Magyarország és a Nagyvilág, 1866 (2. évfolyam, 27-52. szám)
1866-09-16 / 37. szám
37. sz. A templomba összegyűlt Karoks Rendekhez e kérdést intézni: „Vellent, juberentae praesentem Regni candidatum sacro diademate in Regem coronari“, — vagyis : „akarják, parancsolják-e, hogy a jelenvaló fejedelem a szent koronával magyar királyságra megkoronáztassék?“ A szent koronának a bal oldalon megfogása, és a fejedelem fejére tételei. Közbenjárás a király s a magyar nemzet között, s ha fontos közérdekek kivánják: a királyt emlékeztetni az ország sarkalatos törvényei és alkotmánya szentül tartására. Őrködnie a királyi pecsétes függő levelek s régiségek felett. Elősülés, vagyis elnöklet az országgyűlésen. (Folytatása következik.) Hege a kulcs tündéréről. Hollós Lászlótól. (Vége.) Lepkeszárny könytelt szemekkel tekintett a dalnokra, kinek arczáról nemes elhatározottság sugárzott vissza. — Jó. — folytatá Lepkeszárny kínos szünet múlva, — ha az életben nem lehettünk egymáséi, a halálban ne váljunk meg egymástól. A szerelmes dalnok az ablakvas rostélyai között még mindig hévvel átkarolva tartá a túl boldog Lepkeszárnyat, belenézett mélyen kényes szemeibe, és egy hosszú fájdalmas csókot nyomott halvány arczára. — Ah, ez az átkozott vas kiáltó gúny gyanánt fekszik sziveink között, úgy fáj nekem, hogy nem érezhetem keblemen szived dobbanásait — szólt a dalnok fájdalmasan sóhajtva. — Majd a másvilágon. — Ott, ott, a másvilágon, ahol nincs béke, mely a szerető szíveket elzárva tartja egymástól. * * * Hét év múlt el azóta, tele kínnal, tele gyötrelemmel. Vörösszakás nem jött el, kioltani azt a tüzet a szeretők kebléből, melyre folyton olajat öntött a remény és az elérhetetlen vágy, amely úgy égetett. Vörösszakáit bizonyosan fölfalták a vadállatok, vagy az ellenséges indiánok csináltak fejéből madárijesztőt rizsföldjeikre. Pedig bizony jót tett volna, ha fényes tőrét belemártja a két szerető szívébe. Lepkeszárny fájdalma most még iszonyatosabb volt, mint az előtt. Az ölelkező lombok, az egymással kaczérkodó napsugarak, a pajzán madárkák mind azt susogták fülébe, hogy a boldogságot nem a fény, a külpompa, hanem az képezi, mikor két szerető kebel szelíden egymásra hajol s elsusogja egymásnak kínjait, örömét, boldogságát. Oly közel látszott Lepkeszárnyhoz a menyország, csak ki kellett nyúlnia utána és elérhette, hanem mikor ízlelni akarta volna az óhajtott gyümölcsöt, akkor látta, hogy csak ködpára volt az egész. Vörösszakál iszonyuakban nem büntethette volna meg Lepkeszárny hűtlenségét! A dalnok, kinek arczába e hét év alatt mély barázdákat rótt a tengeree és a folytonos munka, naponkint eljött a rácshoz és édesbús vigasztaló szavak közt nyújtotta be Lepkeszárnynak a szükséges élelmiszereket, és jutalmul kapott édes köszönő szavakat és forró kézszorítást. A többi időt az ablaknál töltötte el, künn, a börtönpalota falain kívül most is csakúgy sötét lett minden, mint hét év előtt, hanem a tündérpalota kertje sok változáson ment keresztül ez idő alatt. A szépen kiegyengetett utakat felverte a fa, meg a buja paréj, s ahol hét év előtt gyönyörű virágok bólintgaták szebbnél szebb fejecskéiket, most aranyvetés hullámzott, a gyönyörködtetőt mindenütt a hasznos foglalta el, csupán Lepkeszárny ablakai alatt virult egy kis virágágy, megrakva Lepkeszárny kedvenczeivel. A gazdátlan telken egy hosszú szakállas szelid arczú férfiú járkált kapával kezében, ásóval vállán, ápolta a virágokat, néha leszakított egyet és fölvitte a kötélhágcsón Lepkeszárnynak, hogy gyönyörködjék benne. Mikor a kertben elvégezte dolgát, fölkúszott állványára és hozzáfogott a munkához, czélszerűtlen gyönge eszközeivel furva a vastag márványfalat, Lepkeszárny börtönét. Keze elfáradt a háladatlan munkában, homlokáról nehéz verejték cseppek gyöngyöztek alá és hét év alatt még sem tudott a kemény márványfalba mélyebb lyukat vájni, mint amilyenben egy sakál menedéket találna a zivatar elől. Sok volt még hátra, legalább is húsz év kellett hozzá, hogy Lepkeszárnyat kiszabadíthassa börtönéből. Szomorúan tekintett gyenge vésőjére, melyet aggasztólag emésztett a kemény kő és épen a hetedik év utolsó napján egy ütés alatt kétfelé tört az egyetlen mentő eszköz, a féltékenyen őrizett kincs, a véső. A kitartó erő elvesztette rugékonyságát, a remény, mely csábos színeivel tarkállott eddig szemei előtt, néma kétségbeeséssé változott át. — Nincs, nincs remény, hogy az enyém lehess az életben — szólt Lepkeszárnyhoz zokogva. Az pedig átkarolta és görcsösen szorította a vasrostélyhoz. Lepkeszárny fásult agyában őrült gondolatok száguldottak ez éjjel. Álmatlanul, gyászruhában felöltözve fetrengett párnáján, az ablak vastag aczél rostélyai között álmosan tekintgetett be hozzá a hold. — Ha teher az élet, minek viselni tovább. Őrült az, ki kígyót hord kebelében tudva, hogy az, ha felnő, szivébe mártja fullánkját. Minő boldogok a halottak, azok nem szenvednek többé — susogó őrülthez hasonló arczkifejezéssel. E pillanatban kémlő tekintete az ablak éles rostélyára esett. — Pedig minő gyarló ez az élet — gondolá — minő könnyen szét lehetne zúzni a főt azon a vasrostélyon. Gondolkozott, merengett, férje jutott eszébe, kit tán hasonló gondolatok gyötörnek földalatti gunyhójában. — Isten veled! — kiáltó egyszerre határozott, kétségbeejtő hangon és eszeveszetten futni készült a szoba egyik végéből az ablakrostély felé, hogy szétzúzza rajta homlokát. E pillanatban rózsás felhő takarta el szemei elől a gyilkoló fegyvert. Vakító fény ömöli a szoba dúsfaragványú bútorain szerteszét, halk suhogás érinté megdermedt érzékeit. — Vissza! — kiáltá egy szellemhang szelíden és Lepkeszárny elbűvölve rogyott térdre a szoba közepén. Édes illatú rózsás felhő közt egy szellem állott előtte. Égi jóságot lehelő arcza, kinyújtott fehér karja méltóságosan megállapodást parancsolt a megrémült Lepkeszárnynak. Fején drágakövekkel kirakott korona tündökölt, dús szőke fürtöi arany sugár koszorút képeztek bájos arcza körül, kezében varázsvesszőt tartott, mely rózsakoszorúval volt körülfonva, gyönyörű termetének bájait a testéről aláfolyó szellő könnyüségü égszínkék ruha bámulatos tökélylyel emelte ki; selyemlágy hajába egy óriási ezüst diszitmény volt lehelve, mely kebeléről ruhája aljáig alá futván egy nagy kulcsot képezett. A tündér ismétlé: — Vissza !.. Én a kulcs tündére vagyok, ki egyedül ismerem e fölnyithatlan zár titkát. Megkönyörültem kínjaidon, megelégeltem szenvedésedet, bűnhődésedet a hűtlenségért, melyet Vörösszakál ellen elkövetél, mert láttam, hogy szived jó volt, csakhogy könynyelmű valál. Lepkeszárny térdre omolva kiterjesztett karokkal bámult a kulcs tündérére , és úgy érezte, mintha szive meg akarna szakadni örömében. A szellem nyájasan tekintett rá és folytatá: — Vörösszakál meghalt, megölték a vadak, te özvegy vagy és szabadon rendelkezhetel sziveddel; s a hét gyászév letelvén annak adhatod kezedet, akinek akarod. Csak jól válassz, és tudd meg, hogy a szivet s a szerelmet nem pótolja semmi, az pedig mindent. — Happ! — kiáltott azután a tündér varázsveszszejével a nehéz tölgy ajtó felé suhintva, mely azon pillanatban nagy robajjal magától föltárult. Aztán folytatá: — Menj és szorítsd kebeledhez férjedet, ki alant várakozik rád, s pótoljátok ki boldogsággal a múlt szenvedéseit. E tündérpalota minden kincseivel a tied, te vagy a törvényes úrnő; ha akarjátok, maradjatok benn,ha nem, menjetek vissza szülőföldetekre és éljetek boldogul. A rózsafelhők oszlani kezdettek s a tündér egy pillanat alatt eltűnt, úgy tetszett, mintha a nap üldözte volna, mert utána nyomban megjelent a láthatáron aranyos sugarak alakjában. Lepkeszárny megsimította homlokát és körültekintett, mintha kémlelni akarná, ébren van-e, álmodott-e ? Aztán kiszaladt az ajtón, a termek ajtai, melyekben roppant kincs volt összehalmozva, mind föl voltak tárulva, hanem Lepkeszárnyat nem érdekelte úgy a magasra halmozott arany, mint a legnagyobb kincs, a hű férj, ki ott várakozott már rá dobogó kebellel. Lepkeszárny elsápadt, midőn karjába akart omolni. Annak az embernek, ki eléje szaladt, nem őszbe csavarodó hosszú szakála és nem redős homloka volt, hanem szép fekete bajusza, meg fiatal redőtlen homloka. A férj is nem kevésbé bámult, midőn látta, hogy Lepkeszárny tökéletesen úgy néz ki, mint akkor, midőn férjhez ment Vörösszakálhoz. Később hosszas találgatás után rájöttek, hogy a kulcs tündére tette velük e kis tréfát, és adta vissza ifjúságukat, amely mindenesetre elég szelid volt arra, hogy hálával emlékezzenek meg róla. Lepkeszárny sokáig boldog házasságban élt férjével, és most már egyátalán nem lehetett oka irigyelnie a kertésznő boldogságát. Apró, aranyhajú kedves gyermekek futkároztak körülte és csintalan lármájukkal betörték a tündérkastély udvarát. Lepkeszárny és férje, a kulcs tündére iránti tiszteletből mindvégig megmaradtak a tündérkastély falai közt, hanem gyermekeik már nem igen elégedtek meg egymással és elmentek a nagy világba, ki dicsőséget, ki szerelmet keresve. A tündérkastély pedig ott állott lakatlanul. Egy egy vakmerőbb indián gyakran órák hosszáig ólálkodott körülte, később akadtak társai, kik betörtek, kifosztogatták a gyönyörű termeket, leütötték a vízsugárt lehelő delphin fejét, végül aztán fölgyújtották hálából az egészet. Aztán így porladozott sokáig, mikor az utolsó szoba bedőlt, meghalt a kulcs tündére is, és igy, ha akarná, sem adhatná már több hölgynek vissza elpazarolt ifjú szépségét. Jámbor úr vasárnapja. (Egy valószínűtlen történet.) (Vége.) Az ám zöldbab ! kiáltá fel boldog elragadtatással Jámbor urunk s akkorát czuppantott a felesége njakára, hogy még a könye is kicsordult bele. Hogy ne ? Zöldbabot enni akkor, mikor még újság, s mikor hét hatosnál nem volt több a piaczra! Hát nem valóságos tündér-e ez a kis gazdasszony ? ! Semmiféle nyavalya nem ragadósabb azok közt, kik egymást szeretik, mint a sírás. Jámborné asszonyság alig hogy az első könycseppet megpillantotta férje macska szemének ritkás szempilláin, utczn! ő is megeresztette a maga zsilipjeit, s úgy meg sírtak mind a ketten, mintha nem zöld babról, jó, tejfeles, erdélyiesen, higlére készült zöld babról, hanem valami nagy veszedelemről, vagy épen prókátorról lenne szó! Ó ezek a könyek, ezek az igazi, tiszta szent könyek. Drágábbak vagytok ti minden gyémánt és drágakőnél a világon, s gazdagabbá teszitek a szivet, mint akármily nagy csomó igazi gyémánt tehetné ! És milyen beszédesek, meggyőzők és ékesenszólók vagytok! „Szegények vagyunk bár, de szeretlek és boldog vagyok! “ Mondák az asszony könyei. „ Köszönöm, édes egyedüli örömöm és vigasztalásom! felelék a Jámbor izmos csöppjei, — s azután egyszerre csak nevetésben törtek ki, felszántották könyeiket, s jóízűen megebédelték a zöldbabot, melynél izletesebb eledel — s erre Jámbor barátunk esküt is tenni kész — még emberi konyháról nem került ki soha ! Na de magában a zöldbab még nem volna egész csoda. A kofa szív sincs épen kőből, s e hallgatag és az illemre is oly sokat adó osztályban is találni olykor kitűnő keresztény szívekre, akik még az újság-zöldbabot sem sáfrányként mérik, — de az ezt nyomban és forrón követő palacsinta már nem csak Bandit ragadta önkívületi hálás kitörésekre, hanem magát Jámbort is valódi ámulatba ejtette. .. Nem szólt ugyan semmit, élőszóval nem adott hangot érzelmeinek, de az a kifejezés, mellyel palacsinta-gőzben megfürdött tekintetét felesége arczára emelte, s azon, a középkor hízott barátaira, s kolostori boldog óráira emlékeztető mosoly, mely az első villa palacsinta után barázdás arczának bérczeit és rónáit mint a valódi bérczeket és rónákat a fölkelő nap szokta, megaranyozta, egy egész kötetnél többet mondtak, s igazán mi csodálni való sincs rajta, hogy a máskülönben már természeténél fogva félénk és szerény Jámborné is annyira neki bátorodott e forró sugárok melegítői, hogy amit még eddig soha nem ten, egész katonás rövidséggel és határozottsággal így szólott férjéhez : — Jámbor, én főztem számodra meglepetést, most már rajtad a sor. Most már én kérlek valamire. Amit meg kell, hogy ígérj. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. 579