Magyarország és a Nagyvilág, 1870 (6. évfolyam, 27-52. szám)
1870-07-03 / 27. szám
27. szám. 1870. Magyarország és a nagyvilág. Krisztus urunk és sz. Péter a Hortobágyon. Népmonda. Krisztus urunk, hogy a földön jára, Rátévedt a széles Hortobágyra — Szent Péterrel, hű apostolával, Elválhatlan követő társával. Jártak-keltek, De nem ettek Már egész nap semmit, És inni sem volt mit. Krisztus urunkat csak tűrte, De szent Péter jött nagy tűzbe : „Uram — úgymond — én ehetném, Elájulok itt e mesgyén, Ha valamit nem teremtesz , Egy kis fehér czipó jó lesz ; Oly nagy az én fáradtságom, Alig bir már a két lábam.“ Krisztus urunk vigasztalta : „No csak Péter, rajta, rajta! Nem is megyünk tovább már ma. Nézd, ott fehérült egy csárda , Addig már csak elmegyünk, Ott valamit ehetünk. . . A csárdába bemenének, Valának ott vidám népek, Nyalka, verbunkos huszárok, Sarkantyus volt a csizmájok. Krisztus urunk szent Péterrel — Jóllaktak egy kis étellel, Rá egy-két korty bort ivának Ott „jó éjszakát“ ők kivánnak, És a borivó szobába Feküsznek egy vetett ágyba, Vetett ágyba, fris szalmára, Mely a földre volt lerázva. Péter szólott: „feküdj belül Mester, én majd fekszem kívül!“ Krisztus le is feküdt szépen A hideg fal-tőhöz épen, Mig Péter jól betakarva juült a melegebb oldalra. Nyalka verbunkos huszárok — Tánczra perdült a bokájok, S amint járják a verbunkost, Nosza Péter jaj neked most! A sarkantyú jól megmarta, Mert nagyokat rúgtak rajta „Mester alszol ?“ kérdi hallkan. „Dehogy alszom ! No mi baj van ?“ „Tudtam, hogy nem alszol mester, Mert hát fáz -, nosza kelj fel : Feküdj a melegre , !s fi !, Fekszem én helyedre belül!“ Újra elhelyezkedének, Valának ott vidám népek, Nyalka, verbunkos huszárok, Tánczra perdült a bokájok. Nyalka huszár csintalan is, Kivált a káplárja hamis! „Hej fiuk! — kiált a káplár, — A sarkantyú nagyon rájár Erre a szegény legényre , Kerüljünk most tetejébe, A másikat vegyük elő, Aki ott fekszik ni, belől !“ S amint mondá, úgy tevének : Újra Péternek ménének . . . A sarkantyú újra érte : Mondá Krisztus : „Nem kár érte ! Ő rá akart szedni engem, Már ettől csak föl nem mentem.“ S a huszárok sarkantyúja Pétert újra marta, furta, Ki érezve nagy hibáját . Nem csapott belőle lármát. KOMÓCSY JÓZSEF: Dóré „Don Quichotte“ képeiből. (Képpel a 315. lapon.) Több ízben említettük már e helyen lapunk kiadóinak azon dicséretes szándékát, hogy a spanyol irodalom e remekét Dóré pompás illustratióival magyar nyelven is kiadni kívánják. Egypárt e rendkívüli szépségű képek közül be is mutattunk már olvasóinknak. Ma újra bemutatunk egyet. Ezúttal nem a bús lovaghoz és kövér fegyvernökéhez van szerencsénk. Mai képünk a „Don Quichotte“ történetébe beszőtt apró elbeszélések egyikét illustrálja, egy ifjú leány szomorú esete, ki így beszéli el azt Cardeniának és társainak : „Andalusiában, mely velünk határos, van egy kis város, melynek egy herczeg viseli czimét. E herczegnek van két fia : az idősb, birtokainak örököse, úgy látszik, nemes tulajdonainak is örököse; ami a fiatalabbikat illeti, nem tudom, minek az örököse, hacsak Ganelon csalárdságainak, vagy Vellido árulásainak nem az örököse. Ennek az urnak hűbéresei szüleim, születésre nézve alantiak, de gazdagsággal oly dúsan megáldják, hogy ha a természet áldásai felértek volna náluk vagyoni áldásukkal, nem kívánhattak volna semmi egyebet, és én szintén nem félhettem volna, hogy ama nyomorúságba sülyedek, melybe most vagyok; mert minden szerencsétlenségem talán onnan ered, hogy szüleim nem voltak oly szerencsések, magas rangban születni. Igaz, hogy nem oly alacsony sorsúak, hogy szégyelniök kelljen, de nem is oly magasak, hogy attól a gondolattól megszabadulhatnék,miszerint az ő származásuk oka minden balsorsomnak. Földmivesek, hanem vérök tiszta, régi keresztények s valóban oly régi család, hogy gazdagságuk és dús életmódjuk lassanként megszerző számukra a hidalgó nevet, sőt nemes embereknek is tartották. Legnagyobb gazdagságuk s legnagyobb nemességük azonban, melyben büszkélkedtek, én voltam leányuk. S mivel, hogy nincs más gyermekük, és engem mindig gyengéden szerettek, egyike voltam a legjobban dédel- getett leányoknak. Én voltam a tükör, melyben néze- gették magukat; én voltam a bot, melyre támaszkodott aggkoruk ; az egyetlen czél, hová irányult minden óhajtásuk. És a mint úrnője voltam sziveiknek, úrnője voltam minden vagyonuknak is. Én fogadtam vagy küldtem el a cselédeket s mindazt, a mit vetettek vagy arattak, nekem számolták be. Az olajkallók, a borsajtok a nyájak és az apró marha, a méhköpük, szóval mindaz, amije csak lehet egy gazdag földmivelőnek, mint amilyen atyám volt, az én gondviselésem alatt állt. A felügyelőknek, a béreseknek és napszámosoknak osztogatott parancsuk után, a mi időm felmaradt a napból, varrásra, hímzésre és fonásra fordítottam. Ha abba hagytam munkámat, hogy megpihenjek, valami jó könyv olvasásával mulattam, vagy a hárfán játszottam, mert a tapasztalás megtanított arra, hogy a zene felvidítja a fáradt szellemet s megkönnyít a gondoktól. Ilyen életet éltem szüleim házában, de hiába töltöttem életemet ennyi foglalkozás közepette s oly szigoru elvonultságban, hogy a zárdái élethez lehetne ha-sonlítani, mert senki sem látott, legalább úgy képzelem, s csak a házbeliek s ha misére mentem, az oly korán reg- I gél volt, anyámtól és szolgálóimtól kisérve, aztán oly I sűrűn elfátyolozva és oly félénken, hogy szemeim alig láttak többet a földből, mint a hová lábaim tapodtak. IA szerelem, vagy jobban mondva a henyeség szemei, melyek élesebbek a hiuzéinál, mégis kitettek engem a dán Fernand üldözésének. Ez a neve a herczeg második fiának, kiről beszéltem. Alig vettek észre szemet, midőn, mint utóbb I mondá, mindjárt lángba borulni érezte magát azon a szenvedélyes szerelemtől , melynek nemsokára bizonyítékait adta. De hogy gyorsabban elérjek balsorsom történetének végéhez, el akarom hallgatni azon lépé-seket, melyeket don Fernanden, hogy tudassa velem óhajtásait. Házunk minden cselédjét megveszte-gette, szüleimnek ezer ajándékot küldözött; a napok örökös ünnepnapok valának az utczában, a hol laktam, és éjjel a serenádok miatt nem alhatott senki; a szám- talán levélke, mely anélkül, hogy tudnám, minduntalan kezeim közé akadt, tele volt szerelmes szavak-kal s több ígéret és eskü volt benne, mint ahány szótag. De mindez ahelyett, hogy meglágyított volna, csak megkeményitett, mintha leghalálosabb ellenségem lett volna s mintha mindaz, a mit elcsábitásomra cselekedett, csak boszantásomra cselekedte volna. Nem mintha el nem ismertem volna don Fernand személyes érdemeit, s mintha megbántásnak tartottam volna a figyelmet, melyet irántam tanúsított; sőt ellenkezőleg bizonyos megelégedést éreztem látva, hogy ily nemes lovag udvarol és szeret s egy cseppet sem esett roszul, ha leveleiben dicséreteimet olvashattam; mert úgy látszik nekem, hogy mi nők, bármi csúnyák legyünk is, mindig örömest hallgatjuk, ha szépnek mondanak. Hanem ami akadályozott, hogy meghajoljak, az becsületem féltése volt, szüleim folytonos jó tanácsai, kik igen könnyen felfedezhették don Fernand szándékát, s hiszen nem törődött vele, ha az egész világ tudja is. Szüleim azt mondták, hogy egyedül erényemre van helyezve becsületek és tisztességek; hogy csak a távolságot kell megmérnem, mely Don Fernandtól elválaszt s láthatom, hogy, bár az ellenkezőt mondja is, inkább saját élvezetét, mint az én érdekeimet tartja szem előtt. Hozzátevék, hogy ha véget akarok vetni ennek a dolognak s abba hagyatni vele sértő üldözéseit, készek férjhez adni engem rögtön ahoz, a kit választani tetszik nekem. Ez ígéretek s intéseik, melyeknek igazságát elismertem, annyira megerősítették elhatározásomat, hogy soha nem akartam dán Fernandnak csak egy szót is felelni, mely habár távolról is, azzal a reménynyel kecsegtethette volna, hogy óhajtásait kielégítendve látja. Mindez elővigyázat, melyet kétségkívül megvetésnek tartott, csak még inkább feltüzelte bűnös vágyait, csak ezt a nevet adhatom szerelmének, mert ha az lett volna, aminek kellett volna lennie, nem lett volna alkalmam most ez órában róla beszélni. Végre don Fernand megtudta, hogy szüleim férjhez akarnak adni, hogy megfosszák őt a reménytől, miszerint engem valaha leírhat, vagy hogy legalább több őrizőm legyen. E hír elég volt neki, hogy arra szánja el magát, amit most elbeszélek. Egyszer éjjel egyedül voltam szobámban, csak szobaleányom társaságában. Egyszerre csak a nélkül, hogy elképzelhettem volna hogyan történt, annyi elővigyázat közepette , e csöndes magányban egyszerre csak megjelent dán Fernand előttem. E látvány annyira megzavart, hogy elvette szemeim világát s ajkaim szavát; még csak kiáltani se tudtam, hogy segítséget hívjak, s azt hiszem nem is engedett volna időt kiáltanom , mert rögtön hozzám közeledett karjai közzé szorítva, mert nem volt erőm védni magamat, annyira meg valók zavarodva, beszélni kezdett, úgyhogy nem tudom, miképen lehet a hazugság oly ügyes, hogy elhiteti magát igazság gyanánt. Az áruló különben úgy igyekezett, hogy kényes hitelt adjanak szavainak s a sóhajtások szándékainak. Én szegény gyermek egyedül állva s tapasztalás nélkül, igaznak kezdtem tartani minden hazugságot, nem támasztott azonban bennem semmi egyéb érzést, csak szánalmat sóhajat s könyei végett. Magamhoz térve tehát első ijedtségemből, több bátorsággal, mint a mennyit magamban hittem, igy szóltam hozzá. — Ha, amint itt vagyok most az ön karjai közt, senior, egy dühös oroszlán körmei közt volnék, s hogy biztosan megszabaduljak, valamit erényem kárára kellene tennem vagy mondanom, és oly lehetetlen volna azt tennem vagy mondanom, mint lehetetlen hogy ami elmúlt, az ne legyen. Ha tehát karjai közé szorítja ön testemet, én visszatartom lelkemet jó érzelmeim által. Én vazallja vagyok önnek, de nem rabszolganője. Vérének nemessége nem ad önnek jogot lenézni, meggyalázni az enyémet; s én alacsony sorsú pórnő ép annyira becsülöm magamat, mint ön a nemes ember és ur. Önnek nincs hatalma felettem, sem kincseinek befolyása rám; szavai nem csábíthatnak el, sem sóhajai s könyei meg nem lágyíthatnak. De ha látnék valamit abból, amit megkívánok annál, kit szüleim férjül adnak nekem, akkor akaratomat alárendelném akaratának s mindörökre neki áldoznám magamat. Azt akarom mondani, hogy soha senki nem fog legcsekélyebb kegyemben részesülni, a ki nem törvényes férjem. — Hacsak ez kell megnyugtatásodra, — viszonzá a hitetlen, — ime szép Dorottya, megkínállak kezemmel s esküszöm, hogy férjed leszek, esküm tanújául hiva az eget s az isten anyának e szentelt képét, mely itt áll előttünk. Don Fernand egy szobámban lévő szűz Mária képet felragadva, élénkbe tette, hogy tanúja legyen eljegyzésünknek s a legünnepélyesb s legborzasztóbb eskükkel megesküdött, hogy férjem lesz. De mielőtt bevégezte volna, mondtam neki, hogy gondolja meg, mit cselekszik; gondoljon atyja haragjára, ha azt fogja az látni, hogy egy paraszt leányt vett nőül, hogy ne hagyja magát elvakítatni netalántáni szépségem által, mert abban nem talál elég mentséget hibás lépésére, s ha szerelme arra indítja, hogy javamat akarja, hagyja inkább sorsomat születésemhez mérten alakulni, mert soha sem vezetnek jóra az ily aránytalan házasságok, s a boldogság, melyet eleinte nyújtanak, nem tart sokáig. Mindezt elmondtam neki s még sok egyebet, amire nem emlékszem már , de nem gátolhatták meg őt, hogy czélját ne kövesse, ép úgy mint aki kölcsön kér azzal a gondolattal, hogy nem fogja visszafizetni, nem sokat törődik a kötelezvény föltételeivel. E perczben hirtelen ezt gondoltam magamban. — Nem, nem én leszek az első, kit a házasság alacsony sorsból magas rangra emel; sem dán Fernand nem lesz az első, kivel a szépség bájai vagy inkább az elvakult szenvedély magas születéséhez nem illő hitvestársat vétettek el. Miután nem akarom sem megváltoztatni a világot, sem új szokásokat hozni be, jó lesz még 317