Magyarország és a Nagyvilág, 1874 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1874-09-20 / 38. szám

3b. Szám. * rendezte, vagy művek kelte kivánná, szíveskedjék a kegyes olvasó a nyomdai kiállítás tekinteteinek betudni: néha egy-egy rajz elkészülése oly sokáig húzódott, hogy kisebb bajnak látszott a megfelelő költeményt hátrább tenni, mint az egész munkát hónapokig feltartóztatni, átalában pedig a költe­mények helyét a rajzoknak, de maguknak a költe­ményeknek is körvonala és terjedelme jelölte ki, kétszeresen döntő szempont oly kiadásnál, mely díszre, de egyúttal tömörségre is törekszik. Egyébiránt a gyűjtemény elrendezésében a költő szándékának hódoltunk, a­ki költeményeit kiseb­bekre és nagyobbakra (elbeszélőkre) osztotta, e két kereten a két főosztályhoz a dolog természete sze­rint még egy harmadiknak kellett járulni, mint toldaléknak, a­mely a szerző által fel nem vett da­rabokat foglalja magában. Íme kiadói eljárásunk, indokaink és mentsé­geink. Kegyelettel fogtunk a kiadáshoz és kegye­lettel nyújtjuk azt a magyar közönségnek. A költő ismeretlen sírját nem jelöli sírkő, de emléke él és élni fog a magyar nemzet kebelében. Lángesze és tragikai sorsa örök hírt vívtak ki számára nemcsak hazánk­ban, hanem az egész mivelt világon. Híréhez talán nem méltatlan e kiadás is, melyben a magyar művészet és nyomdászat mintegy hódolatát nyújtja szellemének. Budapest, 1874. július 25-én.“ Ismeretes azon hajsza, melyet a fővárosi és vidéki sajtó egy részében eresztettek meg a vállalat szerkesztője, Greguss Ágost ellen azon alkalomból, hogy a Petőfi-kiadáshoz írt előszava néhány lapban megjelent. A szerkesztőt politikai és aesthetikai okok arra bírták, hogy úgy egyes költeményeket mint vers­szakokat s szavakat kihagyjon a gyűjte­ményből ; de néhány hírlap „közvéleménye“ a leg­zajosabban reklamálta a „teljes kiadást" s élt a szép alkalommal, hogy ezen nagy érdemű írónkat a fölségsértésért megkövezze — ha ugyan a sárkö­­löncz is kő. Tudvalevőleg a vége az lett, hogy az „Athenaeum“, veszélyeztetve látván a drága válla­latot, késlelte annak megjelenését, s kinyilatkoztatá, hogy a „közvélemények“ viharos követelésének engedni fog s teljes kiadást ad a közönség ke­zébe. A teljes kiadás megjelent. S mit látunk? — azt, hogy az „Athenaeum“ (igen helyesen) szintén hagyogatott ki több verset és részletet a „teljes“ gyűjteményből, igy igazolván Gregust, kit nem átallott defavoyálni s kinek védelmére számos köz­lönyei sorából egy szó, egy hang sem emelkedett. Az uj előszóban a kihagyások és törlések mellett szinte szorul szóra hozatnak föl azon érvek, miket az első előszóban olvasunk, anélkül hogy Gregussnak azért szavaznának köszönetet, ami első­sorban az ő érdeme. Mert az „anyag beszerzése“ a házépí­tésnél magától értetődik, köszönetet a gondos épí­­­tés érdemel. S így, ha e „bővített teljes kiadásra“ nézve Greguss válláról lezárult is a politikai felelősség — övé marad a szerkesztésért való felelősség, mely itt egy­értelmű az ér­demmel. Diszkiadásoknál egyébként nem is a számra, hanem a minőségre nézve keresünk teljeset. A Béranger, Schiller vagy Uhland munkáiból rende­zett diszkiadások épen nem teljesek — de tökéle­tesek. Minden költőnek vannak zsengéi vagy olyas művei, melyeket később kitagad maga is, mint szellemének zabgyermekeit. „A legjobbat a leg­szebb formában!“ — a diszkiadások közül ez a jelszó. Az „Athenaeum“ nem is jól tette, hogy disz­­alakba szok­ta — ez a helyes szó — a teljes kiadást így nem lett volna kénytelen gazdálkodni ott, hol az első betűnek is bőkezűségből kell szü­letnie ; nem látnánk telisded teli columnákat , melyeknek minden zugában betű van, mint ha arról volna szó, mentől több tért megtakarítani. A szép terem meg nem tűri a zsúfoltságot. Ha a mi kívánságunk lett volna a mérvadó, két részre kellett volna osztani a kiadást, hogy minden versnek, ha már tartalma kevés arra, hogy képre való kerüljön ki belőle, legalább initia­­léja és zár-vignettje lévén, jól elférhessen a tágabb helyen, míg így úgy szólván egymás lábára hágnak a versek. De ennyit kívánni a mi viszonyaink között igazságtalanság. El fogja ismerni ellenben mindenki , hogy illett volna belefoglalni Petőfi szülőházának rajzát valamint — záradékul talán — azon arczkép-sorozatot is, mely annyi változatban mutatja dalnokunk vonásait, mig az első lapon a hitelest szerettük volna, ugyanazt, melyet lapunk is közölt a múlt hóban Székely Bertalannak egy daguerreotyp után készült kitűnő másolata után s nem azon göndörhaju ideál főt, mely soha­sem volt a Petőfié. A kötet végén szinte vártunk egy apotheizáló rajzot, melyre nagy költőnk e verse „Egy gondolat bánt engemet“, oly kitünőleg alkal­mas ; — valamint hogy számos olyan költeménye van Petőfinek, melyek inkább megérdemelték volna a rajzot mint több azok közül, melyeknek jutott a művészi megemlékezés. Typografikus szempontból is nem egy szó fér a kötethez. Mellőzve a már egyszer megrótt, dísz­telen tömörséget, hibáztatjuk azt is, hogy sok vers­nek bekezdő szava nincsen versálisokból, hogy a keret­vonalak nem fedözik egymást, hogy e vona­lak darabosak, hogy itt-ott a betűközök ólomkoc­­­kái is lenyomódtak („spiess“), hogy egyes betű vastagabban került ki, mint a vele egyforma szom­szédja stb. Valószínűleg a nyári hőben eszközölt nyomás oka ez utóbbinak, midőn a nagy melegtől megalszik a festék. Ez magyarázat, nem mentség. — De ne akadékoskodjunk apróságokban, midőn az egész örömünkre szolgál. A szigorúság azt köve­telhetné, hogy már ha d­­­s­z - kiadás, legyen az min­den tekintetben, ha teljes kiadás, ne vonjon meg tőlünk semmit. De a méltányosság s ennél több, a hála, ezerszer üdvözli benne a jót; ez érzéshez még azon reményünk is szegődik, hogy a második kiadás adózni fog a szigorúbb követelésnek s tán megérjük még, hogy vers­anyagban megszorított, de térben és fényben nagyobb, kritikai életrajzzal bővített kiadással fog nekünk kedveskedni az Athenaeum-társulat, mire hogy mentül elébb legyen oka, szivünkből óhajtjuk. A kötet ára jó forint Magyarország és a Nagyvilág.­ ­ Rónai Gyula. (Képpel a 472. 1.) A magyar költő, a magyar festész és zeneiró mű­­vei kihatnak a nagyvilágba, ha arra valók. Pe­tőfi, Arany, Eötvös, Markó, Liszt stb. a haza fényét kivitték a külföldre és ott ragyogtaták a magyar nevet a legjobbak sorában. De a magyar színész itt él és itt hal, a nagy világon­­ kívül valóban nincs számára hely. S ha tekintetbe veszszük, hogy az Olympus választott népe közt a színész a leg­inkább nagyravágyó s érzékeny, csodálni lehet, hogy azokat, kik bíztak „keblek istenében“, nem haj­totta ki a dicsőség szomja túl a határokon, hogy nagyobb areopagus előtt bizonyítsák be geniusok hatalmát. Színészetünkben csak egy ilyen eset fordult elő s ha eredményét ezen apostasiának — mert ennek kell neveznünk — közelebbről tekintjük, azt látjuk, hogy a németek nem nyertek, mert a művészet fele a nyelv szabatos ejtése, mi azonban vesztettünk vele. Dawison volt azon kivételes em­ber, ki három nyelven is, a. m. francziául, lengyelül és németül hirdeté a nagy szellemeket. Magyar színművészeink közül nem egy akadt volna, kik tehetségükkel az elkényeztett párisi és bécsi közön­ség előtt nem csak megállni, de első rendű tehet­ségek nevét kivívni is képesek lettek volna. De ők nem csak művészetnek tekinték a művészetet, ha­nem küldetésnek, magukat apostoloknak, akik a nemzetet fölrázzák álmából, megértetvén vele, hogy „él magyar e hazán !“ Innen van, hogy a művé­szetek közül a színészet az, mely egyedül a nemzet koszorúival érte be. Számra ugyan csekély, de lel­kesedésében annál hevesebb közönség osztá jutal­mát a magyar Thalia papjainak. S ezt valóban an­nál is jobban kiérdemlik, mert, ha Schiller szerint, „az utókor nem fon koszorút a színésznek“ s ezen fölül még azon elégtétele sincs meg, hogy egy vi­lágrész előtt ragyogtathassa művészetét, kártalaní­tani kellett őket három annyi tapssal „ezer öle­léssel.“ Önkényt folyik ezekből azon következtetés, hogy az ország fővárosának színpada volt székes­­egyháza a magyar színészetnek s hogy ide tekin­tett mint vágyai Mekkájára a zarándok művész. Persze, hogy csak vagy­ harminczöt év óta, mert addig Budán és Pesten, egy-egy dugába dőlt kísérlet ki­vételével, csupán német színházakban játszottak a német fővárosnak. Azon időtől kezdve azonban, midőn egy Lendvay, Egressy, Szentpétery , egy Laborfalvy Róza vontak fényt a magyar színmű­vészetre s a haza szivében az ő ajkukról zengett Vörösmarty és Katona nyelve; azon idő óta, hogy nemzeti színházunk van, minden magyar színész ide pillantott föl s pillant még most is, jóllehet ez idő szerint inkább a nagy tradíczió és jelentőség­­teljes pontja ez intézetnek adja meg neki a súlyt, bár egyes kiváló erővel még most is dicsekedhe­tik. Vannak a nemzetek művelődési történetében szünetekt, midőn a meglevő vívmányokból, a régi sikerekből él „újig.“ Apostol és próféta nem min­dennap születik. Színészetünk arany korába esik bele irodalmunk arany kora is. S ha kit a hosszú szünetért megvigasztalhatunk vele, azt egy oly művészeti ág virágzására utaljuk, mely még úgy nem díszlett hazánkban, mint jelenleg : ez, a fes­tészet. Mindamellett akadnak nálunk m­inden műfaj­ban egyesek, akik magasra emelkednek a hétköznapi­­ság fölé s ha nem mondhatjuk is, hogy a fővárosi magyar színészetet általán a vidéki fölülmúlja , vannak szerteszórva a hazában színészeink, akik bátran megmérkőzhetnek a nemzeti színpad első rendű művészeivel, hiszen ezek is a „vidékről“ kerültek ide jobbára. A központ nem szüli a fényt, hanem a sugarakat gyűjti össze és egy vilá­got ; ez hivatása. Sajnálatos, hogy a legderekabbak egyike, a nagyobb szabású Rónai Gyulának nem ada­tott, hogy ő is a központból szórja szerte ritka tehetségének fényét. Veszteségnek tekintjük s főleg azóta, hogy halálának megdöbbentő hírét hozta meg a táviró, pótolhatlannak. Csere lakott benne, melynek szívesen megbocsátottuk a nyesetlenséget s egyes, az ízlés rovására történt túlhajtásokat. De megrázó szenvedélye, nagy arányokban dol­gozó, mindenütt az igazságot kereső mély ösztöne és kissé eredetieskedő, de igy minden utánzástól ment fölfogása, lelkiismeretessége és szorgalma, kiváló helyet biztosítanak számára hazai színésze­tünkben. Rónai már 17 éves korában lépett először a színpadra Budán „Lorenzino“-ban, melyben a czímszerepet játszta. Senki sem ismerte addig; igénytelen diákocska volt a budai gymnasiumban hova csak a történelmi előadások kedvéért iratko­zott, a nap legnagyobb részét színészek társaságá­ban töltvén. Ezek beszéltek rá, hogy lépjen kö­zéjük ; elvitték az igazgatóhoz s két nappal rá a szinlap már Rónai Gyula fölléptét hirdeté. A si­ker fényes volt s ez döntött sorsa fölött. A vidéket diadalmasan bejárván, a nemzeti színházhoz szegődött, melynek 2 éven át volt tagja. Midőn először adá Jókai „Dózsa Györgyiében a czímszerepet, oly lelkesdést keltött, hogy maga a szerző a színfalak közé sietve, keblére ölelte az ihletett művészt. A nemzeti színháznál azonban nem volt ma­radása. Érzékenysége galibát és irigykedést látott mindenütt. Nem merjük mondani, hogy nem volt egy kicsi — hiszen melyik színpadán a világnak nins érzékeny színész és irigység! — de bizonyára nem volt akkora hogy Rónai azt jelentékeny erejével le ne győzhette volna. De ő ment s inkább volt első a vidéken, mint második a fővá­rosban. Rónai született Somlyó-Vásárhelytt (Vesz­prém megyében) 1828 ban január 6-án a nemes Morócz családból. Iskoláit elsőben itt, majd Pes­ten és Budán folytatá. Szülei a jogi pályára szán­ták, de már 1845-ben, szülei ellenére a budai szín­társulat tagja lett. Midőn apja hírét vette Gyula sike­reinek, azonnal Budára sietett, de nem azért, hogy tapsoljon fiának ő is, hanem hogy már most csak annál inkább jogászt neveljen belőle ; természe­tesen hiába. Rónai a nagy szenvedélyeket festötte. A gyű­lölet, boszú, féltékenység kifejezésére arcza, hangja, taglejtése kiválólag alkalmas volt. Othellója soha­sem búgott — pedig ez fele Othello jellemének — csak bőgött, de mint az oroszlán, megrendítve a velőt és szivet eget vivő haragjával s kétségbeesé­sének fájdalmas hangjaival. Kiváló szerepei közé tartoztak : a fekete orvos, Claude, Petur, Brankovics György, Macbeth, Lear, Othello, Moor Ferencz, Coriolan stb. Egy hosszas szívbajnok lett áldozata, mely bajt szenvedélyének emésztő volta csak annál in­kább siettető a végfeloszlás felé. Septemb. 4-én állt el a legmagasb eszményekért dobbanó szive. A haldokló ágyát családja — melynek körében legszívesebben volt el — neje, szül. Prielle Lilla s gyermekei Sándor, Mariska és hívei állták körül.­­ F. J. 467

Next