Magyarország és a Nagyvilág, 1868 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1868-01-04 / 1. szám

meg még a közös ügy sem. Tót házmester, német varga inas, rusznyák levélhordó, oláh hordár, magyar házi­szolga, diák országgyűlési eljáró, horvát hirlaphordó, palócz szinlaposztó, ruthen fodrász, osztrák borbély, morva megyei hajdú, görög városi drabant, rácz utcza­­söprő, szász kaszinó­ szolga, olasz mosónő, lengyel cse­lédhordónő, szerb bérkocsis, zsidó kéményseprő, sváb tejhordónő, cseh dunavíz hordó, német-cseh iroda szolga, tiról írnok, és jász-kun bijnokok. Csak fel, innen ugyan nem menekülsz. Tanácsos úr felkel, de oda lesz, a­mint az ajtó megnyílik, annyi kivül a fej mint búza földön a kalász. Egy két orr be is nyúlik az ajtón, és szaglász jobbra balra, míg száz és száz szem csillog egyik és másik fej felett keresztül, valóságos gratuláló erdő. Nincs annyi hatása még a pénzügyminiszternek se, daczára annak, hogy még nem fizetett a quotába semmit,­­ de e rengeteg­ népséget lehetetlen kielégíteni. Ő nagysága jónak látja kinézni az ablakon, és szánja bánja bűneit, hogy az első emeleten fogadott szállást, hiszen ha valahogy röpülést is lehetne kibérelni. Végre belátja, hogy nincs menekvés. Csak annyi időt kér, hogy felöltözködhessék, ekkor maga elébe tesz barikádnak egy széket, és azon keserves elhatározás­sal, hogy egy szót se fog szólni csak fizet, állást foglal. A helyzet semmi esetre se irigylendő. Legelőször is be­jön a házmester, és mélyen meghajtja magát : — Tegindedezs nemzedes aszony ! Az ujesztendu beguaru­lyozta magának, amint hogy nemzedes aszony ki­rdemlite boldogságba bejutott. „A szamár“ — dörmögé magában a tanácsos ur — „olyan részeg, hogy asszonynak néz.“ A házmester folytatá : — Kivanatyi regisigbul hat porciót egymásutána, minthogyansag hatyaba vagyunk a hitnekinek izs hete­dikéi megtolgya. A tanácsos ur zsebébe nyúlt és egy forintossal bedugta a házmester hebegő száját. Most jött a német varga inas, hozott is egy pár csizmát, mely félévvel ezelőtt foltozás végett került kezei közé, de csak most érkezett hazahozni : — Fiike fain magirkeztem az uj esztenit fel, csiszmara meghuszik a poltokságot. Kifanik fanik­­etlen putyelar-s-t asz ur szamár, és s olyan naty-a­­ragyát, — mint nagy ökör. — S ezzel szurtos öklét emelte fel, hogy olyan darab aranyat kíván. Mire az írnokokra került a sor, tanácsos úr már bőgőnek nézte az eget, pedig ezek legderekabb gyere­kek. Egy a szerencse italát nyújtja át, — tehát még ád is valamit, — és úgy kívánja a boldogságot, amint csak kiférhet belőle. A másik kinézni igyekszik taná­csos úrtól az ajándék nagyságát, s a harmadik, a tirol, az a hosszú álló kapatos, pantallós német sógor, any­­nyira gebeszkedik és ágaskodik, hogy ki van annak téve, miként feje elszakad a nyakától, s így mindenét kocz­­kára téve legalább is öt forintot akar megérdemelni. De már ebből elég ennyi! — gondolja tanácsos úr. Közösügy hin, közösügy­hez, ennyire nem terjed a quota! — felkapja kabátját, s be sem várva mig az ír­nokok eltávoznak, keresztül rohan rajtuk, s minden embert üdvözlőnek nézve, üldözött gyanánt fut egy ká­véháznak, hogy ott valami újságba, melyen nincs elő­fizetési felhívás, belebujék. A­mint azonban be akar lépni, egyik közös ügyes barátját pillantja meg, kit épen akkor fogott nyakon, és nyeggetett egy pinczér, utánna indul, neki eredt a szaladásnak, de meglátta a lámpagyújtogató felesége, és egy ormótlan nagy üd­vözlettel utánna nyargalt. Tanácsos ur befogta füleit és hősiesen nyomult előre, s mig Kravatli jó ismerősének házát el nem érte,­­ meg se állt. Szörnyűség! Be akart lépni a szobába és egy dámát látott három ri­­pőkkel. A dáma előre és hátra hajlott egyszerre, Kra­vatli pedig mosolyogva nyújtott egyik ripőknek száz forintot. Tanácsos ur elvesztette szeme világát és neki szaladt a Dunának, de egy gratuláló hajós útját állta. Mi azt megelőzőleg kívántunk az olvasónak : Boldog újévet! _______TÓVÖLGYI TITUSZ. A skót tavak vidéke télvégén. Tollrajz Csernátonytól. Edinburg 1860. I. „Minő gondolatok járják át Baronoch­­mezőn a pórt, kit Burns éneke lelkesít ? nem forr-e vére — midőn a hősi földet szántja — őseinek tüzével, s halál és láncz iránti megvetésükkel ?“ Campbell. A skót egyház nem tartja meg a keresztyén­ség egyik ünnepét sem. Ha e különködés okát kérdjük, kegyes mosolylyal szólittatunk fel, hogy mutatnánk meg oly helyet, hol a biblia húsvét, pünkösd s karácson ünnepeiről tesz említést. — Ez Írástudók aztán, gyö­nyörű következetességgel, april és október utolsó he­tét megszentelik, ámbár t­e­x­t­u­s­t rá még nehezebben találnának. — Ne féljen olvasóm , nem viszem semmi theologiai tömkelegbe. Csak annyit akartam megér­­tettni, hogy a skótnak van, minden igaz ok nélkül, (mert hiszen miért ne tarthatná ünnepeit a többi pro­testáns, sőt az egész keresztyén világgal együtt ?) két, úgynevezett sacramentalis (köznyelven : prédikácziós vagy böjt) hete, mely minden városban külön időre létezik s Edinburghban, mint már emlitem, april és október végén van. Ilyenkor, ha szép az idő, a lakosság nagyobb ré­sze kivándorol. A fohászkodás a jókra és mozdulhatla­­nokra hagyatik. A gonoszak mennek — vasúton, lovon vagy gyalog — a merre mulatságot reménylenek. Ni­­niveh majd meg fog kiméltetni a szőrzsákos veszteg­lőkért, s ha Jónást elnyeli a czethal, tant pis pour erle. Természetes, hogy minden fogcsikorgató pres­­biteriánus jégesőt kiván az ünnepnapokra. Ez emberek nem saját büntelenségük, hanem felebarátjaik életének keserítése által reménylének üdvözülni. Macaulay em­líti, hogy a Puritánok nem azért dühöngtek a medve­­tánczoltatás ellen, mintha az állatot sajnálnák, hanem mert a nézők mulatságát irigyték. Az idén nem fogott az imádság. Az idő felséges volt, tán épen boszantani akarván a farizeusokat, mert azóta alig volt valamire való napunk. Edinburgh üres jön. Ez már magában is elég ok lett volna arra, hogy én a szenteskedők közt ne maradjak, de más ok is volt. A tavasz engemet mindig nyugtalanná tesz, odább menetelre nógat, Vasút közelében alig merek járni, mert tartok tőle, hogy a mozdony-fütty azonnal meg­­h­amít. Az utczai séta is izgató. A boltok előtt mind­egyre oly czikkeket látni, melyek vándor­eszméket keltenek. Útitáskák, ládák, tokok nyílnak­­ ki min­denfelé, D­árdai flóra kétségtelenül hirdetvén, „immár itt van a tavasz, az ő megváltójuk“. Ez utiládák né­melyike valóságos csábitó. Egyik engemet a minap meg is állított s igy szólt hozzám : nézze csak, mily kényelmes rekesz van itt az ön kefés s aprólékos elő­ítél­etei számára! minő helyes osztályzatokban fekhe­­tik itt kedvencz könyv- és rokonszenv-tára , emitt pedig frakk és ellenszenv gyűjteménye! Meg se­m­oz­­dulnak, mig szükség nincs rájuk. . . Ez második ok volt a kirándulásra. Harmadik és elhatározó gyanánt jött Lichtenstein György barátom (a hajdani mnemonikus s jelenleg legelső zongo­ramester Edinburghban, hol a legnépszerűbb magyar ember, ki valaha itt élt — szegény Szabó Ivánt ki­véve) felszólítván, hogy menjünk egy kis körútra. És elmentünk s láttunk két és fél nap alatt any­­nyit és olyat, mennyit és milyet kevés idegen látott. Ha tetszik, utólagosan, olvasóm is szemtanúja lehet kirándulásunknak. Ach­erone én leszek. Indulunk. Jegyünk szól Callender-ig, mely a Highland határán áll, Edinburghtól 50 angol mértföldnyire, vagyis — a skót központi vasúton — körülbelől két órányi távolságra. — Ez idő alatt tán helyén lesz némi előleges értesülést nyerni a vidékről, hova igyekszünk, s a fajról, mely azt lakja. A vaspálya me­llett külön­ben sincs sok oly tárgy, mely minket érdekelhetne. Stirling előtt akár az ablakon se nézzünk ki. A Highland — felföld — nevezet­i­latt, szoros értelemben, csak azon hegyes vidék értetik, mely a Clyde, Tay és Forth folyók öbleitől északra fekszik, s melynek délnyugatról északkeletre nyúló határvonalán alul és kivül esnek Glasgow, Stirling, Perth és Dundee. A televér Highlander még Nairu, Banf és Elgin észak­parti megyék jogát sem ismeri el magukat a görbe országhoz számitani. A felföld nevezet azonban, most már, minden óvás daczára is szélesebben értelmeztetik s a fennebb említett Toraitól északra fekvő s a keleti parton „a gránit város“ überdeentől bezárt egész föl­det magába foglalja: a Hebric, Shetland és Orkney szigetek sem záratván ki, így jár az, kinek népszerű neve van. Hány sehonnal magyarkodik, hogy a külföld rokonszenvét rászedhesse! Hogy a felföldi ember magát szomszédjainál jobbnak tartsa, arra több oka van. Először is a törté­net elismeri, hogy az ő hegyeik közt ős czelták éltek, míg a keleti tengerparton dánok, szászok, flamandok gyülevész telepei fészkelék meg magukat, mind beljebb, beljebb vevén helyüket az országba. Azon ős celták a ■fnif Ъ-QTvn 17+£,k­ o TviVid­Alpor hpV»iznmal­­katlanul, az ősebb kaledóniaiaktól származtak le, kik a római íróknál leginkább vaddisznós czélzatokban fordul­nak elő. Az U­r­b­s egyébiránt nem bírt velük, vagy tán drágállotta a vért, melybe meghódításuk került volna. Annyi bizonyos, (és ez érdekes körülmény), hogy az ország utoljára is egy i r­­­a­n­d­i telepről, a Skótok­­ról neveztetett el. Az erőteljes jövevények s az ős­la­kosság közt 400 évig folyt a tusa, az eredmény össz­e­­olvadás lévén, mit — miután egy fajhoz tartoztak — rövidebb és kellemesebb utón is elérhetőnek vala, ha az öldöklés az idők szellemében nem lett volna. Az északi piktek azonban később sem igen hódoltak a királyoknak, kiknek nemzetségét azon további bitor­lással is vádolhaták, hogy általuk nemcsak földjeik,de lelkeik is elfoglaltattak. Mert a keresztyén vallás is Izlandból jött át a felföldi népség közé. Columba (galik nyelven stb. Callum vagy Malcolm) az ír szent Patrick tanítványa, 560 körül jött át, tizen­­ketted magával, a „Smaragd szigetről“, melynek la­kóira a mai Skóczia oly megvetéssel néz, hálátlanul elfeledvén, hogy Izlandtól nyerte az ördögöt és poklot, mely nélkül a buzgóság meg nem élhetne. E megtérített, de különben önálló piktek voltak ősei a mai highlander-nek, ki, mint mondám, büszke is eredetére. Pedig od quantum mutatus ab illo, kiről még a múlt század története is szól! Pár napja, hogy egy peres ügyben a bíró, itt Edinburgh­ban előleges felvilágosítást kért az iránt, hogy: mi a c­­­a­n ? s van-e még ennek valami maradványa az or­szágban ? Minő hanyatlás! Hajdan a családi hárfa il­­letetlenül nyögte volna el magát egy ily kérdésre s az ősi kardok vészjóslólag estek volna ki hüvelyeikből : most ez elfajult korban, egyetlen duda sem nyekegi el magát önkéntesen. — Mi a klán , tette volna csak biró uram e kérdést a múlt század elején, valamely Macg­­regornak, tudom, megbánta volna kíváncsiságát. Az 1745-ki Stuart-lázadás után a különböző klánok fegyverfogható népessége, egy a kormány szá­mára készült emlékiratban van feljegyezve, melyből a nálunk is ismertebb nevek illetőségét nem leend ér­dektelen ide jegyezni. A Campbellek közül Argyle főnök 3000-et Brendalbane 1000 et szólíthatott harczra; Lochnell­s más vezérekre maradván még 1000. A Stewartok Robertsonbe stb. 3000-en állottak Athole herczeg rendelkezésére. A Mackenziek 1000-en követték Seaforthot. Montrose herczeg, Bute és Moray grófok szavára 5600 ember állott elő. A Gregor klán ereje volt . . . 700 harczos. A Granké...................................... 850 „ Frasereké...................................... 900 „ M­ac­k in t­o sh­a­k­é........................... 800 „ Sutherlandeké........................... 2000 „ Hanem e kivonat elég arra, hogy bandériális ol­vasómnak fogalma lehessen e kis királyok szomszéd­­sági viszonyairól egy szegény, vad és csekély terje­delmű országrészen, és oly időben, midőn az enyém s a ti­ed iránti fogalmak épen nem voltak tisztában, s a legtöbb four jószágára, kincseire, ékszereire nézve Proudhon joggal mondhatta volna: la propri­­été c’ est levei. — Földjük szakadozott, hegyes természetének is nagy hatással kelle lenni a klánok elkülönzésére, s következőleg az ellenséges indulatok fenntartására, öregbítésére, családitására. A nemzet­ségi uradalom a hódítási képesség szerint tágult vagy szűkült, de határait minden esetben védelmi számítás vonalazá. — Harczaik egyébiránt, háromféle szempont­ból állanak előttem. Legártatlanabb alakban látom őket akkor, ha egymást gyilkolják, néha játsziságból, máskor komor­ságból vagy sajtért. Egy adoma legjobb világot vetend érzelmi egyesületük jellemzésére. Egy haldokló vezér maga köré gyüjteté híveit, s megdicsérvén őket vitéz­ségükért, mindeniknek kijelölő osztályrészét. Rendel­kezését következő szavakkal zárá be: „a kincs ott van azon nagy ládában, ha megnyugodtok akaratomon, bé­késen, testvériesen fogtok rajta megosztozni, de ha sza­vamat számba nem véve, vad hajlamaitokat sóvárogtok követni, van itt elég fegyver, gazemberek ! ragadjátok meg, öljétek egymást s a ki megmarad törje fel a lá­dát vigyen el mindent, s mindnyájatokat az ördög.“ Kevésbé ártatlan volt a nemzetségek közti harc... De erre nézve később, „a hely­színen“ mondok el egy példát s itt csak annyit jegyzek meg, hogy a klánok közti ellenségeskedés legvéresebb volt ugyan, de sok­kal kevésbé vádolható azon rablási természetről, mely harczaik harmadik nemét, az alföld elleni hadjárato­kat jellemzi. — Az igazat megvallva, egymástól nem sokat rabolhattak. A nép a lehető legszegényebb volt s mostoha földjét és égalját csak a XIX-ik század mi­­­veltsége szeliditheté annyira, hogy a munkát gyümöl­­csöztesse. Skóczia, aránylag, Angliához képest, még ma is nagyon szegény ország s népességének egy nagy ré­sze most is zabon él, melyet kenyér, kalács és leves alakban igyekszik emészthetővé tenni. Hogy hajdan minő állapotban lehetett, Churchil azon egyetlen verssorából is kitetszik, melyben Skóczia mint olyan ország emlittetik, „hol félig éhenhalt pókok, félig éhenhalt legyeken táplálkoznak.“ — A főnökök tehát másfelé, más után keresék a jövedelmet, melyet jobbá­gyaik békés munkája nem igen nevelhető. Vére, élete az úré volt, de élelmet a felföldi paraszt nemcsak hogy nem adott, sőt a vezértől várt meg, ki, ha puha tét­lenségben engedé tenni a drága időt, csakhamar figyel­meztetve jön, hogy a klán zúgolódni kezd, e férfiatlan henyeségen, s hogy a Sassenach (Taxon) alföldi legelőin nagyon sok a marha. A klánság hűbéres természete egyébiránt épen e gúnyolt s­a­x­o­n s normán főurak megtelepü­lése által oltatott be a nemzetiségek, eredetileg tisz­tán patriarchális életébe. A feudalismus kora, a hegyi népek közt, Ceanmore (III. Malcolm) király idejé­től, 1010-től, számittatik, az említett települők az udvartól száműzött nemesek lévén.­­ Hihetőleg ezen eredetben is kereshetni okát a különféle neveknek, melyek alatt egy felföldi főnök ismeretes volt. Minden főnöknek (chief) volt, s részint van ma is egy neve, melyet csak az alföldön. jelenleg RÜSZ K. 1 -10 A PESTI RAKPART­ R A. BUDAPESTI­­ DJJ ÉPÍTKEZÉSEK. 1. szám. 1868. 1. szám. 1868. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG.Magyarország és a nagyvilág.5

Next