Magyarország és a Nagyvilág, 1866 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1866-09-16 / 37. szám

37. sz. A templomba összegyűlt Karok­s Rendekhez e kérdést intézni: „Vellent, juberentae praesentem Regni candidatum sacro diademate in Regem coronari“, — vagyis : „akarják, parancsolják-e, hogy a jelenvaló fe­jedelem a szent koronával magyar királyságra megko­­ronáztassék?“ A szent koronának a bal oldalon megfogása, és a fejedelem fejére tételei. Közbenjárás a király s a magyar nemzet között, s ha fontos­ közérdekek kivánják: a királyt emlékeztetni az ország sarkalatos törvényei és alkotmánya szentül tartására. Őrködnie a királyi pecsétes függő levelek s régi­ségek felett. Elősülés, vagyis elnöklet az országgyűlésen. (Folytatása következik.) Hege a kulcs tündéréről. Hollós Lászlótól. (Vége.) Lepkeszárny könytelt szemekkel tekintett a dal­nokra, kinek arczáról nemes elhatározottság sugárzott vissza. — Jó. — folytatá Lepkeszárny kínos szünet múlva, — ha az életben nem lehettünk egymáséi, a halálban ne váljunk meg egymástól. A szerelmes dalnok az ablakvas rostélyai között még mindig hévvel átkarolva tartá a túl boldog Lepke­szárnyat, belenézett mélyen kényes szemeibe, és egy hosszú fájdalmas csókot nyomott halvány arczára. — Ah, ez az átkozott vas kiáltó gúny gyanánt fekszik sziveink között, úgy fáj nekem, hogy nem érez­­hetem keblemen szived dobbanásait — szólt a dalnok fájdalmasan sóhajtva. — Majd a másvilágon. — Ott, ott, a másvilágon, ahol nincs béke, mely a szerető szíveket elzárva tartja egymástól. * * * Hét év múlt el azóta, tele kínnal, tele gyötre­lemmel. Vörösszakás nem jött el, kioltani azt a tüzet a szeretők kebléből, melyre folyton olajat öntött a remény és az elérhetetlen vágy, a­mely úgy égetett. Vörösszakáit bizonyosan fölfalták a vadállatok, vagy az ellenséges indiánok csináltak fejéből madár­ijesztőt rizsföldjeikre. Pedig bizony jót tett volna, ha fényes tőrét bele­mártja a két szerető szívébe. Lepkeszárny fájdalma most még iszonyatosabb volt, mint az előtt. Az ölelkező lombok, az egymással kaczérkodó nap­sugarak, a pajzán madárkák mind azt susogták fülébe, hogy a boldogságot nem a fény, a külpompa, hanem az képezi, mikor két szerető kebel szelíden egymásra hajol s elsusogja egymásnak kínjait, örömét, boldog­ságát. Oly közel látszott Lepkeszárnyhoz a menyország, csak ki kellett nyúlnia utána és elérhette, hanem mikor ízlelni akarta volna az óhajtott gyümölcsöt, akkor látta, hogy csak ködpára volt az egész. Vörösszakál iszonyuakban nem büntethette volna meg Lepkeszárny hűtlenségét! A dalnok, kinek arczába e hét év alatt mély ba­rázdákat rótt a tenger­ee és a folytonos munka, napon­kint eljött a rácshoz és édesbús vigasztaló szavak közt nyújtotta be Lepkeszárnynak a szükséges élelmi­szere­ket, és jutalmul kapott édes köszönő szavakat és forró kézszorítást. A többi időt az ablaknál töltötte el, künn, a bör­tön­palota falain kívül most is csakúgy sötét lett min­den, mint hét év előtt, hanem a tündérpalota kertje sok változáson ment keresztül ez idő alatt. A szépen kiegyengetett utakat felverte a fa, meg a buja paréj, s ahol hét év előtt gyönyörű virágok bó­­lintgaták szebbnél szebb fejecskéiket, most aranyvetés hullámzott, a gyönyörködtetőt mindenütt a hasznos foglalta el, csupán Lepkeszárny ablakai alatt virult egy kis virágágy, megrakva Lepkeszárny kedvenczeivel. A gazdátlan telken egy hosszú szakállas szelid arczú férfiú járkált kapával kezében, ásóval vállán, ápolta a virágokat, néha leszakított egyet és föl­vitte a kötélhágcsón Lepkeszárnynak, hogy gyönyörködjék benne. Mikor a kertben elvégezte dolgát, fölkúszott áll­ványára és hozzáfogott a munkához, czélszerűtlen gyönge eszközeivel furva a vastag márványfalat, Lepkeszárny börtönét. Keze elfáradt a háladatlan munkában, homlokáról nehéz verejték cseppek gyöngyöztek alá és hét év alatt még sem tudott a kemény márványfalba mélyebb lyu­kat vájni, mint a­milyenben egy sakál menedéket ta­lálna a zivatar elől. Sok volt még hátra, legalább is húsz év kellett hozzá, hogy Lepkeszárnyat kiszabadít­hassa börtönéből. Szomorúan tekintett gyenge vésőjére, melyet ag­­gasztólag emésztett a kemény kő és épen a hetedik év utolsó napján egy ütés alatt kétfelé tört az egyetlen mentő eszköz, a féltékenyen őrizett kincs, a véső. A kitartó erő elvesztette rugékonyságát, a remény, mely csábos színeivel tarkállott eddig szemei előtt, néma kétségbeeséssé változott át. — Nincs, nincs remény, hogy az enyém lehess az életben — szólt Lepkeszárnyhoz zokogva. Az pedig átkarolta és görcsösen szorította a vas­rostélyhoz. Lepkeszárny fásult agyában őrült gondolatok szá­guldottak ez éjjel. Álmatlanul, gyászruhában felöltözve fetrengett párnáján, az ablak vastag aczél rostélyai között álmosan tekintgetett be hozzá a hold. — Ha teher az élet, minek viselni tovább. Őrült az, ki kígyót hord kebelében tudva, hogy az, ha felnő, szivébe mártja fullánkját. Minő boldogok a halottak, azok nem szenvednek többé — susogó őrülthez hasonló arczkifejezéssel. E pillanatban kémlő tekintete az ablak éles rosté­lyára esett. — Pedig minő gyarló ez az élet — gondolá — minő könnyen szét lehetne zúzni a főt azon a vasros­télyon. Gondolkozott, merengett, férje jutott eszébe, kit tán hasonló gondolatok gyötörnek földalatti gunyhó­­jában. — Isten veled! — kiáltó egyszerre határozott, kétségbeejtő hangon és eszeveszetten futni készült a szoba egyik végéből az ablakrostély felé, hogy szétzúzza rajta homlokát. E pillanatban rózsás felhő takarta el szemei elől a gyilkoló fegyvert. Vakító fény ömöli a szoba dúsfarag­­ványú bútorain szerteszét, halk suhogás érinté megder­medt érzékeit. — Vissza! — kiáltá egy szellemhang szelíden és Lepkeszárny elbűvölve rogyott térdre a szoba közepén. Édes illatú rózsás felhő közt egy szellem állott előtte. Égi jóságot lehelő arcza, kinyújtott fehér karja méltóságosan megállapodást parancsolt a megrémült Lepkeszárnynak. Fején drágakövekkel kirakott korona tündökölt, dús szőke fürtöi arany sugár koszorút képez­tek bájos arcza körül, kezében varázsvesszőt tartott, mely rózsakoszorúval volt körülfonva, gyönyörű termeté­nek bájait a testéről aláfolyó szellő könnyüségü égszínkék ruha bámulatos tökélylyel emelte ki; selyemlágy ha­jába egy óriási ezüst diszitmény volt lehelve, mely ke­beléről ruhája aljáig alá futván egy nagy kulcsot ké­pezett. A tündér ismétlé: — Vissza !.. Én a kulcs tündére vagyok, ki egye­dül ismerem e fölnyithatlan zár titkát. Megkönyörül­tem kínjaidon, megelégeltem szenvedésedet, bűnhődé­­sedet a hűtlenségért, melyet Vörösszakál ellen elköve­tél, mert láttam, hogy szived jó volt, csakhogy köny­­nyelmű valál. Lepkeszárny térdre omolva kiterjesztett karokkal bámult a kulcs tündérére , és úgy érezte, mintha szive meg akarna szakadni örömében. A szellem nyájasan tekintett rá és folytatá: — Vörösszakál meghalt, megölték a vadak, te özvegy vagy és szabadon rendelkezhetel sziveddel; s a hét gyász­év letelvén annak adhatod kezedet, akinek akarod. Csak jól válassz, és tudd meg, hogy a szivet s a szerelmet nem pótolja semmi, az pedig mindent. — Happ! — kiáltott azután a tündér varázsvesz­­szejével a nehéz tölgy ajtó felé suhintva, mely azon pillanatban nagy robajjal magától föltárult. Aztán folytatá: — Menj és szorítsd kebeledhez férjedet, ki alant várakozik rád, s pótoljátok ki boldogsággal a múlt szenvedéseit. E tündérpalota minden kincseivel a tied, te vagy a törvényes úrnő; ha akarjátok, maradjatok benn,ha nem, menjetek vissza szülőföldetekre és éljetek boldogul. A rózsafelhők oszlani kezdettek s a tündér egy pillanat alatt eltűnt, úgy tetszett, mintha a nap üldözte volna, mert utána nyomban megjelent a láthatáron ara­nyos sugarak alakjában. Lepkeszárny megsimította homlokát és körülte­kintett, mintha kémlelni akarná, ébren van-e, álmo­dott-e ? Aztán kiszaladt az ajtón, a termek ajtai, melyek­ben roppant kincs volt összehalmozva, mind föl voltak tárulva, hanem Lepkeszárnyat nem érdekelte úgy a ma­gasra halmozott arany, mint a legnagyobb kincs, a hű férj, ki ott várakozott már rá dobogó kebellel. Lepkeszárny elsápadt, midőn karjába akart omol­ni. Annak az embernek, ki eléje szaladt, nem őszbe csa­varodó hosszú szakála és nem redős homloka volt, ha­nem szép fekete bajusza, meg fiatal redőtlen homloka. A férj is nem kevésbé bámult, midőn látta, hogy Lepkeszárny tökéletesen úgy néz ki, mint akkor, midőn férjhez ment Vörösszakálhoz. Később hosszas találgatás után rájöttek, hogy a kulcs tündére tette velük e kis tréfát, és adta vissza ifjúságukat, amely mindenesetre elég szelid volt arra, hogy hálával emlékezzenek meg róla. Lepkeszárny sokáig boldog házasságban élt férjé­vel, és most már egyátalán nem lehetett oka irigyelnie a kertésznő boldogságát. Apró, aranyhajú kedves gyermekek futkároztak körülte és csintalan lármájukkal betörték a tündérkas­tély udvarát. Lepkeszárny és férje, a kulcs tündére iránti tiszte­letből mindvégig megmaradtak a tündérkastély falai közt, hanem gyermekeik már nem igen elégedtek meg egymással és elmentek a nagy világba, ki dicsőséget, ki szerelmet keresve. A tündérkastély pedig ott állott lakatlanul. Egy egy vakmerőbb indián gyakran órák hosszáig ólálkodott körülte, később akadtak társai, kik betörtek, kifosztogat­ták a gyönyörű termeket, leütötték a vízsugárt le­helő delphin fejét, végül aztán fölgyújtották hálából az egészet. Aztán így porladozott sokáig, mikor az utolsó szo­ba bedőlt, meghalt a kulcs tündére is, és igy, ha akarná, sem adhatná már több hölgynek vissza elpazarolt ifjú szépségét. Jámbor úr vasárnapja. (Egy valószínűtlen történet.) (Vége.) Az ám zöldbab ! kiáltá fel boldog elragadtatással Jámbor urunk s akkorát czuppantott a felesége njakára, hogy még a könye is kicsordult bele. Hogy ne ? Zöld­babot enni akkor, mikor még újság, s mikor hét hatos­nál nem volt több a piaczra! Hát nem valóságos tün­dér-e ez a kis gazdasszony ? ! Semmiféle nyavalya nem ragadósabb azok közt, kik egymást szeretik, mint a sírás. Jámborné asszonyság alig hogy az első könycsep­­pet megpillantotta férje macska szemének ritkás szem­pilláin, utczn! ő is megeresztette a maga zsilipjeit, s úgy meg sírtak mind a ketten, mintha nem zöld bab­ról, jó, tejfeles, erdélyiesen, higlére készült zöld babról, hanem valami nagy veszedelemről, vagy épen próká­torról lenne szó! Ó ezek a könyek, ezek az igazi, tiszta szent kö­­nyek. Drágábbak vagytok ti minden gyémánt és drága­kőnél a világon, s gazdagabbá teszitek a szivet, mint akármily nagy csomó igazi gyémánt tehetné ! És milyen beszédesek, meggyőzők és ékesenszólók vagytok! „Sze­gények vagyunk bár, de szeretlek és boldog vagyok! “ Mondák az asszony könyei. „ Köszönöm, édes egyedüli örömöm és vigasztalásom! felelék a Jámbor izmos csöppjei, — s azután egyszerre csak nevetésben törtek ki, felszántották könyeiket, s jóízűen megebédelték a zöldbabot, melynél izletesebb eledel — s erre Jámbor barátunk esküt is tenni kész — még emberi konyhá­ról nem került ki soha ! Na de magában a zöldbab még nem volna egész csoda. A kofa szív sincs épen kőből, s e hallgatag és az illemre is oly sokat adó osztályban is találni olykor kitűnő keresztény szívekre, akik még az újság-zöldba­bot sem sáfrányként mérik, — de az ezt nyomban és forrón követő palacsinta már nem csak Bandit ragadta önkívületi hálás kitörésekre, hanem magát Jámbort is valódi ámulatba ejtette. .. Nem szólt ugyan semmit, élőszóval nem adott hangot érzelmeinek, de az a kifejezés, mellyel pala­csinta-gőzben megfürdött tekintetét felesége arczára emelte, s azon, a középkor hízott barátaira, s kolostori boldog óráira emlékeztető mosoly, mely az első villa palacsinta után barázdás arczának bérczeit és rónáit­­ mint a valódi bérczeket és rónákat a fölkelő nap szokta, megaranyozta, egy egész kötetnél többet mondtak, s igazán mi csodálni való sincs rajta, hogy a más­külön­ben már természeténél fogva félénk és szerény Jám­borné is annyira neki bátorodott e forró sugárok mele­gítői, hogy amit még eddig soha nem ten, egész kato­nás rövidséggel és határozottsággal így szólott fér­jéhez : — Jámbor, én főztem számodra meglepetést, most már rajtad a sor. Most már én kérlek valamire. A­mit meg kell, hogy ígérj. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. 579

Next