Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1869-08-01 / 31. szám
• •Úr a február 24-iki forradalommal fogják önöket elnémítni. Ezek az emberek csakugyan azt hiszik, hogy csupa Mirabeauk meg Dantonok! Tükröt kellene már egyszer elejükbe tartani, hadd látnák meg saját képöket egész törpeségében! Boucher a köztársaság elnökének szavai fölött gondolkozva megy az ülésbe, s véletlen mindjárt belépte után felelnie kell egy interpellátióra. — Legyen óvatos! A kamra ma nagyon izgatott, — figyelmeztető még minisztertársa Baroche. Roucher hevesen, ingerülten felel az interpellátióra, s amint baloldalról zajosan közbe kiáltják : „Épen így beszéltek február 24-ike előtt is“, — erre Boucher mérgesen viszonozza: — Az önök dicsőséges forradalma nem volt egyéb mint katasztrófa. Iszonyú zaj, fütyülés, tombolás követte e szavakat. Félóránál tovább tartott, míg a csöndet annyira mennyire helyre lehetett állítni. Most fölállt Bouchers kijelenté, hogy a „ katasztrófa“ szót csak azon értelemben használta, mint „előre nem látott esemény“. Hiába. Az átalános pisszegés közt el kellett hallgatnia. A „katasztrófás ember“ (ezt a gúnynevet adták rá) többé szóhoz nem juthatott. Egy hét múlva bizalmatlansági volumot kapott a minisztérium s csak az államcsíny után kaphatott Bouher újra miniszteri tárczát. Az államcsíny fölötti tanácskozások alkalmával Moray Bouher képviselőt is ajánlotta miniszterül. „Nem,“ —felelt rá Napoleon Lajos—,,c’ esti ’homme des domimesures.“ (Ez a félrendszabályok embere). Soha sem jellemezték Bouhert jobban. Ez a jellemzés ma is ráillik. Csak mikor már végre volt hajtva az államcsíny, s a dolgok új rende megerősítve, akkor kínálta meg az elnök Bouhert a miniszteri tárczával. De minisztersége ekkor csak hat hétig tartott, s aztán 1855-ig már csaknem egészen elfelejtették a jelentéktelennek tartott ember. Akkor újra előhúzta a császár s a földművelési és kereskedelmi tárczát bízta rá. Azóta folyvást benn maradt Roucer a minisztériumban tizennegyedfél éven át, bármennyit és bármikép változott is e minisztérium színezete. Mikor a császár 1859-ben „elérkezettnek“ vélte az időt, hogy az alkotmány szabadelvű irányban egy lépéssel előbbre mozdíttassék, s egy államminisztert nevezett ki, aki a törvényhozó test előtt védje a kormány törvényjavaslatait, hívei közül a legkitűnőbb szónokot, Billault-t választotta e nehéz állásra. Mennyire elbámult mindenki, mikor 1862-ben, Billault halála után, Roubert nevezte ki utódjául a császár! Mindenki azt tartotta, hogy a császár nagy baklövést követett el. Még jól emlékeztek Bouher hajdani, nem épen fényes szónoki szereplésére s a katasztrófás beszéd ismét eszükbe jutott az embereknek. De még jobban elbámultak, midőn Bouhert először hallották most beszélni. Hogy mennyit tanult ez az ember 1851 óta, mióta nem beszélt nyilvánosan, megfoghatlan volt! Már az első ülésszak alatt elismerték, hogy beszédei a Billault-éval versenyeznek, a második ülésszak alatt már mindenki bevallotta, hogy Billault-t fölülmúlja. Csillogó tehetsége azonban csakis e szónoki irányban mutatkozik. Az adminisztráczióban nagyon középszerű fej, aki szigorúan, szorongva ragaszkodik mindig a fönnálló rendszerhez. Teljesen képtelen gyökeres átváltoztatásokra. Egy szóval, ép oly ember, amilyenre III. Napóleonnak szüksége van, becsvágy nélkül, de nagy ügyességgel és bámulatos szónoki tehetséggel megáldva, hajthatatlan makacs és fölülmulhatlan buzgó ura eszméinek megvalósításában. Hess! Lágy fűben ült a kis leányka, Virágot tépdelt s hangicsált. A virág mézét megkívánva A pillangó is oda szállt. „Pi — pi —■’ pillangó, hess !“ Felé legyintett hókezével, S meg szedte a virágokat, Lelke a kedély, örömével Rajzolt mosolygó álmokat. „Pi — pi — pillangó, hess !“ „Ezt itt mamámnak, mamácskámnak Ezt Pipiskénknek ... de úgy ám! Ezt meg ... a szomszéd Pistikának . . . S arcza kipirult -------— „Igazán ! Pi — pi — pillangó, hess!“ Magyarország és a nagyvilág. S szava elakadt zavarában. Egyet mosolygott s elszaladt, A pillangó repült nyomában, De a világ mind ott maradt . . . Pi — pi — pillangó! . . . h e ss ! ! Szelestey László. Bányazsiványok. Beszély a forradalmi időszakból. Irta Lukács Béla. (Folytatás.) — Nem úgy urak! — szólt közbe hevesen egy ily vita alkalmával, társai nem csekély csodálkozására ő az eddig néma, rideg és szótalan. — Ti igazságtalanul cselekesztek, s elfogultan ítéltek. Jól tudhatjátok, hogy a kor rég széttépte azon vasbilincseket, melyeket ti saját országtok kárára még egész súlyukban fenn akarták tartani. — Hogy bilincs-e országunkon az az állapot, mely kivétel nélkül a nemzetiségre, századról századra kiterjedt hazánk egész lakosságának egy bizonyos rétegzetére, azt nem tudom. — mondá egyike e fiataloknak. — De ez az állapot szentesítve jön törvény és törvényes gyakorlat útján évszázadokon át, s eredetét tekintve, igazságtalannak egyátalán nem nevezhető. Igazságtalanság s méltatlanság volna az, most hirtelen ez állapot felforgatása által ezrek és ezrek tételét kétségessé tenni, kik e szerencsétlenséget semmi egyébnek sem tulajdoníthatnák, minthogy atyjuk gyermekei. — Százados jogok rögtöni megszüntetése, százados institutiók meggondolatlan eltörlése — mondá egy második — nem marad megboszulatlanul. Okulhatnak más államok példáján, hol az ily gyors s annyi érdeket sértő átalakulás erős rázkódásokat vont maga után a nemzeti élet egész nagy terén. Én azt mondom : tisztelet a történeti jogoknak! — Én meg azt mondom — szólt izgatottan ránk— hogy a történeti jogoknak halomra kell dőlniük az emberi jogok előtt! — Ám jó ! — vágott ismét közbe egy harmadik — ne cáfoljuk meg fajunk régi hírnevét, gyakoroljuk egész terjedelmében a nagylelkűséget, szabadítsuk fel a jobbágyságot; de az anyagi kárt, mely ez által az eddigi előjogosítottakat érendi, az ország köteles nekik megtéríteni. — Nem! nagylelkűségetek nem kell! — kiáltó egész ingerülten ránk. — Én visszautasítom a román nép nevében nagylelküségteket, mert az urbériséget föltétlenül s utógondolat nélkül el kell törülnötök önmagatok s hazátok iránti kötelességből, mert a XIX-dik században ily institutió gúny és megbélyegzés nélkül nem létezhet egy műveit országban sem — ti pedig annak tartjátok hazátokat! — veté utána. A vita folyton hevesebb s terjedtebb lön ; részt vettek benne a többi román ifjak is, kik ellátogattak Jánkkal a szászok és magyar ifjak közé . Jánk izgatottsága a vita folytában ingerültséggé fejlett. — Nektek le kell mondanotok az urbériségről minden kárpótlásra való igény nélkül. Az elnyomás, az erőszak nem ad jogot soha. Elég ha századokon át bünteenü bitoroltátok e jogot. De a román nép, az én nemzetem nem gyermek többé. Ha nem adjátok meg neki s annak idején a szabadságot, ki fogja erőszakolni. A következményekért ti lesztek aztán felelősek. Az nem lehet, hogy országos teherből fizettessétek meg magatoknak a nagylelkűséget. Én nem fogom megengedni nemzetemnek, hogy csak egy fillért is fizessen ily czélra. Jánk e kihívó szavait hasonló ingerült nyilatkozatok követték a többi ifjak részéről. Nemzeti hajlamunk koránt sem az, hogy a kihívás megfélemlítsen, s ily esetben az igazságot még kevésbbé szoktuk elismerni. A magyar nemes urfiak észjárása sem volt olyan, hogy a szokatlanul ingerült fánk lecsillapult volna. — Népem felszabadítása, az urbériség megszüntetése örökre és ingyen, vagy halál! —dörgő vészteljes hangon, s román nemzetiségű társaitól követve, fokozott ingerültséggel hagyta el a termet. Eltávoztak szerteszét az ország valamennyi vidékére, hogy apostolkodjanak komolyan azon ügy érdekében, melyet felkaroltak fiatal keblük egész hevével Jánk az erdélyi bányavidékre vonult hazájába, az ősfenyvesek közé, s e rengetegek vad lakosaihoz szólt szabadságról és felvilágosodásról. Ugyanő hely volt, hol egykor Hóra kezdé és I végzé pályáját. De Jánk nem volt Hóra. Hórának bűnös volt már törekvése is, mert ő nem nemzete jobblétéért fogott fegyvert. Janku törekvését azonban elítélni nem lehet és nem szabad, mert czélja volt: jobb sorsot vívni ki a román nép számára. Tévedése az volt, hogy hivatottnak hitte magát e nehéz pályára, holott nem rendelkezett önmagában annyi erővel, sem hogy ura litt volna maradni helyzetének. Szerepe eleitől fogva végéig az, hogy eszköz volt, elsőbb a bécsi kormány, később saját párthívei, saját alvezérei kezében. Az első ígéretek által ámította el, melyeket kétségbeesése egy perczében a román nemzet javára tett, s az ígéretekből, a sok fényes csábitó szóból egy árva betű sem teljesült. Alvezérei pedig borzalmat, közmegvetést s utálatot hoztak mészárlásaik s rablásaik által Jánk nevére kérditek, hogy mit tett e férfi, midőn belátta helyzetét, s felfogta egész valódiságában a gaz játékot, melynek eszközévé sülyedt , úgy viselte magát, mint férfihoz illett. Midőn véget ért a magyar szabadságháboru, s egy magyar honvéd sem volt többé az országban, s midőn megüzenték Jánknak, hogy reá nincs többé szüksége a bécsi kormánynak, ő vonakodott szétoszlatni seregeit, vonakodott letenni a fegyvert. Követelte, hogy teljesíttessenek előbb azon ígéretek, melyek nemzete javára tétettek; követelte, hogy beváltassanak azon föltételek, melyek mellett nemzetének közreműködését eszközölte a magyar ellen megindított faj harczban. Bécsből küldtek neki egy érdemkeresztet s évdijról biztosították. Ő egyiket sem fogadta el, mert nem egyéniségének kitüntetéséért, hanem népe sorsának javára fogott fegyvert. És sergeit csak akkor bocsátá el, mikor erélyes rendeletek mentek hozzá, hogy tegye le a fegyvert, s látta, hogy azon hatalomnak, mely véget vetett a magyar szabadságháborunak, ő sem lesz képes ellentállani. A bécsi kormány, mely ura lett Magyarországnak, a hálafejébm kémekkel körözteté Jánkot, hogy lássák, nem forral-e valami veszélyest agyában, s a bányavárosok — Jánk seregeinek fészke — császári katonasággal rakattak meg, hogy tervei csirájukban fojtathassanak el. A kémek rövid idő múlva azon hírt küldötték Bécsbe, hogy Jánktól nincs többé mit tartaniok, ő egészen nyugodt, — mert megőrült. . . . Későn látta be a szerencsétlen a gaz játékot, melynek öntudatlanul csak eszközévé sülyedt. Gyenge ember volt ő is, tévedései, s az ezernyi ártatlan áldozatok, kik reá kiáltottak átkot, halálig marczangolták lelkiismeretét. Csoda-e, ha elborult szelleme, s elborult örökre ?* * * A felizgatott oláhság élén ránk állt, ki e bányavidéken üté fel sátrát. Innen szervezte az egész fölkelést. Segédletére kiszolgált erdélyi határőröket s császári tiszteket adtak melléje. S amint lehetett, a károly-fehérvári fegyvertárból néhány ezer puska is szétosztatott köztük. Az egyes vidékek külön alvezéreket kaptak. Az egész fölkelésnek feje ránk volt, — de neki a történelemben alig jutott más szerep, minthogy felelőssé tétessék mindazért, a mit e felizgatott s értelmetlen tömeg végrehajtott. Mellette, mint egyenrangú hatalom, s mint közvetítő az osztrák császári kormány s az oláhok közt, egy román nemzeti bizottság állt II.-Szebenben. S az alvezérek bűnei is mind fánkra szállnak a történelem kérlelhetlen itélőszéke előtt. Azok, kik az oláhok lakta vidékeken a tömeg vezéreinek tolták fel magukat, sem akarattal, sem elég erővel nem bírtak arra, hogy féken tartsák a népet; legtöbbje nem irtózott Herostrates borzasztó dicsőségétől sem. Jánk szabadságokat és jogokat akart kivívni nemzetének, s ezért fogott fegyvert, alvezérei pedig halomra gyilkoltatták a védtelen polgárokat, nőket, csecsemőikkel, az aggokat s a gyermekeket, felgyújtották a legvirágzóbb városokat, raboltak, prédáltak, annyira, hogy még a vasszeget sem hagyták meg a teljesen ártatlan polgárok házaiban. Ilyen volt a szabadságháború, melyet Jánk alvezérei vívtak, s maga a fővezér hiába akart annak büntetés, fenyegetés, sőt kérés segélyével más irányt adni. Katlanbánya vidékein , az olvasóink által már ismert Trombitás Péter lett a fölkelt oláhság vezére. Tartván attól, hogy a lakosság, mely a gyakori bányarablások miatt szigorú vizsgálatokat indított, gazságainak nyomába jut, kapva kapott az alkalmas pillanaton, s érintkezésbe tevén magát Jánkkal, ettől megbízatást nyert a katlanbányai oláhság felfegyverzésére és hadi szervezésére. Az örömhir, mely a 48-i kormányok által lelke 31. szám, 1869.