Magyarország és a Nagyvilág, 1871 (7. évfolyam, 1-26. szám)

1871-03-26 / 13. szám

1­5 i Darwin Károly Róbert 1809. február 12-én szü­letett Shrewsburyban, hol atyja orvos volt. Nagyatyja, Darwin Erasmus, a múlt század végén s a jelennek kezdetén szintén hírneves természettudós volt, s a ter­mészettudományok iránti hajlam korán kifejlett az ifjú Darwinban is. Egyetemi tanulmányait Edinburgban és Cambridgeben végezte és pedig oly kitűnő sikerrel, hogy midőn 1831-ben Fitzroy kapitány parancsnoksága alatt a „Beagle“ hajó a déli sarkvidékekre küldetett tudományos kutatások eszközlésére, az akkor még alig 22 éves Darwin is az expeditio tagjává neveztetett ki. Az expeditio 1831 végétől 1836 október haváig tartott s tulajdonképi feladatát különféle meridián-mérések képezték, úgyszintén delejes vizsgálódások; kiterjedt azonban a meglátogatott országokban a földtanra, állat- és növénytani nyomozásokra is, és ez utóbbiak képezték Darwin tulajdonképi foglalkozását. Lemondott fizetésé­ről azon feltétel alatt­, hogy gyűjteményeit magának megtarthassa, e gyűjtemények megérkezése pedig Angliában nagy feltűnést okozott, úgy, hogy minden egyes részét szaktudósok méltatták ismertetésre. Dél­­amerikában Darwin három, addig ismeretlen, már kihalt állatfajt fedezett föl, egész útjáról pedig 1839-ben „Naplóst adott ki, mely nemcsak a tudósok körében, de vonzó előadása, a bejárt országok élethű rajza, a vad törzsek életének érdekes ismertetése által a nagy közön­ségnél is köztetszésre talált, és azóta számos új kia­dást ért. Ezen utazása után Darwin Farnborough melletti jószágára vonult s egészen a tudományoknak élt, mi­közben az elismerések és jutalmak minden lehető nemében részesült. Időnként egy-egy nevezetes­ érte­kezéssel lépett elő, míg végre 1859-ben megjelent sok évi tanulmányainak gyümölcse, „a fajkeletkezésről"­ szóló nagy müve, mely egyszerre világhírűvé tette, s mely sok ezer példányban és minden müveit nemzet nyelvén elterjedve, roppant feltűnést okozott, s ép oly szenvedélyesen megtámadtatott az egyik párt részéről, mint a­mily meleg pártolásra lelt a másiknál. E mű czélja kimutatni azt, hogy minden most élő állat, ma­dár, rovar, stb. bizonyos természeti processusokon át legfeljebb négy vagy öt ősállattól származik; hasonló­kép a növények minden létező faja csak néhány ősfajtól származik, sőt az analógia még azon hitre is vezethetne, hogy állat- és növényvilág eredetileg egy és ugyanazon ős­szülőtől származik. Ez elméletet Darwin kapcsolatba hozta a Malthus-féle tan egy új alkalmazásával. A föl­dön létező élő­lények eszerint geometriai arányban sza­porodnak, ha részint a táplálék hiánya, részint egymás elleni harczok és más viszontagságok nem pusztítanának soraikban. E küzdelemben csak a jelesb, erőteljesb és életképesebb fajok maradnak győztesek, s ezek szapo­rodása által kitűnő tulajdonaik szintén fennmaradnak, s meg-megújuló küzdelemben mindig növekednek, s külön válfajokat teremtenek, melyek aztán új nemekké fejlődnek. E tant Darwin minden élő­lényre s igy az emberre, is alkalmazván, egyenesen megtagadta azon régi tant, mely szerint az ember egyetlen képviselője a maga nemének, minden alfajok nélkül. Darwin elmé­lete szerint az ember testileg csak úgy fejlődött ki az állatvilágból, mint más állatok, s az egybehasonlító boncztan csakhamar kideríti, hogy az ember testalkata legközelebb rokonságban áll a majoméval, különösen a nem régen fölfedezett afrikai gorilláéval. Könnyen föl­fogható, hogy e meglepő elmélet, mely halomra dön­teni fenyegetett minden ezredéves eszményt, annyira kedves hitet az emberiségről, úgy a vallásos, mint az eszményi kedélyek világában viharos ellenmondásra talált s oly szenvedélyes vitát szült, mely még mai nap is foly és még mindig eldöntetlen. Darwin elméletének részletes fejtegetése vagy birálata nem lehet e helyen feladatunk, s ezért csak néhány főbb vonásaira szorítkozunk. Mint fentebb már említettük, Darwin szerint bizonyos csoportok az állat­világban az idők hosszú során át egy közös ős­szülőtől származtak , hogy e válfajok némelyike folytonos töké­letesedés felé halad, s hogy eként mindig magas a fej­lődési fok éretik el. Ezen elmélet vita nélkül elfogad­ható, mert csak mint elmélet új, míg a gyakorlatban már ismeretes volt minden kertész, miden állat- vagy madár­tenyésztő, gazda, füvész stb. előtt; e részre vo­natkozólag Darwin 1868-ban nagybecsű művet is adott ki „a házi állatok és növények változásairól.“ Nem oly megtámadhatlan azonban az elmélet folyta­tása, mely szerint magában a természetben rejlik azon erő, mely e tökéletesedést és különválást folyton elő­idézi. Erre nézve az ellentáborból erősen hangoztatják, hogy a természet nem csak nem tökéletesít, hanem a mesterségesen előállított tökéletes­ fajt is újból elsat­­nyítja, ha magára hagyatik, mint ezt a mindennapi életben is tapasztalhatjuk. A legfőbb ellenvetés, melyet Darwin tana ellen az ellentáborból hangoztatnak, abból áll, hogy Darwin mellett nem mutathatók fel kézzelfogható tények, mint pedig lehetne, ha a tan igaz volna. Megkövült állatok, — mondják az ellenfelek, — sok százezer év előtti időkből maradtak reánk, és pedig sok oly faj, mely most már nem létezik ; de a­j fajról, mely épen egy más fajba való átalakulásra mutatna, a geológia sem­mit sem tud ; sőt mióta ember emlékezik, már szintén történhetett volna ily változás, mert már évezredeket számlálunk , de a régi Egyptom, vagy Aesopus állatai csak olyanok, mint a napjaink­beliek; de még ha minden geológiai kutatás előtt felhatatlanul maradó millió évek alatt is vétetik föl lehetségesnek egy alsóbbrendű állat fölemelkedése magasabb osztályba, mégis kevéssé hi­hető, hogy a puszta vegetáló létezés oly szerveket, mint a szem vagy épen az agy velő, teremthetne oly állatok­nál, melyek e szerekkel előbb nem bírtak, stb. Darwin elmélete azonban nem is terjed ennyire. Ő nem állítja határozottan, hogy p. o. az állat és nö­vény ugyanegy ősfajból veszi eredetét, mely mintegy középfaj lett volna állat és növény között. .De hogy minden gerinczes állat és így az ember is egy ős­szü­lőtől származik, azt bebizonyítottnak tekinti. Nagy súlyt fektet a különféle nemek szoros hasonlatosságára embryo-állapotaikban, a testrészek egyformaságára, s bizonyos, egyes fajoknál fejletlenül maradt, úgy czél­­talan szervekre és testrészekre, miről egy újabb művet irt „az ember származása s nemekre osztása“ czím alatt. — Végelemzésben Darwin fentartja tanát, mely szerint a majom a leguribb társaságba mint egyenrangú fél vezethető be. Az egész kérdés erkölcsi részét illető­leg pedig így nyilatkozik Darwin most említett műve végén : „A végkövetkeztetés, melyhez jutunk, hogy t. i. az ember valamely alsóbbrendű állattól származott, na­gyon ellenére­ van sok embernek. Azt azonban senki sem vonja kétségbe, hogy őseink vadak, barbárok vol­tak. A megdöbbenést, melyet éreztem, midőn a Terra del Trogo lakóit megpillantam, soha sem fogom fe­ledni ; egy pillanat alatt felvillant elmémben a gondo­lat, hogy ilyenek voltak a mi őseink is! Meztelen, szennyes, kuszált hajú teremtések, minden ismeretek nélkül, abból élve, a­mit vadállatok gyanánt meg tud­nak kaparitani. A­ki ily vad embert látott szülőföldjén, nem igen fogja restelni beismerni, hogy valamely al­­sóbb­rendű állattól veszi származását. . . . Talán ment­hető az emberi nem büszkesége a felett, hogy oly ma­gasra emelkedett, bár nem önmaga által, a szerves lé­nyek világában, és azon tény, hogy emelkedett ennyire s nem helyeztetett mindjárt eredetben oda, re­ménynyel tölthet el, hogy a jövő még magasb rendelte­tést tart fenn számára.“ Мао,улпохгйзлдОг i­s a Nagyvilág. Azuj nevelőnő. (Képpel a czimlapon.) Hatásos modern drámának első felvonása, mely­nek előzményei tán a következők. Midőn született, czimeres pólyába takargaták gyöngéd tagjait. Nagy vagyon ölén ringaták, melyen az elkényeztetett gyermek bájoló hajadonná serdült. Később családi csapások következtek be. Az ősi vagyon elzüllött, a büszke apa szegényen halt meg, az anya szivét megtörte a bánat. A leány egymagára hagyatva, a kárörvendő vagy önző világban, kitűnő neveltetését, melynek czélja egyéb sem volt, mint hogy még fényesbé tegye a természet s a szerencse adományait: horgony­nak tekinti, hogy az élet hullámzó tengerén el ne sü­­lyedjen. Nevelőnői állomás kínálkozik s a saját magára szorított leány egy főúri házba lép, hogy az állomást elfoglalja. Maga az első felvonás előttünk játszik, mesteri rajzban. Az „új nevelőnő“ egyszerű gyászban jelen meg, mely halvány szépségét csak emeli. Szelíden, de nem alázattal,­ bánatosan, de nem megtörve áll meg a ház úrnője előtt, kit három viruló gyermek környez. A fia­tal anya egészen megfeledkezik az ajánló­levél olvasá­sáról s előbb meglepetéssel, majd kimagyarázhatlan szorongással nézi a vonzó alakot. A háttérben áll déli szépségben a férj. Egy pil­lanat elég volt arra, h­ogy szivébe üszköt vessen az ér­dekes nő, gyermekeinek leendő nevelője s az okos öreg szolga, ki épen távozik, nem ok nélkül fordul vissza. A hű cseléd lelkében ugyané perczben megszületett a gyanú. Mindez ép oly titokszerüen mint villámgyorsaság­­gal történik, s a három gyermek elfogulatlansága még csak növeli a pillanat végzetességét. 13. Szám. 1871.. Egy pánczélos fregatté belseje. (Képpel a 160 és 161. lapon.) A századot, melyben élünk, szeretjük a haladás, a nagy fölfedezések századának nevezni, s valóban, akár merre tekintsünk, óriási előmenetellel találkozunk. Csak­hogy e haladás, sajnos, nem szorítkozik a békés munka, körére, hanem még sokkal nagyobb mérvben kiterjed a pusztító hadieszközökre is, melyek most koroly tökélyt értek el, minőről nem egy évszázad, hanem csak néhány évtized előtt is alig álmodott valaki. A hadi eszközök e folytonos tökéletesítése pedig azon szomorú következ­ménynyel jár a népekre nézve, hogy mindig új, mind­inkább elviselhetlen terheket ró vállaira. Mintegy tizenöt év előtt Anglián kivü­t még há­rom vagy négy európai nagyhatalom brit tekintélyes hadi hajórajjal, mely évtizedeken át roppant költséggel és munkával hozatott létre. Három fedélzetű óriási sor­­hajók, 100—120 ágyúval, 60—80 ágyús fregatte-ok — egy-egy város — úszkáltak és uralkodtak a tenge­ren. A­mint azonban az első pánczélos hajó megjelent a vizeken, hasznavehetlenekké lettek mindezen fa­ször­­nyek, mert síkra nem szánhattak a legkisebb vértezett hajó ellen sem. Nagyobb szabású vértezett fregatté pedig könnyen megküzdhet egész raj­tahajóval. Egy ily nagy vértezett fregatté belsejének és szer­kezetének élethű képét nyújtja mai rajzunk. E hajó 1867-ben a londoni Gree Workt-hajógyárban készült s néhány főbb adat talán nem lesz érdektelen. A hajó hossza 360 láb, szélessége 56 láb, s ren­desen 26 láb mélyen jár a vízben, 1150 lőerejű gőzgép­től hajtva. Pánczélja 8 hüvelyk vastag, 33 nehéz kali­berű, vontcsövű ágyúval van fölfegyverezve, s összes hordképessége 118,000 mázsa,­­ ára pedig 5 millió ezüst forint! De a vételár csak egy része annak, a­mibe ily hajó kerül: 700 főnyi legénysége számára évenként egy félmillió szükséges, a mozgató erő pedig óránként roppant összegeket nyel el, mert 24 óra alatt több mint 1000 mázsa kőszenet ezenkívül temérdek olajt, zsírt stb. fogyaszt, úgy, hogy a napi költség közel 2000 ftra számítható. Rendkívü­l érdekes az élet ily hajón. A szol­gálattevő tiszt helye a két kémény közt van, honnan hangeső által osztogatja parancsait, míg a kapitány a hajó végén levő ágyutorony felett sétál, mellette pedig a delejta közelében a kormányos izzad. A többi tisztek a fedélzet különféle pontjain vannak elhelyezve és őr­ködnek a legénység munkái felett. A hajó elején és vé­gén egy-egy pánczéltorony emelkedik, melyekben két­­két 96 fontos lövegeket szóró, vontcsövű ágyú rejlik s ez főleg arra szolgál, hogy a hajó hosszában is lehessen tüzelni. A fedélzeten vannak a mentő­csónakok is, me­lyek most már szintén gőzerőre, hamar összeállítható gépezettel készitvék.­­ Az első árbocz mellett van a följárat az ágyú­ütegekhez ; e tér szolgál egyszersmind gyakorló helyül a legénységnek, mely élete nagy részét itt tölti. E fedélzet hátsó részén van a kapitány szo­bája, mögötte pedig még egy ágyú, hogy eshetőleg a visszavonulást födözni lehessen. A kémények között van a konyha, melyen az összes legénység és a tisztikar szá­mára két szakács főz. Étkezés előtt egy tisztnek mindig jelenteni kell a kapitánynál, hogy az étel kész, mire ez megadja az engedélyt, hogy „szabad enni.“ Ugyan a fe­délzeten van még a nagy csavar, melyre a horgony láncra felcsavartatik. Egy emelettel alább van a középfedélzet, mely a legénység tanyája, ha a szolgálat néha szabad időt en­ged, úgyszintén éjjel. Alig néhány láb széles szűk he­lyen kell itt megférniük; mindegyiknek van egy függő ágya s egy vászonzsák szolgál ruhaszekrényül; kénye­lemről, nyugalomról szó sem lehet, — és sajátságos! mégis alig van tengerész, ki ne vágyakoznék azon perez után, midőn a kikötő kényelmes fogadóiból ismét e szűk tanyára költözhetik.­­ A középfedélzet elején van a kórház, hátsó részén pedig a tiszti szoba, vagyis egy közös kaszinó-féle terem és e mellett minden tiszt szá­mára egy kis kabinet, melyben ágya, ruhaszekrénye stb. van. Ezek mögött van aztán leghátul még egy kis eleségtár. A középfedélzetről jut a látogató a legérdekesb helyre : a gépházba, hol némi fogalmat nyerhet azon mozgató erő nagyszerűségéről, mely ily colossust szél­vész-gyorsasággal előrehajtani képes. Nyolcz gőzkat­lan, melyek mindegyike alatt öt kemencze, összesen tehát negyven tűzhely ég, szolgáltatja a gőzerőt a gép számára, mely aztán egy, a hajón végignyuló óriási vas­korong által hajtja a vízben künn levő csavart. Való­ságos pokoli hőség és zakatolás uralkodik itt s a fűtők és gépészek, kik itt naphosszat izzadnak, a legterhesebb szolgálatot teljesítik a hajón.­­ A gépen kivü­l a hajó­­ e részében vannak elhelyezve a hadi és élelmi­szerek.

Next