Magyarország és a Nagyvilág, 1868 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1868-02-23 / 8. szám

86 ki a vihar. Katonáival utolsó falatját is meg­osztó. Páratlan virrasztó volt. Nem egyszer történt meg rajta, hogy heteken keresztül csak alig néhány órai szunnyadásra hajta le fejét. Ki az erdélyi hadjáratot csak egy kevéssé ismeri, tudni fogja hogy az az újabb kor csodái közé tartozik, tudni fogja, hogy abban az ezredesek néha mint osztályparancsnokok, néha mint hadvezérek szolgáltak, s a kiadott rendeletek e vagy ama positió megtartása iránti kivitelében, páratlanok voltak, s hadtestöket mindig maguk vezették a szu­­ronycsatába, s Bémtől kezdve az utolsó közhonvédig szakadatlanul csatázva, ázva, fázva vitték véghez azon koszorús fegyvertényeket, melyek a 48-diki szabad­­ságharcz fénypontját képezik. Bethlen Gergely, mint közember állott a kolozs­vári nemzetőrök közé, a polgárság azonban egyhangú­lag századossá választotta.­­ Midőn a 48-diki mozgalmak mindegyre maga­sabban kezdték hányni hullámaikat, s széles ez or­­­szágban a honvéd toborzás zászlója lobogott, Bethlen Gergely ott Mikes Kelemen benső barátjával egy lovas ezred szervezéséhez fog, s pár nap alatt egy vitéz hu­szár ezreddel, melynek Kossuth adta oda nevét, többje volt az országnak. Mint őrnagy, Mikes Kelemen ez­redessel az általa alakított Kossuth-huszárok élén, Bemhez csatlakozott, ki épen akkortájt lépte át Er­dély földét. Az ősz vezér az első pillanatra kevés számú kedvenczei közé vette föl őt, s midőn Mikes Kelemen mint egy diadalra hivó zászló Szeben ostro­mánál hősiség alá bukott, s a csatatéren maradt ösz­­szetiporva — Bethlen Gergelyt nevezé ki helyébe Bem a Kossuth-huszárok ezredesévé. — E naptól kezdve az „öreg“ oldala mellett küzdött mind végig. Ott látjuk őt a vízaknai, piskii, megyesi és kapusi csatában,­­ mindenütt döntő szereppel a kezében. Rövid félév alatt 1848. karácsonyától 1849. márczius végéig két érdem­jellel diszite föl mellét a magyar kormány. A­mik Erdélyben ezután történtek, azt ha ide sem irnak, tudja mindenki jól. A július augusztusi folytonos csatavesztések alatt a magyar hadak sokkal jobban el voltak gyöngülve, hogy sem tarthatták volna magukat. Bethlen Gergely augusztus 12-én Belamironá­­ vált el bálványozott fővezérétől, s míg ez Török hon­­felé vette útját, amaz Magyarországba Görgeyhez utazott, s fegyverét Világosnál tette le. Hosszas bujdo­­sás után Törökországba menekülve Konstantinápolyban tengerre szállt és Párisba hajózott. A száműzetés súlyos szenvedéseit nemes resig­­natióval viselte, s csak is 1859-ben látjuk őt ismét a tett terére lépni, midőn Párist elhagyva Klapka tár­saságában, Napóleon herczeg táborkarához csatlakozott és Olaszországba ment. A villafrancai béke után fölajánlotta szolgála­tát az olasz kormánynak. A király ezredessé nevezte ki őt és személyesen hívta föl, hogy a magyar huszá­rok mintájára alakítson egy olasz huszár ezredet. A lovas ezred csakhamar szervezve volt, s a Piaczenza huszárok, Viktor Emanuel ez első és egyetlen huszár ezrede, élő emléke Bethlen Gergelynek az olasz földön. Midőn a 60-diki Garibaldi expeditió fölmerült, a Piaczenza huszár ezred magvát képező magyar lé­gionáriusok nagyobbrészt kiléptek, a caprerai hős zászlója alá sietve; az olasz kormány e huszár ezredet a rendes sorezredek közé vette föl, s Bethlennek a sz. Mauricio és Lazzaro rend keresztjét adományozta s s tábornokká nevezte ki. E naptól fogva eltűnik szemeink elől. Nyuga­lomba helyeztetve, csak szemlélője volt az ezután tör­ténteknek. Temérdek magyar lapot járatott, örök ifjú lelke éberségével kisérve napról napra a hazájában történteket. S midőn a jég itthon enyhülni kez­dett múlt év szeptember hónapjában Bethlen is ha­zatért. Én láttam őt, midőn a Gizella gőzösről a pesti partra lépett, s a kemény férfi síró gyermekként bo­rult barátjai nyakába. Sok emléket ki­ölhet lelkemből az idő, de e jelenetet nem fogom feledni soha, a szá­műzetés évei csak a fejét mosták fehérre, délczeg alak­ja most is a régi volt. Egyenes és hajlékony mint a nádszál, a budai hegyek mögött épen akkor bukott alá az őszi nap, és halvány sugaraival dicsfénybe vonta a zokogó ősz férfi daliás alakját. — Midőn egyik pesti barátja kérte őt, hogy marad­jon itt még néhány napig, „hazamegyek, meghalni!“ mondá halkan, és szülőföldjére sietett. — Ki hitte, volna akkor, hogy a végzet oly gyorsan szavánál fogja őt. Deczember 23-án szenderült örök álomra, ki mint Alcibiades szép, eszes és hős volt. Nagyszerű te­metése ugyan azon napon (decz. 26-án) ment véghez, melyen ezelőtt 19 évvel Bem győzelmes oldala mellett Kolozsvára bevonult. Legyen neki a föld oly könnyű, mint súlyosak voltak a reá mért szenvedések s legyen pihenése oly békés, mint amily küzdelemteljes volt élete ! — CSUKÁSSI JÓZSEF. Descende coelo.. .. (Horácz költeménye. Carm. Lib. III. Ode IV.) Szállj­ak alá a mennyből, hangot adva, Calliope, múzsák királyasszonya! Zengvén kezedbe’ hosszan Phoebus lantja, Vagy ajakadnak csengő szózata. Halljátok-e ? ... Avagy csak engem amit Az ihletettség ? . .. S hallván, látom őt Vonulni a szent erdő-árny alá, mit Kellemmel az ér s rivalom betölt. — Engem, szülőföldem — A p u 1­i á n túl, A V u 11 u г - n, hol mint játszi gyerek Fáradtan alvám , zöld ággal a fákrul El mesés vadgalambok fedzenek. . . . S csodálta minden Acherontiában, Mely mint egy fészek épült a hegyen, S a legelőkön erdős Bantiában , S a dús virányu kis Ferentiben : Hogy szét nem szedtek álmom közepette A medvék és a setét viperák, S a myrthusz s babér hogy ott fedve rejte : Nyilván az istenségek akarák. — Tiétek éltem, múzsák, bár vetődtem A nehéz sorsú S a b­i­n­e­k közé; Vagy éljek Bája s Tibzir szép ölében , Avagy legyek a hős Praenesseé. Ti voltatok Philippi harczán nékem, A Palm­ur árján, menekvésemen, Kútfői oltalmamnak; s ott hol épen Egy átkos fátul függött életem.­­) S ti lesztek vélem, ha vidám kedélyem A Bosp borúsnak bősz árjára visz ; Vagy a szomjas A s s i r i lángfövényen A partvidéket vándoroltam is. Bizton járok a vendég­ gyilkos­o­k­­ 11 é­s S a lóvér-ivó Concanok között, Bizton a tegzes G­e 1­é­n-nép­ vidékek Vagy a Scytháknak folyója fölött. — Ti adtok enyhet Augustus caesárnak, Bevonva télen fáradt seregét, Felkeresvén, hol rá munkát várnak, Csarnokotok üditő rejt­ekét. Ti áldottak ! ti szelidséget adtok S adván örültök, — Tudjuk hogy a gaz Istentelen Titánok2) s roppant hadjok Fejére menykövét mint szórta Az : Ki az álló 3) föld és a vészes tengert , Ezt, és ama bus alvilágokat, Istenségeket s a halandó embert Vezérli, és egyenlő rendet ad. Nagy rettegésbe ejté Jupitert e Borzasztó karú bátor ifjú nép, — Rokonaival midőn már emelte A hűs Olympia Pelion hegyét. *) De mit tehettek a vértes Minerván A sokat érő Mimas és Typhon, Mit Eh aecus, s a fatörzset nyitve dobván Hős Encelád s a szörnyű P ~ r p h e r j ~ n '? 5) Lehulltak! — ott állt ellenökbe Juno Fensége, és V u­­­c­á­n sóvár vasa . S ott állott az, ki vállairól lógó Tegzes nyilát le nem teszi soha. . . ■) Czélzás azon fára, mely saját földjén véletlenül épen feje fölött dőlt el, melyet Carm. Libr. II. 18. énekel meg. 2) A magyarázók talán kivétel nélkül egyet értenek ab­­ban, hogy az itt következő Titánok harczának érintése — melyre oly meglepően emlékeztetnek a keresztény mythos égből lehányt angyalai — nem más, mint képletes vonatkozás Augustus ellen­ségeire, kiket ez minervai bölcseséggel győzött le. 3) Horácz korában a földnek egyik­ mozgása sem volt is­meretes. *) Hegyet hegyre toltak, hogy felérhessék az ostro­molt eget. 5) Titánok nevei. Ki Castilia tiszta harmatában Füröszti haját, mely fürtbe hulló, S szentélye van a bokros Lyciában, Es Delos erdőségén : Apolló.— A nyers erő önön magába dől le : A szellemesnek isten is segít; S elfordul arcza gyűlölettel tőle, Ki botorul mindent feldúlna itt. Bizonyom a százkaru Gigas 6) nékem S Diana kisérlője : Orion() Ki a fedhetlen szűz kezéből épen Ezért akadt fel a kilőtt nyilon. A földnek fájnak e belé hányt szörnyek S gyászos poklokra sújtott fiain; De az Aetna, mely alatt Typhon görnyed, Nem hamvad el ennek gyors lángjain.8) T i­t­­ u s 9) mértéktelen érzékiségét Bűnhődve , máján a sors egyre tép ; Ph­ithoust 10) vakmerő szerelméért, Foglyul, háromszáz lánczra kötözék. — TÓTH ENDRE. A kik nagyon szerették egymást. Beszélj. Tóvfölgyi Titusztól. (Vége.) IV. Szegény népe Dahorainak, te ugyan megjártad a bölcseddel! Nézd, mint kapaszkodik fölfelé a fejedelmi palota falához támasztott létrán, mintha nem is ő volna. Már csak egy pár fok hibázik. De már arra nem mer felhatolni, fél, hogy majd nagyon is magasan lenne. De hallgassatok oda, szakálla reszket, bizonyo­san beszélni akar valamit. — Dicső népe Dahorainak! Be van bizonyítva, és közösen megegyeztünk a felett, hogy a két ország­ban legjobban szeretik egymást: a fiatal Adamir s a fiatal Gildaira. — Éljenek ! — dörgő a nép. — Tehát az országok megmentésére ők vannak hivatva. S nehogy az országok az egyik fejedelmi fél hűtlensége által varezba keveredve elpusztítsák egy­mást, határoztuk . A fiatal párnak, ha egymáséi akar­nak lenni, kötelességévé tétetik az országokat elleneik­től megmenteni, s mert az országok ellenei Inkari fejedelemasszonyában összpontosulnak, ki kedveséhez, Adamirhoz hűtlen leve , mert annak fiába, a fiatal Adamirba szeretett (Zugás, Felkiáltások: haljon meg a hűtlen) s mert e hűtlenség végett fenyegeti az orszá­gokat végpusztulás , meghagyatott a fiatal párnak, hogy egy csapással mindennek véget vetendő, Inkán fejedelmi asszonyának fejét keritse elő. (Felkiáltások: Nem a fejedelemasszony, a fejedelem lett hűtlen, az­tán mert hadat üzent, hűtlen lett a fejedelemasszony is. Haljon meg mind akettő !) — Mérsékeld hevedet, oh dicső népe Inkarinak! — kiáltá a próféta — és ne jöjjenek igazságtalan kí­vánságok a te ajkaidra, mert addig fog élni minden nemzet, mig az igazság ösvényén marad. A fiatal Ada­­mir már elindult szivében oroszlán-bátorsággal, és hü­velyében éles karddal, ő fog utat találni arra, hogy a fejedelemasszony fejéhez hozzá juthasson. Legyetek addig békével. A nép zúgolódva feloszlott. Ezalatt a fejedelmi palotában az öreg Adamir megölelte a fiatal Gildairát. Gildaira felnyitá szemeit, s tekintetével az ősz szerelmesre meredt. Egyszer csak elkezdett mosolyogni s puha, villanyos hatású ujjaival elsimította annak homlokáról az ősz fürtöket: — Itt vagy édes Adamirem ? Az öreg Adamir vérébe belecseppent a láz, azt hitte, hogy a leány ábrándozik, félrebeszél, vagy álmo­dik felnyitott szemmel, s azt hiszi, hogy ágya előtt a fejedelem fia térdel. Nem tudott szólni, nem tudott felelni, — de ugyan mit is tudhatott volna. e) Egy a titánhadból. 7) A mondák egy bátor vadásza. Neve egy szép délégi csillagban van megörökítve. 8) Legyőzetvén a titánok, különböző helyeken juttattak poklokra. Typhont az Aetna hegye alá rekeszték, ki hogy meg­szabadulhasson , azóta folyvást lángot hány küzdelmében, de börtöne ajtaját, az Aetnát, még-a lángok sem birják elemészteni. 91 Ki Latonát, Apollo anyját, erőszakkal akarta szere­lemre bírni. 10) Királyfi, ki Ceres leányát, kit Pluto rabolt az alvi-­­­­ágra , erőhatalommal akarta magának onnan felhozni. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG, 8. szám, 1868.

Next