Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1869-05-30 / 22. szám

254 Magyarország és a nagyvilág. soh­a, mind a mellett a kritika túl szigorúan ítélt felőle, de ez Bigniora korán sem hatott csüggesztőleg, hanem nemes ambitiójához szólott, s­őt kitartó, szorgalmas énektanulmányozásra serkentő. Bignio a pesti conservatoriumban folytató ének­tanulmányait, de a sors úgy akarta, hogy iskoláinak bevégeztével a hivatalnoki pályára lépni kényszerült. Édes­anyjának reménye, várakozása teljesülni látszik ; a család ünnepet ült, de rövid, múlékony volt az öröm. Bignio belefáradt az egyhangú, tompa, lélek­gyilkoló hivataloskodásba, s vágyait, lelkének merész, kalandos sugallatait követve, tovább a kisértésnek ellen nem állhatott . . . Búcsút mondott a hivatalos pályá­nak a nélkül, hogy erre valakitől szabadságot kért volna magának. Épen ez időben a valódilag maecenási jellemmel bíró Szentgyörgyi Horváth Edmund — egy énekképző intézet alapítását vette czélba, s azt roppant költséggel létesítette is. Horváth Edmundnak nagy és hazafias tervei voltak. Ő a legjobb fiatal erőket kívánta egy koszorúba fűzni, miért is figyelmét ki nem kerülhette az ifjú Bignio,­kit több ízben fölszólított, hogy intéze­tébe lépne be. Azonban Bignio a szives ajánlatot megköszönte, s egy szép reggelen Bécsbe érkezett, hol az énektanul­mány magasabb irányát igyekezett elsajátítani. Mestere, a híres Gentiluomo tanár volt, ki az ifjú lánglelkületét és fényes tehetségeit felismervén, kiváló gonddal avatta őt az énekművészet ezerágú titkaiba. Midőn énektanulmányaival készen volt, Gundi, a pesti német színház akkori igazgatója szerződteté, bár a legszerényebb havi fizetéssel, mindamellett Bignio meg volt elégedve , csakhogy a színpadon működhessék. Hangja és személyisége csakhamar feltűnt a pesti közönség előtt, mely fellépéseit rokonszenvével és tap­saival jutalmazó, mindamellett az igazgatóval történt személyes összeütközés következtében szerződését meg­szüntette, s a magyar nemzeti színház derék inten­dánsa, gr. Ráday Gedeon által tett szerződtetési aján­latot készséggel fogadta. Midőn az ifjú művész a nemzeti színpadon fellé­pett , kettős hatással volt a közönségre; egyrészről mindenkit kedvesen lepett meg hangjának ereje, érete és dallamossága; másrészről jól esett az ő ajkairól tisztán zengve hallani az édes anyanyelvet, mely ná­lunk a dalművekben rendesen érthetetlen hháoszszá silányul. Bignio úr a szó legvalódibb értelmében énekelt és­­ magyarul énekelt. Szavaink értelmében a mivelt külföld nem fog keresni aprólékos patriotismust, sem magyar rajongást, hanem a nemzeti örömnek nyílt kifejezését. A mi dalművészetünk fiatal leánya a mivelődés előre törő géniusának, s nemzeti színházunknak ala­pításánál fogva, eredeti czélja az, hogy általa a magyar nyelv mivelése eszközöltessék ; már pedig a hang szó­jelzés nélkül szép, igen szép lehet; de a darab megér­tésére nézve semmi jelentősége nincs. Bignionak szereplései a nemzeti színpadon dia­dalok voltak; a közönség tapsokkal és koszorúkkal halmozta el; a journalistika részéről szintén a legna­gyobb elismerésben részesült. Öt hónapig volt Bignio a nemzeti színház szer­ződött tagja, midőn az igazgatóság tőle azt követelé, hogy énekelje Rossini „Hamupipőke“ czímű dalművé­ben Dandini szerepét, mely nagy erőfeszítést és sok­szoros coloraturát igényel. A művész, daczára önbecs­érzetének, teljesen felfogta ezen szerep nehézségeit; mindamellett nemes ambitióból nem utasítá azt vissza, hanem legott felkereste bécsi tanárát, Gentiliuomót, ki azt hangjához alkalmazó, s ekként Bignio képes volt tetszéssel az említett szerepet többször előadhatni. Ugyanez időben Bignio az egész másnemű hang­kört igénylő „Teli Vilmost“-t is tanulmányozta, s túl­buzgósága folytán, egy reggelen arra ébredett fel, hogy nincs — hangja! . . . Tökéletesen rekedt volt! A­mitől Bignio belső barátai tartottak, az­­ megtörtént. Ugyanis Bignio rekedtsége miatt hosszab­ban volt kénytelen őrizni szobáját. Ennek és bizonyos ármánykodásnak következtében szerződésének felbon­tása sürgettetett az igazgatóságnál azon esetre, ha rö­vid idő múlva hangját teljes épségben vissza nem nyerné; ugyanaz ellen, kinek néhány hó előtt 10. évi tartamú szerződést az igazgatóság önkéntesen megaján­lani jónak látott. Két év múlva körülbelül Bignio ur Bécsben, a cs. k. udvari dalszínháznál vendégszerepelt oly zajos tetszés mellett, hogy az ottani igazgatóság őt több évi szerződésre ünnepélyesen felszólító. — Azonban Bignio­urban erősebb volt a honszerelem, mint a jövő arany álma ... Ő kevesebb fizetéssel is örömest megmara­dandott volna a nemzeti színház tagjául, hanem mél­tánylást kívánt, s miután harmadik levelére, melyben mondja a művész, hogy nagyon sajnálná, ha szülővá­rosától meg kellene válnia . — Radnótfáy udvari taná­csos és intendáns ur némi gúny­nyal válaszoló. „Sok szerencsét az uj pályához!“ — a honfiúi érzelmeiben megsértett művész Bécsben a szerződést aláírta. 1864-ben lépett fel először Bignio a cs. kir. udvari dalszínháznál mint rendes szerződött tag „Tell Vilmos“ s „Ernani“ dalművekben mint két legjobb sze­repében. Hazánkfia győzött és diadalt aratott. ... A kö­zönség kedvenczévé vált. Állása első pillanatban terhesnek és tarthatatlan­nak tetszik oly világnevű művészek mellett, milye­neknek a bécsi udvari dalművészek nagy része ismerve van ; mindamellett a probléma könnyen lett meg­oldva, s Bignio a közönség kitűnő kedvencze lett. Legújabb szerepeiben pedig állandó babérokat szerzett magának, úgy hogy Bignio ez idő szerint alig lenne pó­tolható.­­ Azonban Bignio úr a dicsőség koszorúját nem csak a színpadon, hanem a hangversenyek alkalmával is kiérdemelte. A hangversenyek legtöbbnyire ugyanazt képezik a művész életében, mit a sivatagok pusztáin a zöldellő pázok. Nem mintha a legtöbb hangverseny közönsége nem ugyanazon várakozással és igénynyel lépne a te­rembe, milyet a színházak látogatóinál feltételezünk, hanem a hangversenyek leggyakrabban érdekes kalando­kat szőnek a művész életébe, melyek bármily aprólé­kosak legyenek, de azért bizonyos körülményeknél fogva örökké érdekesek maradnak a művész emlékében és néha­i szivében. Bign­o­ur még mint műkedvelő, Liszt Ferencz derék tanítványával Sipos Antallal, kezdett hangver­senyekben működni, s magát különösen a győriek előtt emlékezetessé tette; később a nem­ múzeum dísztermében lépett fel, majd több jótékony hangversenyben vett részt, nevezetesen a pesti conservatorium javára több ízben énekelt, utólszor különösen Liszt nagynevű hazánkfia igazgatása alatt az „Erzsébet“ czímű oratóriumban, mely alkalommal Bignio csak jelentékeny áldozattal nyert szabadság­időt, de ő az áldozattól sem riadt vissza, bebizonyítandó, hogy mint a conservatorium egy­kori tanítványa minden tud lenni, csak háladatlan nem, s mindég s mindenütt a legnagyobb tetszésben része­sült — A kakuk. Az ég komor, sötét borúval int le, Magam vagyok... körültem senki nincsen, Szobámba élő lélek nem tekint be, i­em zörget senki a rozsdás kilincsen. Csend van ... nyomasztó éji hallgatás, Mit nem zavar csak órám kettyenése ; Figyelmeztetvén lassú perczenése: Hogy minden perczenet serény kapás. Az ócska falról még bogár se zsong ; Csak lépteimnek halk ütése kong. — Oly mélységes mély e csend, mint a válasz, Mit a végetlen semmitől kapok, Ha kérdezem : mi értem, merre száll az, Oszlás után mily létre szárnyalok ? Kétes, derengő mécsemnek világa, Mint agyvelőmben a küzdő tudat, Velem sötét rém-eszméket tudat Pislogva rezgő, haldokló sugára : Ily pisla’ reszkető mécs életünk, Mig tart olaja, lángban éledünk; A láng önnön­ magát emészti fel S az élet észrevétlen illan el. — Olaj, láng . . . egyik éltet, más emészt : Élet s halálnak láthatd képzetét! A vak homálylyal elvegyül a csend; Csak én zajongok lelkem éjjelébe : Oh! gyújtsatok világot e setétbe : Hadd lássam létem hogy mivé leend! ... De megszólal órámon a kakuk .... S felel szavamra minden koppanása : „Csak élj! mert a perez sírod gödrit ássa! Mit örjöngesz itt ? Ágyad vár . . . aludj !­­“ Hollóst. J.IIIHJIIMMJ lí llHlitlllü IIJ I Ili,и u II I 22. szám. 1869. T-n rn fl "■'■HUT II ■ i 1 TITI I 111П ПГГТТТТ I ’ ГТТ" TTTTT Az utolsó beszély, Eredeti novella — írta Bulyovszky Lilla. (Folytatás.) Sokak előtt hihetetlennek látszik és mégis keserű .igazság: Athenaise szép volt, mint egy nympha, ártat­lan mint egy gyermek és lángoló, mint egy nyári­­ rózsa, és férje mégis Amaranthe után epedett, ki pe­­­­dig — entre deux ages— hervadásnak indult, önző,­­ csalfa, és hideg volt, és e mellett mindennel inkább, mint szerelemmel viseltetett a fiatal grófhoz. Midőn Athenaisenek egy jótevő nagynénje — ily jótevők mindig akadnak — szeméről levonó a fátyolt, a fiatal nőt leirhatlan féltékenység ragadta meg. — Ki ne ismerné e rákját az emberi szívnek, melyen semmi műtétet nem segít ? Hisz a szívet egészen ki kellene vágni, hogy e sebéről meneküljön. A fiatal nő annyira szenvedett, hogy csak rövid ideig titkolhatta férje előtt. Pedig a féltékenység oly betegség, mit rendesen még csak lehet, titkolni szeretünk. A szerencsétlen Athenaise — heves természeté­nél fogva — múlhatlanul áldozatul esett volna boldog­talan szenvedelmének, ha a véletlen segítségére nem jó. E véletlen nem volt kevesebb, mint férjének ha­lála, ki egy sétalovaglás alkalmával — mit kedvesé­vel ten, — oly szerencsétlenül esett le lováról, hogy öt­­ percz múlva már halott volt. A grófné szenvedései most pokoliak lettek. Mondjuk — pokoliak —mert más szó jobban nem jelöl­hetné. A szerencsétlen t. i. leveleket talált, mikből tisztán látta, hogy férje már három hónappal menyeg­zője után mást szeretett. Szive, önérzete, és női büszkesége ez által egy­aránt halálos döfést kaptak, és a fájdalom, melylyel küzdenie kellett, a legsajátszerűbb, legkínzóbb formá­kat vette föl, mert a boldogtalan még most is szeretett; szeretett egy halottat becsülés nélkül. És szerelmében nem volt vigasza, nem reménye, nem múltja, nem jövője. Rendszerint, midőn a kétkedés kínjait szenvedjük, a legroszabb bizonyosságot is mentő angyalul óhajtjuk. De jöjjön csak egyszer a bizonyosság, mely meg­­másolhatlan, és siratni fogjuk a reménynyel összekö­tőt kétség gyötrelmeit. Borítsunk fátyolt a fiatal nő szaggatott keblére, mely még több kint és gyötrelmet is rejtett, mint a mennyi elmondható, és elégedjünk meg küzdelmei azon eredményének constatirozásával, hogy lelkének szár­nyai lemetszve hullottak alá, keblét tompa fásultság­­ fogta el, és szivében a legkülönbözőbb két érzelem csap­stázott az elsőbbségért: a vágy szeretni és boszu az egész férfi nem iránt. VII. Az opera báli estély óta három hónap múlt, azóta Lancy Edgar mindennapos lett Mirabell grófné házában. Az előkelő világban általános is volt a hiedelem, hogy szeretők, s oltár elébe lépnek. És ez ellen nem is volt senkinek észrevétele. Legfölebb az elutasított udvarlók csodálkoztak, hogy oly férfi, mint a gróf, ki nem a legszebb emberekhez tartozik, és mellette, a harminczon jóval túl van, egy oly nőnek hódíthatta meg szivét, ki mindaddig egy iránt ellentállhatlan és meghódíthatlan volt. Ezen jó urak elfeledék azt, hogy Mirabel Athe­naise nem mindennapi nő, és Sand­ Edgard nem közön­séges férfiú. Elfeledték, hogy a szívnek nincs logicája, vagy ha van, az valami oly sajátszerű, mi meghiúsít minden szá­mítást.­­— Nem tudták, hogy e két szerető érdekelte egy­mást, mielőtt ismerte volna. Mit is tudhattak ők tartalmáról azon leveleknek, miket La Forrás marquis húgának írt. De e levelekben, melyek írásánál a leglángolóbb barátság hálás keze vezette a tollat, Sancy Edgard életrajza foglaltatott. Életrajza oly férfiúnak, kinek hős tetteivel telve vala az uj világ, és ki oly gyöngéd, kedélyes és szere­tetreméltó tudott lenni a csendes háztűz körül, a minő elszánt, vakmerő és nagylelkű volt, midőn a tenger fel­bőszült hullámain élet-halálharczot vívott ádáz mar­­talóczokkal, vagy kedvencz időtöltésül az oroszlánt és tigrist indult fölkeresni barlangjukban. Mily törpékké fajultak a grófné regényes képle­teiben a távollevő hősi alak előtt a párisi salonok sárga­­kertyűzött sima képű arszlánai. És mint dobogott szive, midőn bátyja lev­eléből

Next