Magyarország és a Nagyvilág, 1870 (6. évfolyam, 27-52. szám)

1870-07-03 / 27. szám

27. szám. 1870. Magyarország és a nagyvilág. Krisztus urunk és sz. Péter a Hortobágyon. Népmonda. Krisztus urunk, hogy a földön jára, Rátévedt a széles Hortobágyra — Szent Péterrel, hű apostolával, Elválhatlan követő társával. Jártak-keltek, De nem ettek Már egész nap semmit, És inni sem volt mit. Krisztus urunk­­­at csak tűrte, De szent Péter jött nagy tűzbe : „Uram — úgymond — én ehetném, Elájulok itt e mesgyén, Ha valamit nem teremtesz , Egy kis fehér czipó jó lesz ; Oly nagy az én fáradtságom, Alig bir már a két lábam.“ Krisztus urunk vigasztalta : „No csak Péter, rajta, rajta! Nem is megyünk tovább már ma. Nézd, ott fehérült egy csárda , Addig már csak elmegyünk, Ott valamit ehetünk. . . A csárdába bemenének, Valának ott vidám népek, Nyalka, verbunkos huszárok, Sarkantyus volt a csizmájok. Krisztus urunk szent Péterrel — Jóllaktak egy kis étellel, Rá egy-két korty bort ivának Ott „jó éjszakát“ ők kivánnak, És a borivó szobába Feküsznek egy vetett ágyba, Vetett ágyba, fris szalmára, Mely a földre volt lerázva. Péter szólott: „feküdj belül Mester, én majd fekszem kívül!“ Krisztus le is feküdt szépen A hideg fal-tőhöz épen, Mig Péter jól betakarva juült a melegebb oldalra. Nyalka verbunkos huszárok — Tánczra perdült a bokájok, S amint járják a verbunkost, Nosza Péter jaj neked most! A sarkantyú jól megmarta, Mert nagyokat rúgtak rajta „Mester alszol ?“ kérdi hallkan. „Dehogy alszom ! No mi baj van ?“ „Tudtam, hogy nem alszol mester, Mert hát fá­z -­­, nosza kelj fel : Feküdj a melegre , !­s fi !, Fekszem én helyedre belül!“ Újra elhelyezkedének, Valának ott vidám népek, Nyalka, verbunkos huszárok, Tánczra perdült a bokájok. Nyalka huszár csintalan is, Kivált a káplárja hamis! „Hej fiuk! — kiált a káplár, — A sarkantyú nagyon rájár Erre a szegény legényre , Kerüljünk most tetejébe, A másikat vegyük elő, Aki ott fekszik ni, belől !“ S amint mondá, úgy tevének : Újra Péternek ménének . . . A sarkantyú újra érte : Mondá Krisztus : „Nem kár érte ! Ő rá akart szedni engem, Már ettől csak föl nem mentem.“ S a huszárok sarkantyúja Pétert újra marta, furta, Ki érezve nagy hibáját . Nem csapott belőle lármát. KOMÓCSY JÓZSEF: Dóré „Don Quichotte“ képeiből. (Képpel a 315. lapon.) Több ízben említettük már e helyen lapunk ki­adóinak azon dicséretes szándékát, hogy a spanyol iro­dalom e remekét Dóré pompás illustratióival magyar nyelven is kiadni kívánják. Egypárt e rendkívüli szép­ségű képek közül be is mutattunk már olvasóinknak. Ma újra bemutatunk egyet. Ezúttal nem a bús lovaghoz és kövér fegyvernö­­kéhez van szerencsénk. Mai képünk a „Don Quichotte“ történetébe beszőtt apró elbeszélések egyikét illustrálja, egy ifjú leány szomorú esete, ki így beszéli el azt Carde­­niának és társainak : „Andalusiában, mely velünk határos, van egy kis város, melynek egy herczeg viseli czimét. E herczegnek van két fia : az idősb, birtokainak örököse, úgy látszik, nemes tulajdonainak is örököse; a­mi a fiatalabbikat illeti, nem tudom, minek az örököse, hacsak Ganelon csalárdságainak, vagy Vellido árulásainak nem az örö­köse. Ennek az urnak hűbéresei szüleim, születésre nézve alantiak, de gazdagsággal oly dúsan megáldják, hogy ha a természet áldásai felértek volna náluk vagyoni ál­dásukkal, nem kívánhattak volna semmi egyebet, és én szintén nem félhettem volna, hogy ama nyomorúságba sülyedek, melybe most vagyok; mert minden szeren­csétlenségem talán onnan ered, hogy szüleim nem vol­tak oly szerencsések, magas rangban születni. Igaz, hogy nem oly alacsony sorsúak, hogy szégyelniök kelljen, de nem is oly magasak, hogy attól a gondolattól megsza­badulhatnék,­­miszerint az ő származásuk oka minden balsorsomnak. Földmivesek, hanem vérök tiszta, régi keresztények s valóban oly régi család, hogy gazdag­ságuk és dús életmódjuk lassanként megszerző számukra a hidalgó nevet, sőt nemes embereknek is tartották. Legnagyobb gazdagságuk s legnagyobb nemességük azonban, melyben büszkélkedtek, én voltam­ leányuk. S mivel, hogy nincs más gyermekük, és engem mindig­­ gyengéden szerettek, egyike voltam a legjobban dédel-­­ getett leányoknak. Én voltam a tükör, melyben néze-­ gették magukat; én voltam a bot, melyre támaszko­dott aggkoruk ; az egyetlen czél, hová irányult minden óhajtásuk. És a mint úrnője voltam sziveiknek, úrnője­ voltam minden vagyonuknak is. Én fogadtam vagy küld­­­tem el a cselédeket s mindazt, a mit vetettek vagy arat­tak, nekem számolták be. Az olajkallók, a borsajtok a nyájak és az apró marha, a méhköpük, szóval mindaz, a­mije csak lehet egy gazdag földmivelőnek, mint amilyen atyám volt, az én gondviselésem alatt állt. A felügyelők­nek, a béreseknek és napszámosoknak osztogatott paran­csuk után, a mi időm felmaradt a napból, varrásra, hím­­zésre és fonásra fordítottam. Ha abba hagytam munkámat, hogy megpihenjek, valami jó könyv olvasásával mulat­tam, vagy a hárfán játszottam, mert a tapasztalás meg­tanított arra, hogy a zene felvidítja a fáradt szellemet s megkönnyít a gondoktól. Ilyen életet éltem szüleim házában, de hiába töl­töttem életemet ennyi foglalkozás közepette s oly szi­­­­goru elvonultságban, hogy a zárdái élethez lehetne ha-­­­­sonlítani, mert senki sem látott, legalább úgy képzelem, s csak a házbeliek s ha misére mentem, az oly korán reg- I gél volt, anyámtól és szolgálóimtól kisérve, aztán oly I sűrűn elfátyolozva és oly félénken, hogy szemeim alig­­ láttak többet a földből, mint a hová lábaim tapodtak. IA szerelem, vagy jobban mondva a henyeség szemei, melyek élesebbek a hiuzéinál, mégis kitettek engem a dán Fernand üldözésének. Ez a neve a herczeg második­­ fiának, kiről beszéltem. Alig vettek észre szemet, midőn, mint utóbb I mondá, mindjárt lángba borulni érezte magát azon a szenvedélyes szerelemtől , melynek nemsokára bizo­­­­nyítékait adta. De hogy gyorsabban elérjek balsorsom­­ történetének végéhez, el akarom hallgatni azon lépé-­­seket, melyeket don Fernand­­en, hogy tudassa ve­­­lem óhajtásait. Házunk minden cselédjét megveszte-­­gette, szüleimnek ezer ajándékot küldözött; a napok­ örökös ünnepnapok valának az utczában, a hol laktam, és éjjel a serenádok miatt nem alhatott senki; a szám-­­ talán levélke, mely anélkül, hogy tudnám, mind­untalan kezeim közé akadt, tele volt szerelmes szavak-­­kal s több ígéret és eskü volt benne, mint a­hány szó­tag. De mindez ahelyett, hogy meglágyított volna, csak megkeményitett, mintha leghalálosabb ellenségem lett volna s mintha mind­az, a mit elcsábitásomra cseleke­dett, csak boszantásomra cselekedte volna. Nem mintha el nem ismertem volna don Fernand személyes érde­meit, s mintha megbántásnak tartottam volna a figyel­met, melyet irántam tanúsított; sőt ellenkezőleg bizo­nyos megelégedést éreztem látva, hogy ily nemes lovag udvarol és szeret s egy cseppet sem esett roszul, ha le­veleiben dicséreteimet olvashattam; mert úgy látszik nekem, hogy mi nők, bármi csúnyák legyünk is, mindig örömest hallgatjuk, ha szépnek mondanak. Hanem a­mi akadályozott, hogy meghajoljak, az becsületem féltése volt, szüleim folytonos jó tanácsai, kik igen könnyen felfedezhették don Fernand szándékát, s­­ hiszen nem törődött vele, ha az egész világ tudja is. Szü­­­­leim azt mondták, hogy egyedül erényemre van helyezve becsületek és tisztességek; hogy csak a távolságot kell megmérnem, mely Don Fernandtól elválaszt s láthatom, hogy, bár az ellenkezőt mondja is, inkább saját élvezetét, mint az én érdekeimet tartja szem előtt. Hozzátevék, hogy ha véget akarok vetni ennek a dolognak s abba hagyatni vele sértő üldözéseit, készek férjhez adni engem rögtön ahoz, a kit választani tetszik nekem. Ez ígéretek s intéseik, melyeknek igazságát elismertem, annyira megerősítették elhatározásomat, hogy soha nem akartam dán Fernand­­nak csak egy szót is felelni, mely habár távolról is, az­zal a reménynyel kecsegtethette volna, hogy óhajtásait kielégítendve látja. Mindez elővigyázat, melyet kétség­kívül megvetésnek tartott, csak még inkább feltüzelte bűnös vágyait, csak ezt a nevet adhatom szerelmének, mert ha az lett volna, a­minek kellett volna lennie, nem lett volna alkalmam most ez órában róla beszélni. Végre don Fernand megtudta, hogy szüleim férjhez akarnak adni, hogy megfosszák őt a reménytől, miszerint engem valaha leírhat, vagy hogy legalább több őrizőm legyen. E hír elég volt neki, hogy arra szánja el magát, a­mit most elbeszélek. Egyszer éjjel egyedül voltam szobámban, csak szo­baleányom társaságában. Egyszerre csak a nélkül, hogy elképzelhettem volna hogyan történt, annyi elővigyá­zat közepette , e csöndes magányban egyszerre csak megjelent dán Fernand előttem. E látvány annyira megzavart, hogy elvette szemeim világát s ajkaim szavát; még csak kiáltani se tudtam, hogy segít­séget hívjak, s azt hiszem nem is engedett volna időt kiáltanom , mert rögtön hozzám közeledett karjai közzé szorítva, mert nem volt erőm védni magamat, annyira meg valók zavarodva, beszélni kezdett, úgy­hogy nem tudom, miképen lehet a hazugság oly ügyes, hogy elhiteti magát igazság gyanánt. Az áruló különben úgy igyekezett, hogy kényes hitelt adjanak szavainak s a sóhajtások szándékainak. Én szegény gyermek egyedül állva s tapasztalás nélkül, igaznak kezdtem tartani min­den hazugságot, nem támasztott azonban bennem semmi egyéb érzést, csak szánalmat sóhajat s könyei végett. Magamhoz térve tehát első ijedtségemből, több bátorság­gal, mint a mennyit magamban hittem, igy szóltam hozzá. — Ha, a­mint itt vagyok most az ön karjai közt, senior, egy dühös oroszlán körmei közt volnék, s hogy biztosan megszabaduljak, valamit erényem kárára kel­lene tennem vagy mondanom, és oly lehetetlen volna azt tennem vagy mondanom, mint lehetetlen hogy a­mi elmúlt, az ne legyen. Ha tehát karjai közé szorítja ön testemet, én visszatartom lelkemet jó érzelmeim által. Én vazallja vagyok önnek, de nem rabszolganője. Vérének nemessége nem ad önnek jogot lenézni, meg­gyalázni az enyémet; s én alacsony sorsú pórnő ép annyira becsülöm magamat, mint ön a nemes ember és ur. Önnek nincs hatalma felettem, sem kincsei­nek befolyása rám; szavai nem csábíthatnak el, sem sóhajai s könyei meg nem lágyíthatnak. De ha lát­nék valamit abból, a­mit megkívánok annál, kit szü­leim férjül adnak nekem, akkor akaratomat aláren­delném akaratának s mindörökre neki áldoznám ma­gamat. Azt akarom mondani, hogy soha senki nem fog legcsekélyebb kegyemben részesülni, a ki nem tör­vényes férjem. — Hacsak ez kell megnyugtatásodra, — viszonzá a hitetlen, — ime szép Dorottya, megkínállak kezem­mel s esküszöm, hogy férjed leszek, esküm tanújául hiva az eget s az isten anyának e szentelt képét, mely itt áll előttünk. Don Fernand egy szobámban lévő szűz Mária ké­pet felragadva, élénkbe tette, hogy tanúja legyen el­jegyzésünknek s a legünnepélyesb s legborzasztóbb es­kükkel megesküdött, hogy férjem lesz. De mielőtt be­végezte volna, mondtam neki, hogy gondolja meg, mit cselekszik; gondoljon atyja haragjára, ha azt fogja az látni, hogy egy paraszt leányt vett nőül, hogy ne hagyja magát elvakítatni netalántáni szépségem ál­tal, mert abban nem talál elég mentséget hibás lépé­sére, s ha szerelme arra indítja, hogy javamat akarja, hagyja inkább sorsomat születésemhez mérten alakulni, mert soha sem vezetnek jóra az ily aránytalan házassá­gok, s a boldogság, melyet eleinte nyújtanak, nem tart sokáig. Mindezt elmondtam neki s még sok egyebet, a­mire nem emlékszem már , de nem gátolhatták meg őt, hogy czélját ne kövesse, ép úgy mint a­ki kölcsön kér azzal a gondolattal, hogy nem fogja visszafizetni, nem sokat törődik a kötelezvény föltételeivel. E perczben hir­telen ezt gondoltam magamban. — Nem, nem én leszek az első, kit a házasság alacsony sorsból magas rangra emel; sem dán Fernand nem lesz az első, kivel a szépség bájai vagy inkább az elvakult szenvedély magas születéséhez nem illő hitves­társat vétettek el. Miután nem akarom sem megváltoz­tatni a világot, sem új szokásokat hozni be, jó lesz még 317

Next