Magyarország és a Nagyvilág, 1878 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1878-07-07 / 27. szám
27. Szám — Na, ha valóban a régi Gyurka vagyok még, adjatok innom, s miután az odanyujtott kulacs hosszasan tapadt ajkihoz, megnyugtatólag monda: csakugyan én vagyok, mert a bor ép oly jól esett, mint máskor. Bizony, alig mertem hinni. — Hát mi történt ? — Látott valamit ? — Mi történt ? nagyon sok! láttam-e valamit ? rettentő sokat! — No, no ? — Beszéljen hát kend. — Thya! nem lehet azt elmondani, fütyüle a szél, s én vele versenyt fütyöltem, igy érkezem a kastélyhoz. — És nem láttál semmit! — Odáig semmit, hanem ott aztán . . — Mit na? — Mondja már kend. — Nem féltél ? — Ugyan hagyjátok, hiszen ha mindnyájan belekiabálunk, nem mondhatja el. — De nem ám. — Tartsunk sort, leányok! peregjen az orsó és ne a nyelvetek, te meg Gyurka beszélj. — Nagyon kiszáradt a torkom. E pillanatban három-négy kulacs himbálózott szemei előtt, ő pedig mind a három-négyet megemberelte. — Na most hallgassatok, te pedig Gyurka kezd rá. — Hát, hát biz én elértem a kastélyig. Hejben örültem, hogy a kőfalon kivül maradhattam, mert ott benn, ma ott oly sivitás volt (amint a szél a törött ablakokon s a sok zugzegen áthúzott) annyi recsegés s csapkodás, hogy libabőrt kaptam tőle; hallottam sziszegést (a denevérekét) és szörnyűséges gyermeksírást (bizonyosan valami megvadult kandúr szerelmi ömlengése,) volt ott kiabálás (a baglyok huhogása) akkora, hogy a hajamszála csak úgy meredezett tőle. Azt hittem, sohase látnak többé kelletek a magam bőrében. Istennek felajánlottam szegény lelkemet s azzal a kapura szegeztem az elvitt jelt. Ott fogják találni reggel. Egyszer csak éghez emelem szemeimet, mert hát akármilyen bátor legyen is az ember, ilyen nagy veszedelemben mégis csak istenhez fordul, hát a kapu felett a kőfalon két mozgékony golyót látok levilágítani. Na, gondoltam magamban, ez lesz a varázstűz, mely az embereket állatokká szokta átváltoztatni ; most már végem! isten veled legényi örömek, isten veled Zsuzsikám. — Igazán rám gondolt keed ? — Hát kire ? csak rád és magamra. Akartam beszélni hogy lássam, ha ember vagyok-e még, de akár hiszik keedtek, akár nem, a hangom elveszett. Na aztán mert hallottam, hogy az maga, aki átváltozik, soha sem tudja és látja az átváltozást, s csak is mások szemeiben kutya, macska vagy más állat, hát bizony félni kezdtem, hogy mindnyájok szemeiben négykézláb fogok megjelenni. Busan indultam hazafelé s már jódarab földet elhaladtam, mikor hátra tekintek, s látom, hogy a két golyó felettem világit; ez a csikorgó hidegben jobban megizzasztott, mint a nyár derekán félnapi kaszálás. Lopva tekingettem hátra, de mindig láttam, ez annyira kergetett, hogy járásom szaladásnak is beillett. Közel ide összeszedtem minden bátorságomat, s az üldöző kísértetnek szemébe akartam nézni, oda is néztem, s ebben a pillanatban nagy bagolylyá változott, de a két világító golyó megmaradt, s szemetül szolgált. És hogy magam épséges emberi minőségben vagyok itt la, azt hiszem, csak annak köszönhetem, hogy vasárnap az egyházfi egy kis tömjént szórt el, s én azt fölszedegetve, pruszlim zsebébe eltettem s most is itt van. — úgy hát könnyű volt fogadni. — Tudtad, hogy az ördög kerüli a tömjént. — Bizony nem tudtam, hogy nálam van, s csak is most jutott eszembe, mikor nem győztem eleget csodálkozni megszabadulásomon. A szerencsés siker örömére egyik jobbmódú gazda fia bőségesen ellátta a társaságot itallal, a legénység pedig előkeritette a czimbalmost, s megeredt a táncz, mely kivilágos kiviradtig lankadatlan hévvel folyt. Alig van vidék vagy kisváros, hol egy-egy magányos lakatlan ház ily kisérteties hírben ne állna, s nincs oly hajléktalan ember, vagy család, ha a sövény alatt kell is magát meghúznia, hogy ily házban, még ingyért is magát megvonná. Emlékszem, gyermekkoromban Aradon is volt ily ház, pusztán, elhagyatottan romladozott, egyszer aztán rászánta magát egy szerencsétlen, hogy ott korcsmát fog nyitni, odaadták ingyen, az illető beleköltözött s reggel halva találták, megölte a félelem. Aztán szétrombolták s szeszgyárt építettek helyére, alighogy tető alá került s még egészen fel sem volt szerelve, porig leégett. Senkinek sem kelle többé; fiatal férfi koromban arra járván, akkor is láttam a füstös-kormos falakat ott meredezni. Akárhány helyen meg rész emberek zsákmányolják ki a nép babonás hiszékenységét, s az afféle rémhírben álló elhagyatott házakat éji üzelmeik műhelyéül használják, mit hogy háborúan folytathassanak, időnkint valami rejtelmes vagy félelmet gerjesztő eseményt rendeznek. Egy szép nyári délután az erdőszéli kastély megnépesült, valami idegen úr jelent meg, beállított két szép lovat, kocsist, inast, s egy nőcselédet, akiknek szigorú rendeleteit kiadván, azonnal távozott. Senki sem tudta honnan jött, hova megy, a visszamaradt cselédek pedig egész erélylyel a kastély egyik részének tisztogatásához, berendezéséhez s lakhatóvá tételéhez láttak hozzá. Na hiszen csak az ütött még zajt a faluban, mikor elterjedt a hite hogy lenyeritést, emberi hangot, s gyertyavilágot is vett észre valaki. Erre aztán még a táját is a háznak elkerülte minden jámbor lélek, nem csak este, de nappal is. A kastélyban dús estek mellett a három cseléd kedélyesen beszélgetett. — Nem látjátok ti, hogy, ebben valami titokzatos van ? kérdé az inas. — Gondolok is én vele, felelte a kocsis, kérem olyan, aminőről még csak álmodni sem mertem, kezem alatt jó két ló van, na, a berendezésről meg azt látom, hogy jól fogunk élni, nem lesz itt panasz, téve hozzá, hamisan kacsintva a nőcselédre. — Hiszen magukat, jegyze meg a nőcseléd, majd ellátom én jól, de az uraságot hogy fogom kielégíteni, attól már tartok egy kicsit. — Soha se tarts attól, babám! kiáltott fel a kocsis, ilyen főzet után mint ez, a püspök is jól érezheti magát. Azon ar, ki minket felfogadott, s a házat beszerelte, a pinczéről is gondoskodott, ez pedig János kezén van, ugye János? — Természetesen, felelt öntudatosan az inas. — Hát azt hiszem én, megélhetünk baj nélkül. — De nem tűnik az fel nektek, hogy miért kell elzárkóznunk minden embertől, s ha mással merészlünk szóba állni, mint akivel épen parancsolatba kaptuk, hát abban a pillanatban elkergetnek. — Azt bizony nem nehéz megállni, mikor az ember se korcsmára, se szeretőre nem szorul, hanem mindent otthon talál, így bizony akár barát is lehetnék. — Igen, igen, de mégis kell, hogy ennek valami nagy oka legyen. Majd rájövök én. — De aztán, mond Juczi, csak megmondja nekem is, ugye János bácsi? — Miért nem mondasz mindjárt öregapádnak? János bácsi, hm, mintha bizony! — Na ne dörmögjön kedves Jánosom, hiszen csak meg akartam, becsülni. János egyik kezével hetykén megpederte bajszát, a másikkal meg egyet csippentett Juczi vérvörös arczán. A kocsis ide-oda fészkelődve kivallá, hogy így mégis csak bajos lesz a világtól elzárkózni. Lám, mily hamar megváltozott nézete; ilyen az ember, kicsinyben és nagyban érdek köti egy helyre, s érdek kergeti a világba. Hatalmas kapudöngetés riasztá fel a beszélgetőket. — Megérkeztek! A kocsis rohant kaput nyitni, Juczi gyertyát ragadott kezébe, s követte Jánost, ki a lépcső alján várta az érkezőket. Szép utazóhintó állt meg, János ajtót nyitott s kiemelt egy lefátyolozott nőt, ki zerge-szökéssel ugrált fel a kilencz lépcsőn, aztán megállt s vigan dalolva várta a többit. A második koros nő volt, egyszerű, mondhatni közönséges öltözetben; gazdasszony nézett ki belőle, amiért is Juczi bizalmatlan pillantásokat vetett rá; végre sziszegés és fogcsikorgatás közt mogorva kinézésű öreg úr szállt le — Kocsis te hintót gondjaidra bízom! Ezek fogadott lovak, azonnal mehetnek, s a kaput be kell zárni, s zárva is maradjon mindig, kivéve ha én küldelek valahová. Inas, kocsis! vezessetek fel. Ezzel egyiknek is, másiknak is nyakát körül fogva elkezdé reszkető lábait rángatni akár a madzagon duzgált Paprika Jancsi, kétszer-háromszor keresve botjával a helyet, a hol megvesse, sarka még is mindég máshova fordult, térdei csuklottak s bokája merev volt. Hátulról a gazdasszony kinézésű hölgy támogatta. Eösérve, két botjára támaszkodott, s a cselédekhez fordulva szólt: megbízottam tudatta veletek akaratomat s kötelességeiteket, szigorún ahoz tartsátok magatokat; még egyet kell lelke■ tekre kötnöm, de jól megjegyezzétek, mert aki — habár feledékenységből is — áthágja, azonnal elbocsáttatik, s ez az, hogy hívatlanul egyitek se merészeljen előttünk, vagy a lakosztályban megjelenni. Az itteni teendőket, s az étkezésnél való fölszolgálást a gondviselő asszonyság el fogja végezni. Most mehettek! János rettenetesen elgondolkodva félrevonult, s nagyon törte rajta a fejét, hogy miféle titok lappang ezalatt? Ez, mondogató magában, vagy bankócsináló, vagy összeesküvő. Majd rálesek. Előérzetem azt súgja, hogy e ház megalapítja szerencsémet. A kocsis szépségesen felhasználta János magába vonultságát, s Juczi előtt megtette vallomását, mit az ártatlan leányzó ép oly elérzékenyülve hallgatott, mint János széptevéseit. Ő nagyon jószívű, egyik iránt sem tud kegyetlen lenni. De nem akarok az előszoba, konyha és istálló cselszövényeinek rajzolgatásába bocsátkozni, ámbár biztosíthatok mindenkit, hogy az nem csak a síkos padozatú termekben űzi veszélyes játékát a szívekkel, de a konyha márvány lapjain, vagy az istálló hidrásán is. Nem csoda tehát, ha e hármas szövetség közt időnkint felmerülő bizalmatlanság folytán egy-egy kék folt lesz látható, a pincze János kezén van, s így naplemente után megtörténik a kibékülés, a szerelem terén aztán az a győztes, kit a poharak le nem vertek lábairól, egynek azonban mindig el kellett buknia. Juczi soha sem volt a vesztes fél. Tudjuk, minő után járnak, ne háborgassuk, ők boldogok, vagy hármuk közül kettő mindég, legyen mindenki az a maga módja szerint. Ezeket csak a háziszemélyzet ismertetéséül kívántam elmondani. A megérkezettek: Cserfay Gábor, hajdan hatalmas úr, ma mindenkép rom, Lóri, az öreg Magyarország és a Nagyvilág. 419