Magyarország és a Nagyvilág, 1867 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1867-01-13 / 2. szám
u k megirni, pedig a Széchenyi család története, ha teljes akar lenni, ilyenné bővül ki; csak ama nevezetes családi hasonlatosságot akarjuk megemlítni, mely valamennyi Széchenyit egész a legnagyobb magyarig* jellemez. E családi hasonlatosság egyrészt mély vallásos érzületben áll, mely némelyeknél rajongásig emelkedett*), másrészt amaz, ily roppant becsvágy mellett megmagyarázhatlan törekvésben, hogy minden párttól elszigeteljék magukat, s föl és le egyformán megőrizzék teljes függetlenségüket. Ugyanazon Széchenyi György — akkor még veszprémi püspök — kinek oly rész néven vették, hogy saját költségén csapatokat fogadott, III. Ferdinándot segitve az I. Rákóczy György elleni harczban, s kit a császár sok szivélyes köszönő levele cseppet sem ten kedveltté honfitársainál: ugyanazon Széchenyi György, mitsem törődve másrészt a rosz benyomással, mit az udvarnál előidéz, intőleg, sőt csaknem fenyegetőleg emelte föl szavát, amint főleg a Wesselényi-féle öszszeesküvés után vas marokkal nyomta le Magyarországot a bécsi kormány. — Ugyanazon Széchenyi Pál, ki hadi czélokra áldozott roppant összegei által nagy mértékben elősegítő Rügen zentai győzelmét, ugyanazon Széchenyi Pál, ki nem törődve az ország közvéleményével, elfogadta a küldetést, hogy Leopold császár nevében II. Rákóczy Ferenczczel alkudozzék, ugyanazon Széchenyi Pál támadta meg. 1698-ban az úgynevezett bécsi conferentiára hivatván, bámulatos és kormánykörökben természetesen nagyon zokon vett merészséggel a Kollonics püspök által kifőzött tervet, mely Magyarországnak a német-osztrák tartományokkal assimiliatiójára czélzott, s a mint a conferentián nem jutott diadalra, titkos audientiát kért a császárnál, s azon a tervezett rendszer veszélyeit oly behatólag tudta előadni, hogy csak e határozott nyilatkozatnak lehet köszönni, hogy a Kollonics által előidézett zivatar ez alkalommal anélkül, hogy kitört volna, vonult át Magyarország fölött. Mindig bizonyos tiszteletteljes félelemmel tekintettek e férfiakra. Az udvarnál szintúgy, mint hazájukban érezték, hogy szilárd jellemek azok, kik itt szemközt állnak. De senki sem nevezhette őket teljes szívéből a magáéinak, nem a nemzet, mert bár rendkivüli szolgálatokat tettek az országnak, de soha sem hagyták magukat viszszariasztatni népszerűségük iránti tekintetekből oly határozattal, melyet meggyőződésük javall; nem az udvar, melynek hiven szolgáltak, mely elé azonban büszkén, hátraszegzett fővel léptek, ha azt hitte, hogy bennök Magyarország jogai és szabadságai csonkítására kész eszközöket talál. Rendesen tehát teljesen elszigetelve álltak mindnyájan e nagy Széchenyiek, jellemök által becsülésre kényszerítve jó barátot és ellenséget, de csak ritkán szerettetve a szó teljes értelmében, s Kemény nagyon találólag jellemzi a Széchenyiek családi sorsát , mindig két szék közé jutottak. Nyomasztó súlylyal nehezedett e családi végzet Széchenyi Ferencz grófra is, ama halhatatlan férfi atyjára, kit Magyarország legnagyobb reformátora gyanánt tisztel. Széchenyi Ferencz gróf — ki 1754. ápril 28-kán Széplakon Mosony megyében született, s később a bécsi Tereziánumban neveltetett — alig volt 30 éves, mikor II József, miután Horvátország bánja Eszterházy Ferencz gróf, egyszersmind magyar királyi udvari kanczellár is volt, helyébe báni helyettessé s a báni tábla elnökévé nevezte ki. Tudjuk, hogy József rendszabályai Magyarországban legkevésbé sem voltak népszerűek. Ha e nagy férfi, kinek szelleme mindenesetre fölötte állt az aprólékos formaságoknak, azok álláspontjára bírta volna magát helyezni, kiknek boldogítása volt életének nemes czélja, főleg ha meg birta volna érteni a magyar jellemet, s nem feledte volna el, hogy vannak reális tényezők, melyeknek közreműködését eszményeinek megvalósításánál nem nélkülözheti, ha reformjaira Magyarországban a kétségkívül hoszszadalmasabb, de biztosabb alkotmányos utat választotta volna: nevét mainap hálás tisztelettel emlegetnék Magyarország legnagyobb királyainak sorában, s a magyar törvénykönyvben, az 1765-től 1791. évig terjedő sokatmondó úr helyett, egész sor jeles törvényczikkben a legszebb emléket találnék, melyet egy fölvilágosult uralkodó alkothat magának. Ferencz gróf, ki a császár nemes szándékait ismerte, hanem bizonyára épen oly jól az ország hangulatát is e fejedelem iránt, lemondott a népszerűségről, hogy közreműködhessék a nagyszerű reformtervek megvalósításán, melyeknek helyességét fölvilágosult szelleme teljesen tudta méltányolni. Nem helyeselte az alakot, melyben a nagy művet kivinni akarták, de épen készsége által, melylyel a császár eszméit lényegileg elősegitni igyekezett, remélte Széchenyi, hogy megnyeri annak teljes bizalmát, s lassan kint áttérítheti az alkotmányos útra. E szándék indította arra, hogy bár mennyire rászalta is az országnak önhatalmúlag s alkotmányellenesen tiz kerületre osztását, s e kelteteknek főispánok helyett királyi biztosok általi igazgatását, mégis állhatatosan megmaradt a császár mellett, sőt 1785-ben el is fogadta igy .királyi biztosi hivatalát a pécsi kerületben (hová Tolna, Somogy, Baranya, Verőcze és Szerém megyék tartoztak). II. József nem volt érzéketlen ez önfeláldozás iránt; mintegy lekötelezettnek érezte magát, hogy Ferencz grófnak kárpótlást nyújtson honfitársai elvesztett rokonszenvéért, s még ugyanazon évben titkos tanácsossá nevezte ki. De nem ez volt, a mi után Széchenyi Ferencz törekedett. Nem valami czimért, habár még ölt csillogó lett volna is az, daczolt ő Magyarország közvéleményével , azért tette, hogy azáltal jogot nyerjen, annál erélyesebben lépni föl hazájának jogaiért. Most elérkezettnek látta e perczet, s a nyert kitüntetést megköszönve, őszintén kimondta a császárral szemben véleményét a Magyarországban követett rendszerről. Az udvarnál elbámultak a ,hű szolgának* e fölléptén, a ,hü szolgának,* kire, mint vak eszközre számitottak. A cs. kir. apostoli felsége legifjabbik tanácsosa nem talált kihallgattatást Bécsben, s még az 1785. év közepe táján letette a császár lábaihoz minden méltóságát és hivatalát. Széchenyi meg volt győződve, hogy Magyarországnak valóban szüksége van mindazon terjedelmes reformokra, melyeket II. József az országnak adni szándékozott, hanem hogy mindabban teljes mértékben részesíttessék, anélkül, hogy alkotmányos szabadságát és önállását, a nélkül, hogy nemzeti létét elvesztené. Otthon nem szerettetve, az udvarnál kiesve a kegyelemből, a családi végzet szerint ,két szék közé jutva, s mégis azon öntudattal bírva, hogy hű embere volt a dynastiának, s nem kevésbbé hű fia hazájának, így indult a 32 éves fiatalember a nagy útra, mely egész Németországon, Hollandián, Francziaországon és Nagybritannián át vezetett. A szórakozás csak látszólagos czélja volt ez utazásnak, tanulni, ez volt a sajátképi czél, s e közben érett meg lelkében egy nagyszerű gondolat, melynek megvalósítása tanúskodjék majd egykor arról, hogy Széchenyi mindenhová magával vitte a drága haza emlékét, hogy hű szeretettel gondolt reá a Vezúv alján szintúgy, mint a skót felföldön. Elhatározta, hogy mindent öszszegyűjt, amit valaha valamely magyar irt, vagy a mi Magyarországról s annak melléktartományairól akárhol íratott vagy nyomatott, s mig évek hoszszáig tartó utazása alatt saját személyét illetőleg takarékosan élt, mint valami egyszerű polgár, ezreket költött ama czélra, s ezzel megvetette alapját azon emléknek, mely őt halhatatlanná téve, azon megbecsülhetlen értékű könyv-, kép-, térkép-, czimer-, pecsét-és éremgyűjteménynek, melyet 1802-ben az országnak ajándékozott*). E tudományos és műkincsek rendezésével s osztályozásával foglalkozott Széchenyi, midőn utazásából visszatért. Távol tartózkodott minden politikai tevékenységtől, s az udvar, mely azt hitte, hogy e férfiúban csalódott, nem kereste fel őt. A rendszer, melyet a gróf megtámadott, még folyvást fennállt, s a nemes hazafi, már úgy látszott, lemond minden reményről, hogy hazáját boldogabb állapotban lássa. Akkor érkezett el ama súlyos óra, melyben a nagy császár, már csaknem haldokolva, reszkető kézzel aláírta mindannak viszszavonását, amit Magyarországra nézve eddig rendelt. Hosszú nehéz harcz után megszűnt dobogni a legnemesebb szivek egyike, mely valaha fejedelem keblében dobogott. Hanem Magyarországról eltűnt a terhes átok, mely évekig nehezedett reá. H. Leopold lépett a kormányra, s az 1790. év hosszú szünet után látta újra öszszeülni a magyar országgyűlést. Széchenyi Ferencz most ismét elfoglalta helyét a felsőházban, s a mérséklet és kibékülés szellemében működött ott. Az ország is újra jó indulattal látszott fordulni a nemes férfiú felé , mert midőn a pozsonyi országgyűlés 1791. március 10-én azon határozatot hozta, hogy a nápolyi fölségek jelenlétének tiszteletére emlékérmet veret, s ezt Nápolyban átadatja. Széchenyi Ferencz grófot bízták meg e küldetéssel, s ő úgy megörült e kitüntetésnek, hogy saját zsebéből ajánlkozott fedezni az út költségeit. A Szent Januárius rend nagykeresztjével diszitve tért vissza Bécsbe, miután még előbb Rómában, Flórenczben s Olaszország egyéb városaiban tudományos gyűjteményét szaporította, s néhány héttel később, 1791. September 21-én neje, Festetics György grófnak, *) :Si Deus pro nobis, quis contra nos !‘ igy hangzik a Széchenyi család jelszava: MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG, a híres Greorgicou alapítójának nővére egy fiúval ajándékozd meg, ki István nevet kapott, s ki valóban, természetesen egész más viszonyok közt, alig ten kevesebbet Magyarország civilisatiojára, mint ez ország első nagy királya, kinek névünnepét soha nem szűnő kegyelettel ünnepli még most is aug. 20-án az öszszes nemzet. Most oly időszak következett, melynek titkai mai nap sincsenek még teljesen leleplezve. 1794-ben kezdődött ama tragoedia, mely a Martinovics-féle öszszeesküvés neve alatt ismeretes. Irt ugyan Szirmay Antal valamit, ami ez öszszeesküvés úgynevezett történetét képezte volna, hanem egyike azon szerencsétleneknek, kiknek akkor puszta gyanúra Spielberg, Kuffstein és Munkács földalatti börtöneiben kellett évek hosszáig sinlődni, a híres költő és aesthetikus Kazinczy Ferencz, azon úgynevezett történeti előadáshoz nagyon is nevezetes magyarázó és helyreigazító jegyzeteket irt, melyek még jelenleg is a pesti nemzeti múzeumban találhatók. Ha oly férfival, mint Kazinczy, nyomatékos ok nélkül*) oly szigorúan bánhattak, dúsan viríthatott azon időben a denunciatio, és semmi érzület nem lehetett előtte oly tiszta, semmi név oly nagyrabecsült, hogy megállapodott volna az előtt, úgy látszik, Széchenyi Ferencz sem kerülte ki a gyanúsítást, s az árulkodás talán nem maradt egészen hatástalan; legalább némely jelből azt véljük következtetni, hogy Széchenyi az udvarnál teljesen kiesett a kegyelemből azon időben. Rágalmazóinak azonban nagy megszégyenítést kell, tapasztaltak. Midőn a kormány 1797-ben népeinek hazafiasságára kényszerült hivatkozni, hogy a háborúra szükséges óriási eszközöket előteremthesse. Széchenyi Ferencz valóban nagyszerű pénz-, legénység- és élelmiszerekben áldozattal állt elő, s ekkor, úgy látszik, udvari körökben is más szemmel nézték ismét e férfit. 1798-ban Somogy megye főispánjává, 1799-ben a hétszemélyes tábla ülnökévé, s nemsokára aztán elnöki helyettesévé, mint szintén a magyar királyság főkancellárává neveztetett ki. Évről évre jelentékeny öszszegeket áldozott most Széchenyi államczélokra, s hála fejében Ferencz császár az aranygyapjas renddel ruházta föl 1807-ben. Hanem 1811-ben a gróf nyilvános pályája ismét félbeszakadt, s e félbeszakítás aztán élete végéig tartott. Igaz, hogy ez újabb resignatiónak közvetlen oka egy makacs szembaj volt, hanem a ki Széchenyi Ferencz érzületét ismerte, s Magyarország akkori állapotát elképzeli, annak velünk együtt azt kell vélnie, hogy mint József császár alatt, úgy ez alkalommal is politikai okok indíthatták a grófot ez elhatározásra. Széchenyi Ferencz gróf most Bécsben foglalt állandó lakást. Hanem már mély búskomorság árnyai kezdték környékezni lelkét, s az ájtatosság, mely soha életében el nem hagyta, nem sokára valóságos rajongássá fokozódott. Tömérdek imádságos és más ájtatos könyvet nyomatott saját költségein; az ő rendeletére szerkesztődött s bocsáttatott közzé a ,Selecta sanctorum patrum effata* czimü munka. Háza pedig egyhangú és komor lett, mint valami zárda. A nap legnagyobb részét az öregülő férfi házi oltára előtt töltötte el; ott térdelt, buzgó imába merülve, órák hoszszáig a kemény lépcsőn, homlokát a hideg kőre lehajtva, s akik látták, azt hihették, nehéz bűn terheli ez ember lelkiismeretét, holott semmi vétke, hanem igenis volt követelése az életen, követelhette azon földi boldogságot, amelyre tettei által százszoros igényt szerzett mint ember és mint hazafi. Az úgynevezett nagyvilágra nézve Széchenyi jóformán meghalt, ő nem a szenvedő emberiségre nézve, s kivált az 1817-iki ínséges évben ezer meg ezer szegény áldotta a magyar mágnás jótevő kezét. Bármily buzgón és hiven ragaszkodott is saját személyét illetőleg a katholikus hithez, bármily roppantok voltak is az öszszegek, melyeket jószágain katholikus iskolák és egyházak építésére fordított, jótékonysága azonban nem állapodott meg ott, hol a máshitűek határa kezdődött. A gróf protestáns alattvalói soha sem folyamodtak hiába nagylelkűségéhez, ha valamely imaház építéséről, valamely iskola fölállításáról volt szó, s 18 szegény protestáns községben, melyek birtokához tartoztak, fél-fél telket adományozott mindegyik helvét hitvallású lelkésznek, hogy e derék férfiak, községeiknek valami különös megterhelése nélkül, illendőei élhessenek. *) A nemzet e nagylelkű adományt az 1802-iki 26. t. sz. által örökítette meg, s a Széchenyi-gyűjteményből állitá fel az országos könyvtárt s a nemzeti múzeumot, melynek számára ajándékozta Széchenyi halála előtt még ,kézikönyvtárát is (9000 darab szerfölött becses rézmetszettel s 6000 térképpel); sőt, hogy művét megkoronázza, még saját költségén 14 kötetből álló lajstromot is készíttetett, s ingyen kiosztatta tudósok és a hazai történelem barátai közt. Um. щ *) Kazinczy Rumyhoz intézett levelezésében azt mondja : semmi mással nem vádolhatták, csak hogy az úgynevezett ,szabadsági katekizmusnak* egy példányát találták nála, melyet egy bizalmas barátja küldött neki, kit természetesen nem akart elárulni ; a kormány elleni öszszeesküvésről mit sem tudott, s Bacsányival (ki később Napóleonnak a magyarokhoz intézett ismeretes proklamatióját magyarra fordította), és Verseghyvel, kik szintén elfogattak, mint az öszszeesküvés részesei, Kazinczy épen akkor elkeseredett polémiát folytatott, mely bizonyos feszültséget vont maga után személyes viszonyaikra nézve is.