Magyarország és a Nagyvilág, 1878 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1878-06-30 / 26. szám
26. Szám. — És az én éveim kétszeresen számitnak, — veti utána szomorú mosolynál Ödön. Lenke gondolatokba merültnek látszik s úgy tűnik föl, mintha homlokán árnyékkép húzódnának át a gondolatok, mindegyre sötétebben. — Igaz, igaz, — susogja aztán, — úgy hiszem, meg tudnál már állni a saját lábadon, ha egyedül maradnál. Ödön szólni akar. Lenke int neki, hogy hallgasson s fejének szomorú bólintásával nagyatyjok ajtaja felé mutat. Aztán forrón megöleli öcscsét és tova siet. Minden reggel a templomba szokott menni ilyenkor születésnapján. Most sem tűnnék föl, de hiszen már másfél hónap óta áttért a reformált vallásra. Mindamellett senki sem tesz megjegyzést, mindenki óvakodik figyelmeztetni őt; csak az öreg plébános arcra fejez ki némi csodálkozást, némi megütközést, midőn Kompolthy Lenkét a katholikus templomban megjelenni látja. Majdnem egyszerre érkeznek a templom ajtajához Hanem az öreg pap sem szól semmit, alázatosan köszön, kérdezősködik a méltóságos úr egészsége felől s aztán bemegy a sekrestyébe, hogy fölöltözzék a miséhez. Kompolthy Lenke utána megy. Hangja kissé remeg, de arcza szilárdnak, elhatározottnak látszik. Gyónni akar, mondja a papnak. Most már igazán nem bírja megütközését eltitkolni az öreg plébános és a különben nagyon nyájas, nagyon alázatos öreg feddő, komoly hangon szól: — Nagyságos asszonyom, nem lehet minden héten cserélni a vallásunkat. — Szivemben soha sem szűntem meg őseim vallását követni, — felelt a fiatal nő, kissé elpirulva, de oly méltósággal, mely egészen megzavarta a szegény öreg plébánost. Egy darabig még habozott az öreg, sejtette, hogy ebből még valami bonyodalom, valami összeütközés is kerekedhetik a reformált egyházzal s a világi hatóságokkal, hanem elragadta buzgósága. — Jöjjön, leányom, ha ön mindig hű maradt a mi hitünkhöz, én meggyóntatom az atyának, fiúnak és szent lélek istennek nevében. Amen. Keresztet vetett magára s beült a gyóntató székbe. Csodálatosan megkönnyebbülve hagyta el a templomot Lenke. Valami szokatlan derültség, szokatlan nyugalom tündökölt arczán, de nagyon komoly és hallgatag maradt amellett egész nap. Délután azonban múlni kezdett a nyugalom is, izgatottság jeleit lehetett észrevenni Lenkén. Az orvos komoran, aggódva jegyezte meg e jeleket. Nem az nyugtalanította őt, hogy Lenke izgatott, máskor is az szokott lenni, hanem hogy izgatottságát ma szerfölött igyekszik elrejteni. Körülbelül egy órával, mielőtt beesteledett volna, elment hazulról. Nem kérdezték, hogy hová megy, tudták már. Ilyenkor születésnapján mindig meg szokta látogatni szüleit a sírboltban. Csak a báróné jegyezte meg: — Kissé késő megysz ma, Lenke. Hanem azért még visszatérhet Lenke, mire besötétedik; az ó-temető nincs messze, mindjárt ott van a falu szélén. — Ne maradj sokáig, ő intette a báróné a távozót. A feketeruhás fiatal nő egyedül indult el. Máskor sem szokott semmi kisérőt vinni magával a temetőbe s hevesen utasította vissza, ha valaki el akarta kisérni. Hogy egyedül ment, az most sem tűnhetett föl senkinek. Midőn azonban már beesteledett s Lenke mégsem tért vissza, aggódni kezdtek a kastélyban. Talán valakit érte kellene küldeni, vélte a báróné. — Nekem épen dolgom lesz azon a tájon, egy beteget kell meglátogatnom, — szólt az orvos. Már egészen sötét lett, mikor az orvos az ó-temetőhöz ért. Két felvégi paraszt asszony, kik az erdőről jöttek haza száraz gallyal, látták a nagy fekete kisértetet végig menni a temetőn, föl a kápolna felé. Ijedtségtől káprázó szemeik nyomban aztán másik fekete kisértetet pillantottak meg. Ez már egyenest feléjök jött. — Jézus! Mária! — sikoltottak föl s elhányták a hátukon hozott száraz gallyat is, hogy jobban futhassanak. A kisértet nem üldözte őket s eltűnt a rémült parasztasszonyok szemei elől; de ha valaki ott állt volna a temető árkánál, láthatta volna, amint a fekete alak kifordult az útra, mely az erdő felé visz. Mint árnyék suhant át a sötét éjben, léptei nem hallatszottak. S ha tovább maradt volna valaki ott a temető árkánál, látta volna azt is, hogy nemsokára két fekete kísértet haladt az utón. Elől az e suhogó, karcsú árnyék, utána az a nagy, magas rémalak, kinek lábai alatt mintegy rengett a föld. Az éj beborította őket homályos leplével. A hátulmenő talán nem is látta az elől menőt, csak néha-néha rémlett úgy neki, mintha a sötétségben valami még sötétebbet látna rezegni. Figyelve meg-megállt, aztán gyorsabb, nagyobb lépésekkel sietett utána. Az előlmenő karcsú alak csak tovább haladt. Az út szélén álló fák száraz ágai zörögtek feje fölött, de sem azt nem hallotta, sem a háta mögött dobogó nehéz lépteket. Most egyszerre letért az útról jobbra egy alacsony rétre. A hátulmenő magas férfi megrezzent s hideg borzongás futott át testén. Lába alatt érezte a vizet pocsogni. A kákásvölgyi tó szélén jártak. A magas férfi kiáltani akart, de félt, hogy megriasztja az előtte járó karcsú alakot. Csak lépteit gyorsította meg hirtelen, hogy utolérje, ha nem most úgy látszott, mintha elvakult volna a sötétségben s mintha szemei hiába keresnék a karcsú alakot, mely imént még előtte rezgeti. — Lenke nagysád! — kiáltott föl ijedten. Nem felelt rá semmi hang, csak a tó zúgását hallotta s egy pár fölröppenő vadkacsa szárnyverdesését. Az orvos fején az a gondolat villant át, hogy talán csak képzelődött, talán csak szemei kápráztak, csak az ő lázasan fölizgatott agya teremtette a feketébe burkolt karcsú alakot, kit a temetőből idáig jönni látott ? Egyforma éji homály látszik most köröskörül és semmi egyéb, csupán a tó fölszine fehérült kissé s keleten valami halvány vörhenyes világosság támad a láthatár szélén. Most megzörren a tó partján valami s rögtön utána hangos locscsanás hallatszik, mintha valami nehéz test zuhant volna a vízbe. Az orvos csak a hang után rohant, kétségbeesetten keresve a vízbe ugrott nőt. Kétszer háromszor lebukik, minden pillanat növeli iszonyú aggódását, nem lát semmit, csak tapogatózik a jéghideg vízben, mely zsibbasztani kezdi erejét. Hanem most egyszerre valami lágy testet érint keze, megragadja, kiemeli. A következő perczben már a parton áll a magas, izmos férfi, a víz csurog ruháiról, arczáról, de karjai közt ott a nő, kit megmentett. A láthatár szélén pillanatról pillanatra élénkebb lesz a vörhenyes világosság, fölkel a hold. Az orvos egész lelkében megrendülve tartja karjai közt az ülést, eszméletlen ifjú nőt. Megtapogatja kezén, halántékán az ütő eret. Még ver az ér, még meleg a test. Sietve, futva rohan vele az orvos a falu felé. Az ér már nem oly sötét, a hold mint egy nagy vörös tányér kibukkan egészen s széthinti sugarait. Az orvos szemei az ölében fekvő áléti nő halvány arczára tapadnak. Valami csodálatos hasonlatosságot vesz észre e pillanatban. Mintha e büszke vonások átváltoztak volna s ama csöndes szenvedő képét öltötték volna föl, ki már oly régóta a sírboltban van. Mennél tovább nézi az orvos, annál megdöbbentőbben tűnik föl a hasonlatosság. Rég elmúlt események villannak át agyán, a jelen eltűnik előle, úgy rémlik neki, mintha a leányt látná, akit huszonhárom év előtt látott, mintha azt vinné most itt ölében. Az erős férfi reszket. Varázshatalommal ragadják meg lelkét a múlt képei, alig tudja már, hogy hol jár, mit csinál, lázasan lüktet ereiben a vér s mindinkább összekeveredik agyában a múlt és a jelen. A mű évek hosszú sora óta elfojtott lelkében, most mind háborogva föltámad. Mindegyre hevesebben szorítja magához az álétt ifjú nőt. — Lujza! — susogja félig öntudatlan. S lehajol és egy csókot lehelt a halavány szép arczra. De abban a pillanatban eloszlik a mámor, a varázslat s visszatér eszmélete. Látja, hol van, látja kit visz ölében. A hold megvilágítja az a temetőt, mely mellett épen elhalad az orvos; a domb tetejéről ide fehérült a kis kápolna s valami fehéres látszik a levegőben is. Az orvos megrázkódik. Fölnéz. —■ Lujza! — susogja ajka most másodszor , de most egy láthatatlan lényhez beszél: — megmentem gyermekedet. Izmos karjával erősen tartja az álétt ifjú nőt és siet, ahogy csak sietni bir, a falu felé. XXIX. A mentő kéz. Asztalánál ül és ír a harmadik emeleti kis szobában Fodor Gyula. Küm borús az idő, a szoba homályos és már későre jár estefelé az idő, de lámpa nem ég még. Gyorsan veti papirosra a betűket az ifjú, de csak keze mozog, gondolatai másutt kalandoznak. Csak afféle lemásolni való gépies munka, sietnie kell vele , hanem figyelmét nem bírja lekötni. Gondolatai nyugtalan szállnak majd erre, majd arra. Néha még eszébe jut, hogy talán egyébre született, nem ilyen napszámos munkára, a kedvetlenség árnyéka húzódik át arczán, hanem az csak egy perczig tart, ingerülten dobbant lábával s folytatja a munkát. Keserű mosoly lebben az ajkán. Kóstolta már a dicsőséget, gazdagságot, nem kívánja vissza. Érzi, hogy itt e kis szobában, szegényen, elhagyatva boldogabb mint gazdagsága közepett volt. Valami még mindig nyugtalanítja ugyan lelkét, valami szorongást érez folyvást szíve körül, de majd vége lesz annak is. A válópör el fog dőlni s azzal kitörlődik szivéből egészen a múlt. Nem akar többé reá gondolni. Hanem még most minduntalan reá gondol s Ida képe mögött egy másik női alakot lát föltűnni, villogó büszke szemekkel. — El fogom felejteni, — kiált föl az ifjú hevesen, — el, el! Egy perczig megáll kezében a toll. Csak most veszi észre, hogy már egészen bealkonyodott, hiszen már írni sem lát. Kissé elgondolkozva lehajtja fejét, aztán hirtelen megriadva fölemeli. Hallgatózik. Nehéz, dobogó lépteket hall künn a folyosón. Úgy rémlik neki, mintha ismerné e lépteket. De nem .. . nem ! . . Csalódás .. képzelődik. Mit keresne itt Dr. Kurucz Gábor ? Magyarország és a Nagyvilág. 403