Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1869-11-21 / 47. szám

554 1864. február elsején lépte át az Eidert. Ottani mű­ködésének sok sikere volt : az oberselki ütközet, a királyhegy elleni roham, az owersei véres csata, a jütt­­landi előnyomulás­sal, több kitüntetést szereztek Gab­­lenz számára. E harcz után a Veronában lévő 5-dik hadtest parancsnoka lön, 1865-ben pedig Schleswig helytartója. Az 1866-diki hadjáratban és az azután történtek ismeretesek mindenki előtt; inkább azt említjük meg tehát, hogy Gablenz sohasem volt a katonai czopfnak, hanem inkább a belső javítások és haladások embere. Az alkotmány helyreállítását Magyarországon s létesítését a Lajtán túl, mint a kor szükségét tekinté, s miután e tekintetben érzülete épp oly ismeretes, mint katonai tehetsége és erélyes jelleme, Zágrábban és Bu­dán egyiránt kedvezőleg fogadták a főparancsnoki ál­lomáson. Fővárosunkba érkezte után kiadott napi parancsa igen jó benyomást tett. Hangsúlyozta abban az ural­kodó által szentesített alkotmányos intézmények tiszte­letét, s kiemeli különösen a honvédelmi rendszert, mint a­melynek közegeit (a honvédeket) a sorkatonáknak igazi testvériséggel fegyvertárakul kell tekinteniük, egyformán arra lévén hivatva, hogy a hazát és trónt megvédjék. Ily szellemben nyilatkozott a hadseregbeli és honvédtisztek előtt is, kik üdvözletére mentek. Írták róla azt is, hogy meglátogatván a főpolgármestert, mi­vel nem találta hivatalában, látogató jegyét hagyta hátra. Az udvariasság e mindennapi ténye említésre sem volna méltó, ha ellentétben nem állna az előtti budai hadparancsnokok magatartásával, kik megköve­telték a hódolatot, de szívélyességet ugyan nem sokat tanúsítottak a polgári hatóságok iránt. Remélhető, hogy e tekintetben is új korszak kezdődött. A katonaság, noha mint a haza fegyveres védője, tiszteletet érdemel, ha kö­telességeit jól teljesíti, de nem lehet legfelső és kivált­ságolt osztály egy alkotmányos államban, hol a tényező oszályok nem egymás fölött, hanem egymás mellet áll­nak a haza szolgálatában, az orosz czárné Bukovinán ment keresztül, tisztán ma­gyar lovakon vitette magát és magyar lovas ifjak kisér­ték el Bessarábiába. Reáltanoda felállításáért többször folyamodtak, s meg is ígérte nekik az osztrák kormány, azonban máig sincs semmi eredménye, pedig a magyar szabadság­­harcz idejében még gymnasiumot is ígértek nekik, ha a dicsőség harczában nem segítik testvéreiket. Az igéret­­ellen nem szóltak, de Bém apó hadaiban igen sokan vettek részt s a magyar névnek meg is feleltek. Tudván jól, hogy könnyebb valamit ígérni, mint azt később meg is adni, nem várnak, hanem, a­kik te­hetik, a czernoviczi reál­iskolába járnak, s ha elvégez­­­­ték, kisded jószágukhoz térnek ismét vissza. Bővebben írni történetükről ezúttal nem szándé­kozom. Ennyit is csupán felvilágosításul írtam, mert fájdalom, sokan nem tudják, hogy távol keleten is még magyar szívek dobognak és magyar nép él. Népköltészetük, illetőleg dalaik, legtöbb hason­latosságot a székely népdalokkal mutatnak, magukba oltva a „sírva vigad a magyar“ egyetemes daljel­leget. Vannak köztök egyesek, vagy legalább voltak, kik a verset csinálják, s aztán mindnyájan alkotják mellé a nótát s mind a hat falu énekli. Nyáron a mezők vi­­rányai, télen pedig a fonóházak és barátságos összejö­vetelek zengenek az énekek bus dallamaitól. A leányok szép csengő hangját az ifjak kisérik ; igy töltenek sok kellemes estét atyafiságosan együtt. A búnak legtöbb kinyomatát találhatni dalaik­ban, azért is a kesergés megható húrjai gyakran kö­­nyeket csalnak szemükbe, s ilyenkor nem kérdenék a világért sem egymást, hogy miért, vagy kit könyeznek ? Ez úgy látszik hű és örökös megismertetője marad ke­leti fajunknak. Leginkább tanúskodnak dalaik arról, mennyire nem bírják soha feledni, hogy idegen országot laknak, árván, elhagyatottan. S ennek még ott is kifejezést ad­nak, hol például a megcsalatott ifjú szeretőjét siratja. Az esküvők, halotti búcsúztatók és gyásztáraik mind­­megannyi erős visszhangjai a szivekben élő nagy hon­vágynak. Ha az olvasó figyelemmel kiséri azon dalokat, melyeket ezúttal közrebocsátok, meggyőződhetik meny­nyire égnek régi hazájok iránt. A bukovinai székelyekről és nép­dalaikról. A kis Bukovina ege alatt, a Maguza tetőitől öt óra járásnyira kezdődnek a húsz­ezernyi székely-ma­gyarok falvai, olyan istenadta egymásutánban, min­t csak a pezsgő keleti vér testvérisége szülhet. Istensegits, Fogadjisten, József-, Hadik-, András-, és Laudonfalva , ezek a nevei, az alig pár éve múlt századéves magyar helységeknek. Galambfehér házak látszanak már messziről, s oly jól esik idegenektől hallani, hogy ott magyarok laknak, mert arról híresek, hogy a tisztaságnak egyedül ők az igazi barátjai,­­ képviselői e kis bábeli nyelvű or­szágban. Laknak itt minden nemzetiségből, legkevesebben vannak a magyarok és a németek, túlnyomó számmal a szapora oláhság. Szellemre középszerű czivilizácziót — művelt­séget — csakis a németek és magyaroknál találhatni. A német és magyar nép a legjobb egyetértésben él, habár itt is felütötte már sokszor — és felüti most is — magát a germanizáló szellem, és miért, miért nem, csak a magyarokat szeretné magához ölelni, mintha a nap azért sütne a németségre, hogy feladatuk legyen : valahol egy magyar létezik, elnyelhetni. Tudják az in­dító kezek, miért teszik azt, általános hit uralkodik az oláhokra nézve, hogy semmiféle erő nem képes közép­kori állásukból kimozdítani. A germanizátorok tehát próbát sem kísértenek vele, de itt van — mondják — a magyarság. De a magyar népben is megvan az ellenállás. Annyira vele születik ez mindegyikkel, s hála gondviselőnknek, oly nagy összetartást fejt ki a csekély számú magyarság, hogy minden kigondolható próba és erőlködés daczára, melyet 1853-tól egész mai napig gyakorolnak, sziklaerős testvérek maradtak ők. S ha talán a megölő orosz uralom alá vinnék is, még akkor is magyarok maradnának. E csekélynyi nép fenmaradása annyi idegen elem közt, távol a testvérházától, elég bizonyság arra nézve, hogy a magyar nép nincs pusztulásra szánva. Szokás, erkölcs, öröm, bánat, mulatság "minden olyan magyar, mint itthon az anyahonban. A mi különösen dicséretökre válik, három - négy nyelvet beszélnek, u. m. magyar, német, oláh és orosz (rusz) nyelvet. Gazdasági szereik, termesztményeik s lótenyész­­tésök mindig a legelsőnek ismertetett el. Ez utóbbira csak azt hozom fel, hogy midőn 1867. május havában Magyarország és a nagyvilág. Székely népdalok. 1. Nincs semmi gyönyörűségem, Egész világ ellenségem. A­kihez volt is reményem, Az is megcsalt régen engem. Én istenem, mért is élek, Ha én annyi búval élek, Búval élem világomat, Bánattal töltöm napomat! Bánat nélkül nincs egy órám, Mert búra szült édes­anyám, Bujdosásra nevelt apám , Idegen föld az én hazám. Idegen föld az én hazám, Idegen az ember hozzám. Nézem az eget és földet, Hullatom a sűrű könyet. Hullatom a sűrű könyet, Eszem az árva­ kenyeret. Árva vagyok, nincs gyámolom, Még a vizet is gyászolom. Árva vagyok, árva lettem, Szerencsétlennek születtem, Árva vagyok mint a gólya, Kinek nincsen pártfogója. Mikor a falevél elhull, Akkor minden kedvem elmúl! Hull a fának a levele, Örömem is elmúlt vele. Sárga levél, sárga levél, Búsultomra miért levél! — Azért lettem búsultodra , Nincsen ágam, s nincs virágom ! Nincsen ágom, nincs virágom, Nincs, kivel éljem virágom. 47. szám, 1869. — Leszek ágod s lesz virágod, Velem kell, hogy töltsd virágod! II. Én elmegyek, te itt maradsz, Tőlem panaszt már nem hallasz. Isten viselje gondodat, Te is viseld jól magadat. Én jussak akkor eszedbe, Ha kenyér lesz a kezedbe De ne jussak más egyébről, Csak az igaz szeretésről. Magas az ég, kerek alja, Sokat kesergek alatta. Én istenem, sokat sírok, Mégis jó kedvet mutatok. Jó kedvet azért mutatok , Ne tudja más, hogy búsulok. Búsulj szivem, mert nincs kedvem, Mert elhagyott víg örömem. Víg örömem, régi kedvem, Kiért holtig fáj a lelkem. Fáj is nekem a­míg élek, Míg csak aeng bennem a lélek. III. Magos dombon esik a hó, Ott terem a rózsabimbó. Fejér vagy rózsám mint a hó, Holdvilágnál csókolni jó. Ae a rózsa, amit adtál, Le se hervadt s már elhagytál. Terem virág még a réten, Lesz szeretőm még a héten! Állj meg rózsám, kérdjelek meg : Téged hol találjalak meg ? — Jere ki Csíkszeredára, Ott megkapsz egy korcsomába. Ha meg nem kapsz a korcsmába, Jere fel Galicziába, Galiczia közepébe Két kaszárnya van egyvégbe. Ottan megkapsz az egyikbe , Kettő közül a szebbikbe. Abban vannak a legények. Ott keseregnek szegények ! Közli: László Mihály. A pillangó. — Elbeszélés. — Kazár Emiltől. (Folytatás.) A lovas Nagypéteri Hillárion volt. Ladányi Miklós arcza fellángolt. Ez az út Pis­­kyéktól jó. Esti 10 óra lehetett. Ily késő ideig tartott volna Nagypéteri látogatása, vagy csak sétalovaglást tett ? Valóban igaz lenne az, mit a világ beszél ? Ily gondolatok közt haladt tovább. Tépelődésében észre sem vette, midőn a Piskyék lakása elé ért. Magá­nyos kis épület volt ez, az út felé szabadon hagyott fa­lusias tornáczczal, hátul kerttel, melyet csak sövény és bokrok kerítettek, a külső ajtók zárva voltak, az abla­kok sötétek. Mély csend vette körül az egész lakot. Ladányi Miklós a sövények és bokrok felé került, melyeken át a kertbe lehetett látni. Nagyon természetes az, hogy a magányban min­dig arra gondolunk, kinek közellétét legjobban óhajtjuk. Nagyon természetes, hogy a szerelmes, ki a rétek vagy erdők magányos csendjébe tévedt, kedvesére gondol. Nagyon természetes, hogy Ladányi — ki előtt Paulina nem volt közönyös lény, — egész útjában a Pisky kis­asszonyra gondolt, és nagyon természetes, hogy Nagy­péteri Hillárion megpillantása a féltékenység bizonyos nemét ébresztette föl benne, mert gyakran nemcsak szerelemből vagyunk féltékenyek, hanem hiúságból, vagy játékosi érdekekből is, tartván, hogy vesztő felek lehetünk. Ladányi Miklós megállt a sűrű bokrok közt, melyek a kert kerítésének egy részét képezték. A kertre szolgáló ablakok is mind sötétek voltak. A fiatal­ember széthárította a galyákat és belépett a kertbe, melyet csak azért szoktak igy nevezni, minthogy a fővárosban

Next