Magyarország és a Nagyvilág, 1871 (7. évfolyam, 27-53. szám)

1871-11-19 / 47. szám

606 Magyarország és a Nagyvilág. 47. Szám. 1871. megbukott, példátlan bizalmatlanság vert gyökeret, és nincs párt, melyre a sikernek csak némi reményével lehetne támaszkodnia. A Herbst-Giskra kormány bírta az összes németség bizalmát és megbukott. Hohenwart mögött álltak a nemzetiségi föderalisták, feudálok és conservativek, —­s nem tudott boldogulni; akármelyik párt igyekszik uralomra vergődni, oly heves ellenzékre talál, hogy előbb-utóbb kénytelen belátni törekvései hasztalanságát. E helyzetből kiragadni Ausztriát, — az volna a föladat, melylyel egy újabb kormánynak meg kellene küzdeni. Képes lesz-e erre Kellersperg ? sőt általában sikerül-e neki csak némileg állandó kormányt is alakí­tani? a jövő titka. Az eddigi hírek szerint Kellersperg visszatérni szándékozik a német alkotmányhű párt álláspontjára és békét hagy egyelőre minden kiegyez­tetési kísérletnek. Később, ha ismét rákerül a sor a kiegyezési tervekre, talán érvényesülni fog azon nézet, hogy béke csak úgy virágozhatik föl, ha minden részen fölhagynak az eddigi merev állásponttal s köl­csönös engedékenység által létrehozzák a belnyugalmat, melyet nekünk magyaroknak szintén melegen óhajta­nunk kell, mert e monarchia két felét oly szoros kap­csok tartják össze, hogy egyik félnek bajai előbb-utóbb visszahatnak a másikra is.­ ­ Bár az új kastély füstbe ment. — Vig történet. S­zegény urambátyám, de csöndes em­ber lett magából! Itt állok a sírján és hallgatom, hogy nem hallom-e a nagy kupakat­lan selmeczi pipa szörtyögését oda lenn a sír fenekéről. . . Dehogy hallom, dehogy ... A nagy selmeczi pipa odahaza van a a becsukott „Corpus juris“ fekete pargamentján végig fektetve félig ki­szíva . . . Egészen már nem volt ideje kiszíni szegény Ezékiel bácsinak. Magához czitálta a halál. Terminusa volt. El kellett mennie. Minden csöndes a temetőben, csak a hajnali szellő beszél a szomorú­ fűzfa lombjaival, lassan suttogva, mint a szerelmesek . . . Hogy tud ellenni kedves uram­bátyám ebben az átkozott csöndességben ? Ahol nincs alperes, felperes, ekzekúczió, liczitáczió, brachium, nicsen semmi, csak az ostoba némaság. Jobbra maga mellett ott fekszik Kiesők Marczi, ki 53 forintjával tar­tozott, és hogy ne legyen kénytelen megfizetni, ráíratta minden vagyonát feleségére ; balról pedig Szuszi Miska aluszsza örök álmát, a­ki kaszájával szúrta le azt a szép pej csikaját, amit az Attila gyerek alá nevelt. Ugyan kedves Ezékiel bácsi, hogy tud aludni ilyen szomszéd­ságban? . . . Minden csöndes, csak a távoli malom kelepelése hallatszik át. Ez az a híres malom, mely mn­ez, mikor építette, „fölfelé“ akarta ásatni a vizet, mert már azt a csúfságot nem lehet úgy hagyni, hogy egy nemes em­bert a természet regulázzon. Azért is ő regulázza a ter­mészetet. Hanem utoljára is beleunt a gyilkos munkába, azt mondta, hogy a ménkő győzne a természettel bir­kózni , az nagy úr, hadd legyen neki is igaza. . . folyjon lefelé a víz . . . így épült meg a hires malom, melynek csöndes estében egész a temetőig is elhallatszik melan­cholicus kelepelése. Hallja-e kedves Ezékiel bácsi oda lenn a sír fenekén ? . . . A teres ősi portát odahaza benőtte a csalán, kóró, maszlag, a kertben lévő kertben találtató kertben (amint hét országra szóló prókátori tollával a bekerített fundus virágos kertjében a dohányra elre­­kesztett kertecskét körülírta) a jó sarjú dohányt rendre lopkodják azok a semmirekellő mendikáns­ gyerekek.... és még csak meg sem moczczanhat szegény Ezékiel bácsi, hogy közibök csördítsen azzal a rozzant „duplá­val“, a­melyikhez képest a burkus király puskája is csak „disznóláb.“ A százados pincze odaát a hegy alatt nem élhette túl gondos gazdáját — beomlott. Boldog, boldogtalan bejárhat belsejébe és pusztíthatja a bakatort. Az Attila gyerek nem gondol vele. Istenem, de jó, hogy meg nem érte ezt az állapotot kedves urambátyám! Az öreg szőlőt, mit olyan gonddal, olyan szorga­lommal ápolt, mely szemefénye volt teljes életében, csúffá tette az idén valami hitvány jégeső. Mintha a jégeső is tudná, hogy már úgy sincs senki, a­ki össze­vissza szidná ezért a gorombaságért. Mindene tönkre megy, vész, kopik, mióta olyan nagyon csöndes ember lett! A dohányzacskót elhasználta a gazdasszony befő­­zöttekre takarónak; a hires periratokat, miket hol pró­zába, hol versbe szerkesztett, miket a vármegye gyö­nyörrel olvasgatott, egyenkint szedik el a szolgálók gyömbér-, paprika-,túró-takarónak; a nagy kalamárisban, melyből mint Jupiter fejéből seregestől pattant ki a sok nagy gondolat, kiszáradt a tinta, s a rágott végű lúdtoll hiába nyúlna be, hogy fekete száját megitassa, — de még ha megitathatná is, úgy sem lehetne vele írni, mert már azóta ő is pipaszurkálóvá devalválódott, s nincs az a „peniczilus“a világon, a­melyikkel vissza lehetne még egyszer avandzsíroztatni „cala­mus­n­a­k. “ A mestergerendára akasztott kulacs meg­repeded a szárazságtól, a sárga foglalványú „o­cula­ri­s­b­ó­l“ pedig kivették az egyik üveget azok az isten­től elrugaszkodott béres­ kölykök és most a napsugárt fogdossák vele az akasztó­fára valók! A Bizony, bizony jobb világ volt még három év előtt. Még most is szemem előtt áll, amint mindszentek napján utoljára láttam, mikor a plébánossal almát venni mentünk hozzá. Milyen egészséges volt még akkor! Piros-pozsgás, mint maga az élet. Csak a foga fájt egy kicsit és az álla fel volt kötve valami tarka zsebkendő­vel, mely a feje tetején végződött egy ízléstelen másliban. Persze, nem a tükör előtt volt kötve. Az olyanféle öreg úr már nem sokat ad magára, nem sokat szeret a tükörbe nézni, különben is arról volt nevezetes, hogy egyszer a főispáni balra botosban jelent meg. Mindenféle ruha rendesen össze-vissza volt hányva rajta, a felső kabátja rövidebb szokott lenni az alsónál, vagy a csizmáját húzta fel rostul, a hegyes orrú párból a bal­, a harcsa orrából pedig a jobb­lábára. Hanem az azért nagyon jó volt. A nemes ember meztelenül is ur. Az irálya is tökéletesen hasonlított viseletéhez: össze-vissza volt abban hányva minden kifejezés, úgy hogy első pillanatra „csuvasz“ nyelven írottaknak vélte az ember peres iratait. Egyik keresetének tárgyát így fejezte ki egyszer: „Két vas — legalább is 24 írtjával számítva kályha és járulékai iránt.“ Legnevezetesebbé tette mégis az az egyszeri a törvényszékhez intézett kérelme, melyben, miután a törvényszéki birákkal egyenkint „per tu“ volt, fölöslegesnek tartván a czimezgetést, egyszerűen oda­­kanyarította megszólításnak a mint dukált: „Te Tör­vényszék !“ Egy szóval, Harcsa Ezékiel híres prókátor volt... De nem is arról van itt szó — mert azt úgy sem vonja kétségbe senki. . .. . hanem, ha jól emlékszem arról kezdtünk beszélni, hogy három évvel ezelőtt mindszentek napján mi történt legyen vele olyan nagy dolog, a­mivel egy novellát megkezdeni lehessen. Hát bizony az történt, hogy délután négy óra táj­ban — megszomjuhozott. Miután minket hiába marasztalt, fogta magát és átkurjantott a szomszédban lakó Pilászy sógorra, meg a jó torkú Kubacsek kántor uramra — hogy hát bal­lagjanak idébb egy szóra, kettő lesz belőle. Lett leiz abból ezer­kettő is. . . — Hátha megnéznénk a pinczét . . . A két jeles férfiu, Pilászy és Kubacsek nagyot bólintottak fejeikkel, mintha mondták volna : „pártol­juk a tisztelt előttünk szóló indítványát. “ Kubacsek uramat ugyan otthon várta a sok parasztgyerek, ékte­len ordítást mivelve a tudomány csarnokában; — de hát hadd várjon! — kell is a parasztnak tudomány!... tisztelje az urat és fizesse az adót .... akkor mindjárt okos ember, Pilászi uramat ki uradalmi számtartó volt szinte odahaza siratta a sok munka . . . hanem azért mégis jó lesz kimenni Harcsa sógorral és elbeszélgetni egy „kvaterka“ mellett a gazdászatról, a­mi az öreg Pilászi шпак legkedvesebb „themája.“ Örökké azon ábrándozott, miként gazdagíthatná meg hirtelen földesurát, s az alatt egészen elhanyagolta gazdászat teendőit­. " (Igazi photographiája a magyar ember politikai magatartásának.) Ezt különben csak zárjel közt mondom, mert Ez­kiel bácsi nem szeret politizálni. Az ország dolga majd elvégződik magától is. A legnagyobb politikus az ,&■­ki soha sem politizál. Aztán a politikai konstellá­­cziók is úgy állnak, hogy az ember ki sem ismeri már magát, hol az­ igazság ? Talán sehol, egyik pártnál sem ? Hanem ha már csakugyan létezik valahol, akkor alkalmasint a borban van. Ott kell azt megkeresni. No, ha nem kereste is szegény Ezékiel bácsi vég­telen szorgalommal; ki tehetett róla, hogy soha sem találta meg s mindennap újra kellett kezdeni a ke­resést ? Ebben az egyben állhatatos volt egész utolsó le­heljetéig . . . Hát az nap is szépen megindult Kubacsek és Pi­lászi uraimékkal, a dupla puskát nyakába akasztva, a szürke „Zeubisz“ kutyát pedig, melynek Kutya-Bagostól Szent-Bernárdig nincs párja, magához szólítva. Pinczébe menet keresztül kellett ballagni a tag­ján is, mely a malma végiben volt kihasítva, körülbe­lül ötven hold rét, föld, legelő és szőlő egy darabban, sűrű bokrokkal, lomb-csoportozatokkal, tömérdek gyü­mölcsfával, csörgedező patakokkal díszítve. Valósá­gos paradicsom. A legszeb­ben gyönyörű vízesést egy kis Niagarát „produkált“ a természet, melytől alig nyolcz­ lépésnyire kezdődött a másik paradicsom a­­ pincze torka. Oh ti prózai pesti emberek kik megiszszátok „halbszajtli“ borotokat a „Kis Pipában“ vagy a „Slo­­vában“,­­ ti nem tudjátok, milyen derék dolog falun a pincze torka. A­mi Pesten a Deák-klubb, nemzeti kaszinó, bal­oldali kör, kávéház, sörház, vendéglő, dalárda, színház összevéve, azt itt mind a pincze torka pótolja. ... Itt hányatik meg Európa sorsa, jövendő alakja, itt szidatik össze, ha drágaság van — a drága­ság, — ha olcsóság van — az olcsóság; itt fejlődik alattomban a jogtudomány, itt csírázik ki a korteske­­dési rendszer, melyet aztán odaát Pesten, nem tudom, mint fojt el a „tisztelt ház“ , itt születnek a lapok vidéki levelei, itt döntetik el a teeni vármegye maga­tartása a megyerendezéssel szemben, itt arat dicséretet a szolgabiró, a­miért a zsidót saját nagyúri kezével eldöngette, ha ti megrójátok is érte az ujságtokban. Ez egy egészen más más világ, szabad föld, . . . Ame­rika ... hol az szab törvényt a többinek, kinél a lopó­tök van, melyen keresztül eregeti be’az öblös poharakba a pincze belsejéből kihozott bakatort. Erre a szent helyre vezette vendégeit Harcsa bácsi. Kivette zsebéből a nagy „ordinári“ kulcsot, hogy a pincze zárját fölnyissa. Az könnyen engedett, annak jeléül, hogy hozzá van szokva e művelethez. A két vendég leheveredett a pincze előtti gyepre, s elkezdett beszélni, amiről ilyenkor szokás, hogy t. i. elkelne már egy kis eső, .... kiállhatatlan nagy a szárazság. Az már bizonyos. Még a torkuk is érzi. No, de ezen majd segít Ezékiel bácsi, a­ki itt hozza már a teli lopótököt, lyukát mutató ujjával erő­sen leszorítva, nehogy a drága ita­l eltévessze valahogy rendeltetése czélját. — No, kóstolónak egy kvaterka . . . igyák sógor uram . . . tessék öcsém uram! — Finom zamatja van, mondá Kubacsek, mint szakértő. — Olyan a milyen . .. replikázott Ezékiel bácsi, egy pillantást vetve a kinyitott ajtón keresztül a pin­czébe, hol a teli hordók úgy állottak ott illő rendben, mint valami szép lány fogsora. Gyönyörű dolog is ám egy ilyen pincze. Felér a burkus birodalommal. Ezékiel bácsi legalább nem cse­rélne. . . . Avagy nem birodalom-e a pincze is, mely­nek maga Ezékiel bácsi korlátlan királya ? A hordók az alattvalók .... Aztán milyen csendes, türelmes alatt­valók, a kikben ugyan elég tüzes vér foly, de melyben azért nincs egy csep „rebellis“ hajlam sem. A szegény alattvalók nem panaszkodnak, nem lázongnak soha, oda­adják, mijök van, s mikor már kifogytak mindenből, legfeljebb egy nyöszörgő panaszos kongással jelentik be a „szegénységi bizonyítványt.“ Valóságos muszka természet. Ezékiel bácsi is megkóstolta a bort, ha már olyan nagyon dicsérik, azután kitöltötte a maradékot a lopó­tökből poharaikba és végig hasalt ő is a gyepen büszke tekintettel nézve a malom­ felé melynek falán a követ­kező általa „komponált“ felirat pompázott: „Irigy, ha látsz , nézd miként állok Zugok, hanem kárt nem csinálok.“ Alatta veres nagy betűkkel : Ezt a malmot csinálta Ezékiel de Harcsa A hogy csinálta úgy megcsinálta . . . (Folyt. köv.) !

Next