Magyarország és a Nagyvilág, 1865 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1865-11-19 / 8. szám
114 és Nagy-Kunságba szintén e járvány ellen küldetett ki. E helyeken kifejtett tevékenysége által az illető hatóságok és a közönség legnagyobb elismerését nyeré ki, s e fáradtságteljes kiküldetésből visszatérvén, a pesti közös kórházban állandó rendes másodorvossá lön a III. orvosi osztályon, melyen 1855 — 1856-ig buzogva működött. A következő évet Bécsben és Párisban tölte, hol a jeles orvostanárok előadásait hallgatta, és útközben is számos külföldi korodát és kórházat látogatott meg. Szép tapasztalatokkal és jóval szélesb ismeretkörrel hazatérve az egyetem orvostanári kara tanársegédnek választotta meg a gyakorlati orvostan jeles tanárának. Sauer tanár mellé, mely orvostudományi hivatásában nem csak a kórodai betegeket ápolta, hanem évenkint előadásokat is tartott a belgyógyászat különféle szakmáiból. Ez állásban négy évig, 1861-ig működött. Még assistens korában 1858-ban a pestvárosi tanács a közös kórházban egy ujonan alakított bőrbeteg- osztályt tiszt, főorvosi ranggal engedélyezett neki, és ugyanez évben magántanárrá (docens) választatott meg az egyetemen a bőrbetegségek és bujakór előadására; 1860-ban Gebhardt Ferencz F. cs. tanácsos nyugalmaztatása alkalmával az akkori dékán K. Sauer tanár a sebészek számára rendelt orvoskórodai tanszékre helyettes tanárul Poor Imrét nevezte ki; 1861 —63-ig az irgalmas szerzet meghívására a budai császárfürdőnek épen a tudományos gyógyjavallatok foganatosítása idején rendelő fürdőorvosa volt; az 1861-diki pestvárosi tisztújítás alkalmával a városi képviselő testület a közös kórház osztályos r. főorvosává választotta meg, mely idő óta folyvást 80 — 100 legragályosabb és legidültebb kórokban szenvedő beteget magában foglaló osztályt vezet lankadatlan buzgalommal mai napig. Ezen idő alatt Poor Imre neve mint gyakorló orvosé mindinkább ismeretesebbé lévén, a fővárosban és a vidékről számos beteg folyamodik hozzá bajainak gyógyítása végett. De Poor Imre mint a milyen buzgó tanár és tevékeny gyakorlati orvos, ép oly munkás az irodalom terén is. Itt csak főmunkáinak említésére szorítkozunk. Már mint orvostanuló saját és több jeles tantársainak iratai nyomán szerkesztette és hat kötetben kőnyomatban közzétette bold. Sauer jeles előadásait ily czim alatt: Ignatii Sauer Praelectiones ex „Pathologia et Therapia speciali medica“, in alma et celeberrima R. Scientiarum Universitate Hungarica habitae. 1854. E nagybecsű mű két év múlva második kiadást ért. — „A keletindiai hrányszékelés.“ Sauer tanár előadásai nyomán közlé 1855-ben. Kiadták a gyógyászat hallgatói. — Agörvegek (scrofulides),“ vagyis a görvély okozta bőrbántalmak megalapítása és beigtatása a bőrbetegségek természeti rendszerébe. E jeles műnek legszebb méltatása az, hogy négy év alatt két kiadást ért, mi ugyan minálunk tudományos munkáknál vajmi nagy ritkaság. „A szükséges orvosi műszavak deák- német -magyar és magyar- deáknémet zsebszótára.“ Nékám tanár Hackelt Jr. és Szirtey Gy. gyak. orvosok hozzájárulásával szerkeszté és 2 kötetben kiadá 1861 — 1863-ban. — Sajtó alatt van: A lázvegy (pyrokrasis) mint alkati betegség, és ennek köre az orvosi különös kórtanban. Ezen nagyobb önálló munkákon kivül számos becses értekezést irt előbb az „Orvosi Hetilapéban, melynek egy ideig társszerkesztője is volt, később a „Gyógyászat“ czimű orvostudományi szaklapban, melynek 1861 óta tulajdonos szerkesztője ; másokat meg nagyobb politikai lapjainkban, mint például „a magyar tudományos egyetem tannyelvi joga érdekében“ a Pesti Naplóban 1860-ban, sőt több jeles német orvostud. folyóirat is közlött tőle értekezéseket. Poor Imre irodalmi munkássága terén több ízben hevesen támadtatott meg; nem tartozik mi reánk utólagosan eldönteni joggal vagy méltatlanul; de annyit állíthatunk róla minden részrehajlás nélkül, hogy tollát mindig a hazai vagy magyar tudományosság iránt lángoló szeretet vezette, és ez állításunkhoz eszme lánczolatnál fogva bátorkodunk néhány sort fűzni. Nálunk valamint egyéb szaktudományok, úgy az orvostan is csak alanyilag , de nem tárgyilag áll a tudomány színvonalán. Vannak jeles orvosaink, kik önszorgalmuk által küzdöttük föl magukat a gyakorlati orvostan magaslat terére, és kik a külföld jeleseinek e téren mit sem engednek. Azon orvos, ki mint ilyen teljesíti tisztjét, megfelel világpolgári hivatásának — de a hon iránti kötelességnek a mi viszonyaink közt nem. Csak az a magyar orvos fogta fel teljesen hazafiai hivatását, ki nemcsak a jelennek — hanem a jövőnek, nemcsak betegeinek (kik benne bíznak) — hanem tudományának nem csupán saját érdekében, hanem a közjó és a magyar haza érdekében él, szóval aki az orvostant nem csupán azért tanulta, hogy éljen belőle, hanem hogy éltesse a szenvedő emberiséget és gyarapítsa a hazai szaktudományosságot. Ily orvosokra van szüksége a magyar nemzetnek. A természeti és orvosi tudományokat nemcsak átmagyarítás által irodalmunk sajátjává tenni, hanem valamint van önálló szépirodalmunk, politikánk, történelmünk stb., úgy önálló orvosirodalmat is teremteni: ez a hazai orvosaink kötelessége, oly orvosi irodalmat, amely saját magunk tapasztalatából merítse a tudományos alapot, szintúgy mint ezt a francziák, angolok, németek stb. teszik. Ezt annál szükséges tenni, mert hazánk égalja, földünk minősége, keleti szokásaink és betegségeink igen elütnek a nyugati népekétől. A tudományos alap és önállóság bölcsője az egyetem, melynek magyarnak és szabadelvűnek kell lennie — ösztöne és istápja a magyar Akadémia. Poor Imre — meg lehet hogy nézetei nem mindig megczáfolhatlanok — de szóval és példával küzdött és küzd máig is az iménti eltérésünkben foglalt eszmékért, mint például 1859-ben tanársegéd állásának veszélyeztetésével a bécsi „Med. Zeitung“ ellen az egyetemi magyar tannyelv és a boncztanári szék érdekében. Tudományos érdemeinek elismeréséül a magyar Akadémia, a budapesti kir. orvosegylet és más társulatok választották részint levelező — részint rendes tagjokká. A szegény és ügyefogyott betegek pedig Poor Imrében mint gyakorló orvosban mindig szolgálatkész gyámolítót találnak. Aki negyven éves koráig csupán önszorgalma által ily tisztességes állásra küzdötte föl magát, arra bizonyára még szép jövő vár, melynek elérését szívből kívánjuk neki. Db. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. ________________ _______________ Politikai heti szemle. (Fk.) Midőn ingadozó sarkán tajtékzó hullámok közt törekszünk magunknak utat törni, nem tudva, váljon a biztos part vagy pedig veszélyes szirt felé viszi-e az ár törékeny hajónkat: alig van érkezésünk szemünket hátrafelé irányozni oly pont felé, mely csak kétes körvonalakban dereng már a láthatár távol szélén, így olvasóink közül is alkalmasint csak kevesen lesznek, kik e perezben megemlékeznek arról, mily fontos évnap az, melynek előestéjén állunk. November 20-án épen félszázada lesz, hogy a második párisi béke megköttetett, és a két hóval előbb létrejött szent szövetség hatályba lépett. Ezen 1815-ki nov. 20-án Ciró becsapta, mint teleirottat, legérdekesb könyveinek egyikét és újat vett elő, hogy a forradalom története után a reactióét írja bele, mely tulajdonképen a népek szenvedéseinek csak más neme volt és az idegenek általi zsaroltatás helyébe a saját kormányaik általi elnyomatást léptette. E reactiói korszakról, mely Ausztriát oly szomorú hírnévre segíté, az ujabbkori történetirás lekarczolta a fénymázt és ma egész meztelenségükben látjuk a Metternich-féle épületnek falait vagy — hál’ Istennek — már csak romjait. Hazugság, merő hazugság volt, hogy e korszakot a vallásosság szelleme lengé át. Igaz ugyan, hogy a szent szövetségi szerződés élén e szavak diszlenek: „au nom de la très sainte et indivisible Trinité,“ és hogy a szerződő felek kijelentik, miszerint ezentúl magaviseletök, kormányzási módjuk, kölcsönös politikai viszonyaikban semmi mást nem fognak zsinórmértékül venni „que les préceptes de cette réligion sainte, préceptes de justice, de charité et de paix“; igaz, hogy e szövetség eszméje a vallási rajongásra hajló Sándor czár által pendittetett meg először, és hogy a czárt Krüdenernő és Bader József , a müncheni philosophus vagy helyesebben mystagogus, Kantnak souverau megvetője terelte ezen útra, — hanem ma a gyermek is tudja már, hogy Metternich a maga czéljai érdekében használta fel a czár rajongását és hogy ő herczegsége bizony nem volt vallásos ember, sőt neveltetésénél fogva nem is lehetett az. Koblenzben nevelkedett fel azon félig papi, félig világi udvarok egyikén, melyek telided telvek voltak felvilágosodással, de minden külső viszonyt a hagyományos egyházi mázzal borítottak, melyek a hitet világi körökben terjesztették, de magok csupa kétely és hitetlenség voltak, és ha igaz, amit a rajnai antiquarius állít, hogy Metternich egyik nevelője Simon nevű elsassi jakobinus volt, kiki természetesnek fogja találni, hogy ily férfi szivében nem volt vallásos, hanem igenis felhasználta a vallást világi czéljai érdekében. Maga de Maistre József — midőn Sándor czár megbotránkozott azon, amit Bécsben látott vala — ezt írja: „Vous croyez voir ici (à Vienne) le catholicisme; vous n’en voyez que l’absence__il n’y a guère plus de religion á Vienne, qu’il n’y en a ágénévé.“ Metternich a kor szellemétől félt, melynek a vallás által gátat vethetni remélt; ezt ő már Sleidelbergben is kimondta volt a németalföldi követ irányában, és Ferencz császár ugyanezen diplomatának szeme közé mondta, hogy a francziaországi restauratio még nem elegendő biztosíték ama veszélyes szellem előnyomulása ellen. „Nekünk több biztosságra van szükségünk, önöknek még egy csoport erősséget kell építeniök“__ Ő felsége azt hitte, hogy az erősségek feltartóztatják a korszellemnek haladását! Metternich azonban még más védsánczokról is gondoskodott és ezeket meg is alkotta a híres karlsbadi határozatok alakjában, melyek e pillanatban — tüstént megmondjuk, hogy miért? — különös érdekkel bírnak. A karlsbadi congressus alkalmával Metternich volt az elnök és Gentz a tollvivő, azon genialis, de könnyelmű Gentz, aki 1832-ben kevéssel kimúlása előtt — midőn arra figyelmeztették, hogy a Metternich-féle rendszer roskadófélben van — mosolygva válaszolt: „Kettecskénket, Metternichet és engem, valahogyan majdcsak elbírja még.“ Az osztrák miniszter két részre osztá előterjesztvényeit; az egyik rész, mondá, később is elintézhető, de a másik halasztást nem szenved és e halasztást nem szenvedő rendszabályok élén a sajtó fékezése állott. A szövetségi adtó 18. czikke így szólott: „a szövetségi gyűlés mindjárt első összejövetele alkalmával a sajtószabadság tárgyábani egyforma intézkedések felállításával fog foglalkozni.“ Metternich már most a karlsbadi ülések elsején azt a furcsa elméletet állítá fel, miszerint ezen a sajtószabadságról szóló czikk nem jelenthet egyebet, mint hogy mindenütt be kell hozni a cenzurát. Hanem, téve hozzá, ez egymaga nem elégséges; a kormányok nem érhetik be azzal, hogy mindegyik a maga területén gátolja a sajtó kihágásait, hanem tekintettel kell lenni más országokra is; „egyetlen állam — mondá — bármily parányi is, a sajtószabadság mérge által egész Németországot megrontani képes__ha tehát egyik szövetségi államnak oka van neheztelésre oly nyomtatványok ellen, melyek a másikban habár censura mellett megjelentek, ez utóbbi kormány a neheztelő irányában közvetlenül felelős.“ Mily határozatok hozattak az osztrák miniszter ezen előterjesztése folytán, mily benyomást tettek azok Németországon, mily értelemben nyilatkozott akkor a közvélemény Ausztriáról, mindezek köztudomású dolgok, miket ismételni fölösleges volna. De nem fölösleges ám e dolgokra emlékeztetni a jelen perezben, midőn Ausztria Poroszországgal együtt Frankfurtban és még néhány kisebb németországi kormánynál lépéseket tett, melyek — szeretjük hinni csak külsőleg — némi hasonlatossággal bírnak azokkal, mik a félszázad előtt diadalmaskodott reactió természetes folyadékai voltak. Most is azt kívánják a kisebb államoktól, ne érjék be azzal, ha saját területökön az ott érvényes sajtó- és egyesületi törvények meg nem sértetnek, hanem legyenek tekintettel más államokra is, nevezetesen a németországi nagyhatalmakra és ne tűrjenek olyasmit, ami — habár forma szerint nem törvénytelen — de ez utóbbiak előtt kellemetlen. Olvasóink ismerik a frankfurti senatus erélyes válaszát, mely a legelőzékenyebb modorban ugyan, de határozottan utasítja vissza a hozzá intézett követelést és Szászország nevében Beuster szintén kitérőleg válaszolt. Az ember azt hinné, hogy ezzel a dolog be lesz fejezve és így valóban nemigen örülnénk annak hallásán, hogy Berlin és Bécs közt értekezések folynak a „további lépések“ iránt. Igénytelen nézetünk szerint e héten a legokosabb további lépés az, ha semmi lépést nem tesznek, mert amint a dolog most áll, azt lehet mondani, hogy Ausztria nem szándékolt egyebet, mint egyszerű figyelmeztetést intézni a kisebb kormányokhoz, hogy a sajtó és az egyesületek fölött őrködjenek, akarnak-e ezen intéssel élni és miképen akarnak vele élni, ez az ő dolguk és a bécsi kabinet többé nem avatkozik ez ügybe. De minden további lépéssel komolyabb szint öltene a dolog és végre — miután nem hihető, hogy a kisebbek egyszerűen engednének — oda juthatnánk, hogy I. Évfolyam.