Magyarország és a Nagyvilág, 1868 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1868-11-08 / 45. szám

45. szám, 1868. asztalán albumára mutatva. S arcza égett, oly izgatott volt, mind a­ki titkát elárulni fél, de még­is óhajtaná, hogy ezt Laczi megtudja. Laczi gyorsan megragadta az albumot. Oszkár görcsösen megfogta kezét. Laczi nevetett örömében, hogy a kulcs már kezében van. Oszkár szive hallhatólag dobogott, s szótlanul úgy nézett Laczi szemébe, mint ha egyenesen tőle várná ítéletét. De nem állhatott ellen, Laczi már félig átforgatá az albumot , de női arczké­­pet még nem látott, mind­eddig csak tudósok, művészek s a szabadság hőseinek arczképeivel volt tele. Egyszerre egyik lapnál, hol az első női arczkép volt, megállapodik, s a mosolygó leánygyermeket, ujjával megveregetve „te is itt vagy piczikém“ s azzal tovább forgatott, —de több női arczképet nem talált. — Barátocskám! te engem szépen rá­szedtél. Hogy ezen kopasz tudós- s művészfejekbe, s a hős ar­­czok lelkes arczvonásiba szerelmes vagy, — rég tud­tam. De én azt az arczképet akartam látni, a miben imádod a szerelmet. — S épen azt láttad, szólt nyugodtabban, de még mindig lázas ingerültséggel Oszkár. — Én csupán kis Irma húgomat láttam. Vagy talán más valaki, s hozzá oly hiven hasonlít. — A­mint akarod. Laczi megragadd Oszkár kezét. S hévvel megszorítva, a meglepetés örömével, a kedves barát szemein nyugtató tekintetét, mintha ki­olvasni akarná : ébren van-e, vagy álmodik ? .. S nem volt nehéz innét kiolvasni, hogy Oszkárnak igaza volt, midőn azt mondá : imádja a szívben a sze­relmet. Mert Irma hugocskája keble beillik egy szent kápolnának. Pár perczig ily némán álltak egymással szemben. — Oszkár! — Laczi! E két névben volt foglalva azon gondolat, mire nem találtak megfelelő kifejezést. — Forgó Kristóf e jelenetre belépett. Laczi vette kalapját, s távozott. — Bocsánat, hogy zavartam önöket, szólt az ügy­véd, de nem is képzelem, hogy Forró László urat itt talál­jam, kiről azt kell­ hinnem, hogy Pestet már rég el­hagyd. Mint hallom, nagybátyja végkép lemondott róla. Beszéltem vele, s azt mondá: vesszen el, ha veszni tért, sajnálom, más­különben jó fiú. Kár úgy eszelősködni. Semmiből semmi se lesz! Ide nem kívántatik sok ész. Ő ezt nem akarja megérteni. Tarczaly Eufrosin — és ő! Báró Bikácsy Gusztáv — és ő! nevetség. — Valóban nevetség! vágott közbe Oszkár, gú­nyos mosolylyal. De mit gondol ügyvéd úr, ha én azt mondanám, hogy ön azon tízezer forintot, mit számom­ra Bikácsy báró úrtól hozott, — Laczi barátomnak adja át, s a báró úr azon hetven­ezer forintot, mivel még atyja után anyámnak, vagy is már most nekem tarto­zik, — Laczi barátomnak fizesse le akkor, midőn ez kí­vánni fogja. — Tréfálni tetszik. Nem értem Kerényi urat. — Tudja, hogy nem szoktam tréfálni, s igen is érthetőn beszéltem. Épen e pillanatban, hogy ön belépett, oly viszony fejlődött ki köztem s Laczi barátom közt, miszerint e percztől kezdve tárczámmal tetszéseként rendelkezhetik. — Ez már azután ritka szerencse. Nálam soha se vihette volna ennyire! szólt az ügyvéd e különös tré­fán mosolyogva. Talán valami játék, vagy fogadás? mert említett barátunk ügyes és merész játékos, s a le­hetetlenre is vállalkozik. — A­mint ön gondolja. Fogadtunk, én állítot­tam, hogy a báró úr a gazdag partiét még ez évben nem fogja haza röpíteni. Tarczaly Eufrosin még leány lesz, mire Laczi külföldi útjából visszatér. Ő pedig az ellen­kezőre fogadott. Én felteszem a báró úrnál levő hetven­ezer forintomat, minthogy önnek múltkori szavai után a báró úr még nem áll oly közel az oltárhoz, — s igy valószínű, hogy veszteni nem fogok. — És ha mégis úgy lenne, hogy az eljegyzés már félig meddig megtörtént ? — úgy , mint mondom, a báró úr a hetvenezer forintot Laczinak azonnal lefizetni tartozik. Gondolom, Hagymay Rákhel­y nagysága ily csekélységet csak elő­legez, ha a báró úr kassájában épen ennyi készen nem volna. Forgó Kristóf meghökkent, s úgy megzavarodott, hogy nem tudott mit felelni. Jobbra balra tekintgetett, hogy beléptekor mi is történt, a­miből ily kimagyaráz­­hatlan viszony keletkezett. Megpillantá a nyitva hagyott albumot a kis asztalkán, hol Oszkárt Laczival együtt oly költői állásban találta s figyelmét leköté a kis arcz­kép, miben Irmát azonnal felismerte. Hohó! hát sze­relmi viszony?! a hideg szobatudós és szerelmes?! most már kezdem érteni a viszonyt .... beszélgetett magában. S ily zavart elmével is világos volt előtte a következtetés, hogy a báró úr elől minden esetben el van játszva Laczi részére a partié! Mert ha a hetven­ezret azonnal, még­pedig a fel se vett sehonnai Forró Laczinak kell lefizetni, — ha mindjárt ez csupa fogás is — az igy megalázott s a szó teljes értelmében tönkre silányitott bárócska számára kész a kosár. Ha pedig ki­­ nem fizeti, ugy reá még az a megaláztatás is vár, hogy­­ épen Forró Laczi fogja menyasszonya előtt, még pedig s az ő ügyvédi közbenjárása nélkül, a­mi kész veszteség­e­t exequáltatni!.. S ez esetben a báró, mielőtt hoppon I maradna, még egyetlen ősi kastélyából is ki lesz dobva, s csak is az ősi ereklyék s családi arczképek maradnak '­ meg aranykeret nélkül, mint ezt az executio természete­s magával hozza. ír Az ügyvéd úr tehát oly kerítés közé jutott, hol­­ nem lehet rést törni, és se fel, se alá nem mehet. Kezdé­m bámulni Oszkár mérnöki gém­jét, pedig most az egyszer­ű épen oly alaptalanul, mint ez az életben oly sok kiki-­i­áltott nagy emberrel történik, ki voltaképen maga se .3 tudja, hogy más érdeme által miként jutott az ugorka-­­ fára! Oszkárnak is eszében se volt e fogadás, de mivel az ügyvéd úr a fonalat a kezébe adta, tehát bebizonyítá úgy, hogy ebből nincs kibontakozás. Forgó Kristóf mindamellett is nem felejté, hogy itt az ügyvéd, kinek a kellő fogással a vesztett ügynél is készen kell lenni, mintha semmit se hallott volna, elővevé a tízezer forintot, — se szavakkal átadó Osz­kárnak. — A­mint ígértem, itt az elmaradott kamatok, hogy a tőkével legyen szives legalább pár hónapig várni. — Igen szívesen­ akár két évig, ha a báró úr s szép gazdag jegyese úgy akarják. Két évig jegybejárni, úgy hiszem, a leggyönyörűségesebb utazás a csillagok­ban s a mennyei Elyseumban ... hová én minden mér­nöki eszközeim segítségével s gazdagságommal se va­gyok képes eljuthatni. CSEPELY SÁNDOR: (Folytatása következik.) Magyarország és a nagyvilág. Párbaj-történetek.­ ­ II. Nagy Péter alatt Oroszországban nem igen lehe­­­­tett hallani a párbajról, mert az uralkodó oly vasszi­­gorú rendeletet bocsátott ki, mely szerint mindenkit­­ akasztófával fenyegetett, ki valakit kihívni merészelt, akár történt meg aztán a párbaj, akár nem. Sas tábor­nok és Dolgorucki herczeg mindamellett is találtak mó­dot és eszközt sértett becsületük orvoslására. „Verekednünk tiltva van, herczeg, mondá a tábor­nok, — de álljunk a csataszinhely azon pontjára, hol leghevesebb az ellenség tüzelése, s maradjunk mindaddig ott, mig kettőnk közül egyet le nem terit a golyó. A herczeg elfogadta a tábornoknak indítványát, s azonnal hozzáfogtak azon pont kijelöléséhez, hol legvé­resebben folyt az ütközet. A svéd és saját hadseregük­kel szemközt foglaltak állást, s csípejükre téve kezeket egész dühvel néztek egymásra, míg egy halálos golyó két részre nem szakította a herczeget. Ez eljárás legalább becsületes volt, valamint be­csületes azon gyógyszerészé is, ki ellenfelének azon aján­latot tette, hogy pirulával vívjanak. Az egyiknek meg kellett halni, mert az egyik mérgezett volt. Becstelen volt a borbély, ki borotvával vívott egy szatóc­csal, és természetes, hogy győzött. Épen úgy előnyben volt, mint a gyakorlott lövő az újoncz fölött. Még a legbiztosabb kéz is hibázhat néha. 1841- ben egy úr a párisi lövöldében gyakorolta magát és a bábuk között, melyek czéltáblául szolgáltak, nagyszerű pusztítást vitt véghez. Minden lövés talált, és átalános csodálkozást idézett elő, de mindannyiszor ha a csodál­kozás zaja lecsillapult, egy nyugodt hang ezt mondá : „a vitézen aligha fogna így lőni.“ —Végre a bábu­­pusztító egykedvű kritikusához fordult egész dühvel és mondá: „akar ön kísérletet tenni?“ „Legnagyobb örömmel!“ — viszonzá a hideg­vérű néző. Azonnal egy csöndes helyet kerestek és a jó lövi először lőtt és hibázott. „Nem-e előre megmondtam önnek?“ jegyzi meg a másik nyugodtan és egy operaáriát dúdolva tá­vozott. A kimélet, melyet tanúsított, nem igen gyakran szokott előfordulni a vívók között. De néha még­is. Perpingan egy javíthatlan életeskedő Meurier Charlesval állt szemközt. Nagyon komoly sértés forog­hatott fönn, mert a távolság csak öt lépésnyire terjedt. Perpingan lőtt először és hibázott. „Nos Perpingan,­ mond a másik, ki ellenfele bátorságát próbára akarván tenni, pisztolyát egészen 565

Next