Magyarország és a Nagyvilág, 1867 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1867-01-13 / 2. szám

u­ k megirni, pedig a Széchenyi család története, ha teljes akar lenni, ilyenné bővül ki; csak ama nevezetes családi hasonlatosságot akarjuk megem­­lítni, mely valamennyi Széchenyit egész a legna­gyobb magyarig* jellemez. E családi hasonlatosság egyrészt mély vallásos érzületben áll, mely né­melyeknél rajongásig emelkedett*), másrészt amaz, ily roppant becsvágy mellett megmagyarázhatlan törek­vésben, hogy minden párttól elszigeteljék magukat, s föl és le egyformán megőrizzék teljes függetlenségü­ket. Ugyanazon Széchenyi György — akkor még vesz­prémi püspök — kinek oly rész néven vették, hogy saját költségén csapatokat fogadott, III. Ferdinándot segitve az I. Rákóczy György elleni harczban, s kit a császár sok szivélyes köszönő levele cseppet sem ten kedveltté honfitársainál: ugyanazon Széchenyi György, mitsem törődve másrészt a rosz benyomással, mit az udvarnál előidéz, intőleg, sőt csaknem fenyegetőleg emelte föl szavát, amint főleg a Wesselényi-féle öszsze­­esküvés után vas marokkal nyomta le Magyarországot a bécsi kormány. — Ugyanazon Széchenyi Pál, ki hadi czélokra áldozott roppant összegei által nagy mérték­ben elősegítő Rügen zentai győzelmét, ugyanazon Szé­chenyi Pál, ki nem törődve az ország közvéleményével, elfogadta a küldetést, hogy Leopold császár nevében II. Rákóczy Ferenczczel alkudozzék, ugyanazon Szé­chenyi Pál támadta meg. 1698-ban az úgynevezett bécsi conferentiára hivatván, bámulatos és kormány­körökben természetesen nagyon zokon vett merészség­gel a Kollonics püspök által kifőzött tervet, mely Ma­gyarországnak a német-osztrák tartományokkal­ assi­­miliatiójára czélzott, s a mint a conferentián nem jutott diadalra, titkos audientiát kért a császárnál, s azon a tervezett rendszer veszélyeit oly behatólag tudta elő­adni, hogy csak e határozott nyilatkozatnak lehet­ kö­szönni, hogy a Kollonics által előidézett zivatar ez al­kalommal a­nélkül, hogy kitört volna, vonult át Ma­gyarország fölött. Mindig bizonyos tiszteletteljes féle­lemmel tekintettek e férfiakra. Az udvarnál szintúgy, mint hazájukban érezték, hogy szilárd jellemek azok, kik itt szemközt állnak. De senki sem nevezhette őket teljes szívéből a magáéinak, nem a nemzet, mert bár rendkivüli szolgálatokat tettek az országnak, de soha sem hagyták magukat viszszariasztatni népszerűségük iránti tekintetekből oly határozattal, melyet meggyőző­désük javall; nem az udvar, melynek hiven szolgál­tak, mely elé azonban büszkén, hátraszegzett fővel lép­tek, ha azt hitte, hogy bennök Magyarország jogai és szabadságai csonkítására kész eszközöket talál. Rende­sen tehát teljesen elszigetelve álltak mindnyájan e nagy Széchenyiek, jellemök által becsülésre kényszerítve jó barátot és ellenséget, de csak ritkán szerettetve a szó teljes értelmében, s Kemény nagyon találólag jellemzi a Széchenyiek családi sorsát­ , mindig két szék közé ju­tottak.­ Nyomasztó súlylyal nehezedett e családi végzet Széchenyi Ferencz grófra is, ama halhatatlan férfi atyjára, kit Magyarország legnagyobb reformátora gyanánt tisztel. Széchenyi Ferencz gróf — ki 1754. ápril 2­8-kán Széplakon Mosony megy­ében született, s később a bécsi Tereziánumban neveltetett — alig volt 30 éves, mikor II József, miután Horvátország bánja Eszterházy Ferencz gróf, egyszersmind magyar királyi udvari kanczellár is volt, helyébe báni helyettessé s a báni tábla elnökévé nevezte ki. Tudjuk, hogy József rendszabályai Magyarországban legkevésbé sem voltak népszerűek. Ha e nagy férfi, kinek szelleme minden­esetre fölötte állt az aprólékos formaságoknak, azok álláspontjára bírta volna magát helyezni, kiknek bol­­dogítása volt életének nemes czélja, főleg ha meg birta volna érteni a magyar jellemet, s nem feledte volna el, hogy vannak reális tényezők, melyeknek közreműkö­dését eszményeinek megvalósításánál nem nélkülözheti, ha reformjaira Magyarországban a kétségkívül hoszsza­­dalmasabb, de biztosabb alkotmányos utat választotta volna: nevét mainap hálás tisztelettel emlegetnék Ma­gyarország legnagyobb királyainak sorában, s a ma­gyar törvénykönyvben, az 1765-től 1791. évig terjedő sokatmondó úr helyett, egész sor jeles törvényczikkben a legszebb emléket találnék, melyet egy fölvilágosult uralkodó alkothat magának. Ferencz gróf, ki a császár nemes szándékait ismerte, hanem bizonyára épen oly jól az ország hangulatát is e fejedelem iránt, lemondott a népszerűségről, hogy közreműködhessék a nagyszerű reformtervek megvalósításán, melyeknek helyességét fölvilágosult szelleme teljesen tudta méltányolni. Nem helyeselte az alakot, melyben a nagy művet kivinni akarták, de épen készsége által, melylyel a császár esz­méit lényegileg elősegitni igyekezett, remélte Széchenyi, hogy megnyeri annak teljes bizalmát, s lassan kint át­térítheti az alkotmányos útra. E szándék indította arra, hogy bár mennyire rászalta is az országnak önhatalmú­lag s alkotmányellenesen tiz kerületre osztását, s e ke­lteteknek főispánok helyett királyi biztosok általi igazgatását, mégis állhatatosan megmaradt a császár mellett, sőt 1785-ben el is fogadta igy .királyi biztosi hivatalát a pécsi kerületben (hová Tolna, Somogy, Ba­ranya, Verőcze és Szerém megyék tartoztak). II. József nem volt érzéketlen ez önfeláldozás iránt; mintegy lekötelezettnek érezte magát, hogy Ferencz grófnak kárpótlást nyújtson honfitársai elvesztett rokonszenvé­­ért, s még ugyanazon évben titkos tanácsossá nevezte ki. De nem ez volt, a mi után Széchenyi Ferencz töre­kedett. Nem valami czimért, habár még ölt csillogó lett volna is az, daczolt ő Magyarország közvéleményé­vel , azért tette, hogy azáltal jogot nyerjen, annál eré­lyesebben lépni föl hazájának jogaiért. Most elérkezett­nek látta e perczet, s a nyert kitüntetést megköszönve, őszintén kimondta a császárral szemben véleményét a Magyarországban követett rendszerről. Az udvarnál elbámultak a ,hű szolgának* e fölléptén, a ,hü szolgá­nak,* kire, mint vak eszközre számitottak. A cs. kir. apostoli felsége legifjabbik tanácsosa nem talált kihall­­gattatást Bécsben, s még az 1785. év közepe táján le­tette a császár lábaihoz minden méltóságát és hivata­lát. Széchenyi meg volt győződve, hogy Magyarország­nak valóban szüksége van mindazon terjedelmes refor­mokra, melyeket II. József az országnak adni szándé­kozott, hanem hogy mindabban teljes mértékben része­­síttessék, a­nélkül, hogy alkotmányos szabadságát és önállását, a nélkül, hogy nemzeti létét elvesztené. Otthon nem szerettetve, az udvarnál kiesve a ke­gyelemből, a családi végzet szerint ,két szék közé­ jutva, s mégis azon öntudattal bírva, hogy hű embere volt a dynastiának, s nem kevésbbé hű fia hazájának, így in­dult a 32 éves fiatal­ember a nagy útra, mely egész Németországon, Hollandián, Francziaországon és Nagy­­britannián át vezetett. A szórakozás csak látszólagos czélja volt ez utazásnak,­­ tanulni, ez volt a saját­képi czél, s e közben érett meg lelkében egy nagy­szerű gondolat, melynek megvalósítása tanúskodjék majd egykor arról, hogy Széchenyi mindenhová magá­val vitte a drága haza emlékét, hogy hű szeretettel gondolt reá a Vezúv alján szintúgy, mint a skót felföl­dön. Elhatározta, hogy mindent öszszegyűjt, a­mit va­laha valamely magyar irt, vagy a mi Magyarországról s annak melléktartományairól akárhol íratott vagy nyo­matott, s mig évek hoszszáig tartó utazása alatt saját személyét illetőleg takarékosan élt, mint valami egy­szerű polgár, ezreket költött ama czélra, s ezzel meg­vetette alapját azon emléknek, mely őt halhatatlanná téve, azon megbecsülhetlen értékű könyv-, kép-, tér­kép-, czimer-, pecsét-és éremgyűjteménynek, melyet 1802-ben az országnak ajándékozott*). E tudományos és műkincsek rendezésével s osz­tályozásával foglalkozott Széchenyi, midőn utazásából visszatért. Távol tartózkodott minden politikai tevé­kenységtől, s az udvar, mely azt hitte, hogy e férfiú­ban csalódott, nem kereste fel őt. A rendszer, melyet a gróf megtámadott, még folyvást fennállt, s a nemes hazafi, már úgy látszott, lemond minden reményről, hogy hazáját boldogabb állapotban lássa. Akkor érke­zett el ama súlyos óra, melyben a nagy császár, már csaknem haldokolva, reszkető kézzel aláírta mindan­nak viszszavonását, a­mit Magyarországra nézve eddig rendelt. Hosszú nehéz harcz után megszűnt dobogni a legnemesebb szivek egyike, mely valaha fejedelem keb­lében dobogott. Hanem Magyarországról eltűnt a ter­hes átok, mely évekig nehezedett reá. H. Leopold lé­pett a kormányra, s az 1790. év hosszú szünet után látta újra öszszeülni a magyar országgyűlést. Széchenyi Ferencz most ismét elfoglalta helyét a felsőházban, s a mérséklet és kibékülés szellemében működött ott. Az ország is újra jó indulattal látszott fordulni a nemes férfiú felé , mert midőn a pozsonyi országgyűlés 1791. március 10-én azon határozatot hozta, hogy a nápolyi fölségek jelenlétének tiszteletére emlékérmet veret, s ezt Nápolyban átadatja. Széchenyi Ferencz grófot bíz­ták meg e küldetéssel, s ő úgy megörült e kitüntetés­nek, hogy saját zsebéből ajánlkozott fedezni az út költ­ségeit. A Szent­ Januárius rend nagykeresztjével diszitve tért vissza Bécsbe, miután még előbb Rómában, Fló­­renczben s Olaszország egyéb városaiban tudományos gyűjteményét szaporította, s néhány héttel később, 1791. September 21-én neje, Festetics György grófnak, *) :Si Deus pro nobis, quis contra nos !‘ igy hangzik a Szé­chenyi család jelszava: MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG, a híres Greorgicou alapítójának nővére egy fiúval aján­dékozd meg, ki István nevet kapott, s ki valóban, ter­mészetesen egész más viszonyok közt, alig ten keveseb­bet Magyarország civilisatiojára, mint ez ország első nagy királya, kinek névünnepét soha nem szűnő ke­gyelettel ünnepli még most is aug. 20-án az öszszes nemzet. Most oly időszak következett, melynek titkai mai nap sincsenek még teljesen leleplezve. 1794-ben kezdődött ama tragoedia, mely a Martinovics-féle öszsze­­esküvés neve alatt ismeretes. Irt ugyan Szirmay Antal valamit, a­mi ez öszszeesküvés úgynevezett történetét képezte volna, hanem egyike azon szerencsétleneknek, kiknek akkor puszta gyanúra Spielberg, Kuffstein és Munkács földalatti börtöneiben kellett évek hosszáig sinlődni, a híres költő és aesthetikus Kazinczy Ferencz, azon úgynevezett történeti előadáshoz nagyon is neve­zetes magyarázó és helyreigazító jegyzeteket irt, me­lyek még jelenleg is a pesti nemzeti múzeumban talál­hatók. Ha oly férfival, mint Kazinczy, nyomatékos ok nélkül*) oly szigorúan bánhattak, dúsan viríthatott azon időben a denunciatio, és semmi érzület nem lehetett előtte oly tiszta, semmi név oly nagyrabecsült, hogy megállapodott volna az előtt, úgy látszik, Széchenyi Ferencz sem kerülte ki a gyanúsítást, s az árulkodás talán nem maradt egészen hatástalan; legalább némely jelből azt véljük következtetni, hogy Széchenyi az ud­varnál teljesen kiesett a kegyelemből azon időben. Rá­galmazóinak azonban nagy megszégyenítést kell, ta­pasztaltak. Midőn a kormány 1797-ben népeinek hazafiasságára kényszerült hivatkozni, hogy a háborúra szükséges óriási eszközöket előteremthesse. Széchenyi Ferencz valóban nagyszerű pénz-, legénység- és élel­miszerekben­ áldozattal állt elő, s ekkor, úgy látszik, udvari körökben is más szemmel nézték ismét e férfit. 1798-ban Somogy megye főispánjává, 1799-ben a hét­­személyes tábla ülnökévé, s nemsokára aztán elnöki helyettesévé, mint szintén a magyar királyság főkan­­cellárává neveztetett ki. Évről évre jelentékeny öszsze­­geket áldozott most Széchenyi államczélokra, s hála fejében Ferencz császár az aranygyapjas renddel ru­házta föl 1807-ben. Hanem 1811-ben a gróf nyilvános pá­lyája ismét félbeszakadt, s e félbeszakítás aztán élete végéig tartott. Igaz, hogy ez újabb resignatiónak köz­vetlen oka egy makacs szembaj volt, hanem a ki Szé­chenyi Ferencz érzületét ismerte, s Magyarország ak­kori állapotát elképzeli, annak velünk együtt azt kell vélnie, hogy mint József császár alatt, úgy ez alkalom­mal is politikai okok indíthatták a grófot ez elha­tározásra. Széchenyi Ferencz gróf most Bécsben foglalt ál­landó lakást. Hanem már mély búskomorság árnyai kezdték környékezni lelkét, s az ájtatosság, mely soha életében el nem hagyta, nem sokára valóságos rajon­gássá fokozódott. Tömérdek imádságos és más ájtatos könyvet nyomatott saját költségein; az ő rendeletére szerkesztődött s bocsáttatott közzé a ,Selecta sancto­rum patrum effata* czimü munka. Háza pedig egy­hangú és komor lett, mint valami zárda. A nap leg­nagyobb részét az öregülő férfi házi­ oltára előtt töl­tötte el; ott térdelt, buzgó imába merülve, órák hosz­száig a kemény lépcsőn, homlokát a hideg kőre le­hajtva, s a­kik látták, azt hihették, nehéz bűn terheli ez ember lelkiismeretét, holott semmi vétke, hanem igenis volt követelése az életen, követelhette azon földi boldogságot, amelyre tettei által százszoros igényt szer­zett mint ember és mint hazafi. Az úgynevezett nagy­világra nézve Széchenyi jóformán meghalt, ő nem a szenvedő emberiségre nézve, s kivált az 1817-iki ínsé­ges évben ezer meg ezer szegény áldotta a magyar mágnás jótevő kezét. Bármily buzgón és hiven ragasz­kodott is saját személyét illetőleg a katholikus hithez, bármily roppantok voltak is az öszszegek, melyeket jó­szágain katholikus iskolák és egyházak építésére fordí­tott, jótékonysága azonban nem állapodott meg ott, hol a másh­itűek határa kezdődött. A gróf protestáns alattvalói soha sem folyamodtak hiába nagylelkűségé­hez, ha valamely imaház építéséről, valamely iskola fölállításáról volt szó, s 18 szegény protestáns község­ben, melyek birtokához tartoztak, fél-fél telket ado­mányozott mindegyik helvét hitvallású lelkésznek, hogy e derék férfiak, községeiknek valami különös megter­helése nélkül, illendőei­ élhessenek. *) A nemzet e nagylelkű adományt az 1802-iki 26. t. sz. által örökítette meg, s a Széchenyi-gyű­jteményből állitá fel az országos könyvtárt s a nemzeti múzeumot, melynek számára aján­dékozta Széchenyi halála előtt még ,kézi­könyvtárát­ is (9000 darab szerfölött becses rézmetszettel s 6000 térképpel); sőt, hogy művét megkoronázza, még saját költségén 14 kötetből álló laj­stromot is készíttetett, s ingyen kiosztatta tudósok és a hazai történelem barátai közt. Um. щ *) Kazinczy Rumyhoz intézett levelezésében azt mondja : semmi mással nem vádolhatták, csak hogy az úgynevezett ,sza­badsági katekizmusnak* egy példányát találták nála, melyet egy bizalmas barátja küldött neki, kit természetesen nem akart el­árulni ; a kormány elleni öszszeesküvésről mit sem tudott, s Ba­­csányival (ki később Napóleonnak a magyarokhoz intézett isme­retes proklamatióját magyarra fordította), és Verseghy­vel, kik szintén elfogattak, mint az öszszeesküvés részesei, Kazinczy épen akkor elkeseredett polémiát folytatott, mely bizonyos feszültsé­get vont maga után személyes viszonyaikra nézve is.

Next