Magyarország és a Nagyvilág, 1879 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1879-01-05 / 1. szám

6 (»Strathmore.«) Regény. Irta :­­ U I D A. I. KÖTET. ELSŐ FEJEZET. White Ladies.­e tessék hinni, hogy e­z White Ladies: fehér delnok, talán tavaszi tőzikét jelent, csak azért, mert a régi angolok ezen a néven ismerték e kedves virágot, de nem jelent az fehér leples kisértetet, sőt tarlatánban röpködő leánykákat sem. Ősi birtok ez, hatalmas sűrü erdő közepén, oda lenn ama grófságok egyikében, me­lyek Creswickünk ecsetje számára azokat a hús, pöttyös árnyékokat, vad vízmosásokat, habtalan napfényes patakokat, és festőileg kanyargó ösvé­nyeket szolgáltatják. A finom ízlés szerint mindez végtelenül unalmas és egyhangú ugyan, de azért semmi kedvem az ócsárlás igéit papolnom, már csak azért sem, mert némi gyöngeséggel viseltetem e keskeny szegélyű ösvények iránt, melyeken élő ívekbe szaladnak össze fejünk fölött a lombozatok, s a csere-galagonya hófehér virágait szórja lábaink elé; hol a buja réteken szálas fűben lóher és kankalin között legelész a kolompoló nyáj s a hosszú nyári esték lomha árnyékot nyujtóztatnak mindenfelé. A White Ladies egy ódonszerü fényes apátság, utolsó azon uradalmakból, melyek egykor nagy kiterj­edésüek és nagy számmal voltak, mint ÁVar­­wick birtokok, mielőtt a gladsmoori síkon az utolsó ÁVarwick is elesett. Csinos, sőt uradalomnak is beillő birtokrész, abból a jószág-mozaikból, mely három-négy grófságba is beszögellett, mig szét nem osztatott. Egy-két rész a kapzsi udvaronczoknak jutott, kik a papi jószágokon aztán hízókat mak­­koltattak, egy-kettőre a hannoveri söpredék tette rá kezét, s csaknem hajba kapott a loyális nemesek zsíros örökségén, még később Izrael vámpyrjai jöttek, kik mint Jákob ősapjuk — az első uzso­rás­­ szőrmentiben borotválták meg az éhezőket, s a tál lencsét csak az első­szülöttségi jog árán ado­gatták. A szerzetek aranyos napjaiban A White Ladies egy dúsgazdag és szent hírben álló nagy domini­kánus kolostor volt; azóta azonban a puskák és vaságyuk golyói behorpasztották, szétrombolták a nagy épület íveit, oszlopait, s a tűzláng megemészte az emészthetőt. Mindamellett, ha a leáldozó nap aranyos sugárkövéi áttörtek a szilfák lombjain, s a czimeres ablak­táblákat csillogtaták, vagy ha a hold tejvilága szétfolyt a pázsiton, s az oldal­ajtók csücsivein át a folyondár borította zárda-folyosón végig feküdt, az apátság még mindig azon ünnepé­lyesen fönséges szépségében tündökölt, melyet neki a műértő építész mesterkeze kölcsönzött, midőn az emberek még a művészet kedvéért s nem pénzért építettek; midőn egy életen át dolgoztak, hogy nyomokat hagyjanak hátra, melyeket a múló idő egyhamar le ne söpörjön s a mellett nagy szelle­mekhez méltóan teljesen közönyösek voltak az iránt, feledés boritandja-e nevüket vagy megél az élők között. Ott állt a nyugoti völgy mély rejtekében, közvetlenül a tó partján, közepette a sűrü erdő­ségnek, mely bérczen-völgyön át mértföldekre nyúlt, sűrűjében dámvadat rejtegetett, s nádasai­ban a szürke kócsagot fészkelteté; csöndes, magá­nyos, királyi erdő, hol a százados fák között soha fejsze csattanás nem hangzott, s fenséges koronáját érintetlenül hagyták az idők vandáljai, kik másutt fölégették éktelenül, mit a képromboló Tudorok A VER markolt meg egy kést.......... a mellékszobába rohant..........Éles sikoltás és zuhanás a szoba földére. Nincs Wagnernak olyan trombitája, mely úgy tudná metszeni Anginét úr fülét, mint e sikoltás. A szeme kidiósodott, idegei rángatóztak, megra­gadta a botját, a fejébe vágta kalapját s rohant ki az ajtón, rohant végig a kilencz szótagu utczán. Az ördög leereszté most a karnagyi botot, oly meggyőződésben távozván, hogy Anginét úr azt a kezet, melyet eddig A Wagner zenéje játszásra használt, fel fogja emelni a matrózdal örök elné­­mítására. S az ördög nem is csalódik, ha a Duna a kilencz szótagú utcza végén folyt volna. Mert a köz­mondás szerint, ha az ember haragjában levágja az orrát, jókedvében nem toldhatja vissza. De a Duna messze volt. Anginét úr léptei a rohanó prestissimókból fokonként átmentek a sétálásba és fontoló czammogásba. Mikor aztán a Dunához érkezett, meggondolá a viz mélységét, s addig ke­reste a helyet, hol kényelmesebben ki lehet ugrani a világból, mig egyszer a botját s kalapját letette... ereszkedett . . . ereszkedett ... és — ne ijedjen meg az olvasó — szép csöndesen leereszkedett egy székre, s lekönyökölt a korona-kávéház nagy már­ványasztalára. Az asztal között senki. . . azaz, hogy már ott könyökölt Anginét úr . . . addig könyökölt, mig egyszer a szeme becsukódik, elalszik s mély hortyogással alap­hangot ad a kávéház kihalt zajá­nak. Már a legutolsó vendég is távozott. A szol­gaszemélyzet bezárta ablakot, ajtót. Anginét urat ismerték, nem zavarták, tudván, hogy ily ké­sőn a kilencz szótagu utcza messze volna. Végre mindenki elvonult saját nyughelyére, néhányan a nagy kerek márvány­ asztal alá, mások máshová. A legutolsó gázláng kimúltával minden irányból fagótszerű­ hortyogás. Az e fajta nép elalszik, s az­tán fekszik le. A fagótok kárába majd rémes trombita har­sogás vegyül. A tűzoltók ördögi zajjal eszeveszetten vágtatnak és tárogatják trombitáikat. Mint macs­kának az egérszóra, Raginet úr két füle hegyeződik. Azt hiszi, hogy e nagyszerű zene a jövő apostolá­nak legújabb műve. De mi ez ? A fagót és trom­bita szólamokat leírhatatlan túlvilági hangok vált­ják fel ... . közelednek .... a kávéház fő ajtaja felnyílik ... a terem világos lesz négy belépő csu­dálatos alak bűvös lámpásától............ezeket nyom­ban követi egy zajos társaság, melynek vezére egy fura külsejű törpe öreg úr, kinek óriás eroffja a feje tetejéről szivárványosan lekanyarodik a sar­káig s itt, mint egy karnagy ütengező botja, ide-oda mozog. Anginet úr meglepetve dörzsölte a szemét, de meggyőződött, hogy nem alszik. Aztán hallatlan és hihetetlen csuda­ dolgokat látott. A társaság minden tagja folytonosan énekelve beszél­t Wagner és Liszt modorában. Valahányat léptek, a czipőjök megannyi hangot ad, mint az ókori Róma karve­zetőinek scadelluma. Derékig érő hosszú hajzatok, öltözékök szabása túlszárnyal minden emberi kép­zelődést. Némelyiknek a frakkja olyan, mintha a hegedűt a nyakával lefordítod; másoknak a nad­­rágjok, mint ha az üst­dobot feltennéd két trombi­tára. Az öltözékek kelméje avatott kalapapiros a régi mesterek műveiből. Ezek látására Anginét úr, szigorúabban mint az egykori lutheránus, hármas keresztet vetett, jól vigyázva, nehogy valaki figyelmét magára vonja. Meghunyászkodva nézte aztán, mikép kutatnak minden zugban, ki ásóval, ki kapával, s más szo­katlan szerszámokkal. Végre a czoffos öreg, mint a ki nagy kincset lel, Anginet úrhoz rohant, hangosan énekelvén : »Uraim! ide siessenek! im egy AVagnerista.. teljesen ép példány!......... Valóban Budapest szolgáltatja a legtöbb és legremekebb példányo­kat.« E fölhívásra a társaság azonnal Anginot úr köré tolakodott. Az egyik lefényképezte. A másik megmérte a haját, fülét és koponyáját. A harma­dik fölpeczkelte a száját, s megjegyzé, hogy vala­hány ÁVagneristát talált, megannyinak éles fogai voltak. A negyedik egy csővel az agyába nézett, aztán jegyzőkönyvébe hangjegyekkel felírta, hogy a szeg egy kissé itt is elhajlik. Anginét­er kétségbe volt esve. Azt hive, hogy most következik a megnyugatás, hogy lássák a dVag­nerista bőrét is; aztán elviszik s besózzák valamely múzeum számára. Szaladni akart, de büverő kö­tötte a márvány-asztalhoz. Félelme tetőpontján azonban felhagytak a további vizsgálással; egyen­ként eltávoztak, némelyik ezt énekelvén a fülébe­n a te szamár, ki egykor másokat mondtál szamár­nak.« Végre a teremből mindnyájan eltávozván, egy pillanatra a négy lámpa fényét koromsötét váltotta fel, s úgy tetszett, mintha a fagotszerü hortyogások uralma következnék. De csak egy pillanatra, mert az öreg czoffos ott maradt, leült Anginét úr mellé; az asztalra tett egy ludtojásnyi gyémántot, mely a termet újra megvilágította. Sokáig néztek aztán egymás szemébe, minde­­nik várván a kezdő szót, egyik se tudván kezdeni. »Úgy tetszik — szólt, vagy is énekelt ekkor a kis öreg — úgy tetszik, mintha ön mellényt soha se látott volna.« »Mellényem nekem is van, — válaszolt Angi­nét úr — de az önéhez hasonlót még soha sem láttam.« »Mi bámulandó volna ezen ?« S az öreg úr croffja kérdőjellé változott. »Hogy ne bámulnám ? hisz e mellény a nagy mester »Esztergomi Miséjének« a vezérkönyvéből éppen az »Agnus Dei.« E szavakra Anginét úr énekelte a vadászkürt szólamot, melylyel Liszt va­lószínűleg a bárányt akarja utánozni. Erre a kis öreg gúnyosan végig hahotázott egy hanglétrán s aztán igy folytató: »Hát a régiek pergamen kéziratai nem kerü­l­­tek-e a vandal könyvkötő kezébe, hogy ujj köny­vek borítékául szolgáljanak? És önök mit tesznek közvetlen elődjeikkel és kortársaikkal, az opera­­írókkal ? Hát az önök­­Wagnere nem kimondta-e már, hogy Rafael, Tizian és minden volt nagy festész ecsetje csak erőlködik, de semmit sem tud mondani? Hogy a balletini mészeslábbal tapodják a szó szentségét ? Hogy Haydn, Mozart, Beethoven symphonái akarnak valamit, de nem tudják ki­mondani? Hogy az opera nevetségesen kitekeri a dráma nyakát? Hogy Shakespeere zene nélkül nem tökélyes? Nem kimondta-e­­Wagner, hogy a nevezett művészetek végórája ütött a jövő zene­drámájában? hol Shakespeare beáll A Wagnernek? A Wagnerből lesz Shakespeare? Rafael beáll füg­­göny­ mázolónak ? Beethovenből lesz hangmodulá­­tor, s az opera és képes-zene írók elevenen elkárhoz­­nak? — Nos, barátocskám, ha ezek így vannak, úgy ne is bámulja a mellényemet, sőt vegye meg­tiszteltetésnek, hogy az A­g­n­u­s D­e­i-t kivettem a régiség lomtárából.« Anginét úr életében először hallván a fönteb­­bieket, tisztelettel hebegve tudakolta: »Ugyan kérem, kihez van szerencsém ?« »Én a jövő­ jövő zenerégészeti társulatának elnöke vagyok.« »Jövő-jövő...« Visszhangoztatá Anginét úr, fejcsóválva. »No igen, minthogy önök a jövők, mi a jövő­­jövők vagyunk. Ezt maga A Wagner is természetesnek mondaná,« viszonzá a kis öreg. (Folytatása következik.) Magyarország és a Nagyvilág. 1. Szám.

Next