Magyarország és a Nagyvilág, 1878 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1878-07-07 / 27. szám

27. Szám — Na, ha valóban a régi Gyurka vagyok még, adjatok innom, s miután az odanyujtott ku­lacs hosszasan tapadt ajkihoz, megnyugtatólag monda: csakugyan én vagyok, mert a bor ép oly jól esett, mint máskor. Bizony, alig mertem hinni. — Hát mi történt ? — Látott valamit ? — Mi történt ? nagyon sok! láttam-e vala­mit ? rettentő sokat! — No, no ? — Beszéljen hát kend. — Thya! nem lehet azt elmondani, fütyüle a szél, s én vele versenyt fütyöltem, igy érkezem a kastélyhoz. — És nem láttál semmit! — Odáig semmit, hanem ott aztán . . — Mit na? — Mondja már kend. — Nem féltél ? — Ugyan hagyjátok, hiszen ha mindnyájan belekiabálunk, nem mondhatja el. — De nem ám. — Tartsunk sort, leányok! peregjen az orsó és ne a nyelvetek, te meg Gyurka beszélj. — Nagyon kiszáradt a torkom. E pillanatban három-négy kulacs himbálózott szemei előtt, ő pedig mind a három-négyet meg­emberelte. — Na most hallgassatok, te pedig Gyurka kezd rá. — Hát, hát biz én elértem a kastélyig. Hej­ben örültem, hogy a kőfalon kivül maradhattam, mert ott benn, ma ott oly sivitás volt (amint a szél a törött ablakokon s a sok zugzegen áthúzott) annyi recsegés s csapkodás, hogy libabőrt kaptam tőle; hallottam sziszegést (a denevérekét) és ször­nyűséges gyermeksírást (bizonyosan valami meg­vadult kandúr szerelmi ömlengése,) volt ott kiabá­lás (a baglyok huhogása) akkora, hogy a hajam­­szála csak úgy meredezett tőle. Azt hittem, soha­se látnak többé kelletek a magam bőrében. Istennek felajánlottam szegény lelkemet s azzal a kapura szegeztem az elvitt jelt. Ott fogják találni reggel. Egyszer csak éghez emelem szemeimet, mert hát akármilyen bátor legyen is az ember, ilyen nagy veszedelemben mégis csak istenhez fordul, hát a kapu felett a kőfalon két mozgékony golyót látok levilágítani. Na, gondoltam magamban, ez lesz a varázstűz, mely az embereket állatokká szokta át­változtatni ; most már végem! isten veled legényi örömek, isten veled Zsuzsikám. — Igazán rám gondolt keed ? — Hát kire ? csak rád és magamra. Akar­tam beszélni hogy lássam, ha ember vagyok-e még, de akár hiszik keedtek, akár nem, a hangom elve­szett. Na aztán mert hallottam, hogy az maga, aki átváltozik, soha sem tudja és látja az átváltozást, s csak is mások szemeiben kutya, macska vagy más állat, hát bizony félni kezdtem, hogy mindnyájok szemeiben négy­kézláb fogok megjelenni. Busan indultam hazafelé s már jódarab földet elhaladtam, mikor hátra tekintek, s látom, hogy a két golyó felettem világit; ez a csikorgó hidegben jobban megizzasztott, mint a nyár derekán félnapi kaszálás. Lopva tekingettem hátra, de mindig láttam, ez annyira kergetett, hogy járásom szaladásnak is beillett. Közel ide összeszedtem minden bátorsá­gomat, s az üldöző kísértetnek szemébe akartam nézni, oda is néztem, s ebben a pillanatban nagy bagolylyá változott, de a két világító golyó meg­­­maradt, s szemetül szolgált. És hogy magam épsé­­ges emberi minőségben vagyok itt la, azt hiszem, csak annak köszönhetem, hogy vasárnap az egy­házfi egy kis tömjént szórt el, s én azt fölszede­getve, pruszlim zsebébe eltettem s most is itt van. — úgy hát könnyű volt fogadni. — Tudtad, hogy az ördög kerüli a tömjént.­­ — Bizony nem tudtam, hogy nálam van, s csak is most jutott eszembe, mikor nem győztem eleget csodálkozni megszabadulásomon. A szerencsés siker örömére egyik jobbmódú gazda fia bőségesen ellátta a társaságot itallal, a legénység pedig előkeritette a czimbalmost, s meg­eredt a táncz, mely kivilágos kiviradtig lankadat­lan hévvel folyt. Alig van vidék vagy kisváros, hol egy-egy magányos lakatlan ház ily kisérteties hírben ne állna, s nincs oly hajléktalan ember, vagy család, ha a sövény alatt kell is magát meghúznia, hogy ily házban, még ingyért is magát megvonná. Emlék­szem, gyermekkoromban Aradon is volt ily ház, pusztán, elhagyatottan romladozott, egyszer aztán rászánta magát egy szerencsétlen, hogy ott korcs­mát fog nyitni, odaadták ingyen, az illető beleköl­tözött s reggel halva találták, megölte a félelem. Aztán szétrombolták s szeszgyárt építettek helyére, alighogy tető alá került s még egészen fel sem volt szerelve, porig leégett. Senkinek sem kelle többé; fiatal férfi koromban arra járván, akkor is láttam a füstös-kormos falakat ott meredezni. Akárhány helyen meg rész emberek zsákmányolják ki a nép babonás hiszékenységét, s az afféle rémhírben álló elhagyatott házakat éji üzelmeik műhelyéül hasz­nálják, mit hogy háború­­an folytathassanak, időn­­kint valami rejtelmes vagy félelmet gerjesztő ese­ményt rendeznek. Egy szép nyári délután az erdőszéli kastély megnépesült, valami idegen úr jelent meg, beállí­tott két szép lovat, kocsist, inast, s egy nőcselédet, akiknek szigorú rendeleteit kiadván, azonnal távo­zott. Senki sem tudta honnan jött, hova megy, a visszamaradt cselédek pedig egész erélylyel a kas­tély egyik részének tisztogatásához, berendezéséhez s lakhatóvá tételéhez láttak hozzá. Na hiszen csak az ütött még zajt a faluban, mikor elterjedt a hite hogy lenyeritést, emberi hangot, s gyertyavilágot is vett észre valaki. Erre aztán még a táját is a háznak elkerülte minden jámbor lélek, nem csak este, de nappal is. A kastélyban dús estek­ mellett a három cse­léd kedélyesen beszélgetett. — Nem látjátok ti, hogy, ebben valami titok­zatos van ? kérdé az inas. — Gondolok is én vele, felelte a kocsis, kérem olyan, aminőről még csak álmodni sem mertem, kezem alatt jó két ló van, na, a berendezésről meg azt látom, hogy jól fogunk élni, nem lesz itt panasz, téve hozzá, hamisan kacsintva a nőcselédre. — Hiszen magukat, jegyze meg a nőcseléd, majd ellátom én jól, de az uraságot hogy fogom kielégíteni, attól már tartok egy kicsit. — Soha se tarts attól, babám! kiáltott fel a ko­csis, ilyen főzet után mint ez, a püspök is jól érez­heti magát. Azon ar, ki minket felfogadott, s a házat beszerelte, a pinczéről is gondoskodott, ez pedig János kezén van, ugy­e János? — Természetesen, felelt öntudatosan az inas. — Hát azt hiszem én, megélhetünk baj nélkül. — De nem tűnik az fel nektek, hogy miért kell elzárkóznunk minden embertől, s ha mással merészlünk szóba állni, mint a­kivel épen parancso­latba kaptuk, hát abban a pillanatban elkergetnek. — Azt bizony nem nehéz megállni, mikor az ember se korcsmára, se szeretőre nem szorul, hanem mindent otthon talál, így bizony akár barát is lehetnék. — Igen, igen, de még­is kell, hogy ennek valami nagy oka legyen. Majd rájövök én. — De aztán, mond Juczi, csak megmondja nekem is, ugy­e János bácsi? — Miért nem mondasz mindjárt öregapád­nak? János bácsi, hm, mintha bizony! — Na ne dörmögjön kedves Jánosom, hiszen csak meg akartam, becsülni. János egyik kezével hetykén megpederte baj­szát, a másikkal meg egyet csippentett Juczi vér­vörös arczán. A kocsis ide-oda fészkelődve kivallá, hogy így még­is csak bajos lesz a világtól elzárkózni. Lám, mily hamar megváltozott nézete; ilyen az ember, kicsinyben és nagyban érdek köti egy helyre, s érdek kergeti a világba. Hatalmas kapudöngetés riasztá fel a beszél­getőket. — Megérkeztek! A kocsis rohant kaput nyitni, Juczi gyertyát ragadott kezébe, s követte Jánost, ki a lépcső alján várta az érkezőket. Szép utazóhintó állt meg, János ajtót nyitott s kiemelt egy lefátyolozott nőt, ki zerge-szökéssel ugrált fel a kilencz lépcsőn, aztán megállt s vigan dalolva várta a többit. A második koros nő volt, egyszerű, mondhatni közönséges öltözetben; gazd­­asszony nézett ki belőle, amiért is Juczi bizalmat­lan pillantásokat vetett rá; végre sziszegés és fog­­csikorgatás közt mogorva kinézésű öreg úr szállt le — Kocsis t­e hintót gondjaidra bízom! Ezek fogadott lovak, azonnal mehetnek, s a kaput be kell zárni, s zárva is maradjon mindig, kivéve ha én küldelek valahová. Inas, kocsis! vezessetek fel. Ezzel egyiknek is, másiknak is nyakát körül fogva elkezdé reszkető lábait rángatni akár a madzagon duzgált Paprika Jancsi, kétszer-háromszor keresve botjával a helyet, a hol megvesse, sarka még is mindég máshova fordult, térdei csuklottak s bokája merev volt. Hátulról a gazdasszony kinézésű hölgy támogatta. Eösérve, két botjára támaszkodott, s a cselédekhez fordulva szólt: megbízottam tudatta veletek akaratomat s kötelességeiteket, szigorún ahoz tartsátok magatokat; még egyet kell lelke■ tekre kötnöm, de jól megjegyezzétek, mert aki — habár feledékenységből is — áthágja, azonnal elbocsáttatik, s ez az, hogy hívatlanul egyitek se merészeljen előttünk, vagy a lakosztályban meg­jelenni. Az itteni teendőket, s az étkezésnél való fölszolgálást a gondviselő asszonyság el fogja vé­gezni. Most mehettek! János rettenetesen elgondolkodva félrevonult, s nagyon törte rajta a fejét, hogy miféle titok lap­pang ezalatt? Ez, mondogató magában, vagy bankócsináló, vagy összeesküvő. Majd rálesek. Előérzetem azt súgja, hogy e ház megalapítja szerencsémet. A kocsis szépségesen felhasználta János ma­­gába­ vonultságát, s Juczi előtt megtette vallomá­sát, mit az ártatlan leányzó ép oly elérzékenyülve hallgatott, mint János széptevéseit. Ő nagyon jószívű, egyik iránt sem tud kegyetlen lenni. De nem akarok az előszoba, konyha és istálló cselszö­vényeinek rajzolgatásába bocsátkozni, ámbár biztosíthatok mindenkit, hogy az nem csak a síkos padozatú termekben űzi veszélyes játékát a szívek­kel, de a konyha márvány lapjain, vagy az istálló hidrásán is. Nem csoda tehát, ha e hármas szövet­ség közt időnkint felmerülő bizalmatlanság folytán egy-egy kék folt lesz látható, a pincze János kezén van, s így naplemente után megtörténik a kibékü­lés, a szerelem terén aztán az a győztes, kit a po­harak le nem vertek lábairól, egynek azonban mindig el kellett buknia. Juczi soha sem volt a vesztes fél. Tudjuk, minő után járnak, ne háborgassuk,­­ ők boldogok, vagy hármuk közül kettő mindég, le­gyen mindenki az a maga módja szerint. Ezeket csak a háziszemélyzet ismertetéséül kívántam elmondani. A megérkezettek: Cserfay Gábor, hajdan hatalmas úr, ma mindenkép rom, Lóri, az öreg Magyarország és a Nagyvilág. 419

Next