Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1869-02-14 / 7. szám
7. szám, 1869. „Csillagjárás“ uj lendületéről és nagy reményeket kötött egy oly nyomda jövőjéhez, melynek még nevét se hallottam soha ; aztán rátért a nemzetre, melyet hálátlannak és méltatlannak nevezett oly íróra, mint ő, aztán hozzám hajolva susogta: — Az uj kormány érdemjellel kínált meg, de nem fogadom el, nem, soha, — menydörgé e két szót, s aztán szilárd komolysággal téve hozzá: megtartom függetlenségemet! Én fejemet lógattam, ő hosszan sóhajtott. — Nehéz az élet, — mondom, — s jól teszi, a ki gondoskodni tud magáról és övéiről... istenem, mi szép is a családi élet!... Az öreg már kevés italtól is hamar gyengült, s szavaimra vörösedő szemeit kétkedve szögezte rám. — Bátyám sok tekintetben boldog ember — van kedves családja . . . — Ő igen — úgy van, feleségem jó teremtés, — de gyenge fejű és engem soha sem értett — mindig bénította tehetségemet, ellenezte vállalataim, s mindig arra ösztönzött, hogy hivatalt keressek, akárhol,akár hol barátom! minő szó ez! Eltűrte volna, hogy egy vasúti irodába jussak, én Széchenyi kortársa, Vörösmarty lelki barátja, én hírneves magyar író egy hitvány irodába!ó barátom, szörnyűség, ha rágondolok erre a szerencsétlen asszonyra; egész életében otthon ült, soha se kívánt részt venni nyilvános életemben és dicsőségemben, fiaimat is ő pusztította el, elvonta az eszményi világtól, sárba dobta, tőlem elszöktette, idegenek kezébe játszta, úgy van, meg vagyok győződve, hogy ez az együgyü asszony fiaimmal és rokonimmal ellenem szövetkezett, — igen uram, — én boldog nem vagyok, siránkozó feleségem soha meg nem értett, fiaimból betyárok vagy spiszburgerek lesznek ... Kedvem lett volna lehordani a vén haszontalan embert, s megkérdezni, ha váljon gondos és érzékeny nejének szerzett-e valaha egy jó órát, s váljon mig itt a kocsmában iddogál, otthon van-e, hogy mit egyék, annak a szegény asszonynak; de nekem nem volt czélom az öreg javítása vagy dorgálása, én csak Monori barátomnak akartam szolgálni s a fiatal leánykával jót tenni; tehát visszafojtám kedvemet s folytatám tovább a társalgást. — Hát leánya, Elvira kisasszony ? — Leányom ? kérdé az öreg vigyorogva és susogva,— ez már angyal, valódi múzsa, minden művemet könyv nélkül tudja, ez életem egyetlen reménye, és ha egykor a természet rendjén én is elhagyom e földi pályát, a „Csillagjárás“ szerkesztését leányomra fogom hagyományozni. — Na ez minden esetre szép terv, — de végre is a leánynak az a sorsa, hogy férjhez menjen. — Én is így gondolkozom — mondá a vén Bodomér fenékig hajtva egy pohár sashegyit, — s férjhez is fogom adni egyik vagy másik íróhoz, — kiről látom, hogy arra való, ki elismeri az én érdemeimet és segíteni fog engemet, hogy az emberek roszaságát megbüntessem — ugye öcsém, szép leány az én leányom, he!? kérdé végül s boros szemeit kacsingatva emelte rám. — Ő minden esetre — felelek közönyösen, — és úgy tartom, sokkal okosabb, hogy sem csak úgy könnyen férjhez lehetne adni olyanhoz, akit nem szeret. — Értelek, kópé— szólt az öreg részeg módra röhögve és pislogva — hidd el, a leányom kedvel téged — már mondta nekem, hogy te igen derék embernek látszol. — Jaj bátya, én nem vagyok házasodni való — nekünk szegény íróknak nehéz dolog ez a házasság, nagy a felelősség egy szegény leánynyal szemben s leendő gyermekeink irányában, mai világban sokkal jobb afféle gyakorlati emberre számítani, ki ha kevés is, de biztos kenyeret adhat, kinek ha nincs is oly nagy jövendője, van tisztességes jelene, én már vönnek sokkal inkább ,szeretnék valami mérnököt, hivatalnokot, kereskedőt, igen, igen kereskedőt — mondom halkan, de komolyan. Az öreg gonoszul kezdé forgatni szemeit s aztán rám mordult: Csaló vagy te is, kétszínű ámító — hát ha kereskedőnek adom leányom, gondol-e az többé velem — hisz az az iparos parasztnép ki fog kaczagni engem és ki fogja gúnyolni érdemeimet — te is meg akarsz fosztani egyetlen reményemtől; ki ad nekem kenyeret vén napjaimra — a haza ? azt ti, a kik irigyeim vagytok elidegenítettétek tőlem, s most leányomtól is meg akartok fosztani ? nem, nem, soha ! te is szövetkeztél ellenem — csalódtam benned , mélyen csalódtam, elválhatunk, több szavam nincs elmehetsz, hagyj magamra; mondás még egy utolsót ivott, aztán székéről majd lefordult. Láttam, hogy az öreggel bajos boldogulni és a pinczért szólítva távozni akartam; a kocsmáros, pinczér, a vendégek, mind csak németül beszéltek s társalgásunkat nem értették, de midőn készülődtem a kocsmáros előállott s az öregtől is fizetést kért előttem s mondá, hogy már néhány hete adósa. Én félre szóltam a kocsmárost s a számlát kifizettem, egy pár vendég is csatlakozott s kérték, fizetném ki az öreg tartozását oly kevés volt az egész, hogy szó nélkül kifizettem egyiknél két forint másiknál egy forint, harmadiknál néhány krajczár volt az egész adósság, de miután két három hónaposak is voltak, eléggé mutatták, hogy az öreg menynyire sülyedt. Félig aludt már székén, mégis vett észre valamit, s hitelezőit szidni kezdte, engem meg eltiltott a fizetéstől, — mindennek daczára karon fogtam és haza vezettem. Késő éj volt, mikor haza érkeztem, s két levélkét találtam asztalomon. Egyik fiatal barátomtól az ügyvédtől volt, s tartalma ez volt:..........„Képzeld csak, mily furcsa ügyem akadt az öreg Tátrai Bodomér ellen, hatszáz forintos váltókereset. Ismerve a vén ember állapotát, nagyon unalmas az egész história, holnap mindenét össze kell íratnom stb. stb.......... A másik levél Monori Pistától van, s tudatja, hogy az asszony nagyon beteg ; ő Elvirát akarta látni, ki már három nap óta nem volt a kereskedésben, pedig készletük semmi sincs, — és maga ment hozzájok, — s a legnagyobb nyomorban találta őket, az asszony a sír szélén, a leányka kétségbeesve, tegyünk valamit , ő reggel nyolcz , órakor hozzám jön. Soha se gondoltam, hogy ez a haszontalan vén ember annyi aggodalmat okozzon nekem, de valami kimagyarázhatlan szánalmat éreztem iránta. Ki tudja, váljon nem volt-e félreismerve, hát ha egy kissé pártolták, buzdították, figyelmeztették volna, nem lett volna-e más ember ? Kevés eszű, charlatán, munkátlan, rest, jellemtelen, csaló, rútul önző; feleltem magamnak e kérdésekre, de azt a kis szánalmat nem űzhetem ki szivem fenekéről. Nyolcz órakor nálam volt a szegény szerelmes Monori. Elmondtam neki a váltóhistóriát , mire aztán elzödült, elsápadt. — Istenem, — mondá,—mily boldog vagyok én, ki fogom fizetni ez adósságot, legalább tehetek valamit Elviráért,— nincs ugyan hatszáz forintom, de három holnap alatt könnyen letörlesztem , s vagy vár a hitelező, — vagy szerzünk pénzt, ugye uram ? ! — Ön olyan ember, a milyennek én ismerem, boldog leszek, ha valamit tehetni fogok önért; de most menjen el dr. Mezeihez, s kérje meg nevemben, hogy látogassa meg a szegény beteget. Tizenegy órakor pedig találkoztunk ügyvéd barátom irodájában. Monori elment, s az orvost oda vitte. Én pedig az írói segélyegylet titkárától szereztem mintegy negyven forintot, s azt azonnal az okos Elvira kezébe adtam. Az öreg gyanúsan fogadott, nem igen emlékezett az akadémia palotájának égése febr. 3-kán éjjel. Magyarország és a nagyvilág. 75