Magyarország és a Nagyvilág, 1880 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1880-11-21 / 47. szám
754AGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG. Az amphitheatrumban. — Életkép a római császárság korából. — sárga Tiberis arájának, az »alma urbs«nak egész lakossága, a Janiculus hegy tetejétől az Esquilin legtávolibb széléig, lázas izgatottságban van. Agesilaosnak, a szellemdús spártainak legújabb hírlapi tárczája az »acta diurna-kban kevés figyelmet kelt s a »vegyes« rovat, a római pletyka krónikája sem érdekli ma a közönséget. Nagy események előestéjén állunk, hogy az acta diurna egyik kifejezését használjuk. Két óra múlva három napig tartó óriási színjáték veszi kezdetét azon hatalmas amphitheatrum fövenyén, melynek egy későbbi nemzedék a »Colosseum« nevet adta. Ötven oroszlán, húsz gladiator és harmincz keresztény várja Decius császár heroldjának feladását, hogy belépjen a fényesen díszített circusba s vérét ontsa a római nép nagyobb örömére. A fényes ünnepi játékok óta, melyekkel Philippus Arabs a római birodalom évszázados fennállását megülte, még nem fordult elő hasonló mérvű embermészárlás. Hincillae deliciae, innen a nép lázas izgatottsága. Kora reggel van még, de a nagy fórumon a Capitol délkeleti oldalánál máris kiváncsi tömeg nyüzsög. Felséges látvány! Amott a méltóságteljes hegy, megaranyozva az áprilisi nap fénylő sugarai által; előtte Vespasian temploma gyönyörű korinthi oszlopaival; csaknem átellenében Septimius Severus hatalmas diadalíve; tovább délfelé a Dioscurok szentélye s a császári paloták . H a merre szemünk fordul, mindenütt pazar márvány- és arany díszítésű paloták, s köztük özönlő raja a hordszékeknek, kocsiknak s gyalogjáróknak: nagy városi haos, melynek sehol és soha nem volt azóta mása. Itt érezzük csak igazán, hogy az urbs maxima-ban vagyunk; itt értjük meg, mi a szűk, kanyargó mellékutczákban szinte hihetetlennek látszott, hogy Rómának két milliónál több a lakosa s a külvárosok beszámításával nem kevesebb, mint tíz mérföldnyi a kerülete! Ha valaki elénk tartaná e pillanatban a jövőnek tükörét? Mily végtelenül nagyot változott Róma az évszázadok során! A Césarok városának nyolcz vagy kilencz Tiber-hidja s harminczhét kapuja volt, melyek huszonhét kövezett országúira nyíltak, fenntartóira az óriási birodalommal való közlekedésnek. Tizenegy nagyszerű vízvezeték, megannyi remeke az építészetnek vitte az albán hegyek kristálytiszta forrásait a város minden részének tizennégyszáz kútjába. Számtalan közfürdő állott a nép rendelkezésére, lovardák, színházak s amphitheatrumok tucatjával emelkedtek minden halmon. S mily gazdag, mily csillogó volt a Campagna, mely ma szürke szinetlenségében emlékek nélküli sírkermek egyhangúságára emlékeztet. De térjünk vissza a hajdaniak fényes napjaiba. . . A hullámzó tömeg árja minket is magával sodor. Csak nagy nehezen vergődhetünk ki belőle s juthatunk el Titus ivéhez. Egy fiatal vindeliciai vendégünk, Cajus Sempronius társaságában vagyunk. Csak nemrég érkezett a »hét-halmok« városának falai közé s még az első lelkesedés mámorában édeseg. Midőn imént a via sacra-ra lépett, gyönyörittasan idézte ismert verseit Horácznak, a szellemes gunyolódónak, ki e helyen tartá nescio quid meditans-sétáit s elmenőben élczelődött kortársainak gyengéi fölött. A Dioscur-templom láttára Homér énekeit visszhangozó Sempronius és itt, Titus övezete alatt a büszke diadalról emlékezett meg, mely szétromboló a zsidó birodalmat. E mellett ideje van még kiváncsi kérdéseket is intézni hozzánk, amelyekre, telivér nagyvárosiak gyanánt, csak kitérőleg vagy épen nem válaszolunk. A Forum őrült zsidójában komolyabb dolgokra kell figyelnünk. Nevezetesen a zsebmetszőkre, — hominestrium litterarum, — kik villámgyorsasággal kicsempészik pénzünket a toga redőiből. Vagy a díszes kiállítású lectica-kban előttünk elvonuló hölgyekre, kik majd tartózkodó üdvözlettel, majd bájos mosolylyal köszöntik ismerőseiket. Végre a czélnál vagyunk. Itt fekszik előttünk felséges pompájában az Amphitheatrum Flavium, minden idők és népek legnagyobb színköre. Sempronius álmélkodásában nem tud szóhoz jutni. S mi is, kik ezerszer barangoltunk már e büszke arcadok mellett, újra átérezzük lelkünk egész mélyében a megkapó benyomást. Mily titánszerű épülettömeg, és mégis menynyire kellemes öszhang! A mértékarány varázsa soha nem enyhité oly lebilincselően az óriásit, mint e helyen, hol sziklatömböket tornyosítottak egymásra, oly műremeknek adva életet, mely minden vonalában a grácziak lehelletétől érintettnek látszik. A fő bejáráshoz lépünk s csekély összegért megvesszük a belépti jegyeket — tesserae—, melyeken latin s görög jegyekkel van kimutatva a helyek száma. Soká tart, mig a helymutatóhoz — designator — érünk, a ki valóságos római előzékenységgel igazit útba. Egy »as«-t veszünk ki zsebünkből szolgálatkészségének jutalmául, aztán helyet foglalunk a márvány üléseken. Fél óra múlva kezdődik a »játék.« Addig időnk van minden irányban tájékoznunk magunkat s megadnunk Caius Sempronius kérdéseire a sokáig halogatott választ. Nevezetesen azon szerencsétlen zsidó felekezet viselt dolgairól tudakozódik, melyet Philippus Arabs császár óta oly könyörtelenül üldöznek. Hozzájok, Vindeliciába is elhatott hite a különös rajongóknak, kik keresztre feszitett Messiásban hisznek s keresztényeknek nevezik magukat. Szeretne azonban valami biztosat hallani tőlem, a jelen papyrus-tekercs írójától, kiről tudja, hogy mint Lucius Severus augurnak barátja, be vagyok avatva mindenféle vallási ügyekbe. — Difficile est hisce in rebus verum assequi, nehéz ily dolgokban a valóságnak nyomára jőni, válaszolom fontoskodó arczczal ifjú barátomnak. Még nincsenek tisztában avval, voltaképen mit akarnak mystikus hittételeikkel e keresztények. Politikai forradalmat, a rabszolgák felszabadítását, az ó-római consularis állam visszaállítását, — állítják némelyek. Mások meg pusztán érzékfölötti ábrándokkal s csalárd reményekkel űzött ártatlan játékot látnak viselkedésükben. Annyi bizonyos, hogy makacsul vonakodnak áldozatot mutatni be hazai isteneinknek. A kormány tehát méltán tekinti őket forradalmároknak, annyival is inkább, mert tanaikat mindenfelé terjeszteni igyekszenek s amint látszik, befolyásuk is növekedőben van. — Ha egyátalán nem vehetők rá polgári kötelességeik teljesítésére, helyesen történik, mond komoly hangon az ifjú vindeliciai. A vallás fenntartandó, kerüljön bármibe. Mosolyra indítanak szavai. Ez a jámbor még komoly számba veszi Jupiter és Venus Anadromene meséit. Hja, alig húsz éves s ily korban az ember gyermek még, különösen Vindeliciában. Mi már túl vagyunk a mythologia együgyűségein. A vén mennydörgővel vajmi keveset gondolunk s a hullámszülött istennőt legfeljebb azon bájos incarnatióiban tiszteljük, melyek arany övekkel s diadémekkel ékesítve ülnek az amphitheatrum páholyaiban. Lucius Severus, a szeretetreméltó augur tudja legjobban, minő lábon áll minálunk a vallásosság. A jósolgatással, a bél- és madárszemlével űzött szédelgés teljes virágzásban van ugyan, de az istenek valódi szolgálatának kevés nyomával találkozni. Augurunk maga is érzi, hogy szerepe már jóformán túlhaladott álláspont. Hanem hát ne rontsuk meg Cajus barátunk illusióját. Tekintsünk inkább körül a nézőtéren. Életteljes színek s alakok mindenütt, sugárzó szemek, vidám arczok, csillogó öltönyök. Amott, az aranyozott pódiumon ülnek a senatorok, szolgai érzületü komoly férfiak, s a Vesta papnők, kiknek büszke tartózkodása vajmi gyakran csak megtört eskünek takarója. Középen emelkedik a császár bíbor támlánya. Még nem jelent meg a mindenható úr. Ezer meg ezer pillantás fordul a díszes kapu felé, amelyen bevonulását lesz tartandó. Fönn, a legmagasb körfalon, Pannonia erdeiből hozott ötven óriási árboczfa tartja a roppant vászontakarót, melylyel az egész aréna be van födve. Amint a szél meglebegteti, azt hihetnők, az égbolt száll a földre le. — Felséges látvány, kiált fel Cajus Sempronius. Evvel az egyetlen vászondarabbal száz nagy hajót fel lehetne szerelni. — Fel bizony ötszázat is. Ez a rotunda nagyobb, mint a minőnek látszik. Nyolcvan, sőt százezer ember is kényelmesen elfér benne. Különben most jóval szerényebbek vagyunk, mint régebben. Decius császár közönséges vászonnal is beéri. Száz évvel ezelőtt selyem velariumot ajándékozott a népnek Tiberius. Az istenitett Nero még tovább ment s arany- és biborszövetekből készitteté a színkör takaróját. — Ki az a bájos hölgy amott a negyedik caveában, kinek zsölléjét a rabszolga épen most helyezi a kőlemezre ? kérdi ismét barátunk. — Egy érdemes jogtudósnak, Lucius Attilius Varro-nak a felesége. Varro igen olvasott értekezést irt Numa törvényhozásáról s épen most nagy munkán dolgozik »a természeti jog«-ról. A szép Lysilla állandó látogatója az amphitheatrum előadásainak. Trombitazaj szakítja félbe párbeszédünket. Az összegyűlt nép zsibongása mintegy varázsütésre elnémul s mély csend borul a végtelen széksorokra. Felnyílik a bibor-emelvény mögötti, aranyos kapu, belép s helyet foglal feldíszített trónján Decius, a rettegett császár, ki az egész világot szemhunyoritásával mozgatja — cuncta supercilio movens. Ave Caesar, ujjong eléje a néptömeg s a hatalmas ur kegy teljesen meghajtja fejét s köszöntésre emeli jobbját. Alig telepedett le, újból felhangzanak a trombiták hatalmas riadóra, mintha a légiók Kelet barbárjai ellen harczba indulnának. S a gladiator-szobából erőteljes, szőke hajú, villogó szemű alakok lépnek a színkörbe. Sötét, baljóslatú dacz ül arczvonásaikon, világtörténelmi fenyegetés, mely ön- ujja*V-p** 47. Szám.