Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1875-12-26 / 52. szám
684 következett be , nyugalomra, van szüksége, hogy a nagymesterek sorába emeljék ! Ihlete, költőisége azonban dús virágzásban áll. Kiváló fontosságúnak ígérkezik lenni a zene történetében a lefolyt év a zeneakadémia óhajtva várt felállítása következtében. Jeles művészek állnak az akadémia élén , és ha az egész megvalósítása nem sikerült is oly mérvben, mint azt e fensőbb iskola egyik megpendítője Barthk Ede, tervezetében kifejtette volt: mindazáltal mégis sokat várhatunk ez új művelődési központtól, mely bizonyára megérdemli a sajtó figyelmét. A nemzeti zenedére is új korszak várakozik, amennyiben a jelen hóban megválasztott igazgatója a már említett Bartay Ede a haladás embere és szorgalma meg hivatottsága kitartásával egyenrangú. A zeneművészet terjesztésére alakult még ama magán-zeneiskola is, melyet Sposs Antal ismert zongoraművész számos tanítvány jelenkezésével a múlt őszszel saját lakásán felállított. A nemzeti színházban négy zenészeti újdonsággal találkoztunk, melyek a »Kötni vés és 1 а ò a t о s« kivételével mind V érditől származnak. Ez annyival nagyobb baj, mivel »A végzet hatalma« szerző gyengébb műveiből való és színpadunkon nem egy nagymester egyetlen operával sincs képviselve, ami kétségkívül nagy felfordultság, ha megfontoljuk, hogy főleg a nemzeti színháznak hivatása, igazi remekművek előadásával lendít ki a haladáson és terjeszteni az ízlést. »A dal különben is befejezte az eddigi Verdi működését, s ha tőle nálunk eddig nem ismert dalművet kívánnánk, az mindenesetre csak az lehet, melyet jelenben ír, mivel a múltba visszamenni balság és valódi ellenmondás volna. Amit nekünk »A végzet hatalmá«-ban feltárnak, azt »Troubadourban«, »Az álarczos,bálban,« »Traviatában, de sőt »Ernani«-ban meg »Agne 11 o«-ban sokkal szebben és hivebb kifejezéssel hallottuk már. Egyes helyeken (mint például a kolostori jelenet) itt is kiválnak ugyan, de az egész mű olyan mixtum compositu turálé, melyben most »Don Juanból« merített mozzanattal találkozunk, majd a »Faust« nagy népmulatságát (a »Porticii néma« tarantelláját) látjuk ismételve; itt Wallenstein táborára bukkanunk, avagy a »Kegy e nc z nő« szerelmi jeleneteire ébredünk oly zeneképek kíséretében, melyek az ihlet és indokoltság hiányát nagyon is érezhetővé teszik. Donizetti »Kegyencznőjé«-vel sokkal inkább boldogultunk volna, s bizonyára a közreműködők is, ha már csakugyan az ismertebb olasz szerzőktől akartak valamit szintehozni. A »Kőmives és lakatos« Auber vig dalműve (Seribe és Delavigne szövege után) bezzeg megtette hatását. A mesterkéletlen, de vidámságban gazdag dalmű nem éri fel ugyan sem a »Fra Diavolo« eredetiségét és üde zománczát, sem a »Fekete domino« művészi szabatosságát és formai változatosságát, ám »A boldogság első napjai élénk hangszínezetét sem; de mindvégig érdekes, folyékony és kedvesen váltakozó áriáival, melyek hol regedal alakban, hol barcarolle-szerűleg jelennek meg ; aztán finom együtteseivel, végre zenekisérete naiv játsziságával oly anyagot szolgáltat, mely csak valamennyire is sikerült feldolgozás mellett alkalmas a szórakoztatásra. Énekeseink, kik a vig dalmű terén sokkal otthonosabbak mint a komoly nagyszabású operákban, nevezetesen Kvassayné, Nádayné, Pauli, Tallián, Udvardy, Kőszeghi e részben megtették kötelességüket, s biztosították a dalmű jövőjét , és a közönség azóta tömegesen látogatja előadását mindig . Adáról már bővebben szóltunk e lap hasábjain annak idején ; illő tehát az év utolsó zeneújdonságáról, a Manzoni-requiemről is megemlékeznünk. A nagynevű olasz költő Manzoni halálára írt requiemben, Verdi ismét új ösvényre lépett. A Traviata és Rigoletto szerzője megpróbálkozott az egyházi zenével, mégpedig nem közönséges sikerrel, s amit létrehozott, az a benne nyilatkozó erőnél fogva, szintúgy mint művészi arányossága következtében egyike az újkor legszebb alkotásainak. Szigorú műforma és szabatosság jellemvonása e műnek, s ha azt valami hasonlóval párhuzamba kívánnék állítni, leginkább csak saját magához hasonlíthatnók. Liszt Ferencz hazánkfia sok részben tágított az oratóriumok körén, szélesítette e műformát és új elemeket vont belé. Verdi megtartotta a requiem régi alakját egész lényege szerint, de élve a zeneművészet vívmányaival, egész új felfogásról tett bizonyságot a kidolgozást illetőleg. A kifejezés hatalma és megrendítő volta korántsem annyira tulajdona, mint például a Mozart vagy Cherubini nagy requiemének , de igaztalanok volnánk azt állítva, hogy drámai kifejezés s ihlet híján van. Mindjárt a második részben a Dies irae-ben valódi küzdelmet hallunk kifejlődni bevezetésként: egyre zajosabban nyilatkozó kétségbeesett harczár a jó és gonosz elemeknek a bekövetkező végítéleten , majd lecsillapul a vihar és harsonák törnek elő mind hevesebben, mind szenvedélyesebben. Ez itt inkább valami lovasezred érkezését látszik jelezni, mint ecsetelni Mozart és Cherubini modorában a rémületes hangulatot, melyet közfelfogás szerint kikerülhetetlennek képzelünk a»Tubamirum« megszólalásakor. Ezt felhozva, mit se akartunk levonni a mű értékéből s ép a jellemzett szempontból a »Liberá«-ra kívánunk hivatkozni, mely valóban megdöbbentő hatást gyakorol mind szakadozott, halk kíséretében, mind női szólamának megható panaszában s együtteseinek nagy fokozataiban. De azonfölül tele van a mű szépségekkel, hol fény és árny kellőleg váltakoznak. Kit ne hatna meg például a női hangok szövedéke a kar szép bevágása után a »Rex tremendae Majaestatis«-ban vagy a »Recordare Jesuban?« Szétválás és összecsoportosulás itt kölcsönösen kiegészítik egymást. Mily emelkedettséget találunk aztán az Offertoriumban, s majd az Agnusban, hol a hangszerek s különösen a hegedűk finom árnyalatokban kisérik az éneket. Átalában mesteri hangszereléssel van dolgunk e mű minden részletében s a hegedűk szintoly kiváló figyegyelemben részesültek, mint a réz és faharmónia szerszámai. S itt emlékezzünk meg a fagottokról, melyeknek finomul szőtt alakzatokban kiváló szerep jutott, a »Requiem« utolsó részében főleg. Az előadás nem állott a mű színvonalán s ezt csak természetesnek találjuk, ha megfontoljuk, hogy a nemzeti színház zene és énekkarainak kivételével alig van műtestület hazánkban, mely a kezdet nehézségeivel kellőleg végzett volna. A zenekar megerősítve működött s a nemzeti színház énekkarát a budai zeneakadémia támogatta második kar gyanánt. A színpad négyszögű teremmé alakítva fokozatosan emelkedő padokat tartalmazott, melyeken elül az énekesnők s hátul az énekesek ültek; ezek fekete ruhában fehér nyakravalóval, azok tiszta fehérben fekete hajékkel. A magánszólamok éneklői: Benza Ida, Tannerné, Kvassayné, Pauli és Kőszeghi legelül széken ültek. A nézőtér mind szombaton, mind vasárnap zsúfoltig telt, de a nagyszámú közönség hidegen fogadta a művet, minek okát egyrészt az előadás hiányosságában, másrészt abban találjuk fel, hogy közönségünk az ilynemű művek iránt kellőleg tájékozva még nincs. A közreműködött testületek elemei még nem törődtek össze, a különféle árnyalatok nem érvényesülhettek, mi nem eshetett a nélkül, hogy a mű főszépségei is elessenek. A fugák jobra-balra inogtak s egyöntetűségről szó nem lehetett. Az árny és fény kellő megosztását, a hangok kellő összeolvasztását illetőleg a magánénekesek is nem egy irányban maradtak adósak. Tisztelet és köszönet Nagyné Benzaldának ki leszámítva egy-két hibát, mi hanganyagának némely közöpén való beteges voltából eredt, nagy bensőséggel énekelt, behatolva a mű szellemébe és megalkotva szerepe jellegét, melyet csekély kivétellel szépen mutatott be. Nem úgy Tannerné, ki teljességgel nem vált be s ily nehéz feladatra egyátalán nem való. Hogy egyebet ne említsünk, csak a »Lacrimosa dies illa« kezdetű részletet hozzuk fel, mely dallamilag egyike a legbehízelgőbb tételeknek az egész műben, a mellett, hogy igazi érzelem és fenköltség szüleménye, Tannerné teljesen elejtette. Nem állítjuk, mikép némely dalművekben nincs helyén, de hogy valódi melegséggel, alkotói tehetséggel dicsekedhetik , hogy az énekművészettel kibékült s általán az előadás művészetét elsajátította volna , azt nekünk bebizonyítani senki sem fogja. Kvassayné mindenkép megállta helyét s az »Agnus dei« vonzó unisonójában árnyalatos párhuzamban haladt a sopránnal. Pauli ízléssel énekelt s csekély hanganyagához képest még elég hathatósággal is ; ellenben Kőszeghi, e különben nagyérdemű művészünk, nem adta meg szerepének a jelentőséget, melylyel azt Verdi felruházta volt. Több méltóság a hanghordozásban, több fentköltség, erő és komolyság a kifejezésben, atalán több plasztika az alakításban nem ártott volna. Az oroszlánrész mindenesetre Erkel Sándort illeti, ki ritka ügybuzgalommal s ügyességgel tanította be e nagyszabású zeneművet. Hogy szinrehozatalának sikere teljes nem volt, azt részben oly tényezők okozták, melyek kívül állnak hatáskörén s idegen körülményeknek tudandók be ; másként pedig a gyakorlat és tapasztalat rá nézve is oly mesternek fog bizonyulni, ki higgadását és szüremlését előmozdítani nagyban alkalmas. Végül mondjunk köszönetet Podmaniczky intendánsnak, ki a Requiemet a nemzeti színháznak megszerezte. íme az év nevezetesebb zenészeti mozgalmai. Ha mindmegannyi vívmányok is egyszersmind , annak megítélését az olvasóra bízzuk. Csak annyit bátorkodunk még megjegyezni, hogy mint szemlénkben is kimutattuk, ez évben nem egy oly magot hintettek el nálunk, mely a jószerencse kedveztével és előnyös viszonyok mellett mielőbb szépen gyümölcsöző fává nőheti ki magát. Vajda Viktor: Magyarország és a Nagyvilág. 52. SZÁM. MV MAGYARORSZÁG ÉS A JAGYVILÁG. Budapest, deczember 25. Előfizetési felhívás a MAGYARORSZÁG És A NAGYVILÁG január—márcziusi folyamata. S IDÉN az új évnegyed közeledése alkalmából azont. olvasóinkat, kiknek előfizetése e hó végén lejár, a lap pontos szétküldhetése érdekében előfizetésük mielőbbi szives megújítására felkérjük, lapunk ajánlására elégnek tartjuk, ha eddigi múltjára s több mint tíz évi gazdag folyamatra utalunk. A „MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG“ mint eddig, úgy ezentúl is arra fog törekedni, hogy a művelt magyar közönség olvasóasztalának egyik nélkülözhetetlen lapja legyen, hetenként művészi kivitelű rajzokkal kísérvén a hazai és a nagyvilági eseményeket, e mellett minden számban önálló műbecsű képeket is adván kiváló művészektől. Lapunk irodalmi részében szépirodalmi és költői dolgozatokon kívül ezentúl is kiváló tért nyernek az ismeretterjesztő közlemények, míg a tárcza ezentúl az egyedüli lesz, melyben Porzó kedvelt „fővárosi leveleit“ a közönség magyar eredetiben olvashatja A „Magyarország és a Nagyvilág“ előfizetési ára: Negyedévre . . . 2 it. 50 kr. Félévre.....................5 Zrt. Az előfizetések a „MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG“ kiadó hivatalához (Budapest, Athenaeum, Ferencziek tere 7 sz.) intézendők. Az „Athenaeum“ Irod. és nyomdai részv. társ. (RUDOLF TRÓNÖRÖKÖSRÜL) Írják : a November vége felé hírül hozták a szentkirályi vadászterületről, hogy pompás sast vettek észre az erdőség felé húzódni. A trónörökös még éjjel és a hideg idő daczára elindult és hat óráig leste a ritka vendéget , hanem siker nélkül. Harmadnap ismét lesbe állt a korona-herczeg s ekkor már szerencsésebb volt, mert a sas nem messze tőle szállt föl. Az első lövésre csak megsértette, második lövésre azonban lelőtte a ritka nagyságú madarat, mely kitömve a főherczeg bécsi könyvtárában helyeztetett el. (A MAGYAR TUD. AKADÉMIA) e heti ülésében Szász Károly, ki előszeretettel foglalkozik a királyhágóntúli testvérekkel, ma elemében volt, midőn számos hallgatóság előtt, Kriza Jánosról, irodalmunknak e rokonszenves alakjáról, mondott emlékbeszédet és ez alkalmat az erdélyi viszonyok s nevezetesen a székelyek viszonyainak előtüntetésére használta fel. Kriza János írói pályáját a kolozsvári unitárius collegiumban kezdte. Kolozsvárit, hol tanárok képezték a társadalmi élet központját, hol az ifjúság élénk szellemi életet élt, olvasó társaságot képezett, melynek tagjai közt Székely Sándor még Horváth Endre és Vörösmarty előtt kezdte a magyar eposz művelni, míg Bölönyi Farkas az amerikai eszmevilágot tárta fel a magyar közönség előtt. E kör tagjai is mint Jakab Elek,Gállffy és mások, utóbb jelentékenyebb szerepet játszottak. E kör központját képezték Kriza és Szentiványi Mihály. Kriza eleinte Victor Hugo és Burns költeményeiből forditgatott, majd eredeti ódákat és népdalokat irt s különösen az utóbbiakban első kezdeményezője volt azon iránynak, mely a népköltészetet öszhangba hozza a műköltészettel és melyet utóbb Petőfi és Arany oly fényes sikerrel ápoltak. Krizatős gyökeres népies szellemben, meleg közvetlenséggel irt. Toldy a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott róla. De Kriza életviszonyai miatt nem törhetett tovább a Parnasusson, mint tanár, pap és hírlapíró annyira el volt foglalva, hogy múzsájának csak kevés időt szentelhetett. Kriza legnagyobb érdemét a székely »vadrózsák« gyűjtése képezte. Már 1843 óta foglalkozott e maradandó becsű munkával . 1863-ban meg is jelent az első kötet, mely számos népdalon, nagy költői becsű balladákon, népszokásokon, meséken kívül 1.600 tájszót is tartalmaz, melyeket Kriza nyelvészeti szempontból kitűnőleg értékesített. E kötet megjelenése óta (1863.) egyre folytatta, fáradhatlan buzgalommal, ritka ügyszeretettel a gyűjtést, úgy hogy a második kötetet, noha a gyűjtő már meghalt, könnyű lesz sajtó alá rendezni. Az emlékbeszédet, mely igen vonzóan vázolja a jelzetteken kívül Kriza nemes jellemét, meleg hazaszeretetét és speciális székely tulajdonságait, nagy figyelemmel hallgatták és végül lelkesen megéljenezték.