Magyarország és a Nagyvilág, 1871 (7. évfolyam, 27-53. szám)
1871-07-02 / 27. szám
27. Szám 1871. Magyarország és a Nagyvilág. Wagner. Az élet rövid ám S hosszú a tudomány. Hej, amig igy tanulva telik éltem, Bizony, szegény fejem’ gyakorta féltem. Mily bajos nyerni módokat, Melyekkel a kútfőkbe törtök: S ha derekán az ember áthaladt, Megesik, meghal szegény ördög. Faust. S a pergamen, hiszed, a szent medencze, Melyből egy korty eloltja szomjadat? Üdülést soha sem nyerendsz te, Ha nem a lelkedből fakad ! Wagner. Engedj meg, mégis ritka kéj, Az idők szellemébe hatni bé, Mulatni egy-egy a bölcs gondolatján S örülni, hogy vittük fel még csak aztán. Faust. Föl ám egész az égi boltnak ! Barátom, az idők, a voltak, Nekünk csak hét pecséttel zárt titok. S az idők szelleme ? Az ám! A tisztelt szerzők szelleme csupán, Melyben csak úgy tükröznek a korok. S még hogy! Elfutnál, ha csak oda nézsz. Olyan siralmas, szánandó. Szemétkosár s egy lomtár az egész, S legfeljebb egy fő státusakczió, Pragmatikus tanokra festve szépen, Mint bábjaik szájára illik épen. Wagner. De a világ, az ember ! Ezeket Az ember mégis szívesen ismerné ! Faust. Mint ismerni szokás! Van-e, ki merné Nevén szólítani a gyereket ? A kevésnek, ki ismert valamit még, Ki botomi nem óvta szive kincsét, Ki szólt, a tömegnek valót kínálva : Mi volt jutalma ? A kereszt s a máglya. — — Barátom, már későre jár. Ezúttal, kérlek, hagyjuk félbe. Wagner. Virrasztanék én hajnalig akár, Veled, uram, ily tudósan beszélve ! De holnap, husvét első napján, Kérdeni egyet mást szabad tán? A tanulást nem könnyűbe tekintem. Sokat tudok, de még a sok se minden. Faust. Hogy ki nem dől az ily szegény botor, Kinek feje folyton limlomra áll, Ki mohó kézzel kincs után kotor, S ki boldog, hogy ha kukaczot talál. S ily emberszónak szólni itt lehet, Hol szellemigék hangozának ? De ah, ez egyszer köszönet neked, A föld legsilányabb fiának ! Megfogtál oly vad kétség közepett, Mely már-már megbántá érzékimet: Oly nagy valál, oh, szellemóriás, Hogy törpeségemtől eltelve láss! Ki az örök igazság tükörében Már tükröződtem, Isten mása én, Ki lényemet —■ levetve földi képem — Már égi tisztaságban élvezem — Én, több, mint Cherub, a ki lüktetőn A természet ereibe kiöntök, S alkotva már már isteni erőn Üdülni sejtem magam vakmerőn : így lakolok — egy dörgő szó ledöntött. Nincs szellem, érzem, nincs közöm veled ! Ha megidézni volt erőm, De nem volt, itt lekötni tégedet. Oh, ama boldog perezre még Törpén is olyan nagy valék : Kegyetlen vissza most lökés te A bizonytalan emberlétbe. Ki vezet engem? Mit kerüljek? Űrzem, min lelkem vágya csüng ? — Ah, útját állja életünknek, Az is, a mit teszünk, az is, mit szenvedünk. A legdicsőbb, mit szellemünk megérthet, Röghöz tapad s rideg anyagba vesz ; Mihelyt a földi jót elérted, Mindent, mi jobb, agyrémnek nevezesz. Mik létre szültek, dicső gerjedelmek A földi zajban meg-megdermedeznek. Mely hajdan, vakmerőn az égre törvén, A végtelenbe nőtt: a képzelet — Beéri zuggal, ha az életörvény Reményt reményre zúzva eltemet. Szivünkbe rögtön fészket rak a gond, Ott szítja rejtett kínok harczát, Vergődik folyton, nyugtát, kedvet bont, És ölt naponként ut meg uj álarczát. Mint ház és föld, mint gyermek s nő kisér, Mint tűz és viz, mint méreg s tőr leselget: Mindentől reszketsz, mi nem ér, S mi el nem vész, folyton siratja lelked. Való, való ! Nem Isteneknek mása, Féreg vagyok, ki útját porba ássa, Kinek hazája, tápláléka por, Kit vándor lépte zúzva eltipor. Nem-e por az, mi mindig szorosabban, Százrétűen befoglal itt, E limlom, mely ezer diribdarabban E mélyvilágba beszorít ? Itt leljem azt, a miért epedek ? Tán ezer könyvből nézzem sorba : Hogy mindig gyötrődtek az emberek, S hogy volt egy boldog — hébekorba ? Mit vigyorogsz te, koponya, felém ? Mint hogy veled is, mint most az enyém A röpke fényt üzés nehéz borúban Valót keresve, tévedt nyomorúan ? Csúfoljatok csak ott, ti műszerek, Kerék s rugó, emeltyűk s hengerek ! A küszöbön valók — ti lehetek vén’ kulcsa: Nem fogtatok, pedig taréjtok elég furcsa! A fényes nappal is titokteli, Természet fátyolát nem engedi. — Amit kitárni nem akar eszednek, Csavarral, rúddal rajta nem veszed meg. Te régi szer, melynek nem vettem hasznát, Azért vagy itt csak, hogy az apám használt ; Te vén tekercs, csak bámulsz lassú tűztől, Mióta asztalomon lámpa füstöl. Oh jobb lett vön, elverni holmimat, Mint nyögni itt holmim nyűge alatt! Mit örökölsz, csak úgy tied Ha bírod úgy, hogy élvezed, Mit nem használsz, csak súlyos terhül kapnád ; Csak mit a perez szül, annak veszi hasznát. De mért szemem e pontra tapadott ? Delej neki e kis üvegcse ott ? Mi az, mi rám oly édesen derül Mint rezgő hold borongó fák közül? — Köszöntelek, oh páratlan üvegcse, Mit áhítattal veszek most kezembe ; Benned gyűl össze emberész s erő ! Te, szendernedvek bűvös keveréke, Halálos erők sűrű összessége, Ma mesterednek légy te jóttevő ! Reád tekintek — és gyötrelmem enyhül, Kezembe foglak, — s szivem vágya gyengül, A szellem árja lassan apadoz: A tenger síkja vesz magára immár, Mélységes tükre ragyog lábaimnál S uj nap köszönt s hajóm uj partra hoz. Tüzes szekér lejt szárnyasan felém, És keblem ujult kedvet érez, Uj útra kelni, át az ég lehén Uj működés tisztább köréhez. Mily fennkölt lét! Mi isteni malaszt!------S te, féreg imént, megérdemled azt ? Meg, hogyha hátat fordítasz csak Bátran a bajló földi napnak. Merd’ kifeszitni ama kapukat, Miktől mindenki félve elosongat: Most vallja tett, hogy férfi-öntudat Az istenek fenségével daczolhat, Hogy nem remegtet a sötét sikátor, Hol öngyötrelmét szítja képzelet, Hogy nem ijeszt a torkolat, ha bátor Egész pokol ölt rá lángnyelveket, Hogy ilyen tettet vígan bírsz te tenni, Koczkázva bár, hogy elmosson a semmi! Elé tokodból, mely felejtve ott áll, Hol évekig eszembe nem jutottál, Most jer le, tiszta kristálybillikom ! Vendégeket indítva ünnepente, Midőn egyik a másikra köszönte, így ragyogál az ősi asztalon. Jelképeid művészi faragása, Miket a vendég, hajtva és szokásra Rímmel kisért, ürítve tűzleved, Elém idéz sok ifjú éjeket. Szomszéd kezére nem adlak tovább ma, Elmémet rajtad nem teszem próbára — Megtelt e nedv, mely gyors mámorba veszi: Elönti öblödet sötét levével — Végső italnak készitettem én el — S most lelkem végső, teljes erejével, Ünnepi reg — reád köszöntöm ezt!Ajkához emeli a kelyhet.) (Harangszó és az ének.) Angyalok kara. Krisztus, Krisztus Föltámadott! Szivek, őrüljetek! Ünnepet üljetek ! Eredő bünetek Most nyert, most nyert Bocsánatot! Faust. Mi mély zsibongás, csengő ének ez, Mely ajkamtól a kelyhet elragadja, ? Tán, mit e tompa harang zöngedez, Már a husvétnak első virradatja; Te vagy-e már, biztató vigaszének, Mit sir körül angyalok rebegének, Pecsétje egy uj szövetségnek, ? Asszonyok kara. Mi fűszerekkel Hintettük sírva be, Ha szeretettel Tettük a sírba le, Kötöttük, takartuk Tisztába tagjait, S látni hogy akarjuk — Krisztus, Krisztus Nincsen, ah ! itt. Angyalok kara. Krisztus, Krisztus Föltámadott! Boldog a hű kebel, Kínt a ki tűrve el Mennyei üdvre lel S edző próbán Megállhatott. Faust. Szelíd, hatalmas égi zengzetek A porban mért kerestek engemet? Ott szálljatok, hol lágy kebel dobog : Én hallom az igét, de hinni nem tudok. A hitnek édes lánya a csoda: Én nem bírok fölszállani oda, Honnan az édes rege származott. Mégis e hang, gyermekkoromtól ismert, Ma is a létbe szólít vissza ismét. A Sabbath méla csendjén illetett Csókjával akkoron az égi szeretet. Oly sejtelmes volt akkor a harangszó, Az imádság oly kéjes, szívből hangzó. Egy édes vágy mind titkosabban, Erdőn, mezőn bolyonganom űzött S ezernyi forró köpy között Világot érezek születni önmagamban. Gyermekjátékot hirdetett az ének, Tavasz nyílása kiséré e dalt, Emléke most e gyermek-érzeménynek A végső elszánt tettől visszatart. Oh zengj tovább, te égi Hallelujah! A köny f akad — a földé vagyok ujra! 367