltozott megtörtént a nagy próbatétel és sok álkommunistáról, áldemokratáról lehullott az álarc. Aczél Tamás, a „kommunista“ bírói ellenzék egyik vezére külföldre szökött és ott nyíltan kijelentette, hogy sohasem volt kommunista, sőt már évek óta a kommunizmus ellensége. Pálóczi Horváth György az Irodalmi Újság egyik munkatársa, aki 1956 szeptemberében újra felvételét kérte a pártba, ugyancsak Nyugatra távozott. Háy Gyula november 4-én reggel, amikor a szovjet csapatok felvették a harcot a fegyveres ellenforradalom ellen, odaállt a budapesti rádió mikrofonja elé és az írók nevében felhívta az amerikaiakat, küldjenek „segítséget“ (értsd katonaságot) a szovjet csapatok ellen. Mit szólnak ezeknek az „íróknak“ a lelepleződéséhez magyar írótársaik? Vannak, akik elítélik és vannak, akik „megértik“ őket. Ha az írónak az az álláspontja, hogy „mindig igazat írjon“ — ezt hangoztatták sokan az Írószövetség 1956 szeptemberi közgyűlésén — akkor érthetetlen, hogy egy író, aki antikommunista, szónoklataiban kommunistának vallja magát; érthetetlen, hogy aki a kapitalista Nyugat híve, az a szocialista rendszer barátjának szerepét játssza; érthetetlen, hogy az prédikáljon erkölcsösségről és puritánságról, aki több feleséget és több lakást tart; érthetetlen, hogy a marxi-leniai tanok ellensége a mellét döngetve harsogja: „én négy évtizede marxista vagyok“. Az írói erkölcsnek két felfogása ismeretes: az egyik szerint a toll a nép szolgálatának eszköze; a másik szerint a toll az író mindenkit kiszolgáló kenyérkereső szerszáma. Az első híve azt mondja: „a tollal a népemet szolgálom“, a második azt vallja, hogy „a tollal a népet kihasználom“. Az utóbbi nézet az írói mesterség elismert és törvényes burzsoá felfogása, amely szerint az író mindig azt hirdeti, aminek a politikai konjunktúra kedvez és amit az írói áru piacán magasabbra taksálnak. Az ilyen író természetesen a „teljes írói szabadság“ híve. Ennek szemszögéből nézve érthető, hogy egyes magyar írók időnkint állítólagos meggyőződésükkel ellentétes nézeteket hirdettek és hol a személyi kultusz buzgó terjesztőiként, hol pedig a „sztálinizmus“ elleni harc Szentgyörgy-lovagjainak jelmezében léptek a porondra. Szerencsére, nem sok az ilyen magyar író, de ebből a fajtából a kevés is sok. Az 1956-os esztendő vitáiban sokan megmondták az írói ellenzéknek, hogy pártszerűtlenkritikájukkal aláássák a párt tekintélyét, hogy a szocializmus eddigi vívmányainak teljes tagadásával az ellenforradalmárok szekerét tolják. Az ellenzék jóhiszemű tagjai sem hitték ezt el, vitatkoztak, szektás felfogásnak vagy rágalomnak minősítették az ilyen véleményt. Az októberi események azután véres utcai harcokkal döntötték el a korábbi elméleti vitát: az írók egy részének bomlasztó ideológiai munkája a fegyveres ellenforradalom szerves előkészítő részének bizonyult, akár képmutató, tudatos antikommunisták, akár jóhiszemű becsületes emberek vettek részt benne. Ezt Magyarországon ma már sok öntudatos munkás, paraszt és katona tudja, s emiatt haragszik is az egykor kedvelt írókra. A vitát már eldöntötték a történelmi tények, s a pártszerűtlen, bomlasztó politikai tevékenység természetesen egészen, más elbírálásban részesült, mint az októberi események előtt, amikor megítélése körül még homály volt. Aki decemberben ugyanott folytatta, ahol októberben abbahagyta, arról már senki sem tételezhette fel, hogy „jóhiszeműen“ téved, s nem tudja, hogy agitációja ellenforradalmi agitáció. Az októberi események után kiélezett helyzetben a régi nyílt „ellenzékieskedés“ már leplezetlen ellenforradalmi tevékenység volt. Az írószövetség december 28-án tartott közgyűlésének vitája és az őrizetbe vett írók tevékenysége (sztrájkra buzdító felhívások, uszító röplapok készítése, személyes sztrájk-agitáció a gyárakban stb.) kétségtelenül igazolja az ellenzék ellen alkalmazott rendszabályok szükségességét. A közgyűlés lényegében egyetlen politikai kérdéssel foglalkozott: forradalom vagy ellenforradalom volt-e az, ami Magyarországon 1956. október 23-a és november 4-e között lezajlott? Ebben a kérdésben az MSZMP ideiglenes intézőbizottsága már december 5-én az eseményeket mélyen elemző határozatot hozott, amely megállapította, hogy Magyarországon erepforradalom volt. Az összegyűlt írók többsége ezzel szemben egy kézfelemeléssel elfogadott patetikus nyilatkozatban kimondta, hogy szerintük Magyarországon 1956 október-novemberében igenis „forradalom“ volt... „Mindenkit óvunk attól a téves ítélettől, hogy a szocializmus vívmányait kiirtotta volna a forradalom“ — mondja a nyilatkozat. Déry Tibor, az ellenzéki írók egyik vezetője mint az igazságot osztó Zeus az Olympuson, egy kijelentéssel és egy hasonlattal „eltörölte“ az ellenforradalmat, mondván: „...nem volt ellenforradalom ... az árnak irányát vajon a szenny szabja-e meg, amelyet magával sodor?“ Az író úgy látszik maga is érezte, hogy egy költői hasonlat talán még nem elegendő olyan tények megcáfolásához, hogy az országban több mint száz rendőrt, államvédelmi katonát és kommunistát kivégeztek, s több ezret őrizetbe vettek (hogy a szovjet csapatok távozása után végezzenek velük); a pártbizottságok épületeit országszerte megtámadták, majd megszállták és a tűzszünet kihirdetése ellenére folytatták a harcot a kormány és a párt ellen; gombamódra alakultak meg a félfasiszta és fasiszta pártok, melyek sok helyen — a budapesti tanácsban is — átvették a hatalmat; a nyílt tőkés restaurációt hirdető Mindszenty bíborost követelték a kormányba; és az amerikai zsoldban álló „Szabad Európa“ irányította a horthysta tisztek vezetése alatt működő fiatalkorúakból és fegyencekből álló felkelő csapatokat. Déry valóban eredeti módon, azzal akarta az ellenforradalom nem létezését bizonyítani, hogy saját és írótársai e napokban kelt írásait sorolta fel, amelyekben például imigyen kérték az ellenforradalmárokat a terror és a harc megszüntetésére: „A nép ne az utcán ítélkezzék ... “ „ ... a vétkeseket bántatlanul adják át a nemzetőrségnek...“ „Ne folyjon több vér“ stb. Ezek pusztába kiáltott szavak voltak, amelyekre az ellenforradalmárok rá se hederítettek. Ennél a gyermekes naivitásnál, amellyel a meglettkorú író a tényeket próbálta tagadni, csak az csodálatosabb, hogy a közgyűlésen jelenlévők többsége tetszéssel fogadta ezt az irodalmi zsonglőrködést, amely hivatva volt a marxista elemzést helyettesíteni. De ennek a nagy egyetértésnek az az oka hogy sok író maga is ludas az októberi eseményekben és Déry szavai igazolták őket. Az írók közgyűlésének ártalmasságát világosan mutatja az Újságíró Szövetség ott megjelent küldöttének, Horváth Zoltánnak a felszólalása, aki azt igyekezett bizonygatni, hogy a Köztársaság téri pártház támadása indokolt volt, mert „provokáció“ idézte elő. Szerinte a támadás előtt a rádió bemondta, hogy a kommunisták jelentkezzenek a nemzetőrségbe, „fegyvert kaphatnak a Köztársaság téren“. Nevezzük nevén a dolgokat: Horváth Zoltánnak ez a közgyűlés jegyzőkönyvében is szereplő állítása a hazugság, mert a Köztársaság téri pártházat a rádiófelhívás előtt támadták meg. A rádió pedig nem azt mondta, hogy a kommunisták „fegyvert kaphatnak a Köztársaság téren“. Ugyancsak Horváth Zoltán mondotta ki azt a rágalmat, hogy az ÁVH-s „nem becsületes ember“ (tehát legyilkolható). Ezeket a nyílt ellenforradalmi rágalmakat egyetlen író sem utasította vissza. Az Írószövetség működésének megítéléséhez figyelembe kell még venni, hogy ezekben a hetekben a forradalmi munkás- és parasztkormány mindent megtett, hogy helyreállítsa a nyugalmat és a rendet, s megindítsa a termelést. Ezt követelte minden magyar ember életérdeke. Ugyanakkor az Írószövetség egyes vezetői kísérletet tettek, hogy szervezzék a párt és a kormány intézkedéseivel szemben az ellenállást. Kapcsolatot létesítettek bizonyos egyetemi ifjúsági szervezetekkel, az Újságíró Szövetséggel és a hírhedt budapesti munkástanáccsal, amely november-decemberben nap mint nap sztrájkra uszította a főváros munkásságát — mint később kiderült, nyugati újságírók inspirálására. * A forradalmi munkás-paraszt kormány nagy erőfeszítéseket tesz a normális gazdasági és kulturális élet helyreállítása végett. Ezeket az erőfeszítéseket, hála a dolgozók támogatásának, szemmellátható siker koronázza. A színházak és a mozik már néhány hete rendszeresen tartanak előadásokat. A rádióadások zavartalanok. A nyomdák és a kiadóvállalatok már januárban dolgozni kezdtek. Budapesten három napilap és több folyóirat jelenik meg. A Táncsics Kör irodalmi szakosztályában több mint hetven párthű kommunista író tömörül, köztük Illés Béla, Bölöni György, Rideg Sándor és mások. Nem kétséges hogy ma már megvalósultak az írói alkotó munka feltételei, amelyeket az írószövetség korábbi politikai tevékenysége, sajnos, egyáltalán nem segített elő. Lovas Márton