Magyarország és a Nagyvilág, 1869 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1869-08-01 / 31. szám

•­ •Ú­r a február 24-iki forradalommal fogják önöket elnémítni. Ezek az emberek csakugyan azt hiszik, hogy csupa Mi­­rabeauk meg Dantonok! Tükröt kellene már egyszer elejükbe tartani, hadd látnák meg saját képöket egész törpe­ségében! Boucher a köztársaság elnökének szavai fölött gon­dolkozva megy az ülésbe, s véletlen mindjárt belépte után felelnie kell egy interpellátióra. — Legyen óvatos! A kamra ma nagyon izgatott, — figyelmeztető még minisztertársa Baroche. Roucher hevesen, ingerülten felel az interpellátióra, s a­mint baloldalról zajosan közbe kiáltják : „Épen így beszéltek február 24-ike előtt is“, — erre Boucher mér­gesen viszonozza: — Az önök dicsőséges forradalma nem volt egyéb mint katasztrófa. Iszonyú zaj, fütyülés, tombol­ás követte e szava­kat. Félóránál tovább tartott, míg a csöndet annyira mennyire helyre lehetett állítni. Most fölállt Boucher­s kijelenté, hogy a „ katasztrófa“ szót csak azon értelemben használta, mint „előre nem látott esemény“. Hiába. Az átalános pisszegés közt el kellett hallgatnia. A „katasz­­trófás ember“ (ezt a gúnynevet adták rá) többé szóhoz nem juthatott. Egy hét múlva bizalmatlansági volumot kapott a minisztérium s csak az államcsíny után kaphatott Bouher újra miniszteri tárczát. Az államcsíny fölötti tanácsko­zások alkalmával Moray Bouher képviselőt is ajánlotta miniszterül. „Nem,“ —felelt rá Napoleon Lajos—,,c’ esti ’homme des domimesures.“ (Ez a félrendszabályok embere). Soha sem jellemezték Bouhert jobban. Ez a jel­lemzés ma is ráillik. Csak mikor már végre volt hajtva az államcsíny, s a dolgok új rende megerősítve, akkor kínálta meg az elnök Bouhert a miniszteri tárczával. De minisztersége ekkor csak hat hétig tartott, s aztán 1855-ig már csak­nem egészen elfelejtették a jelentéktelennek tartott em­ber. Akkor újra előhúzta a császár s a földművelési és kereskedelmi tárczát bízta rá. Azóta folyvást benn ma­radt Roucer a minisztériumban tizennegyedfél éven át, bármennyit és bármikép változott is e minisztérium színezete. Mikor a császár 1859-ben „elérkezettnek“ vélte az időt, hogy az alkotmány szabadelvű irányban egy lépéssel előbbre mozdíttassék, s egy államminisztert ne­vezett ki, a­ki a törvényhozó test előtt védje a kormány törvényjavaslatait, hívei közül a legkitűnőbb szónokot, Billault-t választotta e nehéz állásra. Mennyire elbá­mult mindenki, mikor 1862-ben, Billault halála után, Roubert nevezte ki utódjául a császár! Mindenki azt tartotta, hogy a császár nagy baklövést követett el. Még jól emlékeztek Bouher hajdani, nem épen fényes szónoki szereplésére s a katasztrófás beszéd ismét eszükbe jutott az embereknek. De még jobban elbámultak, midőn Bouhert elő­ször hallották most beszélni. Hogy mennyit tanult ez az ember 1851 óta, mióta nem beszélt nyilvánosan,­­ megfoghatlan volt! Már az első ülésszak alatt elismer­ték, hogy beszédei a Billault-éval versenyeznek, a má­sodik ülésszak alatt már mindenki bevallotta, hogy Billault-t fölülmúlja. Csillogó tehetsége azonban csakis e szónoki irány­ban mutatkozik. Az adminisztráczióban nagyon közép­szerű fej, a­ki szigorúan, szorongva ragaszkodik min­dig a fönnálló rendszerhez. Teljesen képtelen gyökeres átváltoztatásokra. Egy szóval, ép oly ember, a­milyenre III. Napóleonnak szüksége van, becsvágy nélkül, de nagy ügyességgel és bámulatos szónoki tehetséggel megáldva, hajthatatlan makacs és fölülmulhatlan buzgó ura eszméinek megvalósításában. H­ess! Lágy fűben ült a kis leányka, Virágot tépdelt s hangicsált. A virág mézét megkívánva A pillangó is oda szállt. „Pi — pi —■’ pillangó, hess !“ Felé legyintett hókezével, S meg szedte a virágokat, Lelke a kedély, örömével Rajzolt mosolygó álmokat. „Pi — pi — pillangó, hess !“ „Ezt itt mamámnak, mamácskámnak Ezt Pipiskénknek ... de úgy ám! Ezt meg ... a szomszéd Pistikának . . . S arcza kipirult -------— „Igazán ! Pi — pi — pillangó, hess!“ Magyarország és a nagyvilág. S szava elakadt zavarában. Egyet mosolygott s elszaladt, A pillangó repült nyomában, De a világ mind ott maradt . . . Pi — pi — pillangó! . . . h e s­s ! ! Szelestey László. Bányazsiványok. Beszély a forradalmi időszakból. Irta Lukács Béla. (Folytatás.) — Nem úgy urak! — szólt közbe hevesen egy ily vita alkalmával, társai nem csekély csodálkozására ő az eddig néma, rideg és szótalan. — Ti igazságtalanul cselekesztek, s elfogultan ítéltek. Jól tudhatjátok, hogy a kor rég széttépte azon vasbilincseket, melyeket ti saját országtok kárára még egész súlyukban fenn akarták tartani. — Hogy bilincs-e országunkon az az állapot, mely kivétel nélkül a nemzetiségre, századról századra kiterjedt hazánk egész lakosságának egy bizonyos ré­­tegzetére, azt nem tudom. — mondá egyike e fiata­loknak. — De ez az állapot szentesítve jön törvény és törvényes gyakorlat útján évszázadokon át, s eredetét tekintve, igazságtalannak egyátalán nem nevezhető. Igazságtalanság s méltatlanság volna az, most hirtelen ez állapot felforgatása által ezrek és ezrek tételét két­ségessé tenni, kik e szerencsétlenséget semmi egyéb­nek sem tulajdoníthatnák, minthogy atyjuk gyermekei. — Százados jogok rögtöni megszüntetése, száza­dos institutiók meggondolatlan eltörlése — mondá egy második — nem marad megboszulatlanul. Okulhatnak más államok példáján, hol az ily gyors s annyi érdeket sértő átalakulás erős rázkódásokat vont maga után a nemzeti élet egész nagy terén. Én azt mondom : tiszte­let a történeti jogoknak! — Én meg azt mondom — szólt izgatottan ránk— hogy a történeti jogoknak halomra kell dőlniük az em­beri jogok előtt! — Ám jó ! — vágott ismét közbe egy harma­dik — ne c­áfoljuk meg fajunk régi hírnevét, gyako­roljuk egész terjedelmében a nagylelkűséget, szabadítsuk fel a jobbágyságot; de az anyagi kárt, mely ez által az eddigi előjogosítottakat érendi, az or­szág köteles nekik megtéríteni. — Nem! nagylelkűségetek nem kell! — kiáltó egész ingerülten ránk. — Én visszautasítom a román nép nevében nagylelküségteket, mert az urbérisé­­get föltétlenül s utógondolat nélkül el kell tö­rülnötök önmagatok s hazátok iránti köteles­ségből, mert a XIX-dik században ily institutió gúny és megbélyegzés nélkül nem létezhet egy műveit or­szágban sem — ti pedig annak tartjátok hazátokat! — veté utána. A vita folyton hevesebb s terjedtebb lön ; részt vettek benne a többi román ifjak is, kik ellátogattak Jánkkal a szászok és magyar ifjak közé . Jánk izga­tottsága a vita folytában ingerültséggé fejlett. — Nektek le kell mondanotok az urbériségről minden kárpótlásra való igény nélkül. Az elnyomás, az erőszak nem ad jogot soha. Elég ha századokon át bün­­t­e­­­e­n­ü­­ bitoroltátok e jogot. De a román nép, az én nemzetem nem gyermek többé. Ha nem adjátok meg neki s annak idején a szabadságot, ki fogja erő­sza­ko­ln­i. A következményekért ti lesztek aztán felelő­sek. Az nem lehet, hogy országos teherből fizettessétek meg magatoknak a nagylelkűséget. Én nem fogom megengedni nemzetemnek, hogy csak egy fillért is fizessen ily czélra. Jánk e kihívó szavait hasonló ingerült nyilatko­zatok követték a többi ifjak részéről. Nemzeti hajla­munk koránt sem az, hogy a kihívás megfélemlítsen, s ily esetben az igazságot még kevésbbé szoktuk elis­merni. A magyar nemes urfiak észjárása sem volt olyan, hogy a szokatlanul ingerült fánk lecsillapult volna. — Népem felszabadítása, az urbériség megszün­tetése örökre és i­n­g­y­e­n, vagy halál! —dörgő vésztel­jes hangon, s román nemzetiségű társaitól követve, fo­kozott ingerültséggel hagyta el a termet. Eltávoztak szerteszét az ország valamennyi vidékére, hogy apostolkodjanak komolyan azon ügy ér­dekében, melyet felkaroltak fiatal keblük egész hevével Jánk az erdélyi bányavidékre vonult hazájába, az ősfenyvesek közé, s e rengetegek vad lakosaihoz szólt szabadságról és felvilágosodásról. Ugyanő hely volt, hol egykor Hóra kezdé és I végzé pályáját. De Jánk nem volt Hóra. Hórának­ bűnös volt már törekvése is, mert ő nem nemzete jobblété­ért fogott fegyvert. Janku törekvését azonban elítélni nem lehet és nem szabad, mert czélja volt: jobb sorsot vívni ki a román nép számára. Tévedése az volt, hogy hivatottnak hitte magát e nehéz pályára, holott nem rendelkezett önmagában annyi erővel, sem hogy ura litt volna maradni helyzetének. Szerepe eleitől fogva végéig az, hogy eszköz volt, elsőbb a bécsi kormány, később saját párthívei, saját alvezérei kezében. Az első ígéretek által ámította el, melyeket kétségbeesése egy perczében a román nemzet javára tett, s az ígéretekből, a sok fényes csábitó szóból egy árva betű sem teljesült. Alvezérei pedig borzalmat, közmegvetést s utálatot hoztak mészárlásaik s rablásaik által Jánk nevére­­ kérditek, hogy mit tett e férfi, midőn belátta helyzetét, s felfogta egész valódiságában a gaz játékot, melynek eszközévé sülyedt , úgy viselte magát, mint férfihoz illett. Midőn véget ért a magyar szabadságháboru, s egy magyar honvéd sem volt többé az országban, s midőn megüzenték Jánknak, hogy reá nincs többé szük­sége a bécsi kormánynak, ő vonakodott szétoszlatni se­regeit, vonakodott letenni a fegyvert. Követelte, hogy teljesíttessenek előbb azon ígé­retek, melyek nemzete javára tétettek; követelte, hogy beváltassanak azon föltételek, melyek mellett nemzeté­nek közreműködését eszközölte a magyar ellen megin­dított faj­ harczban. Bécsből küldtek neki egy érdem­keresztet s év­­dijról biztosították. Ő egyiket sem fogadta el, mert nem egyéniségé­nek kitüntetéséért, hanem népe sorsának javára fogott fegyvert. És sergeit csak akkor bocsátá el, mikor erélyes rendeletek mentek hozzá, hogy tegye le a fegyvert, s látta, hogy azon hatalomnak, mely véget vetett a ma­gyar szabadságháborunak, ő sem lesz képes ellentállani. A bécsi kormány, mely ura lett Magyarországnak, a hálafejébm kémekkel körözteté Jánkot, hogy lás­sák, nem forral-e valami veszélyest agyában, s a bányavárosok — Jánk seregeinek fészke — császári katonasággal rakattak meg, hogy tervei csirájukban fojtathassanak el. A kémek rövid idő múlva azon hírt küldötték Bécsbe, hogy Jánktól nincs többé mit tartaniok, ő egé­szen nyugodt, — mert megőrült. . . . Későn látta be a szerencsétlen a gaz játékot, melynek öntudatlanul csak eszközévé sülyedt. Gyenge ember volt ő is, tévedései, s az ezernyi ártatlan áldoza­tok, kik reá kiáltottak átkot, halálig marczangolták lelkiismeretét. Csoda-e, ha elborult szelleme, s elborult örökre ?* * * A felizgatott oláhság élén ránk állt, ki e bánya­vidéken üté fel sátrát. Innen szervezte az egész fölke­lést. Segédletére kiszolgált erdélyi határőröket s csá­szári tiszteket adtak melléje. S a­mint lehetett, a ká­­roly-fehérvári fegyvertárból néhány ezer puska is szétosztatott köztük. Az egyes vidékek külön alvezéreket kaptak. Az egész fölkelésnek feje ránk volt, — de neki a történe­lemben alig jutott más szerep, minthogy felelőssé té­tessék mindazért, a mit e felizgat­ott s értelmetlen tö­meg végrehajtott. Mellette, mint egyenrangú hatalom, s mint közvetítő az osztrák császári kormány s az oláhok közt, egy román nemzeti bizottság állt II.-Sze­­benben. S az alvezérek bűnei is mind fánkra szállnak a történelem kérlelhetlen itélőszéke előtt. Azok, kik az oláhok lakta vidékeken a tömeg vezéreinek tolták fel magukat, sem akarattal, sem elég erővel nem bír­tak arra, hogy féken tartsák a népet; legtöbbje nem irtózott Herostrates borzasztó dicsőségétől sem. Jánk szabadságokat és jogokat akart kivívni nemzetének, s ezért fogott fegyvert, alvezérei pedig halomra gyilkol­­tatták a védtelen polgárokat, nőket, csecsemőikkel, az aggokat s a gyermekeket, felgyújtották a legvirágzóbb városokat, raboltak, prédáltak, annyira, hogy még a vasszeget sem hagyták meg a teljesen ártatlan polgá­rok házaiban. Ilyen volt a szabadságháború, melyet Jánk alvezérei vívtak, s maga a fővezér hiába akart an­nak büntetés, fenyegetés, sőt kérés segélyével más irányt adni. Katlanbánya vidékein , az olvasóink által már ismert Trombitás Péter lett a fölkelt oláhság ve­zére. Tartván attól, hogy a lakosság, mely a gyakori bá­nyarablások miatt szigorú vizsgálatokat indított, gaz­ságainak nyomába jut, kapva kapott az alkalmas pilla­naton, s érintkezésbe tevén magát Jánkkal, ettől meg­bízatást nyert a katlanbányai oláhság felfegyverzésére és hadi szervezésére. Az örömhir, mely a 48-i kormányok által lelke­ 31. szám, 1869.

Next