Magyarország és a Nagyvilág, 1877 (13. évfolyam, 1-25. szám)

1877-04-22 / 16. szám

252 nem a tépelődést, de a melancholiát véve fel a boldogtalan dán királyfi rejtélyes jellemének alapjául. Az »egérfogó« jelenete, midőn Polonius elárulja magát a színjáték alatt s Hamlet a kezében levő szerep kéziratának leveleit, fektéből felugorva, a feje fölött szétszórja s úgy borul barátja nyakába, valamint a szellemlátás jelenete is azok közé tartozik, melyeket, aki látta, soha többé el nem felejt. A »polgári halál«, úgy látszik, csak arra szolgál Salvininek, hogy megdöbbentő részletekben tüntesse föl egy ember haldoklását, kit életében először akkor szólít apának a gyermek, midőn már ez élet elröppen a testből. Megrendítő látvány. A »vadon fia« német sentimentalismusába is csak Salvini hatalmas művészete tudta a szenvedély forró vérét önteni. Szívesebben üdvözölnék a páratlan tragédát Lear-ban, III. Rikárdban, mely szerepek azonban, úgy látszik, nem találnak az olasz művész természetéhez, amit érte s érettünk élénken sajnálunk. Mert ha van szellemi képesség, testi erő s művészi nagy szabás ez alakok ábrázolatára, úgy Salviniben van meg az a legteljesebb mértékben. Nemo. vSWVVxVV/////// fiT’-TABEMUS primadonnám ! Feltámadt nekünk egy nagy Ж1- énekesnőnk. Azaz, nagy még csak idővel, talán néhány év múlva lesz , de ha így fejlődik, amint eddig elért művészete reménylenünk engedi, akkor csakugyan hivatva lesz a visszavonuló diva helyét betölteni. És ez az énekesnő a miénk. Magyar mint annyi sok hírneves elődje a zene tág birodalmában, mint annyi sok más primadonna, aki külföldön tündökölt és uralkodott. Gerster Etelka a neve. A művészvilág hozzá fog szokni e kemény hangzású név kiejtéséhez, mert ma már a legelőbbkelő énekesnők sorában foglal helyet. Nagy hítét berlini föllépésében alapította meg, hol egy olasz opera-társasággal a Kroll-színházban — amely félig színház, félig mulatókért — énekelt" először üres ház előtt, majd mikor az összes berlini kritika ritka egyhangúsággal dicséneket zengett neki, a közönségnek mindinkább fokozódó részvéte mellett; végre a német fővárosnak igazi kegyenczévé lett, sőt még az udvar is tüntetett mellette, élén az öreg császárral, ki minden előadására ellátogatott a Kroll-színházba, és vele az összes berlini nagy világ vetélkedett a fiatal művésznő kitüntetésében. A német lapok hasábnyi tudósításokat közöltek a berliniek frenetikus kitöréseiről. Végre meghívták mihozzánk is, szülőföldjére, honnan valami három-négy esztendő előtt mint fiatal leány ismeretlenül, félénken ment ki a külfödre, bizonytalan jövő elébe. Ma mint elsőrangú, nagyreményű művésznő áll előttünk — csakhogy, fájdalom ! egy impresarióval együtt, ki e jeles tehetséget magának lekötötte és saját zsebe számára kiaknázta. Két szerepben lépett föl és meghódította a mi közönségünket is, amely pedig szokatlan szigorral és talán túlhajtott várakozásokkal volt iránta. Gerster Etelka nem nagyszabású, impozáns művészi természet, mely szokatlan dimensiói által gyakorol hatást. Hangja, mely terjedelmes soprán felsőbb régióiban könnyűséggel eléri az Es-t, nem bir azzal a csillámló fénnyel, mely az érzéket első hallásra megkapja. A ő nagysága másutt van: a szűziesség poetikus bájában, mely ezen kedves »primadonna immaculata« egész lényén ömlik el. A szinte gyermeteg grácziának egy vonása, mely az ő egyszerű, költői hangjának kimondhatatlan édességet kölcsönöz. Ez fejti meg azt a nagy hatást, melyet a fiatal magyar énekesnő Berlinben gyakorolt, oly közönségnél, mely ezen intimusabb tulajdonságok iránt rendkívüli fogékonysággal bír. A »Lucid«-ban és »Alvajáró«ban néhányszor tündöklő technikájának remek próbáit adta, amott az őrülési jelenetben, emitt a harmadik felvonás nagy dallamában. Jövő fellépéseinek, melyeknél talán drámai művészetét is lesz alkalmunk megítélni, a legnagyobb érdekkel nézünk eléje. Beethoven halálának ötvenedik évfordulóját méltón ülte meg a főváros. A legnagyobb zeneköltő emlékünnepélyére messze távolból hozzánk sietett egy más remeklő mester a zene birodalmában: Wieniawsky Henrik, az ünnepelt hegedűművész, hogy fenséges játékával adózzon a titán emlékének. Ragyogó este volt ez a szerdai zeneünnepély, mely minden tekintetben dicséretére, tiszteletére válik a derék, áldozatkész közreműködőknek, mint nekünk is, a nagy közönségnek, mely a vigadó termeit rég nem látott számmal leptük el. Ünnepi jelleggel birt külsőleg is. A zenekari állványról Beethoven babérral körülfont mellszobra tekintett alá, némán, komoran az ünnepi mezbe öltözött tömegre, mely hódolni jött a halhatatlan emlékének. A sor kizárólag Beethoven-művekből állott. Fénypontját Wieniawsky előadása képezte, a hegedűverseny, melyet ily kivitelben minálunk talán Joachimot kivéve, még nem hallottunk soha. Két kadencziát szőtt bele Wieniawsky, — az egyik az első tételben, a másik az utolsóban — mely valóságos lelkesedést idézett elő a fölhevült hallgatóságban. Az első egy igazi miniatűr-képe magának a föthemának, oly filigránszerű finomsággal kidolgozva és oly mesés bravourral eljátszva, hogy nem tudjuk, mit bámuljunk inkább: a classicai műveltségű és finom ízlésű zeneköltőt, vagy a remeklővirtuózt-é, aki hangszerének legnehezebb problémáit játszva oldotta meg. A rákövetkezett taps-orkánban némelyek tüntetést láttak egy másik jeles hegedűművész ellen, kit néhányan Wieniawsky fölé emeltek. De mi a magasztosultság, a túláradó elragadtatás minden utógondolattól mentes nagyszerű nyilatkozatának tekintettük. A IX. symphoniát, Beethoven eme legnagyobb, titokszerű hagyományát, valódi ihlettel és nagy hatással adták elő derék philharmonikusaink, támogatva a fővárosi dalkörök karénekesei és a nemzeti színház solistái által. Erkel Sándort, ki a legnehezebb művet nyugodt, higgadt biztossággal vezette, a leghálásabb elismerés illeti e szép sikerért. s. m. Mm ■#· Z E1TE. . •••• *ÜÉ »VV/V/V. ,. 4' 44V Magyarország és a Nagyvilág. Az ágyú torkában. (Képpel a 245. lapon.) háború érez leányának torkába egy kicsi négy éves leányka, kisebb azon lövegnél, mely e halálhozó alaguton talán már a közel napokban fog zúgva nekimenni a bástya buta falának, emberek élő sorfalának, hogy ledöntsön minden állat, letiporjon mindenkit a ki lehel s a kiben meleg vér forog. Szörnyű szerszámja ez a békének, annak a békének, melyet vele kivívni akar az egymásra únt, az egymás ellen agyarkodó ember — s még inkább szerszámja annak a békének, mely a halált jelenti. Öntött aczél óriás, mely Essen vagy Woolwich gyáraiból került ki. Csudálatos, hogy az emberi elme mindig élesebbnek mutatkozik a rombolás, mint a védekezés műveiben. A legvastagabb edzett érczpánczélon is oly könnyen verik át a roppant löveg, mint Kósvajban az útj. Mennyi emberi ész és állati erő szükséges ahoz, hogy az ilyen Leviáthánt helyéből ki lehessen mozdítani! A vasút ugyan már a harcztérhez is elvisz, de vannak utak, főleg az orosz-oláh határszélen, melyek a téli havazás és a tavaszi esőzés által feneketlen gyurmává hígultak — s mégis elszállítják rajta az ágyút, sőt emelik ormok magasára, hogy onnan mérföldekre szórja szét gyilkos töltelékét. S az érczlány torkában egy kis gyermekleányka ül és nevet, sikong az uj bujókának. .. .1. Deák Ferencz emlékezete. (Pályanyertes költemény.*) /- IKÉNT a csendnek büszke, vad lakója, írus A fenn uralgó, hős, királyi sas, ■V-*-'"- Ha gyáva lesnek fölveré golyója Az ég felé száll, mig nyílik magas; Mi is, a kiknek dúlt szivére épen így ért a gyász, a szenvedett sebé, Emelkedjünk ez ünnep ihletében Fölebb-fölebb a végtelen felé: Hogy érve isten szédítő világát, Hol trónt felettünk bölcs igéje tart, S hol őseinknek koszorúi áldják A nagy teremtés gyöngyét, — a magyart, Ki követelje perezre ott a lélek, Mig mámorunknak riadása zeng, — Ki nélkül eddig hija volt az égnek, 8 ki fenn az égben, ott is a mienk! De mért az égbe, melyet öncsalólag Rajzol nekünk a nagy művész, a hit ? Más mennye van a nyugtató valónak, És ott van az, hol Deákunk lakik. *) Fölolvastatott a budapesti egyet. ifj. Deák ünnepélyén ápr. 15. 16. Szám. Itt lenn a földön ama szent lakásban, — Melyet nevének mélyen építünk, Melynek hevéhez odafönt fagyás van, Mely biztosabb menny, és a mely — szivünk. Oh szív ! hol embert ölni és teremtni Egy érző testté tömörült a lét; Hol szellem és rög torz fiát nevelni Sátán s az angyal házasságra lép : Oh szív ! tudod-e kit vettél magadba, Midőn eredben ez a név dobog ? E névvel együtt a hazát fogadtad, Mint isten lelkét az apostolok. A szent hazát ? — Hát ős-mesés korának Irtó bajára. — kérded, — él-e még ? Él s ezred évig karddal irt jogának Mostész súlyával szabja mérlegét. Él s négy világ-szél tisztelési hangját Szállítja hozzá az a fuvalom, Mely három szinüi lobogónkon leng át A vértől ittas bérczen, ugaron. Él s Osztrolenka .... Még sem az. — Mohácsnál Saját bűnéért szenvedett sebét Büszkén tűri, mert ismeretlenül bár, De oroszlánok, — testvérek verék. Nem volt csapás ez, ah ! ott volt letörve Hol ellenébe varjak víttanak. Csodálatos, hogy végkép meg nem ölte A hőshöz méltó nagy, nemes harag! így volt ez illő, hogy ki annyi népen Szabadság, érted addig őrködött, Azt megfeszítsék szabadság nevében Isten képére formált ördögök. Emlékezünk, kik törtek Adteonra, Bár még az ostor szennyét érezék , Azt hitték ütött az utolsó óra, Pedig valóban ekkor ébredünkl Először ekkor, hajh !de létesülhet Az ébredés, mely annyinak bukás ? Ekkor lett volna a pokolban ünnep, Ha bűn nem tartja ébren a tudást. De történelmünk nem találja mását, Mint küzködének a vér hadai Betölteni az Aetna hánykodását, 8 a tenger tükrét befagyasztani. Be is fagyaszták. Zord átok fagyasszon Az igy káromló korcs szivére zárt ! Csak elaludt volt ismét a menyasszony És messiása szent kezére várt . . . Szellem, ki most már ébredőkön állasz, Engedd, ha némák hálánk ajkai, Lekötni szóban meddő vajúdás az, S bizonytalanság bizonyítani! Ám nem csupán mi, — nagy művedben önként Az összes ember nyert magasztalást, Midőn erényben egy magad betöltöd A nép s jogai közt tátongó nyílást, E roppant űrben máskor millió test Emelt hidat, vagy a bálvány maga, Gyilok s a máglya bizonyitá bé ezt, Hogy trón s igának más az alkata. Emléke tettért, szint fiahogy találhat Művész, reája gyönge ecseted, Ki maga állít emléket magának, Nagyot, dicsőt, egy összes nemzetet. Alföld s a Kárpát bizonyságra jőnek : »Ő az, ki által lettünk és vagyunk«; S ha már porához joga volt a földnek, Nekünk e földhöz benne lett jogunk. Mert nem egyedül őt kíméli nékünk A drága hant, mely fölé domborul — E sirban fekszik önmegtisztelésünk És összes múltúnk büszke zálogul: Attila, Árpád, Corvinus a kettős, S kit nem gyötör már az »egy gondolat,« Honért hazátlan annyi névtelen hős Ott isten ültek mind egy hant alatt. Gazdag teremtés, a ki kincset adtál A gyarló ember bűne-zsoldja kép, Ki koldus voltod ama ravatalnál Az erkölcs előtt sem érezheted ; Ha megejtésed nem hatott a bölcsre, Tedd holttal azt, mit élőn nem tevél, S őrködj, mint szolga az urán, fölötte Mig nap leszen és tőle ember él. E sir kapu, a melyen át egy ezred Uj ezredévvel ifan fog kezet. E sir frigyláda, mely körül a nemzet Csak győzni tud, mert úgy szövetkezett. Itt-itt tanulja hon nevét a kisded, S tanítsa itt, mint tisztes agg utóbb, Itt nyújtson a szűz koszorút a hírnek, És itt kövezzék meg az árulót! Nem, árulók ne legyenek minálunk, Sőt egy se legyen, aki tétlenül: De mint a példa mindig talpon álljunk Erőben, észben rendületlenül : Hogy a csodáknak tüneményképen Bámuljanak ránk messzi századok . És mindenik tag tette érzetében Büszkén kiáltsa : én magyar vagyok, Sándor József.