Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1875-11-21 / 47. szám
594 lökés kiállítás történeti- és élethűségén segítve legyen; persze oly bőkezűséggel, mellyel csak egy oly boldog kiváltságos rendelkezik, aki egy személyben souverain és művész. Két hét óta minden este zsúfolásig telik meg a gyapjú-utczai német színház az úgynevezett »meiningeniek« előadásai alatt. Ha az egyes művészek nem tarthatnak is számot arra, hogy az első rendbe sorozzuk őket, de oly öszhangzón, főleg a népjelenetek oly festőileg és szinte megdöbbentő realizmussal vannak rendezve, hogy méltán kérdezheti magától a néző: miért nem volt ez így eddig is ? Persze, a Columbus tojása ! Eddig megszoktuk, hogy akár III. Rikhárdban, akár Julius Caesar-Ъш a »nép és fegyveresek« mint facsölöp álltak meg a háttérben vagy oldalt, ha szemek láttára királyok estek is el, míg a meiningeniek csoportos jelenetei csupa élet. A sokaság összebuvik meg szétszalad, halkal összesúg meg fölriad legnagyobb természetességgel, talán kissé kelleténél túl is természetesen. Szinte arra a paradoxonra vetemedhetik a néző, hogy a statiszta-jeleneteket játszák művészek, míg nem egy fontosabb alak van, melyet, úgy látszik, statista ábrázol. A Vérnász és Fiesco utczai jelenetei, amott az éjjeli Párizsból a királyi hálóterembe fölzsongó hugenotta-zaj, emitt az ablak kinyitásához vagy becsukódásához képest fokozódó vagy lohadó moraj — ez mind meglepő, de amily meglepő, ép oly meggyőző is. Éhez járul a jelmez, fegyver és bútorzat korhűsége és, ott ahol kell, fejedelmi pompája. Már nem is színpadot vélünk látni. S mint a csoportok mozgalmában némi túlhajtást látunk, ez igazi fény is fölöslegesnek tűn föl előttünk, mert végre is színpadon az aranyozott serlegtől, a fegyvertől nem kívánjuk, hogy Benvenuto Cellini kezétől származzék s nem a szövettől, hogy igazi bibor legyen. De végre, ha »telik.« E reformnak sok ellenese van. A »decoratio« iránytól féltik magát a művet. Ők azt mondják: »Shakespeare, Schiller, Moliére nem szorultak sem e pompára, sem a részletek ekkora kidolgozására, mely az egész rovására megy. Shakespeare, Schiller, Moliére önmagukban is hatnak.« E fölfogás a másik véglet. Mi nem hiszszük, mert nem is tapasztaltuk, hogy még az egyes középszerű szereplők előadásától is a díszletek elvonták volna a figyelmet. Hát még ha nagy művész tündökölnék a főalakokban! De ép ezen végig keresztülvitt harmónia adja meg a teljesség benyomását. A férfiú, ki ezen nagy művészi érzékről tanúskodó újítást hozta be a színpadon: György sach s e n-m e i n i n g e n i herczeg. Finom érzéke, pallérozott ízlése, nagy műveltsége, kiváltkép pedig a drámai művészethez való erős hajlandósága s a veleszületett éles látás minden iránt ami festői és színpadilag hatásos, képesítették őt e ritka eredmény kivívására. Ehez járulnak kedvező anyagi viszonyai, melyek bőven szolgáltatják az eszménye létesítésére szükséges eszközöket. György herczegnek a drámai művészet nem előkelő dilettantismus vagy sport, hanem valóban szivéhez van nőve. Nem kimél sem költséget sem fáradságot, ha igazi remekműnek szinrehozatala és sikerének biztosítása forog szóban. Műtörténelmi utazásokat tesz, tanulmányoz régészetet, nép- és jelmez ismét, maga rajzolja a diszleteket, fáradhatlanul éjjel-nappal vezeti a próbákat, él és alkot azon művészi körben, mely rajongva csügg rajta s melynek első rendű tagjai, ha a darab hatása úgy kívánja, minden perczben készek a legalábbrendelt szerep átvételére. Mentes lévén a rang előítéleteitől, szive sugalmát követve vette nőül udvari színházának egyik művésznőjét, a szép, szellemes és szeretetreméltó Franz Ellen kisasszonyt, kiben lelkes és szakavatott munkatársat bir nemes törekvéseiben. Ámde azért művészi hajlandóságai mellett nem feledkezik meg uralkodói kötelességeiről. A meiningeni herczegség kitűnő kormányzatnak és közigazgatásnak örvend, és azon kéz, mely oly ügyesen bán a rajzonnal és ütempálczával, a kormánypálczát is jól megfogja. György herczeg férfikora delelőjén áll. Alakja sugár, arczkifejezése nemes. Azok, akik ő fensége személyes ismeretségével dicsekedhetnek, nem győzik magasztalni nyájas voltát. Ítélete élét s modorának hódító szeretetreméltóságát, ámbár egy perczre sem feledkezik meg magas állásáról. Művész a trónon. Az általa kijelölt után pedig minden jóravaló szinház fog haladni s az ő javításai kétségtelenül üdvös hatással lesznek a színi előadásra nézve. A meiningeniek iskolát csináltak. F. J. A NYŰGE PALI. — Rajz. — Irta : Györkönyi A. Károly. A felső faluvégen rongyos viskóban lakott a bolondos Krisztina. A falak sártapaszosak, a gazos udvar felé, melynek se sövénye, se kapuja, egyetlen arasznyi széles, két arasznyi magas ablakkal. A szalmafedél a konyhaajtó fölött félig lecsúszott a tetőről — ott megy ki a füst és jő be az eső, hó. Krisztina nem gondol vele. Egész nap elkóborol a faluban, erdőn és csak este vetődik haza, ha ugyan haza vetődik. Hóbortos volt teljes életében, és azóta, hogy a dzsidások elmentek a faluból — tíz éve lehet — és velük együtt a szép káplár, azóta teljesen megbolondult. Nem volt nyugta sehol, elbarangolt a harmadik vármegyébe, mig visszahozták. Még azután sem volt maradása, mikor körülbelül félév múlva fia született. Csak azután is napokig távol volt a falutól, magára és az isten gondjára bízva az apró gyermeket. Úgy élt a Pali, ahogy a madár az ég alatt. Egész nap arra járt-kelt, amerre neki tetszett a szőlőkön kerteken át. Ha éhes volt, megtelepedett valami cseresznyefa tetejében, terhes szőlőtőke alján. A tisztelendő úr többször figyelmeztette az elöljáróságot, gondoskodnának a gyermekről, miután anyja képtelen reá, rokonai pedig nincsenek. De a fahnurainak sokkal fontosabb gondjai voltak, semhogy erre is ráértek volna. Végre azután a tisztelendő úr rászánta magát és a maga házához vette az elvadult gyermeket. Olyan volt, hogy egyikünk sem mert közelébe menni. Három napig tartott, míg kefével, kukoricza-csutakkal ledörzsölték róla, ami nem oda való volt. Nemsokára iskolába is kellett járnia. Nem volt épen a legostobább. Feljebb is ment volna, ha el nem adta volna helyét a mögötte ülőknek egy-egy szelet szalonnáért, falat kenyérért, így mindig az utolsók közt maradt. Mikor kikerült az iskolából, tisztelendő urék valami könnyebb mesterségre szerették volna taníttatni, hogy daczára gyenge, sovány testének is lehessen belőle valami. De bizony ott nem vehették hasznát. Egymásután küldte vissza szabó, gombkötő, kékfestő, takács. Végre aztán odahaza tartották napszámosoknak bort, ételt vinni a mezőre, a kertben kapálgatni, öntözgetni, a szarvasmarhát ellátni. Az idegenkedő, emberkerülő gyermek idővel kezdett bizalmasabb lenni. Eddig nem igen gondolt vele senki a tisztelendő asszonyságon kívül. De most, hogy egész nap odahaza volt, kezdtünk mi fiatalok is figyelmessé lenni a fiúra. Kezdtünk vele tréfálni, bolondozni. Megtanítottuk illedelmesen hajlongni és kalapot emelni, nőknek gavallérosan kezet csókolni. Ha valami munkát végzett, azt katonásan kellett jelentenie. Röhögő arccal tett meg mindent, tetszett neki, hogy megtanítjuk az urias viseletre. Különösen örült, ha megdicsértük, hogy no, ezt szépen csináltad. Olyankor aztán megtette még háromszor, négyszer egymásután. Egyszer a vén, össze-vissza horpadt szürke czilinder került elő, mely még jobb időkből maradt meg valahol a padláson. A fiú épen akkor járt ki a mezőkre egy óriási kerepelővel verebet zavarni az érő búzáról. Mikor meglátta a köcsögöt, nem nyugodott míg oda nem adták neki. Azután úgy örült neki, hogy milyen úr lesz ő abban. Mindjárt vitte az istálóba, és ott elnézegette, hogyan szépíthetne rajta. Végre megtalálta. Először is dróttal belülről szépen lehetőleg egyenesre feszítette a horpadt oldalakat, gondosan megkefélte, ahol foltok voltak, bekente krétával, utoljára pedig fogta az ollót és azzal a kajlán lelóggó peremét köröskörül levagdalta, csak elől hagyva meg homlokszélességben egy darabot ernyőül, így aztán fejére nyomta, vállára akasztotta a kerepelőt, mely máig függött alá, úgy ment nagy méltósággal a mezőre verebet zavarni. Mikor visszajött, kérdeztük tőle, mit mondottak az emberek, akik látták? Azt felelte, hogy azt hitték, ő az új káplán. (Épen akkor vártuk.) És azután a czilindertől el nem vált volna akármennyiért sem. Büszkén járt az utczán és felpofozta a kisgyermekeket, ha nem köszöntek neki. Hisz láthatják, hogy ő a káplán! — A lelkészi lak tágas udvarán vén szederfa áll. Melléje boglyát raktak, mikor behordták a búzát. Egyszer a fa tetejében szedreztem, mikor alul valami beszédet hallottam. Letekintve a boglya mögött Palit láttam, fején a czilinder, hátán a kerepelő, amint felemelt ujjal beszélget valamit a nagy cochinchinai kakasnak, mely közönyösen szedegeti a magot, csak olykor fordítva oldalra fejét, hogy egy-egy csodálkozó csukló torokhang kíséretében feltekintsen az előtte álló apró emberre. Kíváncsian alább csúsztam az ágakon, hogy megértsem a fiú szavát. Bizony az prédikáczió volt azon szentírási thema felett, hogy a madarak se nem vetnek, sem nem aratnak. Ezért aztán szidta a kakast, mert nem dolgozik, miért nem szánt. Mikor pedig a kakas még mindig nem adta bűnbánási jelét, akkor Pali megharagudott és egyet rántott a kerepelő nyelén, úgy hogy az harsogó hangot hallatott. A kakas ijedten felkapta kurta szárnyait és jajveszékelve tova kalimpázott otromba lábain. Pali diadalmasan nevetett utána és felrántott szemöldökkel mondá : »Majd kaparsz te is még az orczád verejtékében, ha nem engedlek többet idejönni potyára az Ur terített asztalához!« Különben e méltóságos viseletét csak a falubeliek irányában gyakorolta. Odahaza készséggel engedelmeskedett és mindent megtett, mit parancsoltak, — persze a hogyan telt tőle. Az uj káplán — az igazi — nemsokára megérkezett, jókedvű fiatalember volt. Szeretett bolondozni a hóbortos fiúval. Csakhamar kitudta tőle, hogy tud néhány ostoba nótát. Ha azután kimentünk a présházba borért, akkor egy-két krajczárt vagy pohár bort ígért neki, azért elfújta a nótát. Az azután nagyon nevetséges volt, mikor a fiú azon a nyers kappanhangján elkezdé rikítani, hogy: Mikor Pesten lóger vót. . . Általában igen sokat nevettünk rajta. Tizennyolcz éves korában is csak olyan volt mint öt esztendővel előbb. Épen, hogy megütötte a négy lábát, lőcslábszárai véznák voltak, mint a palcta, savószínű szemei felett színtelen szemöldök, fején ritka, tüskés haj. Az egész falu bolondott űzött belőle. Az életrevaló fiúk nálunk már 16 éves korukban »legények«. Eljárnak a pinezébe, este leányhoz, vasárnap a korcsmába. Hogy Pali is koránál fogva közéjük tartozik, senkinek sem jutott eszébe. És a fiú maga sem iparkodott közéjük. Tudta, hogy ott csak gúny tárgya. Úgyis már az utczán a gyermekek is utána kiabálták, hogy »ni, a nyűge Pali!« Annál feltűnőbb volt azután, hogy az utolsó időkben iparkodott mennél csinosabban öltözködni. Új ködmönét rendkívüli gonddal szokta kikefélni, durva gatyáját vasárnaponkint az istállóajtó lakatjára akasztva ezernyi ránczba szedte, óriási csizmáit pedig erősen kitömte szalmával és vakfényesre kente hájjal. Egy vasárnap reggelén még templombame- I nés előtt odaát voltam papoknál. Rendesen ott szoktunk összegyűlni mindkét nemű serdülő ifjú Magyarország és a Nagyvilág. 47. SZÁM