Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1875-11-21 / 47. szám

594 lök­és kiállítás történeti- és élethűségén segítve legyen; persze oly bőkezűséggel, mellyel csak­­ egy oly boldog kiváltságos rendelkezik, aki egy személyben souverain és művész. Két hét óta minden este zsúfolásig telik meg a gyapjú-utczai német színház az úgyneve­zett »meiningeniek« előadásai alatt. Ha az egyes művészek nem tarthatnak is számot arra, hogy az első rendbe sorozzuk őket, de oly öszhangzón, főleg a népjelenetek oly festőileg és szinte meg­döbbentő realizmussal vannak rendezve, hogy méltán kérdezheti magától a néző: miért nem volt ez így eddig is ? Persze, a Columbus tojása ! Eddig megszoktuk, hogy akár III. Rikhárd­­ban, akár Julius Caesar-Ъш a »nép és fegy­veresek« mint facsölöp álltak meg a háttérben vagy oldalt, ha szemek láttára királyok estek is el, míg a meiningeniek csoportos jelenetei csupa élet. A sokaság összebuvik meg szétszalad, halkal összesúg meg fölriad legnagyobb termé­szetességgel, talán kissé kelleténél túl is termé­szetesen. Szinte arra a paradoxonra vetemedhe­­tik a néző, hogy a statiszta-jeleneteket játszák művészek, míg nem egy fontosabb alak van, me­lyet, úgy látszik, statista ábrázol. A Vérnász és Fiesco utczai jelenetei, amott az éjjeli Pá­rizsból a királyi hálóterembe fölzsongó hugenot­ta-zaj, emitt az ablak kinyitásához vagy be­­csukódásához képest fokozódó vagy lohadó mo­raj — ez mind meglepő, de a­mily meglepő, ép oly meggyőző is. Éhez járul a jelmez, fegyver és bútorzat korhűsége és, ott a­hol kell, fejedelmi pompája. Már nem is színpadot vélünk látni. S mint a csoportok mozgalmában némi túlhajtást látunk, ez igazi fény is fölöslegesnek tűn föl előt­tünk, mert végre is színpadon az aranyozott serlegtől, a fegyvertől nem kívánjuk, hogy Ben­venuto Cellini kezétől származzék s nem a szövettől, hogy igazi bibor legyen. De végre, ha »telik.« E reformnak sok ellenese van. A »decora­­tio« iránytól féltik magát a művet. Ők azt mondják: »Shakespeare, Schiller, Moliére nem szorultak sem e pompára, sem a részletek ekkora kidolgozására, mely az egész rovására megy. Shakespeare, Schiller, Moliére önmagukban is hatnak.« E fölfogás a másik véglet. Mi nem hisz­­szük, mert nem is tapasztaltuk, hogy még az egyes középszerű szereplők előadásától is a díszletek elvonták volna a figyelmet. Hát még ha nagy művész tündökölnék a fő­alakokban! De ép ezen végig keresztülvitt harmónia adja meg a teljesség benyomását. A férfiú, ki ezen nagy művészi érzékről tanúskodó újítást hozta be a színpadon: György s­a­c­h s e n-m e i n i n g e n i herczeg. Finom érzéke, pallérozott ízlése, nagy művelt­sége, kiváltkép pedig a drámai művészethez való erős hajlandósága s a veleszületett éles látás minden iránt ami festői és színpadilag hatásos, képesítették őt e ritka eredmény kivívására. Ehez járulnak kedvező anyagi viszonyai, melyek bőven szolgáltatják az eszménye létesítésére szük­séges eszközöket. György herczegnek a drámai művészet nem előkelő dilettantismus vagy sport, hanem való­ban szivéhez van nőve. Nem kimél sem költsé­get sem fáradságot, ha igazi remekműnek szin­­rehozatala és sikerének biztosítása forog szóban. Műtörténelmi utazásokat tesz, tanulmányoz ré­gészetet, nép- és jelmez­ ismét, maga rajzolja a diszleteket, fáradhatlanul éjjel-nappal vezeti a próbákat, él és alkot azon művészi körben, mely rajongva csügg rajta s melynek első rendű tag­jai, ha a darab hatása úgy kívánja, minden perczben készek a legalábbrendelt szerep át­vételére. Mentes lévén a rang előítéleteitől, szive sugalmát követve vette nőül udvari színházának egyik művésznőjét, a szép, szellemes és szere­tetreméltó Franz Ellen kisasszonyt, kiben lel­kes és szakavatott munkatársat bir nemes tö­rekvéseiben. Ámde azért művészi hajlandóságai mellett nem feledkezik meg uralkodói kötelessé­geiről. A meiningeni herczegség kitűnő kor­mányzatnak és közigazgatásnak örvend, és azon kéz, mely oly ügyesen bán a rajzonnal és ütem­­pálczával, a kormánypálczát is jól megfogja. György herczeg férfikora delelőjén áll. Alakja sugár, arczkifejezése nemes. Azok, akik ő fensége személyes ismeretségével dicsekedhet­nek, nem győzik magasztalni nyájas voltát. Íté­lete élét s modorának hódító szeretetreméltósá­­gát, ámbár egy perczre sem feledkezik meg magas állásáról. Művész a trónon. Az általa kijelölt után pedig minden jóra­­való szinház fog haladni s az ő javításai két­ségtelenül üdvös hatással lesznek a színi elő­adásra nézve. A meiningeniek iskolát csináltak. F. J. A NYŰGE PALI. — Rajz. — Irta : Györkönyi A. Károly. A felső faluvégen rongyos viskóban lakott a bolondos Krisztina. A falak sártapaszosak, a gazos udvar felé, melynek se sövénye, se kapuja, egyetlen arasznyi széles, két arasznyi magas ab­lakkal. A szalmafedél a konyhaajtó fölött félig le­csúszott a tetőről — ott megy ki a füst és jő be az eső, hó. Krisztina nem gondol vele. Egész nap elkóborol a faluban, erdőn és csak este vetődik haza, ha ugyan haza vetődik. Hóbortos volt tel­jes életében, és azóta, hogy a dzsidások elmentek a faluból — tíz éve lehet — és velük együtt a szép káplár, azóta teljesen megbolondult. Nem volt nyugta sehol, elbarangolt a harmadik várme­gyébe, mig visszahozták. Még azután sem volt ma­radása, mikor körülbelül félév múlva fia született. Csak azután is napokig távol volt a falutól, ma­gára és az isten gondjára bízva az apró gyerme­ket. Úgy élt a Pali, ahogy a madár az ég alatt. Egész nap arra járt-kelt, a­merre neki tetszett a szőlőkön kerteken át. Ha éhes volt, megtelepedett valami cseresznyefa tetejében, terhes szőlőtőke alján. A tisztelendő úr többször figyelmeztette az elöljáróságot, gondoskodnának a gyermekről, miután anyja képtelen reá, rokonai pedig nincse­nek. De a fahnurainak sokkal fontosabb gondjai voltak, semhogy erre is ráértek volna. Végre azu­tán a tisztelendő úr rászánta magát és a maga házához vette az elvadult gyermeket. Olyan volt, hogy egyikünk sem mert közelébe menni. Három napig tartott, míg kefével, kukoricza-csutakkal le­dörzsölték róla, ami nem oda való volt. Nemsokára iskolába is kellett járnia. Nem volt épen a legostobább. Feljebb is ment volna, ha el nem adta volna helyét a mögötte ülőknek egy-egy szelet szalonnáért, falat kenyérért, így mindig az utolsók közt maradt. Mikor kikerült az iskolából, tisztelendő urék valami könnyebb mesterségre szerették volna ta­níttatni, hogy­ daczára gyenge, sovány testének is lehessen belőle valami. De bizony ott nem vehet­ték hasznát. Egymásután küldte vissza szabó, gombkötő, kékfestő, takács. Végre aztán odahaza tartották napszámosoknak bort, ételt vinni a me­zőre, a kertben kapálgatni, öntözgetni, a szarvas­­marhát ellátni. Az idegenkedő, emberkerülő gyermek idővel kezdett bizalmasabb lenni. Eddig nem igen gon­dolt vele senki a tisztelendő asszonyságon kívül. De most, hogy egész nap odahaza volt, kezdtünk mi fiatalok is figyelmessé lenni a fiúra. Kezdtünk vele tréfálni, bolondozni. Megtanítottuk illedel­mesen hajlongni és kalapot emelni, nőknek gaval­­lérosan kezet csókolni. Ha valami munkát végzett, azt katonásan kellett jelentenie. Röhögő arc­c­al tett meg mindent, tetszett neki, hogy megtanítjuk az urias viseletre. Különösen örült, ha megdicsér­tük, hogy no, ezt szépen csináltad. Olyankor aztán megtette még háromszor, négyszer egymásután. Egyszer a vén, össze-vissza horpadt szürke czilinder került elő, mely még jobb időkből ma­radt meg valahol a padláson. A fiú épen akkor járt ki a mezőkre egy óriási kerepelővel verebet zavarni az érő búzáról. Mikor meglátta a köcsö­göt, nem nyugodott míg oda nem adták neki. Azután úgy örült neki, hogy milyen úr lesz ő ab­ban. Mindjárt vitte az istálóba, és ott elnézegette, hogyan szépíthetne rajta. Végre megtalálta. Elő­ször is dróttal belülről szépen lehetőleg egyenesre feszítette a horpadt oldalakat, gondosan megke­félte, a­hol foltok voltak, bekente krétával, utol­jára pedig fogta az ollót és azzal a kajlán lelóggó peremét köröskörül levagdalta, csak elől hagyva meg homlokszélességben egy darabot ernyőül, így aztán fejére nyomta, vállára akasztotta a kerepe­­lőt, mely m­áig függött alá, úgy ment nagy méltó­sággal a mezőre verebet zavarni. Mikor vissza­jött, kérdeztük tőle, mit mondottak az emberek, a­kik látták­? Azt felelte, hogy azt hitték, ő az új káplán. (Épen akkor vártuk.) És azután a czilin­­dertől el nem vált volna akármennyiért sem. Büsz­kén járt az utczán és felpofozta a kis­gyermekeket, ha nem köszöntek neki. Hisz láthatják, hogy ő a káplán! — A lelkészi lak tágas udvarán vén sze­derfa áll. Melléje boglyát raktak, mikor behord­­ták a búzát. Egyszer a fa tetejében szedreztem, mikor alul valami beszédet hallottam. Letekintve a boglya mögött Palit láttam, fején a czilinder, hátán a kerepelő, a­mint felemelt ujjal beszélget valamit a nagy cochinchinai kakasnak, mely kö­zönyösen szedegeti a magot, csak olykor fordítva oldalra fejét, hogy egy-egy csodálkozó csukló to­rokhang kíséretében feltekintsen az előtte álló apró emberre. Kíváncsian alább csúsztam az ága­kon, hogy megértsem a fiú szavát. Bizony az prédikáczió volt azon szentírási thema felett, hogy a madarak se nem vetnek, sem nem aratnak. Ezért aztán szidta a kakast, mert nem dolgozik, miért nem szánt. Mikor pedig a kakas még min­dig nem adta bűnbánási jelét, akkor Pali megha­ragudott és egyet rántott a kerepelő nyelén, úgy hogy az harsogó hangot hallatott. A kakas ijed­ten felkapta kurta szárnyait és jajveszékelve tova kalimpázott otromba lábain. Pali diadalmasan nevetett utána és felrántott szemöldökkel mondá : »Majd kaparsz te is még az orczád verejtékében, ha nem engedlek többet idejönni potyára az Ur terített asztalához!« Különben e méltóságos viseletét csak a fa­lubeliek irányában gyakorolta. Odahaza készség­gel engedelmeskedett és mindent megtett, mit parancsoltak, — persze a hogyan telt tőle. Az uj káplán — az igazi — nemsokára megérkezett, jókedvű fiatal­ember volt. Szeretett bolondozni a hóbortos fiúval. Csakhamar kitudta tőle, hogy tud néhány ostoba nótát. Ha azután kimentünk a présházba borért, akkor egy-két krajczárt vagy pohár bort ígért neki, azért elfújta a nótát. Az azután nagyon nevetséges volt, mikor a fiú azon a nyers kappanhangján elkezdé rikítani, hogy: Mikor Pesten lóger vót. . . Általában igen sokat nevettünk rajta. Ti­­zennyolcz éves korában is csak olyan volt mint öt esztendővel előbb. Épen, hogy megütötte a négy lábát, lőcslábszárai véznák voltak, mint a palcta, savószínű szemei felett színtelen szemöldök, fején ritka, tüskés haj. Az egész falu bolondott űzött belőle. Az életrevaló fiúk nálunk már 16 éves ko­rukban »legények«. Eljárnak a pinezébe, este le­­­­ányhoz, vasárnap a korcsmába. Hogy Pali is korá­nál fogva közéjük tartozik, senkinek sem jutott eszébe. És a fiú maga sem iparkodott közéjük.­­ Tudta, hogy ott csak gúny tárgya. Úgyis már az utczán a gyermekek is utána kiabálták, hogy »ni, a nyűge Pali!« Annál feltűnőbb volt azután, hogy az utolsó­­ időkben iparkodott mennél csinosabban öltöz­ködni. Új ködmönét rendkívüli gonddal szokta kikefélni, durva gatyáját vasárnaponkint az istál­­lóajtó lakatjára akasztva ezernyi ránczba szedte, óriási csizmáit pedig erősen kitömte szalmával és vakfényesre kente hájjal. Egy vasárnap reggelén még templombame- I nés előtt oda­át voltam papoknál. Rendesen ott­­ szoktunk összegyűlni mindkét nemű serdülő ifjú­ Magyarország és a Nagyvilág. 47. SZÁM

Next