Magyarország és a Nagyvilág, 1876 (12. évfolyam, 27-53. szám)

1876-12-03 / 49. szám

i. Fogósabbat ? Ezt könnyű kimondani. De tel­jesíteni is? Csak azt tudja minő munka ez,­a ki ült valaha olyan professori székben, a­melyet okosabb ember agyához szabtak. Az öreg Bernát ilyenkor pödörgette szürke nyírott bajuszát, köhögött, és magában új tétele­ket motyogott. — Jól van, jól van kedves fiam, becsüllek — szólalt meg végre az öreg professor kérdés nélkül, s áttért egy gyenge fiúhoz, a­kit aztán pár erőtlen kérdéssel derekasan megzaklatott,­ a tanári becsü­let helyreállítása tekintetéből. Soha se felejtem, mert nevezetes, életbevágó dolgot elfelejteni nem is megy olyan könnyen , milyen tisztelet és hódolat vette ilyenkor körül a fekete Harkó Pált, első társunkat, és milyen gúny­­mosoly, sajnálkozás a tisztelt öreg tanárt. Harkó Pál ilyenkor alig várta, hogy a pro­fessor kimenjen, rögtön föllépett a katedrájába, s ott ült kevélyen még csak a nyolcz-tiz percnyi szü­net el nem telt. — Szamár------­Nem, egyetlen egy ilyen szót se mondott volna, annál több esze volt — de hogy a többiek mondják: azt a maga iránt való tisztelet okáért megkövetelte. Az osztály nem volt fukar a hódolat nyilatko­zatokban. Átléptünk a negyedik osztályba, s föltárul­tak előttünk a görög nyelv aranyos kapui. Uj idő, uj korszak. Felséges októberi napok jártak, gyümölcs bőven volt a kis városka piaczán, egy-egy kis pénz­mag is csörgött még a zsebekben — csak az uj tantárgy szomorított meg, és méltán sokakat. Harkó Pál azonban a­mint legelőször fel­mondta a hetüket, hogy alfa, beta, gamma, delta — hibátlanul, szépen, egész szavalati mondatban, a »Hazádnak rendületlenül —« tónusán: — föl­egyenesedett, és nem ok nélkül — most már még több embernek tartotta magát mint eddig. Bizton, nyugodtan, kihívó mosollyal tekintett a pompás fogas kérdések elé. Néhány­an az osztály tágén — kik képtele­nek voltak, mint a vörös Grosch is — tíz görög betűt elmondani egymásután, bámulva tekintettek a szerencsés ifjúra. Ezt Harkó Pál észre is vette, de azokat a fe­kete ruhás asszonyságokat nem, a­kik a folyosón fölebb alább járkálva a tanár úrra vártak. — Professor úr — kiáltá a második fiú, miu­tán az első — joggal — egészen el volt telve ön­magával — valami úri asszonyságok keresik, már négyszer is benéztek az ablakon. — Harkó Pál kérdezd tovább — szólt a ta­nár úr, kimen­ve. Harkó Pál fölkelt, kevélyen beült a kazet­­rába, de csak nem is sejtette, hogy a királyi székbe utoljára ült. Az ember a szerencsétlenséget ritkán sejti meg, még ha a legokosabb első fiú volna is. Harkó Pál most későn jött az osztályba, — hagyta, hogy az új növendéket, az egyik fekete ruhás úri asz­­szonyságnak a fiát csak vegye körül a kiváncsi osztály ; kérdezze, kutassa, fürkéssze, kicsoda, mi­csoda , honnan került, mit tud, mit hozott, mi az a tarisznyában s a ládában ? Az uj növendék, egy sugár, karcsú, magasas, tizennégy-tizenötéves ifjú, szelíden tekintett nagy kinnülő kék szemeivel a körbe csoportosult tömegre s készséggel törekedett megfelelni mindarra, a­mit csak a tolakodóbbak hozzá intéztek. — Tudod-e a görög betűket? kérdé egy bo­zontos rőthajú sváb gyerek — sebesen pattogtatva a délutáni feladatot. — Tudom — volt a nyugodt válasz. — Az ám, csakhogy hallani szeretném — ki­áltottak többen. — Mondd el, német. — Nem német vagyok, csak német faluban laktunk, apám ott fővadász volt. Mindnyájan ma­gyarok vagyunk. — Hát mért van előtted smizli — bökött az új fiú mellére egy széles szájú, tömpe arczú em­berke, megmutatván saját ingét, hogy ha magyar vagy, akkor ilyen vászon inget viselt. — Holnap leteszem. A tömpe orrú vastag hüvelykével egyet nyo­maz a szép tiszta kikeményített smizlin. — Halljuk a görögöt. — Halljuk, halljuk. A fővadász fiú mosolygott.. — De mit mondjak ? — A betűket. — Azokat már régen tanultam, én a ti gram­matikátokat már a nyáron elvégeztem. — Hol ? — Otthon az apámmal. — No Harkó — hallatszott hátulról vala­mely mozgás — akkor ez itt alig­ha le nem csap. Bár lecsapná a kevély kutyát. — Hát latint ? mit tudsz ? Mi már a Nepost tanuljuk. Non dubito-------mondd. — Azt elvégeztem — kaczogott jó kedvvel az új fiú. — Ohó! majd elválik holnap reggel. Hát Phaedrust ? — Azt is. Ovidiusnál vagyok. — Kinél vagy te ? s néhány első padbeli fiú közelebb húzódott a jövevényhez. Az az ötödikben megy csak hallod-é ? Hát mért jöttél akkor ke­­zünkbe ? Bolond vagy te pajtás. — Mert az igazgató nem vett fölebb, s nem is akartam oda menni. Akarom, hogy mindent jól tudjak, apám is így akarta. — Hát apád hol van ? — Meghalt. A fiúk egy kissé lecsendesedtek. A kérdések ezután szelidebben hangzottak. — Hogy hívnak ? — Schwarz Tivadar. — No látod, hogy német vagy — kiálta az előbbi. —Nem vagyok, mondtam hogy nem vagyok—­­s a nagy szemek haragos fényben tündököltek. Nagy­apám pap volt, magyar pap. — Itt jön Harkó — ordítottak néhányan elébe futva az első fiúnak — folyvást kiabálva. No Palkó aligha alád nem gyújtottak! — Csönd fiuk — szólott parancsolólag az első ember — mindenki a helyére menjen. Repe­­tálunk. S egész méltósággal szétnézett, Harkó Pál észrevette, hogy a fiuk most nem mozdulnak mint máskor, hanem néznek Schwarz Tivadarra, mintha ezúttal tőle várnák az irányadó mozdulatot. — Ki vagy te ? szólt a dormándi kovács fia, apró fekete szemeivel élesen végig nézve a szőke jövevényen. — Schwarz Tivadar. — Honnan ? — Szakadásról. — Hol tanultál eddig ? — Otthon. — Hogy jöttél akkor ide? Itt tudni kell ám fráter. Hoztál-e jó pogácsát ? — Hoztam. — És pecsenyét is, gyümölcsöt is ? — Azt is. — Hol lesz koszton ? Én a rúgott kántornál vagyok a hegyen. . — A patikázusnál vagyok a piaczon. — Iskola után oda megyek. Ne félj semmit. S az első fiú egy jót csapott széles fekete tenyeré­vel Tivadar sovány vállára. Ide ülsz mindjárt a második pad elejére, a hátam mögé. Tivadar látva, hogy itt alkalmasint ez a fiú az ur­a engedelmeskedett. Az osztály sem vona­kodott többé e jelenet után továbbra is a Harkó Pál főnöksége alatt maradni. Harkó kezdte a censrálást, majd egy két felelet után, áttért a magyarázatra, hogy az uj is kapjon valamit, annyit a mennyit. A tömpe orrú, magyar inges fiú a harmadik padból oda kiáltott Harkóhoz. — Mit bolondoskodol Pali te ? Az a smizlis német már az egész könyvet kitanulta. Nem látod mekkorákat nevet rajtad? — Nem nevetek — fordult hátra szemérme­sen az új fiú. — Mert az orrodra is ütnék fiacskám — ma­gyarázza Harkó Pál — én itt, úgy tudd meg, a professor személyese vagyok. A­mit én mondok az szent, mint a parancsolat. Mondd el a­mit magyaráz­tam, állj fel. Tivadar fölállt, s kezdett beszélni a betűkről csöndesen, nyugodtan, fejtegette azoknak természe­tes származásait, osztályzásait. A fiuk fölkeltek helyükről, a padok tetejére ültek, s édes bámulattal, növekedő tisztelettel, egyszersmind a Harkó Pál iránti kárörömmel hall­gatták az új legényt. Már az öreg Bernát professor úr is rég belo­pódzott katedrájába, s régóta átengedte sokszor megszégyenített szivét a csöndes örömnek, s a más erején nyert boszuállásnak — midőn az osztály haragos éljenzésekben és csattogó tapsokban adott kifejezést meglepetésének és őszinte elismeré­sének. A felriadt dicsérő karok közé a tanár úr is oda tette a magáét. — Nagyon jól van Tivadar. Az osztály csak ekkor vette észre, hogy Ber­nát professor úr is itt van. Kiki helyére ódalgott, s mindegyik hellyel kí­nálta meg az újat. — Ez arany a maga nemében, egyetlen arany — mondogatá az öreg tanár megkénye­­sedett szemeit nyomdosva. Nem akarom a székie­ket bántani, s megfosztani a helyüktől: tőletek kérdem azért fiuk — Schwarz Tivadart hova ül­tessük ? — Legyen a második — kiáltott az osztály nagy része. — Lesz ám az első — harsogott a kisebb rész, az oppositio. — Én is azt gondolom fiuk, hogy legyen a második. Harkó eleitől fogva első volt : maradjon most a helyén. A sötét tekintetű kovács fiú egy kis helyecs­­két szorított maga mellett az újnak, de egyetlen tekintetre se méltatta. A második, mint a­ki érezte, hogy Harkó ma kiesett a katedrából, nagy gyöngédséggel csinálta a helyet új szomszédjának, s engedelmes vigyor­gással fordult a professor felé. Bernát tanár úr többé nem Harkó Pálra né­zett magyarázat közben, hanem Tivadarra, mivel lelkében ezt tartotta első legénynek. A­ki érezte valamikor azt a különösen jól eső kitüntetést, hogy a magasabb állású beszélő vagy magyarázó az ő tekintetébe nézett mindig, mintegy az ő helyeslését várva főképen: az ért engemet, midőn azt mondtam, hogy itt nagy dolgok voltak indulóban. Tivadar szelíden, az észrevett megkülönböz­tető kitűnésnek minden legcsekélyebb elárulója nélkül figyelt végig a magyarázatra. Én ügyeltem 7­­6 Magyarország és a Nagyvilág. 49. Szám.

Next