Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1869-05-30 / 22. szám
254 Magyarország és a nagyvilág. soha, mind a mellett a kritika túl szigorúan ítélt felőle, de ez Bigniora korán sem hatott csüggesztőleg, hanem nemes ambitiójához szólott, sőt kitartó, szorgalmas énektanulmányozásra serkentő. Bignio a pesti conservatoriumban folytató énektanulmányait, de a sors úgy akarta, hogy iskoláinak bevégeztével a hivatalnoki pályára lépni kényszerült. Édesanyjának reménye, várakozása teljesülni látszik ; a család ünnepet ült, de rövid, múlékony volt az öröm. Bignio belefáradt az egyhangú, tompa, lélekgyilkoló hivataloskodásba, s vágyait, lelkének merész, kalandos sugallatait követve, tovább a kisértésnek ellen nem állhatott . . . Búcsút mondott a hivatalos pályának a nélkül, hogy erre valakitől szabadságot kért volna magának. Épen ez időben a valódilag maecenási jellemmel bíró Szentgyörgyi Horváth Edmund — egy énekképző intézet alapítását vette czélba, s azt roppant költséggel létesítette is. Horváth Edmundnak nagy és hazafias tervei voltak. Ő a legjobb fiatal erőket kívánta egy koszorúba fűzni, miért is figyelmét ki nem kerülhette az ifjú Bignio,kit több ízben fölszólított, hogy intézetébe lépne be. Azonban Bignio a szives ajánlatot megköszönte, s egy szép reggelen Bécsbe érkezett, hol az énektanulmány magasabb irányát igyekezett elsajátítani. Mestere, a híres Gentiluomo tanár volt, ki az ifjú lánglelkületét és fényes tehetségeit felismervén, kiváló gonddal avatta őt az énekművészet ezerágú titkaiba. Midőn énektanulmányaival készen volt, Gundi, a pesti német színház akkori igazgatója szerződteté, bár a legszerényebb havi fizetéssel, mindamellett Bignio meg volt elégedve , csakhogy a színpadon működhessék. Hangja és személyisége csakhamar feltűnt a pesti közönség előtt, mely fellépéseit rokonszenvével és tapsaival jutalmazó, mindamellett az igazgatóval történt személyes összeütközés következtében szerződését megszüntette, s a magyar nemzeti színház derék intendánsa, gr. Ráday Gedeon által tett szerződtetési ajánlatot készséggel fogadta. Midőn az ifjú művész a nemzeti színpadon fellépett , kettős hatással volt a közönségre; egyrészről mindenkit kedvesen lepett meg hangjának ereje, érete és dallamossága; másrészről jól esett az ő ajkairól tisztán zengve hallani az édes anyanyelvet, mely nálunk a dalművekben rendesen érthetetlen hháoszszá silányul. Bignio úr a szó legvalódibb értelmében énekelt és magyarul énekelt. Szavaink értelmében a mivelt külföld nem fog keresni aprólékos patriotismust, sem magyar rajongást, hanem a nemzeti örömnek nyílt kifejezését. A mi dalművészetünk fiatal leánya a mivelődés előre törő géniusának, s nemzeti színházunknak alapításánál fogva, eredeti czélja az, hogy általa a magyar nyelv mivelése eszközöltessék ; már pedig a hang szójelzés nélkül szép, igen szép lehet; de a darab megértésére nézve semmi jelentősége nincs. Bignionak szereplései a nemzeti színpadon diadalok voltak; a közönség tapsokkal és koszorúkkal halmozta el; a journalistika részéről szintén a legnagyobb elismerésben részesült. Öt hónapig volt Bignio a nemzeti színház szerződött tagja, midőn az igazgatóság tőle azt követelé, hogy énekelje Rossini „Hamupipőke“ czímű dalművében Dandini szerepét, mely nagy erőfeszítést és sokszoros coloraturát igényel. A művész, daczára önbecsérzetének, teljesen felfogta ezen szerep nehézségeit; mindamellett nemes ambitióból nem utasítá azt vissza, hanem legott felkereste bécsi tanárát, Gentiliuomót, ki azt hangjához alkalmazó, s ekként Bignio képes volt tetszéssel az említett szerepet többször előadhatni. Ugyanez időben Bignio az egész másnemű hangkört igénylő „Teli Vilmost“-t is tanulmányozta, s túlbuzgósága folytán, egy reggelen arra ébredett fel, hogy nincs — hangja! . . . Tökéletesen rekedt volt! Amitől Bignio belső barátai tartottak, az megtörtént. Ugyanis Bignio rekedtsége miatt hosszabban volt kénytelen őrizni szobáját. Ennek és bizonyos ármánykodásnak következtében szerződésének felbontása sürgettetett az igazgatóságnál azon esetre, ha rövid idő múlva hangját teljes épségben vissza nem nyerné; ugyanaz ellen, kinek néhány hó előtt 10. évi tartamú szerződést az igazgatóság önkéntesen megajánlani jónak látott. Két év múlva körülbelül Bignio ur Bécsben, a cs. k. udvari dalszínháznál vendégszerepelt oly zajos tetszés mellett, hogy az ottani igazgatóság őt több évi szerződésre ünnepélyesen felszólító. — Azonban Bigniourban erősebb volt a honszerelem, mint a jövő arany álma ... Ő kevesebb fizetéssel is örömest megmaradandott volna a nemzeti színház tagjául, hanem méltánylást kívánt, s miután harmadik levelére, melyben mondja a művész, hogy nagyon sajnálná, ha szülővárosától meg kellene válnia . — Radnótfáy udvari tanácsos és intendáns ur némi gúnynyal válaszoló. „Sok szerencsét az uj pályához!“ — a honfiúi érzelmeiben megsértett művész Bécsben a szerződést aláírta. 1864-ben lépett fel először Bignio a cs. kir. udvari dalszínháznál mint rendes szerződött tag „Tell Vilmos“ s „Ernani“ dalművekben mint két legjobb szerepében. Hazánkfia győzött és diadalt aratott. ... A közönség kedvenczévé vált. Állása első pillanatban terhesnek és tarthatatlannak tetszik oly világnevű művészek mellett, milyeneknek a bécsi udvari dalművészek nagy része ismerve van ; mindamellett a probléma könnyen lett megoldva, s Bignio a közönség kitűnő kedvencze lett. Legújabb szerepeiben pedig állandó babérokat szerzett magának, úgy hogy Bignio ez idő szerint alig lenne pótolható. Azonban Bignio úr a dicsőség koszorúját nem csak a színpadon, hanem a hangversenyek alkalmával is kiérdemelte. A hangversenyek legtöbbnyire ugyanazt képezik a művész életében, mit a sivatagok pusztáin a zöldellő pázok. Nem mintha a legtöbb hangverseny közönsége nem ugyanazon várakozással és igénynyel lépne a terembe, milyet a színházak látogatóinál feltételezünk, hanem a hangversenyek leggyakrabban érdekes kalandokat szőnek a művész életébe, melyek bármily aprólékosak legyenek, de azért bizonyos körülményeknél fogva örökké érdekesek maradnak a művész emlékében és néhai szivében. Bignour még mint műkedvelő, Liszt Ferencz derék tanítványával Sipos Antallal, kezdett hangversenyekben működni, s magát különösen a győriek előtt emlékezetessé tette; később a nem múzeum dísztermében lépett fel, majd több jótékony hangversenyben vett részt, nevezetesen a pesti conservatorium javára több ízben énekelt, utólszor különösen Liszt nagynevű hazánkfia igazgatása alatt az „Erzsébet“ czímű oratóriumban, mely alkalommal Bignio csak jelentékeny áldozattal nyert szabadságidőt, de ő az áldozattól sem riadt vissza, bebizonyítandó, hogy mint a conservatorium egykori tanítványa minden tud lenni, csak háladatlan nem, s mindég s mindenütt a legnagyobb tetszésben részesült — A kakuk. Az ég komor, sötét borúval int le, Magam vagyok... körültem senki nincsen, Szobámba élő lélek nem tekint be, iem zörget senki a rozsdás kilincsen. Csend van ... nyomasztó éji hallgatás, Mit nem zavar csak órám kettyenése ; Figyelmeztetvén lassú perczenése: Hogy minden perczenet serény kapás. Az ócska falról még bogár se zsong ; Csak lépteimnek halk ütése kong. — Oly mélységes mély e csend, mint a válasz, Mit a végetlen semmitől kapok, Ha kérdezem : mi értem, merre száll az, Oszlás után mily létre szárnyalok ? Kétes, derengő mécsemnek világa, Mint agyvelőmben a küzdő tudat, Velem sötét rém-eszméket tudat Pislogva rezgő, haldokló sugára : Ily pisla’ reszkető mécs életünk, Mig tart olaja, lángban éledünk; A láng önnön magát emészti fel S az élet észrevétlen illan el. — Olaj, láng . . . egyik éltet, más emészt : Élet s halálnak láthatd képzetét! A vak homálylyal elvegyül a csend; Csak én zajongok lelkem éjjelébe : Oh! gyújtsatok világot e setétbe : Hadd lássam létem hogy mivé leend! ... De megszólal órámon a kakuk .... S felel szavamra minden koppanása : „Csak élj! mert a perez sírod gödrit ássa! Mit örjöngesz itt ? Ágyad vár . . . aludj !“ Hollóst. J.IIIHJIIMMJ lí llHlitlllü IIJ I Ili,и u II I 22. szám. 1869. T-n rn fl "■'■HUT II ■ i 1 TITI I 111П ПГГТТТТ I ’ ГТТ" TTTTT Az utolsó beszély, Eredeti novella — írta Bulyovszky Lilla. (Folytatás.) Sokak előtt hihetetlennek látszik és mégis keserű .igazság: Athenaise szép volt, mint egy nympha, ártatlan mint egy gyermek és lángoló, mint egy nyári rózsa, és férje mégis Amaranthe után epedett, ki pedig — entre deux ages— hervadásnak indult, önző, csalfa, és hideg volt, és e mellett mindennel inkább, mint szerelemmel viseltetett a fiatal grófhoz. Midőn Athenaisenek egy jótevő nagynénje — ily jótevők mindig akadnak — szeméről levonó a fátyolt, a fiatal nőt leirhatlan féltékenység ragadta meg. — Ki ne ismerné e rákját az emberi szívnek, melyen semmi műtétet nem segít ? Hisz a szívet egészen ki kellene vágni, hogy e sebéről meneküljön. A fiatal nő annyira szenvedett, hogy csak rövid ideig titkolhatta férje előtt. Pedig a féltékenység oly betegség, mit rendesen még csak lehet, titkolni szeretünk. A szerencsétlen Athenaise — heves természeténél fogva — múlhatlanul áldozatul esett volna boldogtalan szenvedelmének, ha a véletlen segítségére nem jó. E véletlen nem volt kevesebb, mint férjének halála, ki egy sétalovaglás alkalmával — mit kedvesével ten, — oly szerencsétlenül esett le lováról, hogy öt percz múlva már halott volt. A grófné szenvedései most pokoliak lettek. Mondjuk — pokoliak —mert más szó jobban nem jelölhetné. A szerencsétlen t. i. leveleket talált, mikből tisztán látta, hogy férje már három hónappal menyegzője után mást szeretett. Szive, önérzete, és női büszkesége ez által egyaránt halálos döfést kaptak, és a fájdalom, melylyel küzdenie kellett, a legsajátszerűbb, legkínzóbb formákat vette föl, mert a boldogtalan még most is szeretett; szeretett egy halottat becsülés nélkül. És szerelmében nem volt vigasza, nem reménye, nem múltja, nem jövője. Rendszerint, midőn a kétkedés kínjait szenvedjük, a legroszabb bizonyosságot is mentő angyalul óhajtjuk. De jöjjön csak egyszer a bizonyosság, mely megmásolhatlan, és siratni fogjuk a reménynyel összekötőt kétség gyötrelmeit. Borítsunk fátyolt a fiatal nő szaggatott keblére, mely még több kint és gyötrelmet is rejtett, mint a mennyi elmondható, és elégedjünk meg küzdelmei azon eredményének constatirozásával, hogy lelkének szárnyai lemetszve hullottak alá, keblét tompa fásultság fogta el, és szivében a legkülönbözőbb két érzelem csapstázott az elsőbbségért: a vágy szeretni és boszu az egész férfi nem iránt. VII. Az opera báli estély óta három hónap múlt, azóta Lancy Edgar mindennapos lett Mirabell grófné házában. Az előkelő világban általános is volt a hiedelem, hogy szeretők, s oltár elébe lépnek. És ez ellen nem is volt senkinek észrevétele. Legfölebb az elutasított udvarlók csodálkoztak, hogy oly férfi, mint a gróf, ki nem a legszebb emberekhez tartozik, és mellette, a harminczon jóval túl van, egy oly nőnek hódíthatta meg szivét, ki mindaddig egy iránt ellentállhatlan és meghódíthatlan volt. Ezen jó urak elfeledék azt, hogy Mirabel Athenaise nem mindennapi nő, és Sand Edgard nem közönséges férfiú. Elfeledték, hogy a szívnek nincs logicája, vagy ha van, az valami oly sajátszerű, mi meghiúsít minden számítást.— Nem tudták, hogy e két szerető érdekelte egymást, mielőtt ismerte volna. Mit is tudhattak ők tartalmáról azon leveleknek, miket La Forrás marquis húgának írt. De e levelekben, melyek írásánál a leglángolóbb barátság hálás keze vezette a tollat, Sancy Edgard életrajza foglaltatott. Életrajza oly férfiúnak, kinek hős tetteivel telve vala az uj világ, és ki oly gyöngéd, kedélyes és szeretetreméltó tudott lenni a csendes háztűz körül, a minő elszánt, vakmerő és nagylelkű volt, midőn a tenger felbőszült hullámain élet-halálharczot vívott ádáz martalóczokkal, vagy kedvencz időtöltésül az oroszlánt és tigrist indult fölkeresni barlangjukban. Mily törpékké fajultak a grófné regényes képleteiben a távollevő hősi alak előtt a párisi salonok sárgakertyűzött sima képű arszlánai. És mint dobogott szive, midőn bátyja leveléből