Magyarország és a Nagyvilág, 1865 (1. évfolyam, 1-14. szám)

1865-11-19 / 8. szám

114 és Nagy-Kunságba szintén e járvány ellen küldetett ki. E helyeken kifejtett tevékenysége által az illető hatóságok és a közönség legnagyobb elismerését nyeré ki, s e fáradtságteljes kiküldetésből visszatér­vén, a pesti közös kórházban állandó rendes másod­­orvossá lön a III. orvosi osztályon, melyen 1855 — 1856-ig buzogva működött. A következő évet Bécs­­ben és Párisban tölte, hol a jeles­ orvostanárok elő­adásait hallgatta, és útközben is számos külföldi ko­rodát és kórházat látogatott meg. Szép tapasztalatokkal és jóval szélesb ismeret­körrel hazatérve az egyetem orvostanári kara tanár­segédnek választotta meg a gyakorlati orvostan je­les tanárá­n­ak. Sauer tanár mellé, mely orvos­­tudományi hivatásában nem csak a kórodai betege­ket ápolta, hanem évenkint előadásokat is tartott a belgyógyászat különféle szakmáiból. Ez állásban négy évig, 1861-ig működött. Még assistens korában 1858-ban a pestvárosi tanács a közös kórházban egy ujonan alakított bőr­­beteg- osztályt tiszt, főorvosi ranggal engedélyezett neki, és ugyanez évben magántanárrá (docens) vá­lasztatott meg az egyetemen a bőrbetegségek és bu­jakór előadására; 1860-ban Gebhardt Ferencz F. cs. tanácsos nyugalmaztatása alkalmával az ak­kori dékán K. Sauer tanár a sebészek számára rendelt orvoskórodai tanszékre helyettes tanárul Poor Imrét nevezte ki; 1861 —63-ig az irgalmas szerzet meghívására a budai császárfürdőnek épen a tudományos gyógyjavallatok foganatosítása idején rendelő fürdőorvosa volt; az 1861-diki pestvárosi tisztújítás alkalmával a városi képviselő testület a közös kórház osztályos r. főorvosává vá­lasztotta meg, mely idő óta folyvást 80 — 100 legra­gályosabb és legidültebb kórokban szenvedő bete­get magában foglaló osztályt vezet lankadatlan buzgalommal mai napig. Ezen idő alatt Poor Imre neve mint gyakorló orvosé mindinkább ismeretesebbé lévén, a főváros­ban és a vidékről számos beteg folyamodik hozzá bajainak gyógyítása végett. De Poor Imre mint a milyen buzgó tanár és tevékeny gyakorlati orvos, ép oly munkás az iroda­lom terén is. Itt csak főmunkáinak említésére szo­rítkozunk. Már mint orvostanuló saját­ és több jeles tantársainak iratai nyomán szerkesztette és hat kö­tetben kőnyomatban közzétette bold. Sauer jeles előadásait ily czim alatt: Ignatii Sauer Prae­lectiones ex „Pathologia et Therapia speciali medica“, in alma et celeberrima R. Scien­tiarum Universitate Hungarica habitae. 1854. E nagybecsű mű két év múlva második kiadást ért. — „A keletindiai hrány­székelés.“ Sauer tanár előadásai nyomán közlé 1855-ben. Kiadták a gyógyászat hallgatói. — Agörvegek (scrofuli­­des),“ vagyis a görvély okozta bőrbántalmak meg­alapítása és beigtatása a bőrbetegségek természeti rendszerébe. E jeles műnek legszebb méltatása az, hogy négy év alatt két kiadást ért, mi ugyan m­iná­­lunk tudományos munkáknál vajmi nagy ritkaság. „A s­z­ü­k­s­é­g­e­s­­ orvosi műszavak deák- német -magyar és magyar- deák­­német z­s­e­b­s­z­ó­t­ár­a.“ Nékám tanár Hackelt Jr. és Szirtey Gy. gyak. orvosok hozzájárulásával szerkeszté és 2 kötetben kiadá 1861 — 1863-ban. — Sajtó alatt van: A lázvegy (pyrokrasis) mint alkati betegség, és ennek köre az orvosi különös kórtanban. Ezen nagyobb önálló munkákon kivül számos becses értekezést irt előbb az „Orvosi Hetilapéban, melynek egy ideig társszerkesztője is volt, később a „Gyógyászat“ czimű­ orvostudományi szaklapban, melynek 1861 óta tulajdonos szerkesztője ; másokat meg nagyobb politikai lapjainkban, mint például „a magyar tudományos egyetem tannyelvi joga érdeké­ben“ a Pesti Naplóban 1860-ban, sőt több jeles né­met orvostud. folyóirat is közlött tőle értekezéseket. Poor Imre irodalmi munkássága terén több íz­ben hevesen támadtatott meg; nem tartozik mi reánk utólagosan eldönteni joggal vagy méltatlanul; de annyit állíthatunk róla minden részrehajlás nél­kül, hogy tollát mindig a hazai vagy magyar tudományosság iránt lángoló szeretet vezette, és ez állításunkhoz eszme lánczolatnál fogva bátor­kodunk néhány sort fűzni. Nálunk valamint egyéb szaktudományok, úgy az orvostan is csak alanyilag , de nem tárgyilag áll a tudomány színvonalán. Vannak jeles orvosaink, kik önszorgalmuk által küzdöttük föl magukat a gyakorlati orvostan magaslat terér­e, és kik a kül­föld jeleseinek e téren mit sem engednek. Azon or­vos, ki mint ilyen teljesíti tisztjét, megfelel világ­polgári hivatásának — de a hon iránti kötelesség­nek a mi viszonyaink közt nem. Csak az a magyar orvos fogta fel teljesen hazafiai hivatását, ki nem­csak a jelennek — hanem a jövőnek, nemcsak be­tegeinek (kik benne bíznak) — hanem tudományá­nak nem csupán saját érdekében, hanem a közjó és a magyar haza érdekében él, szóval aki az orvostant nem csupán azért tanulta, hogy éljen belőle, hanem hogy éltesse a szenvedő emberiséget és gyarapítsa a hazai szaktudományosságot. Ily orvosokra van szüksége a magyar nemzet­nek. A természeti és orvosi tudományokat nemcsak átmagyarítás által irodalmunk sajátjává tenni, ha­nem valamint van önálló szépirodalmunk, politikánk, történelmünk stb., úgy önálló orvosirodal­mat is teremteni: ez a hazai orvosaink kö­telessége, oly orvosi irodalmat, a­mely saját magunk tapasztalatából merítse a tudományos alapot, szintúgy mint ezt a francziák, angolok, németek stb. teszik. Ezt annál szükséges­ tenni, mert hazánk égalja, földünk minősége, keleti szoká­saink és betegségeink igen elütnek a nyugati népe­kétől. A tudományos alap és önállóság bölcsője az egyetem, melynek magyarnak és szabadel­vűnek kell lennie — ösztöne és istápja a magyar Akadémia. Poor Imre — meg lehet hogy nézetei nem min­dig megczáfolhatlanok — de szóval és példával küz­dött és küzd máig is az iménti eltérésünkben foglalt eszmékért, mint például 1859-ben tanársegéd állá­sának veszélyeztetésével a bécsi „Med. Zeitung“ ellen az egyetemi magyar tannyelv és a boncztanári szék érdekében. Tudományos érdemeinek elismeréséül a magyar Akadémia, a budapesti kir. orvosegylet és más tár­sulatok választották részint levelező — részint ren­des tagjokká. A szegény és ügyefogyott betegek pedig Poor Imrében mint gyakorló orvosban mindig szolgálat­­kész gyámolítót találnak. Aki negyven éves koráig csupán önszorgalma által ily tisztességes állásra küzdötte föl magát, arra bizonyára még szép jövő vár, melynek elérését szívből kívánjuk neki. D­b. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. ________________ ________­­_______ Politikai heti szemle. (Fk.) Midőn ingadozó sarkán tajtékzó hullá­mok közt törekszünk magunknak utat törni, nem tudva, váljon a biztos part vagy pedig veszélyes szirt felé viszi-e az ár törékeny hajónkat: alig van érkezésünk szemünket hátrafelé irányozni oly pont felé, mely csak kétes körvonalakban dereng már a láthatár távol szélén, így olvasóink közül is alkal­masint csak kevesen lesznek, kik e perezben meg­emlékeznek arról, mily fontos évnap az, melynek előestéjén állunk. November 20-án épen fél­­százada lesz, hogy a második párisi béke megköttetett, és a két hóval előbb lét­rejött szent szövetség hatályba lépett. Ezen 1815-ki nov. 20-án Ciró becsapta, mint teleirottat, legérde­­kesb könyveinek egyikét és újat vett elő, hogy a forradalom története után a reactióét írja bele, mely tulajdonképen a népek szenvedéseinek csak más neme volt és az idegenek általi zsaroltatás helyé­be a saját kormányaik általi elnyomatást léptette. E reactiói korszakról, mely Ausztriát oly szomorú hír­névre segíté, az ujabbkori történetirás lekarczolta a fénymázt és ma egész meztelenségükben látjuk a Metternich-féle épületnek falait vagy — hál’ Isten­nek — már csak romjait. Hazugság, merő hazug­ság volt, hogy e korszakot a vallásosság szelleme lengé át. Igaz ugyan, hogy a szent szövetségi szer­ződés élén e szavak diszlenek: „au nom de la très sainte et indivisible Trinité,“ és hogy a szerződő fe­lek kijelentik, miszerint ezentúl magaviseletök, kor­mányzási módjuk, kölcsönös politikai viszonyaikban semmi mást nem fognak zsinórmértékül venni „que les pré­ceptes de cette réligion sainte, préceptes de justice, de charité et de paix“; igaz, hogy e szö­vetség eszméje a vallási rajongásra hajló Sándor czár által pendittetett meg először, és hogy a czárt Krüdenernő és Bader József , a müncheni philoso­phus vagy helyesebben mystagogus, Kantnak sou­­verau megvetője terelte ezen útra, — hanem ma a gyermek is tudja már, hogy Metternich a maga czél­­jai érdekében használta fel a czár rajongását és hogy ő herczegsége bizony nem volt vallásos­ ember, sőt neveltetésénél fogva nem is lehetett az.­­ Koblenz­­ben nevelkedett fel azon félig papi, félig világi udva­rok egyikén, melyek telided telvek voltak felvilágo­sodással, de minden külső viszonyt a hagyományos egyházi mázzal borítottak, melyek a hitet világi körökben terjesztették, de magok csupa kétely és hitetlenség voltak, és ha igaz, a­mit a rajnai anti­quarius állít, hogy Metternich egyik nevelője Simon nevű elsassi jakobinus volt, kiki természetesnek fogja találni, hogy ily férfi szivében nem volt vallásos, ha­nem igenis felhasználta a vallást világi czéljai érde­kében. Maga de Maistre József — midőn Sándor czár megbotránkozott azon, a­mit Bécsben látott vala — ezt írja: „Vous croyez voir ici (à Vienne) le catholi­cisme; vous n’en voyez que l’absence__il n’y a guère plus de religion á Vienne, qu’il n’y en a á­gé­névé.“ Metternich a kor szellemétől félt, melynek a vallás által gátat vethetni remélt; ezt ő már Slei­­delbergben is kimondta volt a németalföldi követ irányában, és Ferencz császár ugyanezen diploma­tának szeme közé mondta, hogy a francziaországi restauratio még nem elegendő biztosíték ama veszé­lyes szellem előnyomulása ellen. „Nekünk több biz­tosságra van­ szükségünk, önöknek még egy csoport erősséget kell építeniök“__ Ő felsége azt hitte, hogy az erősségek feltartóztatják a korszellemnek haladását! Metternich azonban még más védsán­­czokról is gondoskodott és ezeket meg is alkotta a híres karlsbadi határozatok alakjában, melyek e pillanatban — tüstént megmondjuk, hogy miért? — különös érdekkel b­írnak. A karlsbadi congressus alkalmával Metternich volt az elnök és Gentz a tollvivő, azon genialis, de könnyelmű Gentz, a­ki 1832-ben kevéssel kimúlása előtt — midőn arra figyelmeztették, hogy a Metter­­nich-féle rendszer roskadó­félben van — mosolygva válaszolt: „Kettecskénket, Metternichet és engem, valahogyan majdcsak elbírja még.“ Az osztrák mi­niszter két részre osztá előterjesztvényeit; az egyik rész, mondá, később is elintézhető, de a másik ha­lasztást nem szenved és e halasztást nem szenvedő rendszabályok élén a sajtó fékezése állott. A szövet­ségi adtó 18. czikke így szólott: „a szövetségi gyű­lés mindjárt első összejövetele alkalmával a sajtó­­szabadság tárgyábani egyforma intézkedések felállításával fog foglalkozni.“ Metternich már most a karlsbadi ülések elsején azt a fur­csa elméletet állítá fel, miszerint ezen­­ a sajtószabadságról szóló czikk nem jelenthet egyebet, mint­ hogy mindenütt be kell hozni a­­ cenzurát. Hanem, téve hozzá, ez egy­maga nem elégséges; a kormányok nem érhetik be azzal, hogy mindegyik a maga területén gátolja a sajtó kihágásait, hanem tekintettel kell lenni más orszá­gokra is; „egyetlen állam — mondá — bármily pa­rányi is, a sajtószabadság mérge által egész Német­országot megrontani képes__ha tehát egyik szö­vetségi államnak oka van neheztelésre oly nyomtat­ványok ellen, melyek a másikban habár censura mellett megjelentek, ez utóbbi kormány a neheztelő irányában közvetlenül felelős.“ Mily határozatok hozattak az osztrák miniszter ezen előterjesztése folytán, mily benyomást tettek azok Németországon, mily értelemben nyilatkozott akkor a közvélemény Ausztriáról, mindezek köztudomású dolgok, miket ismételni fölösleges volna. De nem fölösleges ám e dolgokra emlékeztetni a jelen perezben, midőn Ausztria Poroszországgal együtt Frankfurtban és még néhány kisebb német­­országi kormánynál lépéseket tett, melyek — szeret­jük hinni csak külsőleg — némi hasonlatossággal bírnak azokkal, mik a félszázad előtt diadalmasko­dott reactió természetes folyadékai voltak. Most is azt kívánják a kisebb államoktól, ne érjék be azzal, ha saját területökön az ott érvényes sajtó- és egye­sületi törvények meg nem sértetnek, hanem legye­nek tekintettel más államokra is, nevezetesen a né­metországi nagyhatalmakra és ne tűrjenek olyasmit, ami — habár forma szerint nem törvénytelen — de ez utóbbiak előtt kellemetlen. Olvasóink ismerik a frankfurti senatus erélyes válaszát, mely a legelő­­zékenyebb modorban ugyan, de határozottan uta­sítja vissza a hozzá intézett követelést és Szászor­szág nevében Beust­er szintén kitérőleg válaszolt. Az ember azt hinné, hogy ezzel a dolog be lesz fe­jezve és így valóban nemigen örülnénk annak hallá­sán, hogy Berlin és Bécs közt értekezések folynak a „további lépések“ iránt. Igénytelen nézetünk szerint e héten a legokosabb további lépés az, ha semmi lépést nem tesznek, mert a­mint a dolog most áll, azt lehet mondani, hogy Ausztria nem szándékolt egyebet, mint egyszerű figyelmeztetést intézni a ki­sebb kormányokhoz, hogy a sajtó és az egyesületek fölött őrködjenek, akarnak-e ezen intéssel élni és miképen akarnak vele élni, ez az ő dolguk és a bé­csi kabinet többé nem avatkozik ez ügybe. De min­den további lépéssel komolyabb szint öltene a dolog és végre — miután nem hihető, hogy a kisebbek egyszerűen engednének — oda juthatnánk, hogy I. Évfolyam.

Next