Magyarország és a Nagyvilág, 1876 (12. évfolyam, 27-53. szám)
1876-12-03 / 49. szám
i. Fogósabbat ? Ezt könnyű kimondani. De teljesíteni is? Csak azt tudja minő munka ez,a ki ült valaha olyan professori székben, amelyet okosabb ember agyához szabtak. Az öreg Bernát ilyenkor pödörgette szürke nyírott bajuszát, köhögött, és magában új tételeket motyogott. — Jól van, jól van kedves fiam, becsüllek — szólalt meg végre az öreg professor kérdés nélkül, s áttért egy gyenge fiúhoz, akit aztán pár erőtlen kérdéssel derekasan megzaklatott, a tanári becsület helyreállítása tekintetéből. Soha se felejtem, mert nevezetes, életbevágó dolgot elfelejteni nem is megy olyan könnyen , milyen tisztelet és hódolat vette ilyenkor körül a fekete Harkó Pált, első társunkat, és milyen gúnymosoly, sajnálkozás a tisztelt öreg tanárt. Harkó Pál ilyenkor alig várta, hogy a professor kimenjen, rögtön föllépett a katedrájába, s ott ült kevélyen még csak a nyolcz-tiz percnyi szünet el nem telt. — Szamár------Nem, egyetlen egy ilyen szót se mondott volna, annál több esze volt — de hogy a többiek mondják: azt a maga iránt való tisztelet okáért megkövetelte. Az osztály nem volt fukar a hódolat nyilatkozatokban. Átléptünk a negyedik osztályba, s föltárultak előttünk a görög nyelv aranyos kapui. Uj idő, uj korszak. Felséges októberi napok jártak, gyümölcs bőven volt a kis városka piaczán, egy-egy kis pénzmag is csörgött még a zsebekben — csak az uj tantárgy szomorított meg, és méltán sokakat. Harkó Pál azonban amint legelőször felmondta a hetüket, hogy alfa, beta, gamma, delta — hibátlanul, szépen, egész szavalati mondatban, a »Hazádnak rendületlenül —« tónusán: — fölegyenesedett, és nem ok nélkül — most már még több embernek tartotta magát mint eddig. Bizton, nyugodtan, kihívó mosollyal tekintett a pompás fogas kérdések elé. Néhányan az osztály tágén — kik képtelenek voltak, mint a vörös Grosch is — tíz görög betűt elmondani egymásután, bámulva tekintettek a szerencsés ifjúra. Ezt Harkó Pál észre is vette, de azokat a fekete ruhás asszonyságokat nem, akik a folyosón fölebb alább járkálva a tanár úrra vártak. — Professor úr — kiáltá a második fiú, miután az első — joggal — egészen el volt telve önmagával — valami úri asszonyságok keresik, már négyszer is benéztek az ablakon. — Harkó Pál kérdezd tovább — szólt a tanár úr, kimenve. Harkó Pál fölkelt, kevélyen beült a kazetrába, de csak nem is sejtette, hogy a királyi székbe utoljára ült. Az ember a szerencsétlenséget ritkán sejti meg, még ha a legokosabb első fiú volna is. Harkó Pál most későn jött az osztályba, — hagyta, hogy az új növendéket, az egyik fekete ruhás úri aszszonyságnak a fiát csak vegye körül a kiváncsi osztály ; kérdezze, kutassa, fürkéssze, kicsoda, micsoda , honnan került, mit tud, mit hozott, mi az a tarisznyában s a ládában ? Az uj növendék, egy sugár, karcsú, magasas, tizennégy-tizenötéves ifjú, szelíden tekintett nagy kinnülő kék szemeivel a körbe csoportosult tömegre s készséggel törekedett megfelelni mindarra, amit csak a tolakodóbbak hozzá intéztek. — Tudod-e a görög betűket? kérdé egy bozontos rőthajú sváb gyerek — sebesen pattogtatva a délutáni feladatot. — Tudom — volt a nyugodt válasz. — Az ám, csakhogy hallani szeretném — kiáltottak többen. — Mondd el, német. — Nem német vagyok, csak német faluban laktunk, apám ott fővadász volt. Mindnyájan magyarok vagyunk. — Hát mért van előtted smizli — bökött az új fiú mellére egy széles szájú, tömpe arczú emberke, megmutatván saját ingét, hogy ha magyar vagy, akkor ilyen vászon inget viselt. — Holnap leteszem. A tömpe orrú vastag hüvelykével egyet nyomaz a szép tiszta kikeményített smizlin. — Halljuk a görögöt. — Halljuk, halljuk. A fővadász fiú mosolygott.. — De mit mondjak ? — A betűket. — Azokat már régen tanultam, én a ti grammatikátokat már a nyáron elvégeztem. — Hol ? — Otthon az apámmal. — No Harkó — hallatszott hátulról valamely mozgás — akkor ez itt aligha le nem csap. Bár lecsapná a kevély kutyát. — Hát latint ? mit tudsz ? Mi már a Nepost tanuljuk. Non dubito-------mondd. — Azt elvégeztem — kaczogott jó kedvvel az új fiú. — Ohó! majd elválik holnap reggel. Hát Phaedrust ? — Azt is. Ovidiusnál vagyok. — Kinél vagy te ? s néhány első padbeli fiú közelebb húzódott a jövevényhez. Az az ötödikben megy csak hallod-é ? Hát mért jöttél akkor kezünkbe ? Bolond vagy te pajtás. — Mert az igazgató nem vett fölebb, s nem is akartam oda menni. Akarom, hogy mindent jól tudjak, apám is így akarta. — Hát apád hol van ? — Meghalt. A fiúk egy kissé lecsendesedtek. A kérdések ezután szelidebben hangzottak. — Hogy hívnak ? — Schwarz Tivadar. — No látod, hogy német vagy — kiálta az előbbi. —Nem vagyok, mondtam hogy nem vagyok—s a nagy szemek haragos fényben tündököltek. Nagyapám pap volt, magyar pap. — Itt jön Harkó — ordítottak néhányan elébe futva az első fiúnak — folyvást kiabálva. No Palkó aligha alád nem gyújtottak! — Csönd fiuk — szólott parancsolólag az első ember — mindenki a helyére menjen. Repetálunk. S egész méltósággal szétnézett, Harkó Pál észrevette, hogy a fiuk most nem mozdulnak mint máskor, hanem néznek Schwarz Tivadarra, mintha ezúttal tőle várnák az irányadó mozdulatot. — Ki vagy te ? szólt a dormándi kovács fia, apró fekete szemeivel élesen végig nézve a szőke jövevényen. — Schwarz Tivadar. — Honnan ? — Szakadásról. — Hol tanultál eddig ? — Otthon. — Hogy jöttél akkor ide? Itt tudni kell ám fráter. Hoztál-e jó pogácsát ? — Hoztam. — És pecsenyét is, gyümölcsöt is ? — Azt is. — Hol lesz koszton ? Én a rúgott kántornál vagyok a hegyen. . — A patikázusnál vagyok a piaczon. — Iskola után oda megyek. Ne félj semmit. S az első fiú egy jót csapott széles fekete tenyerével Tivadar sovány vállára. Ide ülsz mindjárt a második pad elejére, a hátam mögé. Tivadar látva, hogy itt alkalmasint ez a fiú az ura engedelmeskedett. Az osztály sem vonakodott többé e jelenet után továbbra is a Harkó Pál főnöksége alatt maradni. Harkó kezdte a censrálást, majd egy két felelet után, áttért a magyarázatra, hogy az uj is kapjon valamit, annyit a mennyit. A tömpe orrú, magyar inges fiú a harmadik padból oda kiáltott Harkóhoz. — Mit bolondoskodol Pali te ? Az a smizlis német már az egész könyvet kitanulta. Nem látod mekkorákat nevet rajtad? — Nem nevetek — fordult hátra szemérmesen az új fiú. — Mert az orrodra is ütnék fiacskám — magyarázza Harkó Pál — én itt, úgy tudd meg, a professor személyese vagyok. Amit én mondok az szent, mint a parancsolat. Mondd el amit magyaráztam, állj fel. Tivadar fölállt, s kezdett beszélni a betűkről csöndesen, nyugodtan, fejtegette azoknak természetes származásait, osztályzásait. A fiuk fölkeltek helyükről, a padok tetejére ültek, s édes bámulattal, növekedő tisztelettel, egyszersmind a Harkó Pál iránti kárörömmel hallgatták az új legényt. Már az öreg Bernát professor úr is rég belopódzott katedrájába, s régóta átengedte sokszor megszégyenített szivét a csöndes örömnek, s a más erején nyert boszuállásnak — midőn az osztály haragos éljenzésekben és csattogó tapsokban adott kifejezést meglepetésének és őszinte elismerésének. A felriadt dicsérő karok közé a tanár úr is oda tette a magáét. — Nagyon jól van Tivadar. Az osztály csak ekkor vette észre, hogy Bernát professor úr is itt van. Kiki helyére ódalgott, s mindegyik hellyel kínálta meg az újat. — Ez arany a maga nemében, egyetlen arany — mondogatá az öreg tanár megkényesedett szemeit nyomdosva. Nem akarom a székieket bántani, s megfosztani a helyüktől: tőletek kérdem azért fiuk — Schwarz Tivadart hova ültessük ? — Legyen a második — kiáltott az osztály nagy része. — Lesz ám az első — harsogott a kisebb rész, az oppositio. — Én is azt gondolom fiuk, hogy legyen a második. Harkó eleitől fogva első volt : maradjon most a helyén. A sötét tekintetű kovács fiú egy kis helyecskét szorított maga mellett az újnak, de egyetlen tekintetre se méltatta. A második, mint aki érezte, hogy Harkó ma kiesett a katedrából, nagy gyöngédséggel csinálta a helyet új szomszédjának, s engedelmes vigyorgással fordult a professor felé. Bernát tanár úr többé nem Harkó Pálra nézett magyarázat közben, hanem Tivadarra, mivel lelkében ezt tartotta első legénynek. Aki érezte valamikor azt a különösen jól eső kitüntetést, hogy a magasabb állású beszélő vagy magyarázó az ő tekintetébe nézett mindig, mintegy az ő helyeslését várva főképen: az ért engemet, midőn azt mondtam, hogy itt nagy dolgok voltak indulóban. Tivadar szelíden, az észrevett megkülönböztető kitűnésnek minden legcsekélyebb elárulója nélkül figyelt végig a magyarázatra. Én ügyeltem 76 Magyarország és a Nagyvilág. 49. Szám.